Na végre, este van, Mancika alszik (vagy úgy tesz), megszállt a nyugalom. Persze megint az ágyunkban tanyázik, apahiány esete forog fenn, így nekem löttek alvásilag. Föleg, hogy a Nagymacit is becibálta, lesz vagy 20 cm sávom a megérdemelt pihenésre...
Pont azon gondolkodtam, hogy milyen kár, hogy nem tudom megirni az összes élményt azonnal (ehhez diktafon kellne), mert így meg egy csomó mindent elfelejtek. Na mindegy, ez is jobb, mint a semmi.
Szóval szépen éldegélünk ugye, minden megy, mint a karikacsapás, már csak néha villan be, hogy eztnemhiszemhogymosteztokio. Reggelenként hajrá, a kávéházakban még mindig üldögélnek a kutyások, a székeken takaró, azzal derékig becsavarják magukat, a seggük alatt fütötest, a kutyákat már messziröl nyújtják oda simogatásra. :-))) Blökik jól türik. Gyereket buszra felpakol, integet, hazahúz. Sikerült annyi programot beiktatnom magamnak, hogy itt az ideje visszavenni, különben megint ott fogok tartani, hogy nem lesz idöm megírni egy email-t.
A legutóbbi kellemes progi a kimonópróba volt. Az egyik japán nöcike szervezte, akinek van egy csomó kimonója, és elmehettünk hozzá, felvehettünk egy echte japán kimonót és mondta, hogy majd hagyjuk ránk szállni a feeling-et. Gondoltam ez jó lesz, hát beszerváltam egy kis szuvenyirt és elmentem. Össz. hárman mehettünk. Neki meg volt 3 segítöje, amit elöször túlzásnak véltem, aztán kiderült, hogy dehogy. Tipikus japán házikóban lakik. Házikó, mert kicsi. Max. egy balatoni nyaraló kategória, de annak meg túl kényelmetlen. Bemész, cipöbölkiugró hely, kb. 1l négyzetméter. Szemben egy olyan meredek lépcsö, hogy nyakad kitörik, ha megpróbálsz felnézni a tetejére. Mellette kb 40 cm sáv, ahol szorosan csücsörítve lehet eljutni a konyháig. Jobbra van a nappali, amiben pontosan egy ülösarkocska, egy tv és egy mini asztalka van, minden csurig pakolva kütyüvel. Nagysága kb. 5 és fél négyzetméter. Ebböl nyílott egy étkezö, valamivel nagyobb, abban egy csodásan megterített asztal, matyómintás(!) poháralátét, és egy falnyi vitrin, ami csurig, de csurig minden nyavalyával. Kisfigurák, nagyfigurák, herendi porcelán, ajka kristály, ilyen mütyür, olyan kacat. Kérdeztük is töle, hogy portörlés? Erre elövett egy ecsetkészletet, és mutatta, hogy hát van-e még esetleg kérdés. Nem volt, nehogy a kezünkbe adja! A japán nöci egy kis, madárcsontú öregasszony, aki nemcsak öreg, de annak is néz ki. Kiderült, hogy a férje, akit nagyon szeretett(!!) hoppá, ilyen is van, 10 évvel ezelött meghalt és akkor ö is majdnem belehalt, mesélte. Teljesen összetört, elment az életkedve, hirtelen lefogyott 15 kilót, azért olyan ráncos szegénykének az arca. Ekkor talált rá erre a pávakörre, aminek köszönhetöen viszanyerte az életkedvét, a kilóit ugyan nem, de a humorát mindenképp. Azzal szórakozik, hogy meghívja magához az újonnanjötteket, föz nekik, megmutatja, hogy milyen egy igazi japán vasárnapi ebéd, odaadja a kimonóit, stb... Ezután felterelt minket a lépcsön. Szegény kis öregasszony, ezen a lépcsön gyakorlatozik naponta, hát fürge is, nem mondom, mint egy mókus. Fent volt két egymásból nyíló kis szoba, olyan tapétával, amit utoljára nálunk a hetvenes években lehetett kapni, és hatalmas, széles T alakú tartókon lógtak a kimonók. Egyik szebb volt, mint a másik. Mikor régebben olvastam valami gésás vagy japános könyvet, amiben órákig áradoztak a kimonókról, hát rohadtul untam, föleg az évszakok megjelenítését, meg az obiról való zengedezéseket, de így élöben... hát egész más. Kiválasztottam egy szépet, és akkor kezdödött a haddelhad. Ruháimtól megszabadítottak, majd rámbiggyesztettek egy pelenka anyagból készült kisinget, madzaggal megtekerték. Rámadtak egy selyem alsószoknyát is, megtüzték a derekamon. Azért mondom többesszámban, mert hárman öltöztettek. Rohadtul élveztem, nem mondom, de nem sokáig. A lábamra ráhúztak egy zoknit, nagyon vicces volt, mert amolyan páros ujjú patásnak néztem ki benne, mivel az a zokni tangapapucshoz való.Következett a kimonó elsö része. Az még oké, mert olyan érzés, mint mikor belebújsz a selyem köntösödbe, csak igen hosszú az ujja. A kimonók általában egy méretben készülnek, így mindenkire ráigazítják, rákötözik azokat, de úgy, hogy azt látni ne lehessen és nem gyürödhet az anyag sehol. Rajtam kb. egy km-nyi spárga volt, totál kötözött sonka voltam. A derekamra ráraktak egy tucat vesemelegítöt, öveket, széleset, vékonyát, ilyet, olyat. Aztán rámtették a kimonó második részét, itt már kezdtem annyira nem élvezni a dolgot, mert enyhén súlyos volt. És akkor jött az obi. Ez egy kb. fél méter széles, kézzel hímzett, gyönyörü öv, ami anyagából kifolyólag nagyon merev és állati hosszú. Ezt akarták sikkesen rámtekergetni. Hosszában meghajtották, átdobták a vállamon, itt roppantam majdnem össze, tök nehéz, majd hárman teljes eröböl húzták a derekamon, levegö nuku, a füzö ehhez képest kismiska lehetett. Amikor nagyjából megfojtottak, akkor egy helyes párnát raktak a hátamra és csodálatos alakzatban megtekerték ezt az obit rajta úgy, mintha egy kis hátizsákom nött volna. Még egy-két madzag, csipesz, kendö és rángatás, majd kedvesen arculpofozgattak, hogy jóvanna, kész a mü. Eszembe jutott, hogy amikor kb. akkora lehettem, mint most a lányom, a farsangi bálra anyukám szervált nekem egy gésa jelmezt. Fehér selyem volt, emlékszem, állatian tetszett már akkor is, de hogy egy kispárnát kössenek a hátamra, azt megtagadtam. Hát mégis hogy néz akz ki? Ha már királylány nem lehettem...Ha valaki nem ismert volna fel a fekete parókába tüzött kötötükröl és anyukám által színes ceruzákkal készült sminkemröl, az úgyis egy müveletlen paraszt volt a szememben. Ugye-ugye, miket produkál az élet? Most meg origban nyomhattam! Meg is nézhettem magam egy tenyérnyi tükörben, majd letereltek a lépcsön. Elöször meginogtam, mint egy ittas alak, najóvan, mint egy karcsú nádszál a szélben, hát tényleg tartásom az volt, páncéllal a derekamon... szóval azért inogtam, mert lépni azt nem lehetett a cuccban, csak akkorát, mint egy egér. Néztem a lépcsöt, korlátja nem volt, lecsúszni esélyem sem volt, hát lementem, kúsztam, tipegtem, imbolyogtam. Ekkor derült ki, hogy egy yeti vagyok. Mert akartak rámadni lábbelit. Pont a talpam közepéig ért mindegyik. Felvetettem, hogy esetleg felvehetném a saját bokacsizmámat, ha ki akarnak terelni az utcára, de úgy néztek rám, mintha a csikóslegényre akartam volna lakkcipöt húzni. Végül aztán találtak egy sárga strandpapucsot, amiben még szegény megboldogult járt valaha, az majdnem jó volt. 39-es a lábam, hát nem nagyon kicsi, az tény, de ahogy ezek a nöcik megszemlélték a talpamat, mintha lóvásáron lettem volna! Aztán a hétvégén megerösítettek abban, hogy valóban a yeti kategóriába tartozom. Túracipöt szerettem volna vásárolni, de amikor mindegyik kicsi volt és sorban kértem a nagyobbakat, az egyik sportboltban a fiatalember gyöngyözö homlokkal bevallotta, hogy nöi méretben egyszerüen nem létezik nagyobb. Hát rosszul esett, na.
Mindegy, a japán nöcik megszemléltek és elégedettek voltak az eredménnyel, a kezembe nyomtak még egy cuki kis retikült, majd kitereltek az utcára. Az utca végén volt egy gyönyörü templom, annak az udvarában lehetett fényképeket készíteni rólunk. Oda átsurrantunk, vittünk a teljes menetfelszerelést gyenge testünkön, hogy bírják ezek a csenevész kis japán nöcik ezeket a súlyokat egész nap cepelni?! Ezen a kb. 50 méteren olyan sikerünk volt, hogy elég lesz a következö 10 évre. Leállítottak, lefényképeztek (szöke gésa, hehe), autóból kiintegettek, gyerekek figyelmét felkeltették, hajlongtak a járókelök. Végigfutott ugyan az agyamon, hogy mi van, ha ezek most kb. olyan jól szórakoznak rajtunk, mint mi a zimmer feris idöszakban, mikor Fecske cigit adtunk el a strandon jó pénzért az ostoba német fiataloknak füves cigi gyanánt. Mennyire kábák voltak töle még másnap is, könyörögtek a következö adagért!!! Gyorsan elhessegettem ezt a csúnya gondolatsort és egyszerüen csak élveztem a sikert. Csináltunk jó kis fotókat, egész megszoktam a cuccot, érdekes érzés benne lenni, olyan mintha karácsonyi ajándék lennél, és reménykedsz, hogy hozzáértö kezek szépen, óvatosan csomagolnak ki, nem pedig széttépnek, neadjisten késsel, ollóval esnek neked...
Visszatipegés után kb. 15 perc alatt szépen, óvatosan kicsomagoltak (phüüü), volt ám megkönnyebbülés, mélylélegzés, szinte repülni tudtam volna. :-) Ezek után a vendéglátó szan asztalhoz ültetett minket, és feltálalta a jól megérdemelt ebédet. Hát nem édes? Azért ezt érdemes véiggondolni és okulni belöle: egy kimonó ára (amiket felpróbáltunk) kb. 3000 euró. Ezt odaadta egy vadidegennek (életében eddig egyszer látott a néni futólag), elengedett vele a templomhoz. Valszeg nem léphettem volna meg benne, de akármi is történhetett volna vele, elszakad vagy leszarja egy varjú, vagy autó alá kerülök benne, elrabolnak vele az ufók, stb... és akkor hálából még meg is etet. Ki tenné ezt meg? Most úgy öszintén? Valószínü én sem, de ez jó alkalom volt arra, hogy újragondoljam a tárgyak jelentöségét.
Az asztalt nagyon szépen megterítette, fözött húslevest, isteni volt, majd elöhúzta öregapám asztalfiókját, ami 9 kis rekeszre volt osztva, és minden rekeszben valami másféle kaja volt. Végigettük mindet, naná, mellette volt még tofu saláta, meg mindenféle más saláta is. Így ettem életemben elöször pl. lótuszt. Nem is tudtam, hogy meg lehet enni. Karikákra vágják, belül lukak vannak, mint egy jól érett ementáliban. Az íze felejtös, de poénnak jó. Aztán volt még édes burgonya héjában sütve, olyan, mint a sütötök, nagyon finom, meg valami szörös krumpliszerü izé, akkora,mint egy dió, azt is megsütik, a tetejét le kell hámozni, szójaszószba belemártani, majd kinyomni a héjából és nyammm. Állati rossz.
Desszert úgy látszik nem divat, viszont kaptunk frissen, a kertböl szedett kakit. :-)))))))) Ha valaki most megbotránkozik, a kaki az egy gyümölcs, narancssárga, almanagyságú, az íze pedig a mangó és a barack között van. Szerintem isteni. Azóta is kilószám vesszük és esszük. Így lesz az emberböl szarrágó. :-))
Hálásan megköszöntem a kis öregasszonynak az egész hacacárét, azóta is erösen gondolkodom, hogy tudnám viszonozni neki. Amikor magához ölelt, olyan volt, mintha egy kis veréb ugrálna a karjaimban....remélem tudja, mekkora örömet és élményt szerzett nekem!
Az egész hatása sok napig tartott, csak úgy áradhatott belölem a nöiesség, mert most elöször elöfordult, hogy leszólított egy japán pasas. Motyogott valami beautiful lady-t, meg élénken érdeklödött, hogy where are you from, majd találgatni kezdett, hogy Amerika, no, french, no, german, no, Italy, no, Russia, no, itt már kerekedett a szeme és lázasan kutatott az agyában, hogy akkor mi a jóisten, én meg halálra röhögtem magam, hogy apukám ezt ebben a büdös életben ki nem találod!!!!! :-))))))))))))
Most is igen röhögök, Mancika meg álmában óbégat, megyek, lelapulok a 20 centimre.
PS: Különben szombaton volt egy erös földrengés, 5-ös, érdekes volt nagyon, kissé berezzentem, eddig jó poénnak tünt, hogy néha rezeg meg inog alattunk az ágy, de ez most más volt. Akkorát rázott, hogy csak úgy himbálóztak a könyvespolcok, szerencsére ki vannak biztosítva, meg csörögtek az edények, poharak, egy szobor eldölt, csattant is nagyot, szegény angyalkánk meg bögve rohant le hozzánk a nappaliba, hogy mit csinálunk és miért ijesztegetjük öt. Szerencsér csak rövid ideig tartott. Kicsit megviselt lelkileg, de már túl vagyok rajta. Ö még úgy látszik nem, ezért kiabál. A japánok kifejezetten örültek neki, azt mondják nem jó az, ha sokáig nyugi van, mert akkor azt egy nagy disznóság követheti, ez így jó, ennek örüljünk. Jó, majd igyexem.
