Hmm, igen, tudom, eltüntem kis idöre. De van metségem!

Elöször is be kellett fejeznem a betegápolósdit, fel kellett tuningolni gyereket is, meg a Férjecskét is az influenzából, ami eleinte lehetetlen küldetésnek igérkezett. Alig akartak kikecmeregni belöle. Skodák skodája, nekem nem sikerült elkapnom! :-) Hálistennek hozzáteszem, mert akkor hülyén nyaraltunk volna...

Szóval, jött a februári síszünet az iskolában, amit jó szokásunkhoz híven nem a hegyekben, hanem inkább a melegben szeretünk tölteni. És miután ide tényleg csak egy köpésre van Hawaii, hát akkor legyen nekünk is havaj! Már régóta lázas szervezésben voltam, repülöjegy foglalás, szálloda, autó, stb... de ennél rosszabb elfoglaltságot nem kívánok senkinek! :-))) Egyedül a pakolás részét utálom ezeknek a dolgoknak, de azon meg igyekszem minél gyorsabban túlesni. Meg ugye idövel az ember egyre rutinosabb lesz, emlékszem, hogy a 2 hetes nászútunkra Férjecske még 43 db pólót hozott magával, meg a vasalót is elvittük, hiába, akkor még ennyire akart imponálni. :-)  Ehhez képest most beérte egy hétre 14-gyel.

A repülötéren realizáltam, hogy az egy köpés az tényleg 6 óra repülés, nem, nem írták el. Akkor még nem tudtam, hogy visszafelé meg 9, nem mondom, jó nagy köpés. És a kínai légitársasággal megyünk, de ne izguljak, a gép maga nem kínai. Meg kell mondanom, hogy kellemesen csalódtam, még soha ilyen kényelmesen nem utaztunk és  ennyi jó filmet még nem néztem meg zsinórban, de akkor is rettenetesen utálok repülni! Viszont a kaja az borzalmas volt. Kaptunk valami fött rizst, a tetején  pedig a pirított trágyára kísértetiesen emlékeztetö feltétetÁllagra is, szagra is. Szegény Mancinak megmondtuk, hogy enni kell, mert nagyon éhes lesz különben, és mire szóltam volna neki, hogy najó, nem gondoltam komolyan, ezt még apád sem tudja megenni, addigra szegényke megette már a felét. Nézett rám könnyes szemekkel, hogy anya, nem megy tovább. Pár óra múlva a trágyahalmaz sikeresen távozott a hányós zacsiba, ez volt az elsö hányika. Így aztán a landolás alatt nem ültem izzadó tenyérrel szorongva, hanem a jó öreg Mr. Bean-re gondolva röhögtem kínomban. Mancika pedig megkönnyebbült. Honolulu és Tokió között 19 óra az idöeltolódás, azaz elindultunk pénteken este, repültünk 6 órát és megérkeztünk péntek reggel. :-)))) Csak azt nem értettem, hogy ha megfiatalodtam egy napot, akkor miért nézek ki 10 évvel öregebbnek.... Ezek után nagyon könnyen és zökkenömentesen amerikai földre léptünk, vettek ujjlenyomatot, készítettek fotót, kicsit kérdezösködtek, de tényleg rendkivül udvariasan, barátságosan és kb. 5 percen belül lezavarták a dolgot. Ezek után meg kellett keresnünk a helyijáratot, azaz a helyi légitársaságot, mert tovább mentünk Maui-ra.  Sajnos ott volt 4 óra idönk, amit ájultan horkolva töltöttünk egy váróteremben. Az éjszaka ugyanis ismét kimaradt. A helyi teknövel 20 percet repültünk aztán, gyönyörü volt felülröl megnézni Honolulut meg a többi kis szigetet, láttuk a vulkánokat, elég alacsonyan repültünk, nagyon szép volt. Ott aztán egy pillanat alatt az autókölcsönzöbe nyomultunk, odaadtak egy rakat papírt, majd rámutattak egy hosszú sor tütüre, hogy válasszunk, amelyik szimpi. Férjecske szokásához híven körberohangálta és szemrevételezte az autók sérüléseit és hebegve közölte a tényt, hogy dehát mindegyiken egy csomó köfelverödés van, meg a lökhárítójuk is sérült általában, és most ezt mind össze kell írni, anyám, reggelig eltart. Ehhez képest egy nagyseggü fekete nöci totál lazán közölte Emberrel, hogy lazítson, relaxáljon, ott a papíron egy kb. 5 cm átméröjü lyuk, ami sérülés azon belül van, az nem számít, mintha nem is lenne. A lökhárító meg egyáltalán nem számít. Csak lazán apukám, gördülj ki, ez it Hawaii, nincs idegbaj, nincs gond, hulahula van csak, meg szansájn, engedd el magad! Így aztán eppilanat alatt átadtuk magunkat az amerikai életérzésnek és nyomultunk a szálloda felé egy batár nagy terepjáróban, ha már homár alapon.... A szálloda a parton igazán szépséges volt, egy golfpálya szomszédságában, pálmafák, csodálatos, illatos virágok, mögöttünk vulkánok, amiken lógtak a fekete fellegek, de a hegy leakasztotta öket (általában), igy gond egy szál se. A szállodában ismét mázlink volt, mert az oldalon, ahol olvasgatni szoktam a szállodakritikákat, az volt, hogy a kerti villák is jók ugyan, de kicsit már lelakottak, míg a föépületben levö szobák tenyleg tök jók. Természetesen a foglaláskor már csak a kerti villákban volt hely, de ehhez képest mégis a föépületi jobb szobát kaptuk, óceánra nézö ablakkal, terasszal. Olyan szép volt! Mi meg olyan eszméletlen fáradtak! Ebéd gyorsan, aztán megígértük Mancikának, hogy de igazán csak 10 perc és lemegyünk a strandra, csak nézze az órát. Anyira nézte, hogy egy percen belül húzta a lóbört, végül is arra ébredtünk, hogy tök sötét van. Másnap volt egy kis akvárium nézegetés meg strandolás, csak amúgy lazán készülve a következö napra. Maui-n van egy gyönyörü autóút az esöerdön át "Road to Hana", kb. 4 órás út, 634 kanyarral és 54 egysávos híddal. Kb. 4 óra alatt lehet megtenni csak oda. Útközben rengeteg a látnivaló, ha ezt az utat megteszed, akkor mindent megéztél, amiért elmentél Maui-ra. Szóval erre készültünk be, de kora reggel még gyorsan elhajóztunk egy kis bálnalesre. Ilyenkor jönnek a bálnikák, és a meleg vizekben hozzák világra csemetéjüket. 3500 bálna van ilyenkor ott. Hihetetlen, de amikor strandoltunk és a víz alatt volt a fejünk, simán lehetett hallani a bálnákat, hogyan bögnek vagy énekelnek, vagy mit is csinálnak...elképesztö élmény! Ráadásul a strandon meg esküvö volt, sokan ott házasodnak a parton, mezítláb, fehérben, háttérben a bálnák, pálmafákat lenget a szél, minden felszórva illatos fehér virággal, olyan giccses, hogy ilyen csak a valóságban lehetséges. Bögtem is, ahogy kell. :-)))

Szóval elmentünk bálnákat nézni. Nagyon közel nem jöttek ugyan, de sok bálnát láttunk, egy "kicsike" ki is ugrott a víböl, a fejétöl a farkáig megmutatta magát. Szerintem egy pár napos, közel 4 tonnás pindurka ugrabugrálhatott széles jókedvében, úgy nézett ki, mint egy elhízott delfin. A vízen meg, ahogy az ember szemlélte a horizontot, azt lehetett látni, hogyan fujtatnak a bálnák, itt egy szökökút, ott is pipál egy, ott meg kettö, stb...

Bálnales után kaptam meg életem legtáplálóbb és legnagyobb adag reggelijét. Eszméletlen, hogy mit zabálnak össze az emberek! Akkora palacsintákat kaptam, mint egy kocsikerék, lehetett rá tenni szószokat meg szirupokat, még most is forog a gyomrom, ha rágondolok. Japán után eszméletlen a kontraszt, itt ugye a termékminta nagyságú adagok az általánosak, ott meg hadseregeket akarnak jóllakatni. Meg is látszik az embereken. Ennyi hatalmas embert ekkora öntudattal még az életemben nem láttam. Meg ahogy esznek, jézusmária! Kést csak addig használnak, míg fel nem vágják a kaját tessék-lássék, aztán villa át a jobb kézbe és indul a lapátolás. Mancika is szájtátva figyelte, hogy az éttermekben mit rendeznek az emberek. 2 nap után ráadásul mindennek ugyanolyan íze lesz, hiába a nagy adag, nem tudsz jóllakni, csak rövid idöre. Na mindegy, nem is ez volt a lényeg, csak megjegyeztem, mert ugyan mindenkinek ismert a sok elhízott amerikai, mégis más élöben látni, átélni.

Elindultunk az úton Hana felé. Mancika megint bealudt, így aztán arra a megállapodásra jutottunk, hogy majd visszafelé szállunk ki megnézni a látnivalókat, jutunk, ameddig jutunk, de alapszabály, hogy alvó gyereket az istennek sem ébresztünk fel. Az alvó gyerek másfél óra múlva ébredt fel, addigra mi már totál le voltunk nyügözve, mert tényleg esöerdön át visz az út. Ember ugyan járt már ennél nagyobb durranásúban is Guatemala-ban, de azért ez sem volt kutya. Olyan növények, virágok, madarak, az illatok, elmesélni nem lehet. Megálltunk aztán pár vizesésnél, sajnos nem volt olyan meleg, hogy fürödhettünk volna bennük, illetve alattuk a tóban, de majd legközelebb! Illetve meleg az volt, de ötpercenként szakadt az esö. Esöerdö, mit vár az ember!? Megálltunk egy édenkertnek elnevezett helyen, ahol a Jurassic Park-ot forgatták. Aztán a fekete homokos tengerparton szörfözöket nézni, aztán még pár helyen. Az út mellett kis standokon árulják a helyi gyümölcsöket, sok helyen csak becsületkassza van. Ettünk finom papaját, banánt. Aztán Mancika közölte, hogy rosszul van. Persze, a sok kanyar, nem bírja a lelkem, ezek meg amolyan szép kis hajtükanyarok voltak hozzá. Megállni nem lehetett, zacskónk hülye módon nem volt, szegényem meg már a száját tapasztotta be, amikor Férjecske lehúzta az ablakot és mondta neki, hogy hajolj ki az ablakon, majd lassan megyek! Szóval gyerek ablakból derékig kihajol, anyuka hátratekeredve fogja, nehogy kiessen, a gyerek továbbá sugárban lehányja az autó oldalát, miközben apuka lassan halad. A szembejövök szájtátva bámulnak, ilyet még nem láttak. "OMG Darling, csak nem a magyarok jöttek meg???" :-)))))))))))))))))) Késöbb gyerek megevett egy sajtos pizzát, mi meg lemostuk az autó oldalát és minden rendben volt.  

Következö nap még elmentünk egy csodás strandra, alighogy odaértünk, hát nem két bálna jött oda? Jó sokáig ott is voltak, lehetett lényképezni öket, olyan közel jöttek, attól féltem még zátonyra futnak. Maui-n a strandok mesésen szépek, pálmák, homok, egy két lávából "készült" szikla, lehet jól búvárkodni, minden strand ingyenes és minden strandra mindenki bemehet. Nincs olyan, hogy csak a szálloda vendégei, meg hasonlók. Lehet hosszan sétálni, gyönyörü villákban gyönyörködni. Ennyi giccs még mindig nem feküdte meg a gyomromat, szívesen maradtam volna tovább és kifejezetten sajnáltam, hogy maradék idönket Honolulu-ban töltjük. Helyi teknön vissza, ott is autóbérlés, de ott már nagyon lazák voltunk, az sem érdekelt volna, ha lyukas az oldala... Szálloda megkeres, pillanatokon belül meg is találtuk, el sem tévedtünk, szobába be. A 18. emeleten laktunk, hihetetlen kilátással. Nem is szálloda, hanem egy szálloda komplexum,  több toronnyal, sok medencével, bárokkal, ott forgatnak valami Hawaii five O címü rozzant krimit, attól voltak teljesen kikészülve, mert minden hétfön a bárban forgatás van. Na majd jól megnézem. Meg ugye a park, amiben az egész van, lógnak a banánok fürtökben, az a sok virág, még pingvinek is voltak a gyerekeknek, meg saját lagúnája is van. Tényleg nagyon-nagyon szép. Honolulu azonban nagyváros, egészen más, mint Maui. Ott vagy a híres Waikiki strandon, amit egyébként esténként megszállnak a hajléktalanok, és melletted vagy a szálloda mögött ott a  forgalmas út, üzlet üzlet hátán (gyönyörü luxus üzletek), felhökarcolok, rengeteg ember. Rengeteg japán ember, mintha japánban lennél. A japánok totál másképp viselkednek, mint saját kis hazájukban. Elengedik magukat, kultúrsokkot kapnak szerintem. Fogják egymás kezét, ölelkeznek, isznak, röhögnek hangosan, bagóznak a parton.  A nöcik mondjuk 1%-a még bikinire is levetközik!!! jajám! Tiszta fertö! 

Tök érdekes különben, hogy a japánok is nagyon nyugisak, mondhatni lazák itthon, de ez olyan jólnevelt, fegyelmezett nyugalom. Az amerikaiak meg a lustaságból kifolyólag lazák, de valami hihetetlenül, amolyan bevettem a lesz..om tablettát, szasztok srácok, miköö, milyen volt a napod, hogy ityeg a fityeg, haverkodunk vazze vagy mi lesz? Mindenhová autóval járnak, mikor egyik este elmentünk sétálni még Maui-n, megálltak mellettünk, hogy elvigyenek-e ahová akarjuk. Mondtuk, hogy a fenébe, hát sétálunk!!! Azt meg minek? nem értették. 

Másrészt viszont ami törvényileg elö van írva, az kérem elö van irva, ahhoz ragaszkodnak. Történt ugyanis, hogy egyik este elmentünk egy kikötöi kis kocsmába, mert 2 nappal azelött felfedeztük, hogy nagyon jók a koktéljaik és a kaja is elviselhetö. (nem rosszabb, mint máshol) Férjecske sört kért, nekem meg egy koktélt. Erre a pincérnö megkérdezte, hogy itt van-e az ID? (igazolvány), Húú, hát az nincs nálunk. Embernek hajlandó volt sört hozni, de én hiába bizonygattam neki, hogy abüdösfrancba 41éves vagyok, legalább ennyi hasznom származzon belöle, hogy ihassak, mint a szamár, közölte, hogy túl fiatalnak nézek ki, nem kapok piát. No ID? No pia!! Az is hiábavaló volt, hogy a lányunkra hivatkozva próbáltuk meggyözni, hogy a jóistenáldja meg, hát számoljon, a gyerek 9 éves, hány éves koromban szültem volna? Nem használt ott semmi, kaptam ananászlevet, oszt szevasz, pofa be, alapállás. Hát nem mondom, aludtam aznap délután a strandon, meg rohadt sötét is volt a kis kocsmában, de hogy 20 évvel fiatalabbnak saccoljanak, az maga a röhögögörcs. Azóta a Férjecske is más szemmel néz rám. :-))))))))))))) pedig szerintem csak annyi az egész, hogy valszeg a 80 évestöl is elkérik az igazolványát. Úgyhogy annyira nem örülök, viszont megmentettek az alkoholizmustól, hehe. :-) helyette a fagyizmus áldozata leszek, merthogy koktél helyett állatian befagyiztam.

Honoluluban aztán megmásztuk még a házi vulkánt, (Diamond Head), gyönyörködtünk az elénk táruló panorámában. Természetesen kimentünk Perl Harborba is, azt azért kicsit szebbnek képzeltem, valahogy ahogy a nevében is van, olyan kis ékszerdoboznak, de ez csak egy kikötö. Egy nagy, csúf kikötö. Érdekesnek viszont érdekes, jó sok idöt el lehet tölteni. Mancikánk is meglepoen jól bírta, s mivel némi müszaki érzékkel is megáldotta a sors, hát a tengeralattjáró belsejében remekül elszórakozott. tekergetett, kapcsolgatott, beállított, fújtatott hozzá,majd közölte, hogy ez az egész így nagyon jól jönne neki játszószobának. Ja, majd persze. :-))) Aztán Mancit vittük még el egy gyerekközpontba, ahol mindenféle cuccot kipróbálhatott, pl. volt tv bemondó, bemehetett az emberi gyomorba, szájba, kipróbálhatott kerekes széket, rendezhetett színielöadást, beöltözhetett, szóval jó kis élmény volt neki. Ezen kívül még rengeteg mindent lehetett volna csinálni, de sajnos az idönk véges, másrészt gyerekkel sem annyira egyszerü. Mert mire vágyik az ártatlan gyermek? tengerpartra, homokvárépítésre, fürdésre, pancsolásra, állatsimogatásra, ilyesmire.  Sajnos a shoppingolástól nem tudtuk megkímélni, mert mondanom sem kell, azért Amerikában tényleg olcsó minden, így rondán bevásároltunk. De! A gyerek hösiesen helytállt, ezúton is dicséret illeti.

Visszafelé tényleg 9 órát kellett repülni, azt hittem, hogy tyúkszem nö a sejhajomon, és igen utáltam. Mondtuk Mancinak, hogy nem kell ennie semmit, csak amit akar vagy kívánja a szervezete. Szépen bealudt a drága, nem is evett semmit, csak reggel kb. 15 és fél miliméter kolbászt.  Egyébként a visszaúton sokkal jobb volt a kaja, az éppen ehetö kategóriába lehetett besorolni.

Lényeg, hogy szerencsésen megérkeztünk, épp az útlevélvizsgálatnál álltunk a sorban és éppen mi kerültünk volna az ablakhoz, amikor Mancika elzöldült a kiskolbásztól és közölte, hogy hányika lesz. A 3. számú.  Kecsesen jobbra kiléptük a sorból, a hula-hula szoknyát kikaptam a zacskóból a kókuszdió cicifixekkel egyetemben (az utolsó dollárjainkon vettük a reptéren) majd a gyerek fejét a zacskóba helyezve mondtam, hogy mehet. Jött is. Láttam, hogy a sorunkban állók enyhén öklendezve próbálnak nem odanézni, és kinálgattak nekünk tablettát, zsebkendöt és rágógumit. Majdnem a frász kitört, mert arra gondoltam, hogy képesek bedugni Mancikát karanténba, ha eszükbe jut, hogy ez biztos valami ragályos betegség lehet. Így hangosan mondtam, hogy ááááá, köszönjük, van nálunk minden, sajnos a repülön mindig hányik az érzékeny gyomrú gyermekünk. Nem birja a repülést! Hányikát elegánsan lengetve hoztam magammal, mert kuka nem vala, és 8 másodpercen belül készen voltunk mindenféle ellenörzéssel, így kell ezt kérem csinálni, Mancika is gyorsan váltott világoszöldröl normál fehérre.

Hát így értünk haza, hatalmas élményekkel, a cica is itthon van már, banya szépen lefogyasztotta, mert kissé elhizott az utóbbi idöben. Hiába mondtam az Embernek, hogy a macska nem kövér, csak kicsi a feje, mégis diétára lett fogva. Gyermek a suliban, kezdünk visszarázódni. Viszont már most azon agyalok, hova menjünk legközelebb... :-)))))