A múlt héten folytattam a  tavaszolásos programokat, még jó, hogy van a hétfö, mikor kipihenhetem magam. Nem is értem, hogy mit kell a hétfön utálni, olyan helyes kis nap! :-)

Ezelötti szombaton, mikor Apa szan kirándulni akart, igen lógott az esö lába, így csak helyileg mertünk elindulni, pontosabban gumicsizmát beszerezni. Sikerült, a gumicsizma ugyan nem ér derékig, de térdig igen, nagyon szépséges és totál börnek néz ki. Mancika is kapott egyet, mert a katicásat kinötte, így vidáman lengetve hoztuk a pakkokat hazafelé. Azóta még nem volt a lábunkon. :-) Megnéztük a folyópartot, ahol apuka szeretne bicajozni, mert itt a környéken nem igazán van rá lehetöség. Az a helyzet, hogy a japánok a járdán tekernek, akármilyen girhes kis járda van is teli emberekkel, nem zavarja a brinyósokat, eszeveszetten szlalomoznak, engem meg a guta ütöget néha. Szóval megszemléltük a foyópartot, amit bicajozásra alkalmasnak minösítettünk, csak pár apró baja van. Az egyik aprócska bibi, hogy metróval kb. 40 perc. A metróra brinyót felvinni tilos. (Sem kisállatot, sem nagyot, sem telefonálni nem szabad, söt, bizonyos ülöhelyeken ki is kell kapcsolni, mert oda ülnek a kisbabások, rokkantak és pacemaker-esek, azon kívül enni sem láttam még soha senkit. Sem inni. Állati kuss van a metrókon, vonatokon, nem rossz egyébként, nem szakad szét az ember feje, nem értesül a szomszéd lelki bajáról, sem arról, hogy mi van a hütöben.) Apa szan viszont nem adja fel egykönnyen, így szerzett egy brinyó cipelö táskát, abbban tudja szállítani a jármüvet. A metrómegállóban aztán már csak egy zárható csomagmegörzöt kellett találnunk, ahová majd a táskát beteheti. Miután mindezt kitaláltuk és teszteltük, már nem volt benne olyan biztos, hogy egy kis tekerésért érdemes-e végigcsinálni ezt az eszement cirkuszt. 

Vasárnapra beharangozták, hogy érkezik tájfunka, pakoljunk be mindent, mert állati lesz. Kirándulásnak megint löttek. Tájfunka jött is, úgy berezeltünk, hogy a kerti asztalról az üveglapot is bementettük gyorsan a nappaliba. A macska nagyon örült neki, rögtön ír sztepptáncot gyakorolt rajta. Élvezte, hogy kattognak a karmai...

Hát, a jóisten ne verjen meg tájfunilag, de szegény kis tájfun elsápadna, ha találkozna egy igazi balatoni viharral. Itt sem égzengés, sem villámlás nem volt, csak rettenetes esö, a kiskertünkban bokáig ért a víz. Aztán meg jött egy kis szél, jólvan, hát fújt szépen, de semmi különös, csak 650 repülöjáratot töröltek. Szerintem, ha egyszer ideérne egy igazi, csattogós, fekete felhös balatoni förtelem, szegény japánok tömeges öngyilkosságot követnének el. 

Tájfunka aztán elfújta az utolsó felhöket is, hétfön csodálatos kék ég és ragyogó napsütés köszöntötte április 8-át, ami nem csak a budha születésnapja, hanem a Gabié is, akinek ez évben kerekre sikeredett, így hanamival ünnepeltünk. Életem elsö hanamija! :-)))) Sütöttem egy csirkét, meg egy mákvirágot, felpakoltam és mentem.  Amikor odaértem a megbeszélt parkba, (egyébként Yoga park a neve), feltünt, hogy a többiek hatalmas pakkokkal érkeznek, alig bírták el. A park különben állati nagy, és arról híres, hogy nem kell belépöt fizetni, a nap 24 órájában látogatható, szabad alkoholt fogyasztani és nem kell helyet rezerválni hanamira. Kinéztünk egy jópofa cseresznyefát, amin még voltak virágok (a dupla virágú még virul), alá beterítettük a pickniktakarókat, aztán megkezdödött a kipakolás. Akkor ájultam el, mert azt a kajamennyiséget, amit ezek a japán nöcik felvonultattak, szerintem egy hétig fözték. Apró, szépséges falatkák, profin becsomagolva, kinyitható asztalka, virágos tálkák, szóval hihetetlenül kitettek magukért. Ittam cseresznyevirágból készült bort, finom, amolyan nöi itóka, borszakértök biztos slagszerüen távoztatnák magukból, de nekem izlett. Meg szép is, mert az üvegben virágok úszkálnak. :-)  (Rohadtul nem értek a borokhoz.) 

Utána kivágtunk egy nagy szívet papírból és teleraktuk virágfejekkel, a közepére torta, rá gyertyák, volt énekelés, meg bódogszülinapozás, én kornyikáltam magyarul is, nagyon tetszett nekik! Gabinak is majdnem kijöttek a könnyei, még a környezö fákon prédáért gubbasztó varjak is abbahagyták a rekedt röhögést egy pillanatra (háááháááááháááá), vénasszonyosan megható pillanat volt. :-) Szemben velünk meg letelepedett egy japán nyugdíjas csoport, hogy gutaütést nem kaptak a tüzö napon... Érdekes, alighogy a napnak ereje lett, elökerültek a napernyök, a hegesztöszemüvegekre kisértetiesen hasonlító szem-és arcellenzök, midenféle naptól védelmezö kütyük. Annyira rettegnek attól, hogy az arcuk elveszítse hófehér színét! A barna szín a parasztoké, akik  a szabadban kell, hogy dolgozzanak. Nyugdijasék is bezabáltak, majd énekelgettek, meg valami hamis hangszeren pengettek egy darabig, majd szépen egyesével odakacsáztak hozzánk és mint a gyerekek, nyíltan és kivácsian megnézegezzék, hogy mi mit eszünk, iszunk, hallgatóztak is egy kicsit, majd elsétáltak. Aztán jött a következö. A harmadiknak el is meséltünk mindent. Így szépen mind az ötven sorrakerült. Nagyon tetszett! .-))) Amikor meg elszaladtam a mellékhelyiségbe, akkor láttam, hogy ebben a parkban a cicákat is pórázon vezetik. Ciculik meg mint pillácskák, puha tappancsokon rém elegánsan sétálgattak. Tegnap megrendeltük interneten életünk elsö macskapórázát.... persze nem a parkban akarom egrecíroztatni szerencsétlen jószágot, hanem azért kapta, hogy kiengedhessük a kertbe. Itt az ideje a grillszezonnak, ciculi meg nem olyan jó, ha szétszedi a szúnyoghálót kínjában, ha nem jöhet ki.

Csütörtökön a pávakör kirándulást szervezett Hadano nevü helyre. Már mentem is! :-) Vonattal kemény másfél óra, de annyira jó, hogy már félelem és rezegés nélkül tudok közlekedni! Hozzáteszem, hogy az iszonyúan okos telefonom nélkül azért meg lennék löve, meg azt is, hogy a japán tömegközlekedés hihetetlenül jó. Ha nem is tudok elolvasni semmit, akkor is tudom, hogy a vonat 11 óra 23 perckor jön, és akkor arra a vonatra, ami 11 óra 23 perckor befut, nyugodt szívvel felszállhatok és pontosan fogok megérkezni. (hacsak nincs pl. erös födrengés közben vagy valami baleset) Szóval megérkeztem, többiek is jöttek, 11-en voltunk és felmásztunk a hegyre.  Egy csomó lépcsö volt, biztos valami hülye külföldi óriás rakhatta, mert alig bírtam fellépni a fokokra, inkább mellettük mentem. 2 és fél órát másztuk a hegyet. Olyan érdekes különben, hogy megy az ember az erdöben és a növényzet szinte ugyanolyan, mint otthon. Aztán néha feltünik pár pálmafa. Mintha valaki kidobta volna az erdöbe öket. :-) Aztán meg azt veszed észre, hogy bambuszok között tekersz, na az nagyon szép! Meg kaszálni lehetett a vad íriszt, pici , fehér feje van, belül picit lilás, az is nagyon szép. Néha megálltunk pihenni, vizet inni, kilátást szemlélni, egyszer esett az esö is a nyakunkba. Az egyik vízivó helyen egy japán társaság ült és fözöcskézett tenyérnyi gázfözökön. Kérdezték kik vagyunk, mit csinálunk itt, hogy tetszik, stb... kiderült ugye, hogy én hangarigó vagyok (magyar), ennek mindig nagyon örülnek, és azonal megkínáltak a frissen fözött levesükböl. Sajnos nem kértem, mert bizonytalannak ítéltem meg az összetevöket... de a sütijükböl igen, elöttük meg is ettem, nagyon tapsoltak. Tök finom volt! Lefelé menet elhaladtunk kis konyhakertek mellett, amiknek a terméseit meg is lehet venni, kis összeeszkábált deszkapadokra teszik ki csokorba kötve az újhagymát, salátát, spenótot, meg sok ismeretlen zöld cuccot, és potom pénzekért lehet hozzájutni így friss áruhoz. Ráádásul mondanom sem kell, mindenhol becsületkassza müködik.

Jól elfáradtunk, kiderült, hogy 2 vonatmegállónyit túráztunk, ilyen ügyesek voltunk, de még csak most jön a java! A java az egy ryokan volt. A ryokan egy tipikus, nagyon tradicionális japán vendégház. Van ott étterem, teaház, néhol onszen, meg vendégszobák. Hát ez a ryokan, ahová bementünk, valami állati menö és nobel hely volt természetesen, hiszen a japán csajaink nem visznek be minket bárhová! Érdekességképp elmondom, hogy itt Japánban az a menö hely vagy üzlet, ahol minden marha drága, viszont elöröl hátra 150%-osan kiszolgálnak. Amikor 15 évvel ezelött megnyílt az elsö ikea Tokióban, azt rövidesen be is kellett zárni. Egyrészt mert túl olcsó volt, másrészt meg azt mégis hogy képzelték, hogy majd ök maguk szerelgetnek othon, mi?! A fiatal generáció már más azonban, szóval már van 2 jól menö ikea Tokióban, de ha belegondolunk, akkor is érdekes, hogy kb. 30 millió emberre jut 2 db...

Mindenesetre ez ellen a ryokan ellen senkinek nem lehet egy hangyányi kifogása sem, mert menö is, szép is, meg ki is szolgálnak rettenetesen. Pl. lehet kérni, hogy hozzanak el a pályaudvarról, egy szépséges Rolls Roys van beüzemelve erre a nemes feladatra. Maga a ryokan egy csodálatos parkban fekszik. A japán kertekröl meg parkokról lehetne mesélni órákat, mert az tényleg valami mügonddal megtervezett és csodálatos valami. Minden a helyén, minden van benne, kövek, patakok, tavak, halak, bokrok, fák, bambuszcsöböl kifolyó gyógyvíz, amit meg lehet inni. Ott sorakoznak elötte a poharak. Szemet, lelket gyönyörködtet és nem lehet megunni, a századikat is olyan átéléssel lehet megszemlélni, mint a legelsöt. Volt benne bambuszerdö, virágzó azálea bokrok, kis templom, piros kapuk, külön esküvö terem, ami egy kis tóra nyílik, virágtenger, valami szépségesen szép minden. Ide bevonultunk hatalmas éljenezések és elragadtatott kurjongatások közepette, egy kis kimonós csajszi pedig bevezetett minket az étterem részbe. Hatalmas terem, körben minden üveg, kilátás a gyönyörü kertre, a falakon fa metszetek, sötét mennyezet, hatalmas kristály csillárok, a sok üveg ellenére a fáknak köszönhetöen rejtelmes félhomály, és gyönyörüen terített asztal. Leültünk és kezdödött az igazi ryokan ebéd. Hoztak egy rakás miniatür porcelán tálkát, abban müvészien elrendezett miniatür kaják voltak. Saláta, valamilyen paszta, stb..., kb. 6 másodperc alatt tünt el minden, amit kb. egy óráig rendezgethettek. Elöttünk az asztalon meg egy kis tál, alatta mécses, tetején fedö, a tálban fött valami, mondták, hogy akkor kész, amikor göz jön ki belöle. Igazi onszen vízgözön párolt zöldségek voltak. Egy darab lóbab, egy kocka fött tök, egy okra, meg egy karika sárgarépa. Ez mind benne volt, ennek kellett ekkora hacacáré! 3 másodperc. Utána kaptunk egy fekete lakkozott dobozt, gondoltam ajádék. Áááá, abban volt egy rakat rizs, rajta pedig vékony sült hús szeletek. Az nagyon finom volt és nagyon sok. Édességnek meg feltálaltak egy rózsaszín masnit, amolyan mochi szerü ragacsos izét. A mochi rizsböl készül, állatian ragad, ez egy gyengédebben ragadó változat volt, elég finom. Az igazi mochit újévkor eszik, ami olyan veszélyesen kulimájszos, hogy minden évben meghal töle pár fogatlan öregember, egyszerüen megfulladnak töle. Az újévi halálozási statisztika fixen számol ezzel.

Miután az ebédet legyürtük, kicsit kimentünk a kertbe levegözni meg fényképezkedni. Mikor úgy éreztük, hogy itt az ideje egy kis ellazulásnak, akkor bevonultunk az onszenbe. Ez az onszen kicsike volt, volt egy benti és egy kinti része, de olyan mázlink volt, hogy rajtunk kívül senki sem tartózkodott benne, mintha privát kibéreltük volna. Szokásos lecsutakolás illatos kütyükkel, vizben elterül, csináltunk képeket is, ami ugyan tilos, de így, hogy magunkban voltunk, nem zavartunk senkit. :-) A víz állati meleg, tényleg alig lehet kibírni. Egy órát voltunk bent kisebb megszakításokkal, majd teáztunk egy jót. Hatalmas sóhajtozások és nyögések közepette öltöztünk és vonszoltuk ki magunkat erröl a csodás helyröl piros orcákkal, gongütésekkel búcsúztattak, biztosan nem utoljára voltam ott. :-)) Nem emlékszem, hogyan értem haza, szerintem aludtam egy jót a vonaton. Mindenesetre jó sötét volt már, szerencsére apuka tudott menni a gyerekért. Aznap nem kellett altatni.

Pénteken a hét laza levezetéseképpen a közelünkben lakó magyar Izával mentünk el egy gyönyörü parkba. Most utaztam elöször busszal, (mármint Tokióban) aminek a menetrendjét sehonnan sem sikerül levadásznom számomra olvasható nyelven. A buszt azért szeretem, mert abból ki lehet látni a metróval szemben, ami nekem, akinek semmi tájékozódási tehetsége, nagyon praktikus. Elmegyek én  a metróval mindenhová, de fogalmam sincs, hogy északra, délre vagy a falnak mentem-e. Ebbe a parkba csak belépövel lehet bemenni (kb. másfél euró), megnézik a táskát, mert nem lehet bevinni alkoholt. A füre rá lehet menni, lehet picknikezni, de pl. nem lehet semmit sportolni. (pl. foci vagy tollas) Kiterültünk a füben, állatian sütött ránk a nap, pletykáltunk és jófajta bagettet ettünk jófajta francia brie-vel, és megállapítottuk, hogy az élet szép. Föleg így magyarul. Nagyon jól érzem magam a német nökkel is, hát még a japánokkal, nagyon aranyosak, kedvesek, a német nyelvvel igazán nics problémám, de akkor is, nincs annál jobb, mint egy kiadós magyar pletykaparti! :-))))))) Jól kipletykáltuk az esküvöi párokat, akik a parkban fényképezkedtek a virágzó fák alatt vagy a bokrok elött. Megértjük, hogy a japán nök miért buknak annyira a külfödi férfiakra. Szegény japán pasik, valahol biztos van kivétel, annyira, de annyira semmi férfias nincs bennük, hogy az valami döbbenetes! Kólásüveg váll, piszkafa lábak, rajta 3 szál ször, darázs derék, lányos orca...16-18 éves korukig nekem nagy probléma azt is megállapítani ,hogy egyáltalán melyik nemhez tartoznak. Vannak ezek a fiú meg lánycsapatok, zenei formációk, amik olyan hangzatos nevekre halgatnak, mint super girls,  generetions,  kiss me, meg még egy csomó ilyesmi, szerencse, hogy a nevükböl legtöbbször kiderül, melyik is a fiú csapat. Egyébként meg rohadtul nem értem, hogy minek egy zenekarba legalább 20 tag.... na mindegy, lényeg az, hogy a japán nök úgy repülnek rá a külfödi pasikra, mint légy arra a bizonyosra. Minden fehér férfi talál magának japán feleséget, bármilyen csúf és hüye is. Legyen pénze, az ugye fontos, aztán a többi mindegy. Sokszor látok csinos japán babákat olyan rusnya pasikkal, akiket kis hazájukban  jóérzésü nö még bottal sem piszkálna meg... Ráadásul azt képzelik a kis fruskák, hogy Amerika vagy Európa maga a kánaán, a kultúra bölcsöje, minden szuper vagy szuperebb. Elmennek, aztán bilibe lóg a kezük, rájönnek, hogy nem jobb ott sem, mint Japánban, söt. Ilyenkor vagy elválnak, vagy visszajönek Japánba. Elég kevesen élnek külföldön az "álompasijukkal". Mármint arányaiban kevesen. Különben meg olvastam arról, hogy van egy ún. Párizs szindróma nevü betegség, ami kifejezetten japán turistákat érint. Szegénykék azt képzelik Párizsról, hogy ott minden olyan, mint a menyorszában, kultúra, csodás ruhák, szépséges épületek, stb... nem is tudom, mit képzelhetnek. Megérkeznek, eleve a reptéren alig látnak fehér embert (sokan azt hiszik, hogy véletlenül Afrikába repültek), szembenéznek a realitással, a kosszal, a bünözéssel, a slampos ruhákkal, és a csalódástól idegösszeroppanást kapnak. Mennek a  kórházba és hónapokig kezelik szerencsétleneket.

Na, nem is tudom, hogy lyukadtam ki erre.... ilyen a pletyka is, csak folyik, csak folydogál... hehe.

Most hétvégén rendbehoztuk kiskertünket, kemény másfél óra alatt. Lombseprés, a kövek lesúrolása, a kerti garnitúra lemosása, gazolás, ilyesmik... basszus, azért végigfutott a fejünkön párszor, hogy valahogy jobb lenne inkább Szigligeten tevékenykedni, de ez van. Már csak két és fél hónap! Hogy megy az idö! Mancikánk közölte, hogy ö pedig innen nem megy sehová jövöre. Csak lestünk. Vége a honvágynak nála, szereti az új suiját, meg Japánt, na meg a macskát. (Pontosabban a macskát imádja). Azt mondja, hogy a gyerekek sokkal nyugisabbak, nem pörögnek ezerrel, nagyobb a rend, a tisztaság, eleve kevesebben vannak az osztályban, nagyobb figyelem jut rájuk. Kezdenek záporozni rá a sikerek, a héten is hozott haza egy hibátlan matek dogát, maximális pontszámmal. Olyan boldog volt! Mi meg büszkék rohadtul! :-) Megmondtuk neki, hogy amennyiben ö minden töle telhetöt megtesz, látjuk, hogy kihozza magából a maximumot, onnantól kezdve minket a jegyek nem érdekelnek. Elég furcsán osztályoznak ugyanis. 6 jegy van, ha a gyerek pöpecre tudja az anyagot, akkor  kap kettest, ha az anyagon felül teljesít, akkor kaphat egyest. (ehhez képest sok egyese van) Ha a mamiék itt lennének velünk és Szigligetet is ide lehetne tolni a szomszédba, akkor ö ugyan nem menne el innen soha. :-) Édesem, majd meglátjuk mit mond összel... Szombaton egyébként nyílt nap lesz az iskolában, be lehet menni órákra, majd jól megnézem, mit alakít. :-)

Tegnap megint kimentünk Enoshima szigetére, mert apa szan még nem látta, de elég szeles idö volt, nem sokat idöztünk. Ráadásul  az egész sziget tele van bazársorral, amit az egyetlen  férfiember kis családunkban nem szívlelhet különösképpen. Hazafelé a vonaton egy öreg bácsi elegyedett szóba velünk, elmesélte, hogy azért tud olyan jól angolul, mert az amerikaiak elvitték a háború után az Államokba, hogy tanulhasson. Kb. 20szor mondta el, hogy mennyire szépséges Mancika, szerencsére tiszta anyja, bár apuka se kutya, és biztosan nagyon jó ember. :-)))) Meg hogy majd Mancika emlékezzen 20-30-40-50 év múlva arra, hogy volt egy kicsi, lökött japán öregember a vonaton hazafelé Enoshimáról, aki minden szépet és jót kívánt neki a jövöjére nézve. Hát, remélem megkérdezhetem 50 év múlva és emlékezni is fog. :-)))

Most már csak két zavaró tényezö van, amik kiküszöbölése sajnos nem rajtunk múlik. Az egyik a földrengés, amit szerintem soha nem lehet megszokni. Igazából nem zavaró, meg 4-es alatt alig vesszük már észre, viszont soha nem tudhatjuk, hogy ez most ennyi volt-e, vagy jön még kutyára kamion.  Másik meg ez az örült koreai félhülye, aki fenyegetözik össze-vissza, és nem lehet tudni, hogy mennyire lehet vagy kell komolyan venni. Mindenesetre azt elérte, hogy az ember nyugtalankodjon miatta... Iszonyúan sajnálnám, ha emiatt véget érne az az idilli állapot, amiben most vagyunk.