Mostanában azon kapom magam, hogy túl sok az elfoglaltságom. Nem akarattal szervezem így, csak valahogy így adódik, de lehet az is, hogy a tudatalattim teszi ezt velem. Ennek az az eredménye, hogy megint kevés az a szabadidöm amit magamban tölthetek, másrészt pedig egyre jobban idegesít a házimunka. Most komolyan, egy 200 négyzetméteres ház elég elfoglatságot ad, föleg ha két rendszeretö szülö mellett lakik benne 1 db macska és 1 db szétrakodásból és káoszteremtésböl extra adag tehetséggel megáldott gyermek.És akkor még nem is beszéltem a bevásárlás, fözés, mosás, vasalás, valamint egyéb hasonló undormányok köréröl! Egyszerüen sajnálom rá a drága idömet! Meg hálátlan is, se vége, se hossza! Anyukámnak van igaza, ö mondja, hogy a házimunkát nem lehet befejezni, csak abbahagyni.
Na, mindegy, ennek ellenére azért az elsö hetet leszámítva elég zökkenömentesen ment a beszokás, mondhatni rutinosan. Igaz, vannak apró változások, pl. a kávézóban kicserélödtek a kutyák és gazdáik, de ennyit még elég labilis idegrendszerrel is ki lehet bírni. Most már nem állunk szájtátva egy-egy frissen fönözött, piros cipellös kiskutya láttán, bár meglepetések azért még adódhatnak. Pl. tegnapi sétánk folyamán jött velünk szembe egy nöci, derékig kivágott pulcsiban. Ez itt már magában meglepö tény, hiszen állig szoktak beöltözni, ráadásul a nöcin a pulcsi alatt semmi sem volt. Így lépésenként hol a jobb, hol a bal keblét tette közszemlére. Voltak bámulói, nem mondom! Mancikánkra is nagy hatást gyakorolt, este is még meg kellett beszélni a "hogyan is volt ez az egész" témát. Ráadásul "borogatja elmúlik" kategóriás volt szegényke....
Na meg itt vannak a dolgok, aminek pl. örülni is lehet! A kedvenc szusink! A szép idö! Igaz, volt valamikor egy tájfunka, de nem volt vészes. Kicsit höbörgött meg verte a mellét, de gyorsan vége volt, és legalább kisöpörte azt a hülye gözt és párát, amit nehezen viseltem. Néha esik az esö, de meleg van, a múlt héten figyeltem fel arra (nagy mérgesen persze!), hogy esténként már biza elkél egy vékonyabb pulcsi! Ehhez képest otthonról azok a hírek járják, hogy az idén minden vénasszony meg indián jól megszívta! Még füteni is kell! Itt ma 27 fok van. (okt.7.) Szegény japánjaink viszont nem az aktuális hömérséklet szerint, hanem a naptárnak élnek, aszerint pedig igenis ösz van, így elökerültek a szörös, derékig érö csizmák, kesztyük és egyebek. 27 fokban!!!! A rend, az rend! És ennek is lehet örülni, mert a rend az egy érdekes dolog, néha idegesít, bár engem inkább szórakoztat, de legalább biztonságot ad, figyelmet, tisztaságot, rendet. Annyira kis aranyosak ám! Olyan kedvesek, tisztelettel bánnak az emberrel, az egy jenest is két kézzel adja vissza az üzletben és meghajol mélyen hozzá! Hatvanhatszor megköszönik a vásárlást, és még sorolhatnám! Egyik magyar ismerösünk mesélte, hogy amikor Karácsonyra hazament, elötte jól bevásárolt a rokonyoknak. Szinte könyörögve kérdezték töle az üzletben, hogy ugye ajándék lesz?!! Jóvan, akkor legyen gifto, mondta! Három fiatalember elörontott valahonnan, és kb. 40 percen keresztül, origami mesterembereket megszégyenítö tudással csomagolták a cuccot. Hajtogattak, tekertek, stb... aszonta az ismerös, hogy ö már csak a figyelésétöl lement alfába. Gyönyörü lett! Mi volt otthon? Nagybácsi egy jól irányzott mozdulattal harsogva letépte a mestermüvet (figyelemre sem méltatta), és jaaaa, köszi felkiáltással behajította fa alá. Az ismerösünk ledöbbenve figyelte a jelenetet, lelki szemei elött még látta, hogy amikor kimentek az üzletböl és kb. 100 méter múlva visszanéztek, az eladók még az utcán álltak és hajlongtak. 300 méter múlva megkérdezte a feleségét, te visszaforduljunk? Visszafordultak. Még mindig ott álltak és hajlongtak. Integettek és befordultak egy mellékutcába, hogy szegények visszamehessenek végre az üzletbe. Amig látják a vásárlót, addig nem illik visszamenni. (Persze ez csak nagyobb, drágább üzletekben van így, a sarki zöldséges azért erre nem ér rá.) Erre ugye a nagybácsi... Annyit mondott csak neki az ismerösünk, hogy ne gyere te vazze Japánba, ne gyere!
Gyermekünk is gyorsan beszokott. Fogott új barátnöt magának, itt lakik a közelben. Bár nem osztálytársak, de a kislány is negyedikes, elég aranyos és minden buliban benn van. Egyszer már itt is aludt. Mondtam az Emberemnek, ha még egyszer megengedem az ittalvást, amikor ö nincs itthon, akkor telefonon keresztül küldjön rám valami bénitó sugarat vagy kötözzön meg, vagy mittomén, de ne engedje, hogy megengedjem! Amit rendeznek, azt nem lehet épp ésszel kibírni. Mancikánk agyát ilyenkor elönti valami ocsmány és úgy gondolja, hogy állatian ki kell tennie magáért. 10 percenként valamilyen eszement új játék, szoba felrobbantva, macska kiherélve, anyuka kinyiffantva. Miért nem lehet simán rajzolgatni, babázni, filmet nézni? Miért kell rock-koncertet adni, a macskára ruhát varrni, a lépcsöröl a folyosóra lehordott ágynemüre ráugrálni? Sminkelni és 43szor átöltözni? Az összes fürdöruhát elöszedni és a kádban wellnes napot tartani? Miért?????
Iskolában viszont mostanában nagy sikereket ért el (kopp-kopp), és amiért külön hálás vagyok az oföjének az az, hogy méltatja és elismeri az eröfeszítéseit. Volt egy könyvprezentáció, amikor is a tanárbácsi felállva tapsolt és az összes gyerek is persze, ettöl aztán leánykám egy hétig 5 cm-rel a föld felett lebegett. :-) Na ja, ilyenkor azt mondom, inkább itthon tomboljon. Minden sajnos nem megy ilyen simán, pl. tegnap német nyelvtant tanítottam neki, az eseteket tanulták. Persze nekünk anno sokkal könnyebb volt úgy tanulni, hogy a magyar nyelvtant kentük-vágtuk, nem okozott gondot egy tárgyeset felismerése. De itt a die die marad, a das meg das, úgyhogy volt hiszti, a ceruza hegyének többszöri kitördelése, macskakaparás és fújtatás, mert nincs hozzászokva, hogy valami nem megy azonnal és eröfeszítések nélkül. Ilyenkor kell keménynek lennem és ez néha nagyon nehéz. Aztán jár fözöcskézni, olyan kis ügyes, annyira isteni hideg uborkalevest készitett egyik nap a vendégeknek, hogy másnap én is csináltam magamnak ebédre! Meg fözött húslevest, meg sütött almatortát, hát komolyan van tehetsége hozzá, érdekli! Ezen kívül jár taekwondo-ra is hétfönként (imádja a hétföt)! Ideális sport, mert azt kombinálhatja, amit szeret: rugdoshat és ordíthat hozzá. Minél jobban rúg és minél jobban üvölt hozzá, annál jobban megdicsérik érte! :-)))) Állati jó! Pont fordítva, mint itthon. Egy koreai ember a tanár, csak angolul tud (a koreain kívül), így legalább azt is gyakorolhatja! :-)Kapott pár új tanárt, új a japán tanár, mert eggyel jobb csoportba rakták, ugyanígy járt angolból is. Hálistennek az eszement sporttanárát lecserélték, aminek szívböl és komolyan örülök. Ugyan neki soha nem mondtuk, de az a pasi nem normális. Hát ilyen is kell minden iskolába! Keletnémet az ártatlan és kínzó bizonyítási kényszere van. Többet nem is mondok róla, hálistennek kikerült a képböl. Ja, zumbázni is jár péntekenként, aminek örömére minden péntek esténk és az egész szombatunk különféle koreográfiák lelkendezve dicsérésével telik. Mert bemutató az van rendesen!
Másfelöl meg nö, mint az eszement, tegnap 2 ikeás szatyornyi ruhát selejteztem le a szekrényéböl. Olyan cuccokat nött ki cefetül, amiket februárban vettem neki Hawaii-on. 37-es lába van!!!! Nagy méretü nöi cipöt kell venni neki! :-) De sebaj, a barátnöjének meg 38-as, pedig egy fejjel kisebb nála. Szóval nagylány, de azért amikor apuka lelép itthonról, úgy kucorodik be mellém az ágyba, mint egy üregi nyúl. :-)))
Sokat gondolkodom azon, hogy hozzá képest nekem mennyire egyszerü (de szép) gyerekkorom volt. Vajon mit okozunk neki ezzel a kis lelkében? Jót teszünk? Rosszat? A nyelvtudásból és a világjártasságból bizonyosan profitálni fog, remélem toleránsabb is lesz ezáltal, könnyebben alkalmazkodik majd más kultúrákhoz, más emberekhez. Természetes lesz neki, hogy repked a világban, váltogatja a nyelveket. Talán nem ijed meg adott szituációktól és jobban feltalálja magát. Remélem. De hogy így lesz-e? Nem lett volna jobb neki egy kis, csendes faluban iskolába járni, ahol mindenki mindenkit ismer? Jó levegön, nyugiban? Ahol nem lát kilógó mellü nöket az utcán és piros cipös kiskutyát? Ahol szusi helyett keszeget kap és repülö helyet max. autóba ül? Ahol nem szkájpol a nagyszülökkel, hanem minden nap láthatja öket? Ahol nem a földrengés normális, hanem a balatoni vihar? Ki tudja... arany középút? az most nincs. Látszólag öt nem kinozzák ilyen kérdések, talán a gyerekeknek az a természetes, ami éppen van.
Én spec. néha elámulok, hová kerültem, hová hozott a sors vagy a Zember vagy mi a fene... :-))) Néha azt hiszem, álmodom. Néha meg olyan természetes, hogy az ijesztö. Szeretek itt lenni. Nyáron meg otthon szerettem lenni. Az otthonom tiszta sor, hogy hol van, de azért itt is nagyon jó. Mondjuk sokkal, de sokkal érzékenyebben reagálok mindenre, ami a magyarsággal kapcsolatos, mint pl. Bécsben. Itt, ha néha megnézek egy-egy magyar filmet, és elöjön benne valami a gyerekkoromból, olyan jókat bögök, hogy csuda!
Az meg kifejezetten agysejtromboló néha, hogy szoros kötelékek füznek a német közösséghez. Az iskola, a Manci barátnöi+ a szülök, a pávakör. Múlt csütörtökön pl. a német nagykövetségen voltunk, hatalmas buli volt a két Németország egyesítésének évfordulója alkalmából. Mancikám az iskolai kórussal harsogta a német himnuszt, nekem meg az összes hajam szála égnek állt. Az én magyar gyerekem!!! persze hülyeség, de akkor is. Mindezt Tokióban! (mellesleg, ha nagyon megkotornám az öseinket, azért kiderülne, hogy a gyermekben jócskán folyik sváb vér mindkét oldalról csurgatva) Egyébként tényleg akkora buli volt, hogy az utcába nem lehetett bemenni, taxik álltak egymás hátán, míg a bejárattól a buliplacchoz értem, az kerek 20 percet vett igénybe. A követség hatalmas területen fekszik, valami gyönyörü, a sportpályáktól elkezdve az uszodáig minden van a területén, csodás japán kert, kis templom, domboldal, anyám tyúkja. Nem is tudtam, hogy ennyi germán él itt, rengetegen voltak!!! Kiöltözve, mit Szaros Pista Jézus nevenapján! Hihetelen, hogy mindebbe a gyermekem révén cseppentem! hehehe...
Mindez ellensúlyozására szuper magyar csapatot sikerült létrehoznunk. Jelenleg 5 magyar család vagyunk együtt szinte minden hétvégén. Hol megrendezzük az évszázad házibuliját, hol parkba megyünk piknikezni, hol sörfesztiválra mulatni. Iszonyú jól érezzük magunkat együtt, akkora bulik mennek, hogy a japán szomszédok azóta is mereven nézik a helyet, mert nem hisznek a szemüknek. Hmmm meg a fülüknek. Az a jó, hogy nagyjából mindenki egy szinten van. Agyilag, anyagilag, erkölcsileg, mindenhogy. Fél szavakból is értjük egymást! Nincs mindenkinél gyerek, meg korban is van némi szórás, de akkor is nagyon jó. Nagyon örülök neki. Nök néha pletykálós prgramot is tartanak külön. meg uszodásat. meg futósat. meg kirándulóst. meg shoppingolóst. :-)))))
Aztán beindult a pávakör is. Kezdödött egy nyitó koncerttel. Volt egy nöci meg egy pasi, a nö zongorázott, a pasi meg valami shakuhachi nevü fúvós hangszeren játszott. A hangszer bambuszból készül és nagyon nehéz rajta megtanulni játszani. Na ezek ketten modern darabokat játszottak, sok saját szerzeményt is. A shakuhachi-n úgy lehet a volument szabályozni, hogy rázni kell hozzá a fejet. Szóval amikor hangosabban kellett játszani, szegény pasi csak úgy rázta az agyát. Erre a nöci a zongoránál is bevadult, az összes haját elöre engedte, mint egy terelöpuli, és rázta az is a fejit, de mint az állat. Hogy jó modern legyen, meg beleéléses! Na, a darab után, mikor meghajoltak, nem álltak meg egyenesen a színpadon! Csak úgy szédölögtek, meg vigyorogtak marhán. Kaptak nagy tapsot persze! Én aannyira röhögtem, valahogy egyfolytában az a gondolat ment az agyamban, hogy minek mászik a hal fára. Egy girhes kis japán nö, meg pasi, föleg ilyen tradicionális hangszeren, mi a francért modernkedik? Nem áll nekik jól! Olyan röhejes tud lenni! Játszottak volna olyan nyekergös japán szakurás dallamokat, sokkal hitelesebb lett volna! Nem volt rossz ez sem, tényleg tök ügyesek voltak, talán csak hallgatni kell öket, de nem látni... Azért a csajnak lefigyeltem a szerkóját, obiból volt összevarva neki egy estélyi ruha. Nagyon dögös volt a cucc! Már alig várom, hogy mehessek a bóhára, veszek csodás obikat, azt indul a varratás. Remélhetöleg én nem úgy fogok benne festeni,mint a müvésznö, mert ö pont olyan volt, mint egy befáslizott giliszta. No segg, no cici, no görbület. Mint egy kb. 12 éves kisfiú teste....
Aztán volt még közös reggelizés a pávakörrel, eszem-iszom, pletykálás. Ja, és megvolt az elsö vezetöségi gyülés is, amin már én is résztvehettem. :-) Elö kellett adnom egy programtervezetet, aminek a fö részét a fözés képezi. (nabasszus, jó, hogy nem a takkerolás!) Elöadtam, hogy akkor egy "nemzetközi fözöcske, de okosan", én vállalom a desszertet, magyaros lesz (fogalmam sincs, hogy mit fogok kotyvasztani), aztán a japánok csinálhatnak elö- és utóételt, a németek meg mittomén valami levest, még alakul. Nagyon örvendeztek az ötletböl kifolyólag, hát most föhet a fejem, mi az, ami gyorsan, könnyen megvan, meg is tudom nekik tanítani, és még magyaros is. Hát legfeljebb palacsinta lesz. :-) Vagy madártej. Nem cifrázom, viszek páleszt, az majd elsimít mindent.
Múlt héten hétfön pedig egy csodás akváriumba mentünk, ahová az Izát is elvittem magammal. Ez is olyan hely, ahová sose mentem volna el különben, mert jaja, akvárium, valami huszadrangú, voltam már épp elégben. Pedig aztán!!! Gyönyörü szép, és olyan halakat meg frinceket-francokat láttam, amiket eddig még sehol. Hatalmas tonhalak úsznak egy donut alakú medencében, tényleg marha jól néz ki. Meg maga az egész létesítmény fekvése nagyon szép. Óriási park veszi körül, egy kis dombon áll, mellette az egyik legnagyobb óriáskerék, fenyöerdök, 2 sziget, hidak. A dombon az épület körül feszitett víztülör, és ahogy az ember néz ki a fejéböl, a víz után rögtön az óceánt látja, szóval olyan érzés, mintha az óceán közepén álldogálna. Mancit is el fogom vinni oda, de nem hétvégén, mert akkor megközelíthetetlen. Volt ugyanis egy rájasimogató, a kiskölkek ott tapperolták a rájákat, azok meg csak úsztak oda, hogy naaa, engem is tessék megszeretgetni! El sem hittem volna, ha nem látom! Aztán ahogy néztem, néztem, mondom az Izának, hogy basszus, te, az ott köztük nem egy kis cápa?? Nem is egy, több is volt! Kis testü, nagyon világos börü cápikák voltak, és igen, azokat is lehetett simogatni. Én nem tudom, hogy csak babacápák voltak-e és nem volt foguk vagy esetleg kivénhedt, fogatlan ükcápák, de elég fürgék voltak és igaziak.:-) Es a gyerekek simán fogdosták azokat is. És mindegyiknek megvolt a keze.:-)))
Na és ami még fontos esemény kis életemben, hogy járok japán órákra! Mancika iskolája szervezett japán kurzust az anyukáknak emberi árakon. Heti egyszer így én is felpattanok az iskolabuszra, és megyek tanulni. Mancika ezt némi rosszallással figyelte (mármint a buszozás részét), majd megbeszélte velem, hogy anya, meletted ülni már nagyon ciki, én a Helennel ülök, te meg egyedül. Nem kell úgy csinálnod, mintha nem ismernél, beszélgethetünk is, de érted, ugye.... Hát értem hát! Hogyne érteném! Személyes példámmal elöljárva tanulok a buszon és remélem, hogy majd egyszer leánykám is ezt teszi, bár ahogy elnézem, azok az idök még messze vannak. Most sokkal fontosabb dolgok kötik le a figyelmét reggelente, pl. a telefonján lévö szörnyecske etetése, pletykálás a Helennel, közös zenehallgatás, stb...
Szóval öten vagyunk a kurzuson és a Manci volt tanárnöje tanít minket, aki magát Sensei-nek hívja, ami tanárt jelent. Jól tud németül, a férje német, de akkor is... aztamarha mennyire nem tud magyarázni! Egyébként egy japán tanár sem tud, ugyanis annyira más rugóra jár az agyuk.(tisztelet a kivételnek, bizonyára van olyan is) Még az a szerencse, hogy nyáron az Emese bevezetett a nyelv rejtelmeibe, különben lesnék, mint Rozi a moziban. Így most én magyarázok a német nöknek, akikkel járok. Szerencsére az emlitett magyar leányzó is visszajött végre a múlt héten, most fogjuk megkörnyékezni az Izával, hogy akkor lesszíves privátban tovább fejleszteni minket. Sajnos azonban januártól már nem lesz Japánban, ezért arra gondoltam, hogy heti egyszer majd bevezetjük a Skype-os tanítást. Ha mást nem is, legalább azt elmagyarázza, amit a tanfolyamon az istennek sem értek. Szóval a japánoknál az a szokás, hogy tanár bejön, anyagot leadja, senki nem kérdez, nem beszél bele, tanár kimegy, diák meg bemagol. Na, ez nem müködik európai diákokkal. Szóval Sensei bejön, nyikkan kettöt, mi rögtön megkérdezzük, hogy akkor hány óra, erre ö totál leblokkol, mert kiesett a konceptböl. Innentöl kezdve átalakul kiszolgáló személyzetté és jegyzetel szorgalmasan, hogy a legközelebbi alkalommal tudjon minket kiszolgálni. De akkor sem megy, mert em a kérdésre válaszol. Rájöttem, hogy kérdezni tudni kell! Ha csak úgy simán megkérdezem töle, hogy mi a különbség két "legyen szíves" között, akkor készen van, azt nem tudja. Hmmmmm, hmmmmmm, ez megy órákig.
Erre én: Seebert Sensei, lehetséges, hogy az egyik kicsit udvariasabb forma, mint a másik?
Erre ö: Hmmmmmm, mind a kettö elég udvarias.
Erre én: De mégis, az egyik egy icipicit nem udvariasabb? Egy hajszálnyit? Ugye udvariasabb?
Erre ö: Hmmmmmm, hát lehet.
Erre én: Seebert Sensei, akkor azt lehet úgy mondani, hogy dbhgrhagrghbv, legyen szíves (A variáció)?
Erre ö: Nem, nem lehet, mert ige után csak a B variáció lehetséges!
Erre én: Arigatio gozaimas, Seebert Sensei!
És felírom a füzetembe, hogy vazze, az egyiket ige után használod, a másikat meg csak úgy, és az A variáció kicsit udvariasabb, mint a másik. De ezt így elsöre a jóisten nem szedi ám ki belöle! Most megtanulok legalább japán módon kérdezni is. Egyébként meg meglepöen jól megy és igen szeretem. :-))))) (így 3 alkalom után)
Emberkém is megvan, lassan kiheveri az ólajtós szereplését szegényke, még azért fáj neki itt-ott, meg föleg amott, de a sebei begyógyultak, bár a lelkiek még nem. Biciklire felülni nem engedtem a hétvégén, mondtam neki, ez most nem a kutyaharapásos történet. Most megint hosszan nem volt itthon, az mindig rossz, föleg azért, mert olyankor a hétvégéinknek is löttek. A hétköznapok még elmennek valahogy, de a hétvége az nehéz. Hát ez van, mindenkinek kell valamilyen árat fizetnie, nekünk most ez jutott. Sajnos az öszi szünetben sem lesz itthon, így nem tudunk elutazni sehová... :-(((((( na mindegy, majd kitalálok valami gyerekbiztos programot (pl. cápasimogatás), aztán akkor is jól fogjuk érezni magunkat. Végtére is a világ egyik legdögösebb városában vagyunk! :-)))
Ennyi dióhéjban, majd megpróbálok kicsit sürübben írni.
