Mondtam az én drága jó férjemnek, hogy mostanában igencsak hiányolom a kirándulásainkat. A bakancsosakat is, meg a repülösöket is. Tavaly ilyenkorra már agyon mentük meg túráztuk magunkat, az idén kissé el vagyunk lustulva. Na de menten jött is a válasz, hogy ugyebár eddig olyan meleg volt, hogy bele is döglöttünk volna a kis laza túrákba, másrészt meg sokszor nem volt itthon hétvégén (mármint a férjecske), harmadszor pedig nem figyeltem-e fel arra a tényre, hogy minden hétvégénket bulizással töltjük. Erre az Iza azt mondta, hogy "figyeled, hogy a 8. hétvégénket isszuk el együtt?":-) Ami nem egészen igaz, mert én tudvalevöleg nem iszom, férj is csak moderáltan és csak néha, de a buli része stimmel. Nem mintha bánnám, söööt, egyáltalán nem bánom, csak megállapítottam a tényt.

Most hétvége után ráadásul a hétfö is szabad volt, mert okt.14. kérem a sport ünnepe. (Meg az unokaöcsémé is.) Nem kell beleképzelni semmi fárasztó dolgot, föleg azért nem, mert ilyenkor nem is érdemes semmit betervezni, legjobb  otthon maradni. Ugyan én elterveztem, hogy idemegyünk-odamegyünk, éjszakázunk, túrázunk, onszenezünk ésatöbbi, de hamar lehült a lelkesedésem, mert kiderült, hogy elfelejtettem azt az apró kis részletet, hogy ilyenkor egész japán beindul, és ök is pontosan azt tervezik, amit én. Így aztán szállás már csak 700 euróért volt egy éjszakára hármónknak. És öt percre rá már annyiért sem. Szóval ilyenkor jobb maradni az ülepünkön, hacsak valakit nem kifejezetten az szórakoztat, hogy több millió ember társaságában próbálja meg felfedezni a természetet. Én sajnos nem ebbe a csoportba tartozom.

Na de akkor mi legyen? 3 napig itthon örjöngeni? Gyorsan kész is volt a terv: szombaton elmegyünk egyet hajókázni a kedves, összeszokott csapattal (volt hely!), vasárnap lazulás itthon, házifeladat, gyakorlás, egyebek, hétföre pedig férjecske meghívta hozzánk azt a francia kollegéját +családot, akikkel tavaly Kiotóban voltunk.

Hát a hajókázás maga megér egy misét! Volt szervezés, az öt db gyermeket elhelyeztük az Izáék lakásában és egy nagyon kedves, fiatal magyar lány (ill. asszony), aki ovónéni is, elvállalta, hogy szittyózik pár órát velük. Pontosan 6-7 órát. Kicsit rá kellett beszélni ugyan, de sikerült. Mancikánk orrolt kissé, hogy mi az, hogy öt letámasztjuk, de mondtuk neki, hogy ez pedig felnöttprogram és kész. Majd ö lehet a segédsintér, azaz nevelheti a többi kölket, söt osztályozhatja is öket. Ez így már elfogadható felállás volt számára, mi pedig elmentünk a jól megérdemelet felnöttprogramra. Utólag azt mondom, hogy gyerekekkel valóban megörültünk volna. A hajóhoz el kellett mennünk elöször is metróval egy helyre, onnan pedig a hajótársaság fekete busza vitt minket a kikötöbe. Úgy nézett ki, mint egy hullaszállító, ennek megfelelöen az elsö közös képeken még elég ünnepélyes és komolykás képet vág a társaság. Szende mosoly, önuralom. Érdemes összehasonlítani ezt a képet azzal, amit a visszaúton csináltunk! :-)))))) A hajó úgy müködik, hogy három órán keresztül úszkál, addig korlátlan evés-ivás, egy folyón lecsurog, bekúszik a tokiói öbölbe (addigra már este van és kigyúlnak a fények.) Pazar a városra való rálátás, tényleg tök szép, tesz egy nagy kört, majd a hajó viszacsurog a folyón a kiindulási ponthoz. Addig az úri társaság szórakozik.

Az "úri társaság" elöször is megkereste a hajót, ami pazarul fel volt díszítve lámpásilag, fénylett, csillogott. Inkább egy bárkára hasonitott, egy pici nyitott résszel, különben meg zárt osztály. A bejáratnál hányós zacskókat osztottak, gondoltam is, milyen elörelátók. De nem az volt, hanem a cipönket kellett levenni és a zacsiba helyezni. A cipöt azért kellett levenni,mert a hajó belseje tatamis volt és ez még semmi, sajnos  az asztalok is japán stílusban a földtöl kb 15 centire voltak, tehát kezdödött a földön ücsörgés. Mutatták, hogyan üljünk rá a sarkunkra, persze! Ki a jó isten bírja ki úgy órákig?? A japán csajok lába már tuti, hogy attól olyan görbe, kicsi koruktól úgy kell ücsörögniük, persze, hogy elgörbül, mondjuk így viszont pont belefér a seggük abba a kis fészekbe, ami a görbe lábból adódóan képzödik. Naná, hogy úgy jobban bírják! Hát mi ültünk így, úgy, nyakunkban a lábunkkal, kinyútjva, egymás ölében, törökülésben, és persze, hogy rövid szoknya volt rajtam! Két asztalt foglaltunk el, a többinél japánok ültek. Minket ültettek a kijárathoz biztos, ami biztos alapon... Aztán az is kiderült, hogy az asztalunk valójában egy fözölap, amin majd nekünk kell sütnünk- föznünk. Az italokat kihozták. Egy harsogó egérhangú pincérlány egy narancssárga tölcsérbe belemondott valami nagyon fontos infót, aztán már el is indultunk, és hozták a kicsi tálkákat, tele kicsi, nyers kajával. A platni alá begyújtottak és kezdödött a haddelhad. A tálkákban jobbára összeszelt káposzta volt lében, meg némi kis sonka, sajt, néhány szelet padlizsán, egy nyers tojás, meg az egyiken valami piros hús szerü izé, amin el is kezdtünk tanakodni. Az elsö variáció szerint ez here. (???) De ahhoz túl hosszúkás volt. Én rák ollójából kihalászott húsra tippeltem, de az sem igaz. A heréhez volt közelebb, ugyanis inkább két hatalmas petefészeknek nevezném, mivel a felhasításuk után kiderült, hogy tele vannak ikrával. Na de most akkor hogyan? Olaj a platnira, megsütöttuk a káposztát, petefészket külön, majd olvasztottunk rá sajtot, meg a tojást is külön. Közben lopva a japánok asztala fele kacsintgattunk, de láttuk, hogy nekik tök másképp néz ki a cucc. Na, a pincér gyerek nem bírta tovább, odajött, hörgött egy csomót mély torokhangon, hatszor elnézést kért, meghajolt kilencszer és megkérdezte, hogy segíthet-e. Mondtuk, hogy hát peeersze, csak nyugodtan, úgysincs halvány fogalmunk sem. Na, ö meg mint a villám összeszelt mindent apróra, sonkát, padlizsánt, petefészket, leöntötte lével, belekeverte a sajtot, lett belöle valami kiterített kulimájszos izé.... én hösiesen ettem belöle 5 kanállal, a többiek ennyit sem, csak hümmögtek, hogy hát érdekes, érdekes. Az érdekes az én olvasatomban annyit jelent, hogy udvariasságból nem mondom ki nyíltan azt, hogy pocsék. Aztán vállat vonva úgy döntött a társaság, hogy akkor inkább isznak. A következö kajánál már szeleteltünk mi is, mint állat, de a pincér gyerek megint odajött. Láttam, majdnem kiugrott a szeme a gödréböl, mikor észrevette, hogy ezek az örült, barbár külföldiek a kötöanyagból = tojás tükörtojást készítettek. Egy megvetö mozdulattal kidobta, közben morgott hozzá, majd hozott egy másik nyers tojást es megmutatta, hogy a tojást össze kell keverni a többi cuccal, hogy szép, omlett szerü lepényt tudjunk sütni belöle. Nem ám tükörtojást!!! Na, de eddigre a társaság felében már munkálkodott kb. 4 sör, emelkedett a hangerö és fokozódott a hangulat. Mondhatni elég harsányan nyerítettünk, csak akkor lett csönd, mikor a kajára rábólintott a pincér csávó, hogy nnna, most kész, ilyennek kell lennie. Iza férje, csapatban betöltött szerepe szerint mókamester, nézte a kaját, csak nézte, majd kimondta, amit mi nem mertünk, hogy hááát gyerekek, ez pont olyan, mint amilyet a lakodalmas kutya minimum egyszer már kiokádott. Robbant ki belölünk a feszültség és a megkönnyebbülés elárasztotta hajót. Ez minden egyes kaja elkészítésekor így volt, a végén a japán útitársak már csak azon szórakoztak, hogy ezek az ütödött gajdzsinok mi a francon röhögnek ennyit, mit rendeznek és föleg miket föznek! Japán ember arcán nem nagyon lehet látni érzelmeket. Általában. Max. udvarias mosolyt. Nnna, itt most eleresztették magukat, ordítva röhögtek rajtunk és minden akciónkat hangos éljenzés követett. A pincér gyerek kiment a fedélzetre, mégis ugye szolgálatban volt, és ott röhögte ki magát, közben csapkodta a térgye kalácsát. Aztán felfigyeltem, hogy hoppá milyen gyönyörü az öböl, felálltam és próbáltam fényképezni, kicsit kijjebb merészkedtem, pont abban a pillanatban fordultunk rá egy hullámra, ami be is terített rendesen. De nem baj, meleg volt nagyon!  

A végén szegény pincér könyörgött, hogy fejezzük be a kajálást, mert mindjárt visszaérünk a buszhoz. Mondtuk neki, hogy mind az övé lehet, viheti! Egyébként a magyar tudásuk is sokat javult, mert amikor mókamesterünk magyarul csak annyit mondott a pincérlánynak, hogy "hozzál még egy sört drágám", a csaj mosolyogva indult a sörért. Aztán eszünkbe jutott, hogy hajajj, hiszen még nem is danoltunk! De akkor már  el kellett hagyni a bárkát és visszaszáltunk a buszra. Na most elötte milyenek voltunk? ünnepélyes, komolykás? Most már szétzilált, agyon röhögött. Szende mosoly, önuralom? Görcsös grimasz, hogy ne fájjon, és ereszdelahajam. Japán társaink közel jöttenk hozzánk, nehogy lemaradjanak a show végéröl. Ekkor kezdödött a danolás. Ök is akartak, így aztán magyar nótákra tanítottuk öket, mindig csak a végét kapták el, mondtuk nekik, hogy amikor intünk, mindig mondják azt, hogy som vagy azt, hogy ban, vagy éppen milyen rím jött. Hát, volt buli. Haltunk meg. A végén az egymillió kép után még ajándékot is adtak, majd ezerszer megköszönték a szép estét. Érdekes, hogy mindig van náluk valami kis ajándék! Szóval igenis lehet a japánokkal csujjogatni, igenis el tudják engedni magukat, nagyon tudnak röhögni, és nagyon szeretik a magyarokat! :-))) Mondták is sokszor! Órákig integettek, mi pedig elindultunk a metró felé, és még otthon, a sarkon betértünk Joe kocsmájába. A kocsma olyan kicsi, hogy  kb. 2 db ember fér be, így a törzsvendégek az utcán állva és támaszkodva a kirakott könyöklöre isznak. Ismerkednek, beszélgetnek, iszogatnak, majd hazamennek. Mi is így tettünk. Otthon várt az öt gyerek szépen csendesen rajzolgatva, már majdnem csodálkoztunk, amikor megláttuk a bébiszittyó hófehér arcát és rájöttünk, hogy ez biza nem mindig volt így, ilyen idilli. Hát nem is, mint kiderült, de hálistennek vér nem folyt, csont nem tört, leánykánk is elég jó idegállapotban jött velünk haza. Beleájultunk az ágyba. Másnap egész délelött próbáltuk összerakni magunkat. Biztos ismerös az az érzés, mikor mindened fáj a röhögéstöl, de melletted a másik megszólal, csak annyit mond, hogy mittomén "here" és szakadsz meg újral, némán sírva rázkódsz és újra és újra eszedbe jut valami, amin megint szétesel. És este, amikor már jobban egyben vagy, akkor a mókamester elküldi a képeket, újraéled az egész istentelen mókát és se vége, se hossza az eszement ordításnak. 

Délután el is mentünk otthonról, mert ezt nem lehetett kibírni, és felfedeztünk egy csodás parkot, vagyis inkább arborétumot, 9 hektár nagyságú helyen. Nem japán kert, hanem olyan, mint egy öserdö, esöerdö. Nagyon érdekes, csak a majmok hiányoztak. Erdö a városban. Hihetetlen. Hatalmasat mászkáltunk, így tessék, megkaptam a túrázást. :-) Csapatunkból egyébként az egyik család a bulit követöen indult is a Fülöp szigetekre. Hát pont telibe kapták szegények a 7-es földrengést, de szerencsére jól vannak, semmi baj sem lett, csak várostnézni meg túrázni nem mehetnek, de a szálloda ok, a tenger szép, remélem szerencsésen visszaérnek!

Séta közben pedig végig az volt a témánk, hogyan lehetne kihozni a (nagy)szülöket hozzánk. Mármint ugye nem kétséges, hogy repülövel, csak az, hogyan bírnák, szabad-e nekik ennyit repülni, mit mond az orvos, mit tudnánk kezdeni velük itt, ahol annyit kell gyalogolni, hogyan tudják elintézni Japánba a belépést vagy repüljön-e velük valaki a családunkból, biztositás, stb, stb, egy csomó kérdés. Persze az is lehet, hogy nem kellene agyalni ennyit, csak hopp, felrakni öket a repcsire, itt leszedni, valahogy majd lesz. Na, majd Karácsonykor végére járunk a dolognak.

Hétfön vörösboros marhapörköltet gyártottam ipari menyiségben nokedlivel, nagyon sokat csináltam, gondoltam, hogy majd lefagyasztom a maradékot, milyen jó is lesz! Jöttek a franciák és az utolsó falatig minden elfogyott. Pörkölt, nokedli, madártej (2 liter tejböl), mákos koszorú, minden.  Csak lestem. De örültem is, mert valszeg nem lehetett túl rossz. :-) Nagyon féltem a tavalyi kirándulásból kiindulva, hogy a két leányzó mit fog itthon rendezni, így fél órás felkészítö program került befüzésre, amit Mancikánk okosan végighallgatot. Skodák skodája, olyan jók voltak, mint két angyalka, két napig azt kerestem utána, hogy mit csinálhattak valójában. Mert ugye a gyerek olyan, mint a horrorfilm. Ha nagy a csönd, akkor utána valami rémséges jön... de nem. Ezúttal tényleg iszonyú jók voltak. Úgy látszik ebben a korban egy év nagyon sokat számít.

Kedden végre volt iskola, pihenhettem. Örültem, hogy szerdán japán óra helyett mehetek a pávakörömmel kirándulni, Kawasakiba. Ott van egy csodás park meg egy skanzen szerü kis falucska, régi japán házakkal, szalma tetövel, stb...  Na ja, csakhogy kedden már jött a hír, hogy holnap nem lesz iskola, mindenki húzza be fülit farkát, szerdán reggelre megérkezik az elmúlt 10 év legnagyobb tájfunja, nem mennek a vonatok, buszok. Hát nem mondom, hülye egy érzés. Mi is becipeltünk a kertböl mindent, bezárkóztunk, Mancinak megmondtuk, ha fél, nyugodtan bejöhet hozzánk, de nem lesz semmi gond, csak nyugi. Hát éjszaka tényleg állati szél volt, de annyira fáradtak voltunk, hogy nagyon nem is realizáltam, Mancika sem jött át. Reggel arra ébredtem, hogy Férjecske puszit ad és megy dolgozni. Fél kilenckor. Azt hittem meghibbant, hogy tájfunban akar menni, de addigra már semmi sem volt, söt a nap is kisütött. Szerencsére annyira védett helyen vagyunk, hogy egyedül a Mancink biciklijén lévö letakarót szaggatta szét a szél, de semmi mást. Férjecske munkahelye melletti utcában azért a biztonság kedvéért egy ház tetejét lekapta a tájfun, nehogy azt higgyük nincs ereje. Meg aztán jöttek a hírek persze szörnyü dolgokról, mert máshol szörnyü dolgokat müvelt, de mondom, itt, nálunk nem nagyon volt semmi. Úgyhogy Mancikánknak volt egy jó napja, elvittem ebédelni, kávéházba, és mondta nekem, hogy tkp ö nagyon jól érzi itt magát és nagyon örül, hogy pont mi vagyunk a szülei, csak a mamiék hiányoznak, meg a Balaton. Meg igazából egy nagyon pici kutyára is óriási szüksége lenne, pont olyanra, amilyet egyik nap a bácsi a kutyaboltban az ölébe adott. Tudod anya, az nem is nö meg és a repülön is utazhatna velünk egy kis táskában, olyan jó lenne, akkorkát kakil csak, mint egy galamb, stb, stb, ment a dumagép. De kutya nem lesz, ha a fene fenét eszik sem, csak a hullámon keresztül. Az is az én dolgom lenne, vihetném sétálni hóban, fagyban, ezer fokban, esöben, stb... szerencsére a ház szerzödésben benne van, hogy csak 1, azaz egy db macskát tarthatunk. :-))))

Most futok kivenni a kifliket a sütöböl, mert azt sajnos csak házilag tudok elöállítani. 

És holnap szülinapom lesz. :-)