Már itt is vagyok, Mancika elment az apjával korcsolyázni Roppongiba, a Mid-Town-ba, aztán hazafelé hogy, hogy sem Izáéknál kötöttek ki, kiváncsi vagyok mikor botladoznak haza... :-)))
Ma még nem vállaltam be a jégen való ácsorgást, tegnap elmentünk egyet kajálni Shibuya-ba, meg benéztünk a Crocs bótba lábbelikért (sikeresen vásárlást hajtottunk végre, 4 párral távoztunk), na lényeg az, hogy az életemért küzdöttem, mire hazaértünk, szóval ma maradtam a sejhajomon itthon ni.
HAKONE
Ez volt eddig a csúcs, az egyik legszebb kirándulásunk. Egy nap alatt mondjuk nagyon fárasztó, de nem lehetetlen, viszont repülön és tengeralattjárón kívül szinte minden jármüvel közlekedtünk. Hakone a természet miatt szép. Itt nics valami híres buddha vagy templom vagy ilyesmi, viszont a természet gyönyörü és érdekes. Reggel ugye elindultunk a szokásos kis vonatocskával. Ebben semmi meglepö, minden így szokott kezdödni. Zötyköl, zötyköl, valahová odaér. Ott kiszáll, gyerekeket húzza, mint a rongyot, pisi, ivás, továbbmegy. Mikor érünk már oda??? Na, itt következett az, hogy felszállás egy ropeway-re, az olyan kis kötélpályás-felhúzós izé. Volt egy kis sor elötte, Mo-on vagy Ausztriában a lehetetlen felkiáltással távozók tömegét erösítettem volna, itt a nem könyökölünk, tolakodunk, hanem kivárjuk elvét követve a lehetetlennek tünö sor fél óra alatt benne volt a kötélpályás kütyüben.
A kis kütyü ment egy jó fé órát felfelé, ahol nem tudta bevenni a kanyart, ott ipszilonozott kicsit. :-) Így hol elöl ültünk, hol hátul. Közben gyönyörködtünk az öszi erdöben, röhögtünk a poénokon és fényképeztünk.
Lassan felértünk egy bizonyos ponthoz, ahol várt ránk a következö jármü, azaz egy sílifthez hasonló, billegö izé, aminek a látványától is a frász kitört, többen keresztet vetettek, de beszálltunk, és túléltük.
Egyre magasabbra kerültünk, aztán valahogy eltünk az erdö és holdbéli tájak fölött libegtünk, alattunk kén mezök, szép sárgák, kevés növényzet és fújt a szél eszetlenül, mi meg ott fent imbolyogtunk,de még mielött pánik tört volna ki, kiszállhattunk. Fúuuuuu.
Ott már bizony felvettünk minden cuccot, amit vittünk, olyan hideg szél nyargalászott, pedig addig finom meleg volt még. Még a napszemüvegemet is fevettem!! Na itt a lényeg az, hogy a sok kénes víz valahol mindig feltör, kis, forró, büdös pocsolyákat alkot, viszont némelyiknek szép a színe. Füst van és büdös, ahogy az ember megy, pont olyan, mint a pokol kapuja.
A képen is egy ilyen kis büdös pocsesz van, és a "halászó" bácsitól balra a földön van két ketrec. Abban vannak a már kész fekete tojások. Persze fehéren kerülnek bele a vízbe, ott a héjuk megfeketedik, belül viszont szép fehérek maradnak és keményre fönek. Aki eszik ilyen tojást, az 7 évvel tovább él, mint az elöírt. Ettünk. Jó magyar szokás szerint 10 db-ig meg sem akartunk állni, de aztán kiderült, hogy mindegy, mennyit eszel, a 7 év az annyi marad.
Mikor már nagyon fáztunk, továbbmentünk a libegö kis "síliftekkel" és egyszerre egy csodálatos tó képe villant a retinánkba. :-) Ashi tó a neve. Kicsit süthetett volna a nap, mert onnan már a Fiju san nem látszott, viszont elötte!!!!
Ugye milyen csodálatos???
Lényeg, hogy a tavon áthajókáztunk. Ezzel a szép kis hajóval:
Kis csini volt belül is. Láttunk a hajóról egy csomó piros tori-t, azokat a szép kis piros kapukat gondolom, amik a hajóról nagyon piciknek tüntek, a valóságban azonban hatalmasak.
Itt már nagyon elpilledt a társaság, így amikor kikötöttünk, gyorsan megkerestük a buszt, amivel visszaindulhattunk és felmásztunk rá. Busz, vonat, hazaértünk. Ide is még biztosan visszamegyünk, de ottalvással, amikor már melegebbek lesznek. Isteni lehet egy jó túrázás után bemenni egy ryokan-ba, megáztatni fáradt testünket és leáztatni a bürkénket az onszen 43 fokos vizében... :-)))
EDO MÚZEUM
Az Edo Múzeumba az egyik kedves japán nöcike vitt el engem meg még egy német nöt. Hatsue szerzett valamelyik ismerösétöl jegyeket és felajánlotta, hogy menjünk el vele. Elmentem és honoráltam neki egy kis üveg saját fözésü baracklekvárral. Azóta szinte a lányának tekint. :-)))
Edo Tokió régi neve, és elég nagy elvárással mentem a múzeumba. A múzeum teljesen más, mint amilyennek képzeltem. Ha a szorgalmas kis Hatsue nem készül fel lelkiismeretétöl hajtva és nem magyaráz el mindent, akkor bizony nagy csalódás és értetlenkedés kísérte volna végig utamat. Igaz, hogy majdnem minden ki van írva angolul is, de akkor is csak egy nagy káosz lett volna. Mert ugye azt sehol nem lehetett elolvasni, hogy Tokió egy kis halászfaluból indult, melyik hídnak milyen jelentösége volt a fejlödésében, melyik Shogun hogyan fejlesztette, miket eszelt ki, miért, stb... Így viszont roppant érdekes és érdekfeszítö lett egyböl. Mindent lemaketteztek, a régi, iciripiciri kis házakat, mühelyeket, általában ezek úgyis "all in" voltak, hogy nézett ki az elsö áruház, az utcakép, a város különbözö pontjai, hogy készülnek a lenyomatos képek, stb, stb... aztán hogyan fejlödött Japán a nyitás után, milyen volt az elsö mosógép, autó, a "nyugati" stílusú lakás, ruha, na így már roppant érdekes lett egyszeriben. Örülök, hogy megnéztem!
Ezen a képen a régi életmód látható, a fekvö néni éppen szült, a bába füröszt, a kisgyerek ámul, apuka meg fogja a térdét, hogy jaaajjj, mit tettem én állat!
Itt a modern technika kipumpálta magából az elsö Subaru-t, a méretekkel már akkor is akadtak problémák:
MIURA-MIKAN SZÜRET
Még mindig szép volt az isö, még mindig érdemes volt kint bóklászni a természetben, hát így keveredtünk el egy mandarin farmra. Naná, hogy ezt is a japán csajok szervezték! Én meg gyorsan bejelentkeztem + jöttek az Izáék négyen, + volt náluk 2 vendég, így jöttek ök is, össz 9-en. Vonat, leszáll, ott már várt minket a "gazda" autókkal. Hát fordult többször... Hatalmas jégcsapretek ültetvényeken keresztül kacsáztunk felfelé, aztán odaértünk. A japánoknak gondolom ez olyan lehet,mint nálunk az almaszedés, de nekünk!!!! Peeersze, hogy gyönyörüen gondozott volt az egész plantázs, alacsonyak a fák, görbe ollókkal vágtuk el a kacsokat és a mikánok (ez az itteni mandarin neve) mézédesek voltak! Annyit ettünk, amennyi belénkfért, még annál is egy picit többet. Olyan szép idö volt, hogy akár rövidujjúban is lehett lenni. (nov.23.) Meg aztán hozhattunk is haza egy kicsit, azért természetesen fizettünk, és csak talán a duplájába került, mint a sarki zöldségesnél... de az érzés kérem,a feeling ugye, az totál más volt! ;-))))) Dél körül, mikor már mindenkinek a fülén folyt ki a sok narancslé és rost, akkor jött a grillezés a fák között. Japán csajok elökaptak mindent, amire szükség volt és nekiláttak sürögni-forogni, na meg sütni-fözni. Rittyentettek is hamarjában olyan finom ebédet, hogy csuda! Csak úgy faltuk! Aztán késöbb még a gazda lefurikázott minket az óceán partjára, ott egy nagyot sétáltunk, beszélgettünk, a gyereket kagylót szedtek, lovakat kergettek, leterítettük a plédjeinket és napoztattuk az orcánkat! Az volt ám a dolce vita! Hihetetlen élmény volt, azóta is mosolygok, mikor mikánt veszek, ugyanis jó darabig nem vettem. Akkor úgy belaktunk, hogy csuda!
Na most megint kicsit abbahagyom, mert altatás és elötte a friss ágynemünek az ö felhúzás következik. Gyermek úgy jött meg a korcsolyázásból, mint egy rongybaba, semmi ereje, fáj a feje, egyik sarokból a másikba esik, atyauristen, ugye nem lesz beteg??!!!! Igaz, hogy befalt 2 db hatalmas szelet frissen sült kenyeret pickszalámival, de ez nem jelent semmit, én is tudtam enni 39 fokos lázzal ... Holnap egyébként általános szünnap lesz Japánban, de szegény gyereknek van iskola, úszás, minden.
Megyek, készülök az esti szeánszra, na és ilyenkor szoktak ezren hívni szkájpon! :-) De nem baj ám, akkor is örülök!
