HTML

Bécs-Tokyo

Tokióba sodort a sors, ki kell hozni belöle a legjobbat. Majd kiderül, sikerül-e. :-)

Friss topikok

  • Szöszibolha: @hbogi: Bogikám, ha minden igaz, a jövö héten folytatom, csütörtök körülre tervezem, hogy készen l... (2014.05.11. 13:12) Még mindig visszanézünk
  • hbogi87: Hiányoznak a szösszenetek, tessék iííííirni!! :))) Bogi Bécsböl (2013.12.19. 11:14) Hétvégi örületek...
  • khase0104: Anita, annyi elmenyben van reszetek, csak birja az ember követni :))))) Az a ryokan nem lehetett s... (2013.04.26. 13:33) És még mindig tavaszolunk...
  • anit27: Szia Anita! Orsitol (Thunbol) kaptam meg a linket hozzad, mivel minket is ide vetett a sors Japanb... (2013.04.15. 15:13) Tavasz van!
  • jgrubits: "Állati" jó! Új formát honosítottál meg, a "Kedvencek Blogját"! Várom a folytatás! (2013.03.15. 00:40) Egy kis macskakaparás

Címkék

Japán Bali döntetlen

2013.05.22. 07:52 Szöszibolha

bali43_1369201323.jpg_1024x768

Nem, nem hagyom abba a blogírást, csak .... annyi a program, föleg most, hogy itt a nyár, hogy esténként zuhanok fejjel az ágyba, napközben meg alig vagyok itthon.

Alig tudom eldönteni hol is kezdjem....

a legfontosabb fejlemény talán az, hogy megismerkedtem/tünk egy csomó magyar csajjal. (nöcivel, asszonnyal) Egyik ismeretség hozta a másikat, voltunk azálea lesö túrán, enni, inni, kiállításon, toronyban, aztán megjelentek az oldalkocsik is, a múltkor pedig az Izáéknál nagyszabású kerti majálist tartottunk a szomszédok naaagy örömére. Szerintem ilyen jellegü és hangerejü bulit az életükben nem láttak, sem ennyi kaját, sem ennyi piát. Istenien éreztük magunkat. Minden fontos infót megvitattunk, pl. azt is, hogyan lehet megtölteni 13 kiló kolbászt házilag Tokióban egy óra alatt. (igaz, ez az infó már egy nagyobb mennyiségü tudatmódosító elfogyasztása után került terítékre) Hálistennek a gyerekek is elvoltak kisebb-nagyobb ordításoktól eltekintve totál frankón. Természetesen folyt. köv.

Folytattam jól bevált kirándulós programjaimat is. Voltam pl. fekete vizü onszenben. A lé tök gáz elsöre, de nem büdös, és a benne lévö öskori iszaptól fekete. Amikor benne ücsörögtem, arra gondoltam mi lesz, ha ez most befesti a bürkémet.... de nem szerencsére. Életemben elöször itt láttam szörös szaunát is.:-) Jajám! A szauna ugyanis a földtöl a padozatig be van burkolva valami szörös cuccal, mintha bundás lenne. Gondolom ezt a cuccot minden nap kicserélik, mert nagyon tisztának tünt és illatos volt. A szaunába ezen kívül egy televizió készülék is beszerelésre került, nehogy a pihenni vágyók esetleg unalmasnak itéljék a helyet. Ügyesebbek házilag ezt nagyon frankón megoldhatják úgy, ha a tévé elé beülnek irhabundában és feltekerik a fütést.

Családilag megmásztuk Tokió másik házi hegyét is egyik hétvégén, vittünk kaját, piát és a tetön piknikeztünk. Lefelé természetesen megint eltévedtünk, így kb. 835 db lépcsön kellett leugrálnunk, minek következtében 3 napig minden este komolyan fontolóra vettem, hogy a nappaliban alszom, mert nem tudok felmászni a hálószobába.

Ezen a héten pedig Zushiban voltam a pávakörrel, ami a tengerparton fekszik, ott van a császár nyári rezidenciája. Ott meglátogattunk egy müvész házaspárt, a nöci amerikai, a pasi japán, ö a müvész, a müvészete pedig abból áll, hogy minden szemetet es ócskaságot összegyüjt, amikböl aztán csodálatos dolgokat csinál. Pl. lámpákat, képeket, ékszereket, stb.. velük egyébként januárban a bolhapiacon ismerkedtem meg. :-) Egy igazi, tradicionális japán házban laknak, ami ugyan gyönyörü, tényleg, mint egy múzeum, viszont télen esély sincs a befütésére, nyáron meg a lehütésére. Olyan, mint egy sátor, ebböl a szempontból. A bazsalygás után ebéd a tengerparton. :-) 

Apropó pávakör, hivatalosan is benne vagyok a Vorstand-ban (vezetöség), szeptembertöl kezdem el tényleges müködésemet, mint programfelelös. :-))) tegnap ugyanis 0 ellenszavazattal megválasztottak... na, köllött nekem csasszuska!

Voltam a nyílt napon a suliban. Nagy élmény volt látni a Mancit a sok más kölök között. Olyan nagy és önálló. És ügyes is! 3 órájuk volt aznap (lévén szombat), az elsö órán verset tanultak, tök nehéz Heine verset. Megbeszélték az ismeretlen szavakat, volt, amit én sem tudtam, olyan régies és nehéz kifejezések voltak benne, meg azt, hogy egyáltalán miröl szól. Aztán kaptak 5 egész percet, hogy az elsö két versszakot benyomják és felmondják. Basszus, meg tudták tanulni, mondták, mint a kereplö! Nagyon csodálkoztam, igen ügyik voltak! Aztán a második órán megmutatták, hogyan kezdik el a német órákat. Minden óra elején tollbamondás, egy gyerek a táblánál ír, aztán a végén közösen kijavítják a hibákat. Ki akar a táblához menni? Minden gyerek majd kiesett a padból, de ki ment ki? Na ki? Bingó! :-) Annyira izgultam, hogy a fene majdnem megevett, ez kész rémálom egy anyának. Viszont Mancuska hibátlanul megírta a cuccot, kicsit fürdött a siker fényében, majd egy gyözelmi vigyorral a helyére kúszott. :-) Imádtam! A harmadik óra amolyan környezetismeret szerü, várakról szóló ismeretterjesztés volt, az is jól sikerült.  Úgy gondolom, hogy jó helyen van a gyerek, aki kikönyörögte, hogy már a buszmegállóból hadd jöhessen haza egyedül. Persze azért én sas szemekkel örködöm titokban, de ezt nem tudja és igen büszke magára! 

Szombaton meg grillezés volt a suliban, onnan haza kellett hoznunk egy kislányt, akivel ittalvós bulit csaptak, állati jól megvoltak, pedig igen féltem, hogy éjszaka melyik fog jobban óbégatni. Ezek kérem nem óbégattak, hanem a takaró alatt buliztak és megették a mutyi csokit, amit titokban szereztek be a kis zsebpénzükböl. Lehet tölük tanulni, hogyan kell egy kis tábla csokival és egy üveg vízzel fergeteges bulit csapni! :-)))

Na, de hogy a lényegre térjek, ismét lehetöségem volt engedni nomád vérem követelésének, miszerint útra fel, új tájak, kultúrák megismerésére, nem beszélve a jól megérdemelt pihenésröl, amit ennyi fárasztó program után igencsak kiérdemeltem! :-) Nem igaz? Végül is abban maradtunk, hogy akkor BALI. Mancinak volt két hét szünete a suliban, majd hülye leszek itthon ülni vele!

A szokásos bepakol, macskalead, fosikarepüléstöl. Garudával repültünk, amiröl utazás elött felvilágositottak, hogy hát hová tetted az eszedet, noooormális vagy, az állandóan lepotyog! Na vazze, nem volt elég a kínai járat! Egyébként azért ezt választottam, mert ez volt az egyetlen közvetlen járat, és mivel 7 és fél óra az út, igazán nem vágytam repülötéri várakozásokra. Csak legyünk túl rajta minél elöbb! Bevettem egy nyugtatót, éjszaka repültünk, reggelre odaértünk, aludni is tudtam, és semmi gáz nem volt. A szálloda taxisa már ott várt minket egy hatalmas táblával és egy tiszta, behütött autóval. Forgalom. Japánhoz képest (meg minden európai országhoz képest) rettenetes! Az emberek mopedeken élnek, azon viszik az egész háztartást, a boltot, a családot. Kicsi gyerekek a szülök között, még mopeden csecsemöt szoptató anyával is lehet találkozni. Dudaszó az van, sávok nincsenek, amennyi autó elfér egymás mellett, annyi a sáv. Logice. Japáné a pont. A szálloda viszont szépséges volt, a szoba nagy, szépen berendezett. A japán szálodai szobák nagyon kicsik, így Balié a pont. Az emberek kedvessége leírhatatlan, mosolygósak, nyugodtak, kiegyensúlyozottak. Viszont a japánok is azok, így ezt nem pontozom. Mancika közölte a szállodát megtekintvén, hogy igazából az ö hobbija a nyaralás, és akkor talán menjünk le a partra. A szálloda szépen gondozott kertben fekszik, minden pöpec, gyönyörü virágok nyílnak, volt tavacska vizi madarakkal, halakkal, teknösökkel, a medence körül fák, amiken tenyérnyi fehér virágok nöttek, illatosak, és amikor megunták a fán ücsörgést, akkor beleestek a medencébe, így gyakorlatilag virágok között lehetett úszkálni. A víz meleg volt, vagy 30 fokos, a tengervíz is, meg a medence is. Meg a levegö is. Viszont nem kellett szenvedni a melegtöl és este is meg éjszaka is nyugodtan lehetet egy pántos cuccban lenni, nem kellett kardigán vagy ilyesmi. Ezt nagyon nagyon díjaztam, így idöjárás tekintetében Balié a pont. A kaja nagyon finom volt, mindig találtunk a fogunkra valót, sajnos a hét végére már érezni is lehetett a bali konyha testépítö hatását. All. inc. szállodába mentünk, mert bár Bali nagyon olcsó, nem volt kedvem egész nap kaja után futkozni a gyermeknek, aki aztán vagy megeszi vagy nem. Megkóstoltunk egypár ismeretlen, de jól kinézö gyümölcsöt, a kedvencünk egy általunk lótakonynak elnevezett lett, amit félbevágva szolgáltak fel, külsöre a narancshoz hasonlított, belül pedig fehér, zselé szerü cuccban apró, roppanós magok voltak. Villával az egész belseje egyszerre kiemelhetö. A fagyi mellet Mancika ezt is ipari mennyiségben fogyasztotta. Meg az ananászt. Meg a dinnyéket. A "lábszagú" gyümölcsöt nem ízleltük meg, pedig másnaposság ellen állítólag kiváló, de olyan förtelmes volt a szaga, mintha a pálpusztai közeli rokona lett volna. Azon kívül Mancika kb. 10 perces idöközönként elfogyasztott egy koktélt a medencében. Késöbb az intervallum nött, de csak enyhén. Igazi vesetisztító kúra volt számára. A medencéböl egyébként csak az elsö nap lehetett kikönyörögni, a többi nap már csak súlyos zsarolással, a végére meg feladtuk. A tenger ugyanis enyhén szólva is csalódást okozott. A part szép, tiszta, homokos, rendezett, csodás ágyakkal, döglöhelyekkel. A vízbe viszont kizárólag dagálykor lehetett belemenni, mivel apálykor egyszerüen nem volt mibe. Apálykor a víz szörén-szálán eltünt. Lehetett viszont kagylót, csillagot, egyéb herkentyüt gyüjteni. Mindezt kb. 200 méteres távolságig, ott viszont volt egy korallzátony, ahol 2 méteres hullámok csapkodtak. Életveszély oda menni, nem mentünk. A zátony mögött már jól nézett ki minden, viszont ott meg olyan áramlatok vannak állítólag, amik kisodornak és nem tudsz visszaúszni. Mindenezek ismeretében maradtunk a medencében, ill. dagálykor azért bemenünk a sós lébe is. Persze vannak más strandok, ahol ez nem ilyen durva, így nem vonok le pontot. A nap erössége viszont leirhatatlan, az ember agyon kenve is szénné ég. Kizárólag árnyékban lehet lenni, ott is barna lettem rendesen, a vízben pedig uv szürös pólót kellett magunkra ölteni, amit helyileg sikerült hálistennek beszerezni. Szóval napügyben Japáné a pont. rendkívül élvezetes elfoglaltság volt a vendégek szemrevételezése. Szerencsére ez a szálloda elég kicsike, így sehol nem volt tömeg, amolyan családias légkörben lehet az ember. Mancika nevét már a második nap megtanulta a személyzet és innenis, onna is elhangzott a köszöntése. :-) Fogott magának egy orosz kislányt barátnönek, akivel angolul meg mindenféle eszközzel elkommunikáltak. Megtanulta a bélij cvitók használatát és jelentését. :-) A kislány meg lelkesen sziázott. Apuka, a nagy szibériai medvevadász, akivel egyszer volt szerencsénk a medencében megismerkedni, olyan orosszal tarkított angolsággal adta elö a a sztorijait, hogy kénytelenek voltunk harsányan felnyeríteni egy-egy jevribogyi után. A sztorit muszájból hallgató másik orosz család nemes egyszerüséggel lefordult a bárszékröl a vízbe, mert annyira röhögtek. Elmesélte ugyanis, hogy 4 kutyával hajtja a medvét, aztán "dog tam, grizli tam, dog (és mutatta a seggét) nyammnyamm!!!" Szóval a kutyuli "belehárápott a medve fenekebe", neki meg volt 40 perce, de azt nem tudtuk kideríteni, hogy mire. Orosz apuka valszeg igen gazdag lehetett, mert a legfényüzöbb lakosztályt bérelte ki maguknak, azon kívül pedig mégegyet két tehén de lux méretü sógornönek. A feleség se volt egy szilfid alkat, de a két másik!!!  A luxus meg a 3 nö ellenére mégsem irigyelte a kutya sem Víííktorkát. A nyanyák zabáltak, meg olyan cuccokba burkolták hab testüket, hogy néha fájt. Viszont nagyon kedvesek voltak, oroszon kívül semmilyen nyelvül nem tudtak, így csak harsányan Larocskáztak, ha valamit akartak a Mancinktól. Este mindig beszkennelték a retinájukkal, hogy Mancika miben lejt vacsorázni, másnapra a kislánynak (Viktória-apuka után) nagyjából ugyanazt a szerkót beszerezték. A 3. naptól ez a tény Mancinkra irritálólag hatott. Nagyon sok ausztrál volt, az egyik házaspárt Brigittének és Stallone-nak becéztük, azok egész nap megállás nélkül bort ittak. Aztán ott volt az érsek úr, aki megszólalásig hasonlított arra a színészre, aki a Mr. Bean filmjében a canterbury érseket játszotta. Aztán volt az "öreg buzi", egy szikár, egyedülálló pasi, aki ki mert feküdni a napra, szénre pirította magát, de még a bugyikáját is beletürte a girhes seggébe a nap elöl, hogy az is roppanós legyen. Esténként szmokingban tornacipövel vagy rózsaszínü öltönyben parádézott, és egész nap sört ivott gintonic-kal. Mancika minden reggel flegmán megjegyezte, naa, jön az öreg buzi! Aztán voltak ugye a "lányok", Mancikám kedvencei. 7-8 fiatal srác volt egy csapatban, ausztrálok, kicsit túlmelegítette öket az ausztrál nap, mert mindenki a személyzetböl úgy szólította öket, hogy "ladies". Cukik voltak egyébiránt, szedett szemöldökkel, szörtelen testtel, talpig smikben, édes kis fürdöbugyikákban, kalapkákban,  érdekes mozdulatokkal jártak keltek. Kicsi lánykám tátott szájjal és elkerekedett szemmel leste öket, hogy milyen szájfényt használnak, hová tüzik a virágokat a hajukba, stb.. egész addig engem sem zavartak, míg észre nem vettem, ahogy Ember elött lejtenek el kecsesen kígyózva, majd a válluk felett kacéran és csábító pillarezegtetésekkel visszasandítottak az ÉN férjemre, aki ebböl semmit sem vett észre (állítólag) és fel sem pillantott a könyvéböl. Akkor is idegesített a dolog, és megmondtam neki, hogy ugye milyen hülyeség volt FEHÉR napszemüveget venni neki, én szóltam elöre. És ha mégegyszer elslattyog itt elötte ez a "kisasszony", én kigáncsolom és fojtogatni is fogom! Mármint nem az Embert. Micsoda pimaszság, nem???

Mivel érdekes turisták Japánban is vannak, így pont nem jár egyiknek sem. A kaja viszont Balin ízletesebb, sokszínübb, így ott a pont Balinak.

A kajálások miatt kénytelen voltam kicsit sportolni is, ha nem akartam túlsúly miatt extra költségeket fizetni a repülön. Így aztán aktívan résztvettem a medencében történö vizitornán. Idösebbek is elkezdhetik, kellemes höfokú vízben, izületeket megkímélve, a pulzust alacsonyan tartva, és még csak meg sem izzadtam. Ehhez képest itt Tokióban elmentem egyszer az Izával valami hotto nevü tréningre. Az azért hott, mert hogy elég hot a hömérséklet a teremben, egész pontosan 42 fok. Egy sodrófával és rajta kellett gyakorlatokat csinálni szép lassan, ilyen melegben nem kapkod az ember, mert kiesik a szíve. A sodrófával (elég hosszú) gyakorlatilag végiggyúrjtuk az egész testünket, különös tekintettel a nyirokrendszerre és mirigyekre, aminek az a következménye, hogy az ember egyrészt törpe vizierömüvé változik, máseszt meg annyit kiizzad magából, hogy hihetetlen. Én sajnos a szanunában sem tudok megizzadni rendesen, még a bundásban sem, de itt annyi vizet vesztettem hirtelen, hogy többször meg kellett nyugtatni magamat, hogy nem lehet burokrepedésem! Ráadásul egy addig még nem használt törülközöt vittem magammal, sötétkéket, amit igaz, hogy már egyszer kimostam, mégis szöszölt. Az izzadt karomra ráragadtak a kék szöszök, úgy néztem ki, mint egy tarantella. Meg is ugrottam, annyira megijedtem. Mivel a balitornát kellemesebbnek tartottam, így ott a pont.

Aztán ott volt még az isteni masszázs. Kint a szabadban, finom olajokkal, kellemesen ellazulva, de inkább simogatás szinten. Ehhez képest szegény Férjecske! Törént egy nap, hogy Emberem a jobb kezén lévö ujjait nem tudta összezárni, föleg a kisujja állt hülyén, semmi erö nem volt a kezében. Fájdalmai ugyan nem voltak, de azért mégis, egy pohár vizet alig tudott megtartani. Gyorsan összeszedtem az összes ismeretségemet és beszerváltam neki Kent, a masszört, akit szívböl ajánlottak. Állítólag csodákra képes. Jött is, Mancikánk ábrándosan várta, óh Ken, gondolatban férjhezadta hozzá az összes fellelhetö barbiját.Sajnos Ken nem az a kifejezett barbi ideál, amolyan átlag japán csávó. Viszont mint kiderült, egy brutális állat a Férj szerint. Nem masször, hanem akupresszurát és akupunkturát alkalmaz, ami azt jelentette, hogy a könyökével, mint egy állat nyomott az emberen különbözö pontokat, szerencsétlen majd besz..t alatta, valószinüleg az ágymatracon akarta átpaszírozni. Elöadta, hogy a jobb kéz a bal lábbal van összefüggésben, agyon böködte tükkel, mindezt 90 percig, szerencsétlen Embert még ilyen elgyötörtnek az életemben nem láttam. A második alkalom elött kifejezetten félelmet láttam a szemében, a harmadikat lemondta. :-) 

Szóval a bali masszázs nem ért semmit, a japán meg fájdalmas, így nincs pont.

Esténként vacsi után müsor volt .Kabaré, ez az. Esténként egyébként a strandon terítettek, kivitték az asztalokat, a bárt, a büfét, annyira hangulatos volt, szépen felöltözve, mezítláb a homokban. :-)  A müsorokból emlékezetes maradt a balinéz est, olyan eszement történetet adtak elö, hogy utána az élénk fantáziámnak köszönhetöen elöadtam akkor magyarul Mancinak, hogy mi is volt az esti mese. Férj is lelkesen hallgatta. Egész zenekar guggolt a füben különbözö hangszereken pengetve meg dobolva, néha láttam, hogy belealszanak, mert olyan ütemesen kellett ugyanazt játszani. Egy fogatlan, aszott öregember pedig egy mikrofonba búgott, recsegett, nyervákolt és sikoltozott, jajgatott és örjöngött, krákogott, kuruttyolt és sipákolt, amit éppen kellett. Ember szerint östehetség, ilyen hosszú szöveget meg tudott jegyezni! 

A másik emlékezetes est pedig akkor volt, mikor Mancust felvitték a szinpadra táncolni. Marha mázlijára a gangnam borzalom ment, amit Manci eszementen tud ropni, letáncolta a táncosokat, a végén örjöngött a közönség és egycsapásra megszerezte a kellö hírnevet a családnak. :-)))) Többen odajöttek gratulálni. Azt hitték ugyanis, hogy ezt a müsort ott sajátította el a színpadon. :ö))))) Itthon is van müsor, igy nem pontozok.

Utolsó nap pedig kibéreltünk egy taxist, aki egész nap fuvarozott minket csekély fizetségért. Elvitt minket egy ezüst gyárba. Ott sikerült venni egy nyakláncot medállal a kisasszonynak. Aztán mentünk batik gyárba. Az nem tetszett, mert túl csicsás. Utána elvitt minket egy kávéültetvényre. Ez már jól bent volt a sziget belsejében, bent a dzsungelben.  Feltünt nekünk a szállodában, hogy igen jó a kávé, ami általában a szállodai kávéra nem jellemzö. Igen ám, de itt van igazi bali kávé, és nagyon finom. Az ültetvényen megkóstoltunk 16 féle itókát, kávét, teát, kakaót, megnéztük a növényket és véégre megkóstolhattam az igazi és híres "kiszart" kávét. A kávét ugyanis megeszi a mongúz. Az egy kis állat. Cuki. A kávébab héja édes, és azért eszi meg, azt szereti. Magát a babot nem tudja megemészteni, ezért az úgy, ahogy bement, ki is jön. Ezt összeszedik, megszárítják, megpucolják, megpörkölik (egy kilót egy órán keresztül pörkölgetnek, öreganya a porban ül és kavar, isteni látvány), és kész az isteni, mongúz által aromásított kávé. Nagyon finom, nem vicc! Vásároltunk is belöle, de csak nagyon keveset, mert kilója kb. 200 euróra jön ki. Aki elöször eljön végre hozzánk, annak fogom megbontani! :-))  Japánban szar a kávé. 1 pont Balinak. A koffeines túra után jött Bali fénypontja, bementünk a dzsungelbe és elefántogoltunk egyet. :-))) 17 elefánt lakik ott, mindet Szumátráról hozták, ahol pici korukban elfogják öket, majd 5 év kemény kiképzést kapnak, hogy szokják az embereket és szót fogadjanak. Ezután "dolgozhatnak" csak. Jött Cyndike meg Jimmike, mi az elöbbire, Apa szan az utóbbira ült fel és indult a kaland. Azért abban van valami, amikor az ember elefántháton megy a dzsungelbe. Istenemre mondom, megdobogtatja az eber szívét. :-)))))) Mivel az állat kb. 2 tonna, minden lépesnél akkorát döccen, hogy éreztem a fejemben az agyvizem hullámzását. Borzalmas!!!  Imbolyog és még a tevénél is szarabb. Egész megsajnáltuk szegény Hannibált, mert ekkora szívást, hogy elefánttal az Alpokon át, hááát, komolyan mondom, hogy kezd szimpi lenni a pasas....

Jimmyke, az édes, pár lépés után harsányan trombitálva gyökerestül kicsavart  egy szerencsétlen fiatal banáncserjét és szépen befalta. Akkor kicsit megijedtem, de mondták, hogy nyugi, ilyet szokott máskor is. 200 kilót eszik egy nap.  Mind a kettö elefántnak a fején ült egy idomár, a koszos lábukat szépen behelyezték az állat füle mögé. Mentünk tovább, egyszercsak bevezették öket egy tóba. Esküszöm, én nem akartam fürödni! Hálistennek a víz sekély volt, csak a show kedvéért mentünk be, hogy háromra hogyan fújják ki a  vizet, meg ilyen jópofizás zajlott lazán. Vízböl kijöttünk, kaptak az ormányukba egy szájharmonikát, amin kissé ugyan hamisan, de mégiscsak játszottak, a balimen meg énekelte hozzá a heppibörszdéjt. :-) Állat volt!

Fél órát imbolyogtunk rajtuk, amikor leszálltunk, Mancika megetette öket ananásszal, dinnyével, édesek voltak! Ott a farmon meg is ebédeltünk, nem, nem elefánthúst, és ebéd után  indultunk tovább.  Az utak állapota hááááát, egy pont Japánnak. Kosz van, szemét van, csóróság van. Japáné a pont.

Elmentünk még egy templomhoz, ami n´bent van a tengerben egy sziklán, és csak apálykor lehet megközelíteni. Ott találkoztunk magyarokkal, épp nászúton voltak, volt velük még egy magyar srác, aki viszont Balin él és amolyan idegenvezetöi szerepet játszott. Megvan a telefonszáma, ha valakit érdekel! Tök arik voltak, jót dumáltunk. Más magyarokat nem láttunk, viszont a szállodában találtunk magyar nyelvü könyvet, az volt beleírva, kb. , hogy kedves magyarok, kívánjuk, hogy ti is legyetek ilyen boldogok, mint mi voltunk ezen a gyönyörü helyen!  Én is írtam bele, remélem még sokan fognak is!

A templomba sajnos nem lehetett bemenni., de addigra már Mancink is kiakadt, és a majmos templomot kihagytuk. Sok a majom, nagyon durván agresszívek, ráadásul sok közülük veszett is. Japánban nincs veszettség, ott a pont. Ja, és életemben ilyen szerencsétlen és kegyetlen ronda kutyákat még nem láttam.  Szóval nem volt bennük semmi elegancia, három lábon állva a bal hátsó lábukkal vakaróztak az út szélén. Sok volt a 4K-s fajta. Kifejezetten káprázatos korcs kivitel. Japáné a pont.

Mindezek után a nap lezárásaként elvitt minket a taxis ember egy csodálatos strandra, ahol csak helyiek imbolyogtak, és ahol egy csomó kis étterem volt. Székek, asztalok a homokban, ahogy kell, az élö állatok közül (halfélékre gondolok) kiválasztottuk, hogy melyiket szeretnénk grillezett állapotban a tányérunkon látni, majd hátradölve vártuk a vacsit. Jött is, kiderült, hogy kézzel kell enni mindent, a rizst is, a zöccséget is, a balimen meg is mutatta hogyan. Csak úgy falt! Mancink el volt ájulva ettöl a nemesen egyszerü viselkedési formától és lelkesen utánozta. A taxis ember lett hirtelen a világ legaranyosabb és legkedvesebb taxis embere.:-) Balié a pont.

Vacsi után meg már csak a repülötérre kellett kivinnie minket, ahol is búcsút intettünk ennek a szépséges szigetnek, kezdödött a rettegés részemröl, de megintcsak nem volt semmi hálistennek, csak aludni nem tudtam.

Az az érdekes egyébként, hogy míg Bécsben totál depis voltam egy-egy nyaralás után, azaz 3 napig mindent és mindenkit utálni szoktam, most vidáman jöttünk vissza Tokióba. Nekem ez olyan, mintha egyik nyaralásból a másikba csöppennék. :-) Bár lassan, lassan kezdem türelmetlenül várni azt a pillanatot amikor magyar földre léphetek. :-)) Láthatom a családot! :-))))) Hiányoznak. Mellesleg a 12 órás út után azt is türelmetlenül fogom várni, hogy bármilyen földre léphessek! :-)

 

Na, akkor nézzük: Bali-Japán 6:6. Szóval döntetlen. Ez azt jelenti, hogy

1.  politikailag állati korrektül oldottam meg a feladatot.

2. Balin jobb nyaralni, viszont Japánban jobb élni (szerintem)

3. megállnám a helyem a diplomáciában

4. a mai bejegyzes végére értem. :-)

 

 

 

 

Szólj hozzá!

És még mindig tavaszolunk...

2013.04.15. 05:57 Szöszibolha

A múlt héten folytattam a  tavaszolásos programokat, még jó, hogy van a hétfö, mikor kipihenhetem magam. Nem is értem, hogy mit kell a hétfön utálni, olyan helyes kis nap! :-)

Ezelötti szombaton, mikor Apa szan kirándulni akart, igen lógott az esö lába, így csak helyileg mertünk elindulni, pontosabban gumicsizmát beszerezni. Sikerült, a gumicsizma ugyan nem ér derékig, de térdig igen, nagyon szépséges és totál börnek néz ki. Mancika is kapott egyet, mert a katicásat kinötte, így vidáman lengetve hoztuk a pakkokat hazafelé. Azóta még nem volt a lábunkon. :-) Megnéztük a folyópartot, ahol apuka szeretne bicajozni, mert itt a környéken nem igazán van rá lehetöség. Az a helyzet, hogy a japánok a járdán tekernek, akármilyen girhes kis járda van is teli emberekkel, nem zavarja a brinyósokat, eszeveszetten szlalomoznak, engem meg a guta ütöget néha. Szóval megszemléltük a foyópartot, amit bicajozásra alkalmasnak minösítettünk, csak pár apró baja van. Az egyik aprócska bibi, hogy metróval kb. 40 perc. A metróra brinyót felvinni tilos. (Sem kisállatot, sem nagyot, sem telefonálni nem szabad, söt, bizonyos ülöhelyeken ki is kell kapcsolni, mert oda ülnek a kisbabások, rokkantak és pacemaker-esek, azon kívül enni sem láttam még soha senkit. Sem inni. Állati kuss van a metrókon, vonatokon, nem rossz egyébként, nem szakad szét az ember feje, nem értesül a szomszéd lelki bajáról, sem arról, hogy mi van a hütöben.) Apa szan viszont nem adja fel egykönnyen, így szerzett egy brinyó cipelö táskát, abbban tudja szállítani a jármüvet. A metrómegállóban aztán már csak egy zárható csomagmegörzöt kellett találnunk, ahová majd a táskát beteheti. Miután mindezt kitaláltuk és teszteltük, már nem volt benne olyan biztos, hogy egy kis tekerésért érdemes-e végigcsinálni ezt az eszement cirkuszt. 

Vasárnapra beharangozták, hogy érkezik tájfunka, pakoljunk be mindent, mert állati lesz. Kirándulásnak megint löttek. Tájfunka jött is, úgy berezeltünk, hogy a kerti asztalról az üveglapot is bementettük gyorsan a nappaliba. A macska nagyon örült neki, rögtön ír sztepptáncot gyakorolt rajta. Élvezte, hogy kattognak a karmai...

Hát, a jóisten ne verjen meg tájfunilag, de szegény kis tájfun elsápadna, ha találkozna egy igazi balatoni viharral. Itt sem égzengés, sem villámlás nem volt, csak rettenetes esö, a kiskertünkban bokáig ért a víz. Aztán meg jött egy kis szél, jólvan, hát fújt szépen, de semmi különös, csak 650 repülöjáratot töröltek. Szerintem, ha egyszer ideérne egy igazi, csattogós, fekete felhös balatoni förtelem, szegény japánok tömeges öngyilkosságot követnének el. 

Tájfunka aztán elfújta az utolsó felhöket is, hétfön csodálatos kék ég és ragyogó napsütés köszöntötte április 8-át, ami nem csak a budha születésnapja, hanem a Gabié is, akinek ez évben kerekre sikeredett, így hanamival ünnepeltünk. Életem elsö hanamija! :-)))) Sütöttem egy csirkét, meg egy mákvirágot, felpakoltam és mentem.  Amikor odaértem a megbeszélt parkba, (egyébként Yoga park a neve), feltünt, hogy a többiek hatalmas pakkokkal érkeznek, alig bírták el. A park különben állati nagy, és arról híres, hogy nem kell belépöt fizetni, a nap 24 órájában látogatható, szabad alkoholt fogyasztani és nem kell helyet rezerválni hanamira. Kinéztünk egy jópofa cseresznyefát, amin még voltak virágok (a dupla virágú még virul), alá beterítettük a pickniktakarókat, aztán megkezdödött a kipakolás. Akkor ájultam el, mert azt a kajamennyiséget, amit ezek a japán nöcik felvonultattak, szerintem egy hétig fözték. Apró, szépséges falatkák, profin becsomagolva, kinyitható asztalka, virágos tálkák, szóval hihetetlenül kitettek magukért. Ittam cseresznyevirágból készült bort, finom, amolyan nöi itóka, borszakértök biztos slagszerüen távoztatnák magukból, de nekem izlett. Meg szép is, mert az üvegben virágok úszkálnak. :-)  (Rohadtul nem értek a borokhoz.) 

Utána kivágtunk egy nagy szívet papírból és teleraktuk virágfejekkel, a közepére torta, rá gyertyák, volt énekelés, meg bódogszülinapozás, én kornyikáltam magyarul is, nagyon tetszett nekik! Gabinak is majdnem kijöttek a könnyei, még a környezö fákon prédáért gubbasztó varjak is abbahagyták a rekedt röhögést egy pillanatra (háááháááááháááá), vénasszonyosan megható pillanat volt. :-) Szemben velünk meg letelepedett egy japán nyugdíjas csoport, hogy gutaütést nem kaptak a tüzö napon... Érdekes, alighogy a napnak ereje lett, elökerültek a napernyök, a hegesztöszemüvegekre kisértetiesen hasonlító szem-és arcellenzök, midenféle naptól védelmezö kütyük. Annyira rettegnek attól, hogy az arcuk elveszítse hófehér színét! A barna szín a parasztoké, akik  a szabadban kell, hogy dolgozzanak. Nyugdijasék is bezabáltak, majd énekelgettek, meg valami hamis hangszeren pengettek egy darabig, majd szépen egyesével odakacsáztak hozzánk és mint a gyerekek, nyíltan és kivácsian megnézegezzék, hogy mi mit eszünk, iszunk, hallgatóztak is egy kicsit, majd elsétáltak. Aztán jött a következö. A harmadiknak el is meséltünk mindent. Így szépen mind az ötven sorrakerült. Nagyon tetszett! .-))) Amikor meg elszaladtam a mellékhelyiségbe, akkor láttam, hogy ebben a parkban a cicákat is pórázon vezetik. Ciculik meg mint pillácskák, puha tappancsokon rém elegánsan sétálgattak. Tegnap megrendeltük interneten életünk elsö macskapórázát.... persze nem a parkban akarom egrecíroztatni szerencsétlen jószágot, hanem azért kapta, hogy kiengedhessük a kertbe. Itt az ideje a grillszezonnak, ciculi meg nem olyan jó, ha szétszedi a szúnyoghálót kínjában, ha nem jöhet ki.

Csütörtökön a pávakör kirándulást szervezett Hadano nevü helyre. Már mentem is! :-) Vonattal kemény másfél óra, de annyira jó, hogy már félelem és rezegés nélkül tudok közlekedni! Hozzáteszem, hogy az iszonyúan okos telefonom nélkül azért meg lennék löve, meg azt is, hogy a japán tömegközlekedés hihetetlenül jó. Ha nem is tudok elolvasni semmit, akkor is tudom, hogy a vonat 11 óra 23 perckor jön, és akkor arra a vonatra, ami 11 óra 23 perckor befut, nyugodt szívvel felszállhatok és pontosan fogok megérkezni. (hacsak nincs pl. erös födrengés közben vagy valami baleset) Szóval megérkeztem, többiek is jöttek, 11-en voltunk és felmásztunk a hegyre.  Egy csomó lépcsö volt, biztos valami hülye külföldi óriás rakhatta, mert alig bírtam fellépni a fokokra, inkább mellettük mentem. 2 és fél órát másztuk a hegyet. Olyan érdekes különben, hogy megy az ember az erdöben és a növényzet szinte ugyanolyan, mint otthon. Aztán néha feltünik pár pálmafa. Mintha valaki kidobta volna az erdöbe öket. :-) Aztán meg azt veszed észre, hogy bambuszok között tekersz, na az nagyon szép! Meg kaszálni lehetett a vad íriszt, pici , fehér feje van, belül picit lilás, az is nagyon szép. Néha megálltunk pihenni, vizet inni, kilátást szemlélni, egyszer esett az esö is a nyakunkba. Az egyik vízivó helyen egy japán társaság ült és fözöcskézett tenyérnyi gázfözökön. Kérdezték kik vagyunk, mit csinálunk itt, hogy tetszik, stb... kiderült ugye, hogy én hangarigó vagyok (magyar), ennek mindig nagyon örülnek, és azonal megkínáltak a frissen fözött levesükböl. Sajnos nem kértem, mert bizonytalannak ítéltem meg az összetevöket... de a sütijükböl igen, elöttük meg is ettem, nagyon tapsoltak. Tök finom volt! Lefelé menet elhaladtunk kis konyhakertek mellett, amiknek a terméseit meg is lehet venni, kis összeeszkábált deszkapadokra teszik ki csokorba kötve az újhagymát, salátát, spenótot, meg sok ismeretlen zöld cuccot, és potom pénzekért lehet hozzájutni így friss áruhoz. Ráádásul mondanom sem kell, mindenhol becsületkassza müködik.

Jól elfáradtunk, kiderült, hogy 2 vonatmegállónyit túráztunk, ilyen ügyesek voltunk, de még csak most jön a java! A java az egy ryokan volt. A ryokan egy tipikus, nagyon tradicionális japán vendégház. Van ott étterem, teaház, néhol onszen, meg vendégszobák. Hát ez a ryokan, ahová bementünk, valami állati menö és nobel hely volt természetesen, hiszen a japán csajaink nem visznek be minket bárhová! Érdekességképp elmondom, hogy itt Japánban az a menö hely vagy üzlet, ahol minden marha drága, viszont elöröl hátra 150%-osan kiszolgálnak. Amikor 15 évvel ezelött megnyílt az elsö ikea Tokióban, azt rövidesen be is kellett zárni. Egyrészt mert túl olcsó volt, másrészt meg azt mégis hogy képzelték, hogy majd ök maguk szerelgetnek othon, mi?! A fiatal generáció már más azonban, szóval már van 2 jól menö ikea Tokióban, de ha belegondolunk, akkor is érdekes, hogy kb. 30 millió emberre jut 2 db...

Mindenesetre ez ellen a ryokan ellen senkinek nem lehet egy hangyányi kifogása sem, mert menö is, szép is, meg ki is szolgálnak rettenetesen. Pl. lehet kérni, hogy hozzanak el a pályaudvarról, egy szépséges Rolls Roys van beüzemelve erre a nemes feladatra. Maga a ryokan egy csodálatos parkban fekszik. A japán kertekröl meg parkokról lehetne mesélni órákat, mert az tényleg valami mügonddal megtervezett és csodálatos valami. Minden a helyén, minden van benne, kövek, patakok, tavak, halak, bokrok, fák, bambuszcsöböl kifolyó gyógyvíz, amit meg lehet inni. Ott sorakoznak elötte a poharak. Szemet, lelket gyönyörködtet és nem lehet megunni, a századikat is olyan átéléssel lehet megszemlélni, mint a legelsöt. Volt benne bambuszerdö, virágzó azálea bokrok, kis templom, piros kapuk, külön esküvö terem, ami egy kis tóra nyílik, virágtenger, valami szépségesen szép minden. Ide bevonultunk hatalmas éljenezések és elragadtatott kurjongatások közepette, egy kis kimonós csajszi pedig bevezetett minket az étterem részbe. Hatalmas terem, körben minden üveg, kilátás a gyönyörü kertre, a falakon fa metszetek, sötét mennyezet, hatalmas kristály csillárok, a sok üveg ellenére a fáknak köszönhetöen rejtelmes félhomály, és gyönyörüen terített asztal. Leültünk és kezdödött az igazi ryokan ebéd. Hoztak egy rakás miniatür porcelán tálkát, abban müvészien elrendezett miniatür kaják voltak. Saláta, valamilyen paszta, stb..., kb. 6 másodperc alatt tünt el minden, amit kb. egy óráig rendezgethettek. Elöttünk az asztalon meg egy kis tál, alatta mécses, tetején fedö, a tálban fött valami, mondták, hogy akkor kész, amikor göz jön ki belöle. Igazi onszen vízgözön párolt zöldségek voltak. Egy darab lóbab, egy kocka fött tök, egy okra, meg egy karika sárgarépa. Ez mind benne volt, ennek kellett ekkora hacacáré! 3 másodperc. Utána kaptunk egy fekete lakkozott dobozt, gondoltam ajádék. Áááá, abban volt egy rakat rizs, rajta pedig vékony sült hús szeletek. Az nagyon finom volt és nagyon sok. Édességnek meg feltálaltak egy rózsaszín masnit, amolyan mochi szerü ragacsos izét. A mochi rizsböl készül, állatian ragad, ez egy gyengédebben ragadó változat volt, elég finom. Az igazi mochit újévkor eszik, ami olyan veszélyesen kulimájszos, hogy minden évben meghal töle pár fogatlan öregember, egyszerüen megfulladnak töle. Az újévi halálozási statisztika fixen számol ezzel.

Miután az ebédet legyürtük, kicsit kimentünk a kertbe levegözni meg fényképezkedni. Mikor úgy éreztük, hogy itt az ideje egy kis ellazulásnak, akkor bevonultunk az onszenbe. Ez az onszen kicsike volt, volt egy benti és egy kinti része, de olyan mázlink volt, hogy rajtunk kívül senki sem tartózkodott benne, mintha privát kibéreltük volna. Szokásos lecsutakolás illatos kütyükkel, vizben elterül, csináltunk képeket is, ami ugyan tilos, de így, hogy magunkban voltunk, nem zavartunk senkit. :-) A víz állati meleg, tényleg alig lehet kibírni. Egy órát voltunk bent kisebb megszakításokkal, majd teáztunk egy jót. Hatalmas sóhajtozások és nyögések közepette öltöztünk és vonszoltuk ki magunkat erröl a csodás helyröl piros orcákkal, gongütésekkel búcsúztattak, biztosan nem utoljára voltam ott. :-)) Nem emlékszem, hogyan értem haza, szerintem aludtam egy jót a vonaton. Mindenesetre jó sötét volt már, szerencsére apuka tudott menni a gyerekért. Aznap nem kellett altatni.

Pénteken a hét laza levezetéseképpen a közelünkben lakó magyar Izával mentünk el egy gyönyörü parkba. Most utaztam elöször busszal, (mármint Tokióban) aminek a menetrendjét sehonnan sem sikerül levadásznom számomra olvasható nyelven. A buszt azért szeretem, mert abból ki lehet látni a metróval szemben, ami nekem, akinek semmi tájékozódási tehetsége, nagyon praktikus. Elmegyek én  a metróval mindenhová, de fogalmam sincs, hogy északra, délre vagy a falnak mentem-e. Ebbe a parkba csak belépövel lehet bemenni (kb. másfél euró), megnézik a táskát, mert nem lehet bevinni alkoholt. A füre rá lehet menni, lehet picknikezni, de pl. nem lehet semmit sportolni. (pl. foci vagy tollas) Kiterültünk a füben, állatian sütött ránk a nap, pletykáltunk és jófajta bagettet ettünk jófajta francia brie-vel, és megállapítottuk, hogy az élet szép. Föleg így magyarul. Nagyon jól érzem magam a német nökkel is, hát még a japánokkal, nagyon aranyosak, kedvesek, a német nyelvvel igazán nics problémám, de akkor is, nincs annál jobb, mint egy kiadós magyar pletykaparti! :-))))))) Jól kipletykáltuk az esküvöi párokat, akik a parkban fényképezkedtek a virágzó fák alatt vagy a bokrok elött. Megértjük, hogy a japán nök miért buknak annyira a külfödi férfiakra. Szegény japán pasik, valahol biztos van kivétel, annyira, de annyira semmi férfias nincs bennük, hogy az valami döbbenetes! Kólásüveg váll, piszkafa lábak, rajta 3 szál ször, darázs derék, lányos orca...16-18 éves korukig nekem nagy probléma azt is megállapítani ,hogy egyáltalán melyik nemhez tartoznak. Vannak ezek a fiú meg lánycsapatok, zenei formációk, amik olyan hangzatos nevekre halgatnak, mint super girls,  generetions,  kiss me, meg még egy csomó ilyesmi, szerencse, hogy a nevükböl legtöbbször kiderül, melyik is a fiú csapat. Egyébként meg rohadtul nem értem, hogy minek egy zenekarba legalább 20 tag.... na mindegy, lényeg az, hogy a japán nök úgy repülnek rá a külfödi pasikra, mint légy arra a bizonyosra. Minden fehér férfi talál magának japán feleséget, bármilyen csúf és hüye is. Legyen pénze, az ugye fontos, aztán a többi mindegy. Sokszor látok csinos japán babákat olyan rusnya pasikkal, akiket kis hazájukban  jóérzésü nö még bottal sem piszkálna meg... Ráadásul azt képzelik a kis fruskák, hogy Amerika vagy Európa maga a kánaán, a kultúra bölcsöje, minden szuper vagy szuperebb. Elmennek, aztán bilibe lóg a kezük, rájönnek, hogy nem jobb ott sem, mint Japánban, söt. Ilyenkor vagy elválnak, vagy visszajönek Japánba. Elég kevesen élnek külföldön az "álompasijukkal". Mármint arányaiban kevesen. Különben meg olvastam arról, hogy van egy ún. Párizs szindróma nevü betegség, ami kifejezetten japán turistákat érint. Szegénykék azt képzelik Párizsról, hogy ott minden olyan, mint a menyorszában, kultúra, csodás ruhák, szépséges épületek, stb... nem is tudom, mit képzelhetnek. Megérkeznek, eleve a reptéren alig látnak fehér embert (sokan azt hiszik, hogy véletlenül Afrikába repültek), szembenéznek a realitással, a kosszal, a bünözéssel, a slampos ruhákkal, és a csalódástól idegösszeroppanást kapnak. Mennek a  kórházba és hónapokig kezelik szerencsétleneket.

Na, nem is tudom, hogy lyukadtam ki erre.... ilyen a pletyka is, csak folyik, csak folydogál... hehe.

Most hétvégén rendbehoztuk kiskertünket, kemény másfél óra alatt. Lombseprés, a kövek lesúrolása, a kerti garnitúra lemosása, gazolás, ilyesmik... basszus, azért végigfutott a fejünkön párszor, hogy valahogy jobb lenne inkább Szigligeten tevékenykedni, de ez van. Már csak két és fél hónap! Hogy megy az idö! Mancikánk közölte, hogy ö pedig innen nem megy sehová jövöre. Csak lestünk. Vége a honvágynak nála, szereti az új suiját, meg Japánt, na meg a macskát. (Pontosabban a macskát imádja). Azt mondja, hogy a gyerekek sokkal nyugisabbak, nem pörögnek ezerrel, nagyobb a rend, a tisztaság, eleve kevesebben vannak az osztályban, nagyobb figyelem jut rájuk. Kezdenek záporozni rá a sikerek, a héten is hozott haza egy hibátlan matek dogát, maximális pontszámmal. Olyan boldog volt! Mi meg büszkék rohadtul! :-) Megmondtuk neki, hogy amennyiben ö minden töle telhetöt megtesz, látjuk, hogy kihozza magából a maximumot, onnantól kezdve minket a jegyek nem érdekelnek. Elég furcsán osztályoznak ugyanis. 6 jegy van, ha a gyerek pöpecre tudja az anyagot, akkor  kap kettest, ha az anyagon felül teljesít, akkor kaphat egyest. (ehhez képest sok egyese van) Ha a mamiék itt lennének velünk és Szigligetet is ide lehetne tolni a szomszédba, akkor ö ugyan nem menne el innen soha. :-) Édesem, majd meglátjuk mit mond összel... Szombaton egyébként nyílt nap lesz az iskolában, be lehet menni órákra, majd jól megnézem, mit alakít. :-)

Tegnap megint kimentünk Enoshima szigetére, mert apa szan még nem látta, de elég szeles idö volt, nem sokat idöztünk. Ráadásul  az egész sziget tele van bazársorral, amit az egyetlen  férfiember kis családunkban nem szívlelhet különösképpen. Hazafelé a vonaton egy öreg bácsi elegyedett szóba velünk, elmesélte, hogy azért tud olyan jól angolul, mert az amerikaiak elvitték a háború után az Államokba, hogy tanulhasson. Kb. 20szor mondta el, hogy mennyire szépséges Mancika, szerencsére tiszta anyja, bár apuka se kutya, és biztosan nagyon jó ember. :-)))) Meg hogy majd Mancika emlékezzen 20-30-40-50 év múlva arra, hogy volt egy kicsi, lökött japán öregember a vonaton hazafelé Enoshimáról, aki minden szépet és jót kívánt neki a jövöjére nézve. Hát, remélem megkérdezhetem 50 év múlva és emlékezni is fog. :-)))

Most már csak két zavaró tényezö van, amik kiküszöbölése sajnos nem rajtunk múlik. Az egyik a földrengés, amit szerintem soha nem lehet megszokni. Igazából nem zavaró, meg 4-es alatt alig vesszük már észre, viszont soha nem tudhatjuk, hogy ez most ennyi volt-e, vagy jön még kutyára kamion.  Másik meg ez az örült koreai félhülye, aki fenyegetözik össze-vissza, és nem lehet tudni, hogy mennyire lehet vagy kell komolyan venni. Mindenesetre azt elérte, hogy az ember nyugtalankodjon miatta... Iszonyúan sajnálnám, ha emiatt véget érne az az idilli állapot, amiben most vagyunk.

1 komment

Tavasz van!

2013.04.05. 06:04 Szöszibolha

A tavasz pontosan március nyolcadikán, a nemzetközi nönap alkalmából érkezett. Csak úgy jött, minden cicó nélkül. Ezt onnan tudom, hogy aznap kirándulni mentem a szokásos pávaköri szervezésben. Vonatra felpattantam, majd röpke egy óra múlva feltünt, hogy jé, alattam az óceán. Az is csak úgy felbukkan néha a vonatablakban, hiába na, az élet tele van meglepetésekkel. Egy Yugawara nevü helyen volt a találkozó, ami az onszenjeiröl (is) hires, ott egy buszra felmásztunk, tülekedtünk és nyomakodtunk, mert amennyi nyugdíjas ráérö ember a környéken élt és mozgott, az mind arra a szerencsétlen buszra akarta feltornázni magát. A busz aztán egy kis kanyargós úton bevitt minket a hegyek közé, ahol hihetetlen látvány tárult a szemem elé. Az egész hegyoldal merö egy virágzó szilvafa volt, 84 féle színben. Alattuk pedig nárciszmezö. A völgyben patakocska, vízesés, faházak kajával, padok, és a megfáradt turisták lábait kezelésbe vévö láb onszen. Ott lehet patát lógatni és tyúkszemet áztatni a finom, meleg és gyógyító vízben.Ráadásul a napocska is sütött ezerrel és meleg volt. Akkor értettem meg, hogy mi is ez a japán virágzó fák mizéria.  A cseresznyefavirágzásról hallottam már régebben is, tudtam, hogy mi az a szakura (virágzás), söt azt is tudtam, hogy semmi köze a szaké kúrához. Ebben picit azért tévedtem...:-) De valahogy milyen az ember, jajajaja, virágzik a fa, nagy ügy, jóvanmá, mit kell ezen ennyit ügyezni, nekünk is virágzik a Balatonon, szép szép, de ki ér erre rá, stb.... ráadásul még megenni sem lehet a cseresznyét pl, mert csak disz. A szilvát azt meg lehet enni, csak nem érdemes, nem valami finom, viszont csinálnak belöle egy umeshu nevü finom likört, amit tényleg szívböl ajánlok minden kedves nöismerösömnek. Szóval itt és így, élöben értem, felfogom és élvezem a virágzást. Értem a jelentöségét, élvezem a szépségét, ugyanis lenyügözö, csodálatos és még írhatnék millió jelzöt, de nem tudok, nem akarok, látni kell. Az ember lelke megtelik szépséggel, olyan töltetet kap, ami elég egy évre. Van aki a sportból töltekezik, van aki a kultúrából, van aki a vodkásüvegböl, én viszont javarészt a természetböl, amikor szabadjára engedhetem a lekem, nem zavar senki. Ezért is szeretek annyira egyedül lenni, nagy igényem van rá, persze csak úgy, hogy tudom, ez véges állapot, mindjárt kezdödik a családi  idill. :-) Szóval álltam ott földbe gyökerezett lábbal, és olyan gyönyörü volt, hogy csak akkor eszméltem fel, amikor már kb. ezredszer kérdezte meg egy édes öreg japán bácsika, hogy lefényképezhet-e. Persze úgy, hogy vele együtt! :-) Másik három bácsika kattogtatott szorgalmasan, majd felváltva ök is odajöttek, aztán jöttek nöcik is, szóval kb. 35 japán családi albumban szerepelek a 2013-as szilvafavirágzás alkalmából. :-)))) Hozzáteszem, hogy nem csak velem fényképezkedtek, ök imádnak külföldiekkel fényképezkedni! Aztán megpillantottam egy számomra még ismeretlen, de nagyon kedves és szimpatikus lányt, akiröl kiderült persze, hogy magyar és badacsonyi! Az egyik német növel jár japán kurzusra, és ö hívta el magával, hogy lesz még két magyar, ismerjen meg minket. Hát így esett, hogy megismerkedtem Enikövel, aminek szerfelett örvendeztem. Azóta voltunk együtt cseresznyefákat is nézni, mert oda jár japánra, ahová én angolra, onnan meg közel van egy csodálatos kert és sétány, ahol fagyiztunk és majdnem szerepeltünk a tv-ben is, de az interjú a tévésekkel való közös nyelv megtalálásának hiányában nem jött létre. De nem azért, mert nem tudtak magyarul! :-)

Alig egy hétre a szilvafák után kinyíltak a cseresznyefák. Gyakorlatilag az egész város virágba borult. Illatos, gyönyörü mesevilág vett körül minket. Tokióról az emberek azt képzelik, hogy egy óriási betonrengeteg, rideg, zajos. Hát persze, hogy nem így van. Minden sarkon van legalább egy fa, de inkább több, apró és nagyobb ligetek, kertek, rengeteg a zöld rész. Ahogy végigmentem a szokásos köreimen, a szirmok hullottak rám, mintha egy mesebeli királylány lennék, (esetleg menyasszony) és láthatatlan kezek szórnák rám az üdvöt. Amikor kicsit fújt a szél, akkor olyan volt, mint a sürü hóesés, bokáig jártunk a szirmokban. Ebben a csodában éltünk 3 hétig. Az idöjárás márciusban inkább áprilisi volt, voltak hideg reggelek, füteni is kellett még, de voltak 20 fokok is napközben. Meg voltak özönvízszerü esök. Épp tegnapelött volt olyan eszméletlen esö, hogy most tényleg elindulok derékig érö gumicsizmát beszerezni. Ez aztán elmosta az utolsó virágokat is... Mindenesetre ez alatt a 3 hét alatt minden alkalmat megragadtunk, hogy nézhessük, szimatolhassuk, érezhessük. Egyik hétvégén pl. Odawara-ba mentünk, ahol van egy nagyon szép vár. Ez azért volt olyan érdekes, mert Manciék pont a várakról tanultak a suliban, hát itt elmutogattuk neki, hogy a magyar és európai várakhoz hasonlóan itt is megtalálhatja a külsö várat, a belsöt, a fellegvárat, várárkot, stb... Itt is volt egy halom cseresznyefa.:-) Meg majmok ketrecben, azok persze sokkal érdekesebbek voltak Mancikánknak, de azt azonnal beláta ö is, hogy illat tekintetében azért a fák a nyerök. Be lehetett öltözni szamuráj jelmezbe, de nem tettük,mert igen nehezek voltak, csak lefényképeztük öket. Olyan aranyosak, amikor látják a japánok, hogy apuka fényképezi a csajait, akkor odaszaladnak és felajánlják, hogy csinálnak családi fotót rólunk. Most már rájöttem, hogy nekik  nagyon jólesik, ha utána megkérjük öket, hogy álljanak oda ök is az egyik képre. Volt ott egy öreg bácsika, több füle volt, mint foga, odarohant hozzánk, majd egyesével mindegyikönk elött meghajolt és közölte, hogy  nice, futás... nice, futás ... nice! :-))))))))))))))))

Aztán a másik hétvégén meg elmentünk a császári palota kerjeibe nézelödni. Ott a japánok Hanamit tartottak, ami azt jelenti, hogy ülnek a virágzó fák alatt és piknikeznek. Azért van némi köze a szakurának a szaké kúrához, mert azért azt fogyasztanak rendesen a fák alatt, iszony jó kedvük lesz töle. :-) Látni kell egyébként, hogy mennyire tudnak örülni a japánok a virágoknak! Szívöl és öszintén. Természetesen ennek vallási jelentösége is van, az újjászületés, a természet ébredése, a körforgás, stb.. Annyira megható látni, hogy soha, senki nem tép le semmit a fákról, nem szemetelnek, tisztelik és szeretik a természetet, hihetetlen összhangban élnek vele, épp ezért kárt nem tesznek benne, finoman cirógatják a fákat, bokrokat, fényképezik, lerajzolják és imádják. Nem harsányan, melldöngetöen, hanem belülröl és öszintén. A félhülye turisták meg kolbászolnak köztük, tátják a szájukat, csorgatják a nyálukat, kattogtatnak és a normálisabbja próbálja megérteni. Mindegyikre jellemzö a bamba vigyor. Némely turista a friss japán tudását villogtatva jóétvágyat kíván, amitöl a japánok eleinte hülyét kaptak, ugyanis az "ita takimas" (jóétvágyat) azt jelenti kb., hogy akkor együnk egy jót (Lass es uns schmecken!). Szóval akkor kell ezt mondani, ha az ember együtt eszik velük. Szegények meg azt hitték, hogy a turisták oda akarnak telepedni hozzájuk és jól megenni a kajájukat.:-))))

Az említett kertek is megérnek egy misét! Virágzó cseresznyefák nélkül is! 

Közben volt ugye március 15! Nagykövetségen rendeztek bulit, szereztem meghívót és bejelentkeztem. Megint a telefonom segitségével sikerült odatalálni hálistennek, mindig, amikor már azt hiszem, hogy ááááá, ezt elrontottuk és ennyire nem lehet messze, akkor érünk oda. Legnagyobb meglepetésemre rengetegen voltunk, sok diák, sok vegyes házasság, sok gyerek. Kb. 100 ember. Mancika eleinte húzta a szája szélét, hogy minek megyünk oda, stb,.., aztán a végén persze úgy kellett hazavontatni. Mellesleg rondán bezabált. Én csak a mákosgubának estem neki, mert mák itt nincs, csak nekem volt akkor. Meg az egyik kis pohárban lévö csokikrém viccelt meg, szépen kiskanállal nekiálltam, aztán rájöttem, hogy hoppá, ez májkrém. Gyorsan szereztem hozzá kenyeret. Különben a világon senkit sem ismertünk és érdekes volt ez így nagyon, föleg, mert magáról az ünnepröl kb. annyi hangzott el, hogy azért gyültünk össze, mert ma ünnepeljük márc. 15-ét! Aztán az egyik anyukával szóbaelegyedtem, majd jól elbeszélgettünk, de a késöi órára való tekintettel Mancikával távoztunk. Elégedetten. :-) 

Másnap délután a hozzánk elég közel lévö Roppongi nevü városrészbe mentünk el sétálni, mert van ott egy szép park, ahol télen korcsolyázott a gyermek, meg egy kisállatkereskedés, amelyben a kismajmot (kb. potom 6 ezer euróért) meg kellett mutatni apa szannak. Apa szan egész márciusban pont egy hetet volt itthon. Ügyes! :-))) Viszont most kárpótol. :-)

Szóval megtekitettük a parkot, majmot, elindultunk hazafelé. Roppongi fö utcája A szórakozónegyed. Bár bár hátán, kaszinók, üzletek, forgalom és millió ember. Ezen törtettünk épp keresztül, amikor jön szembe egy európai csaj, kézen húzva egy kislányt, és fülig ér a szája. Nevet ránk ezerrel, mi meg csak lesünk hülyén, én meg bazsajgok vissza ezerrel. Fejemben eszement nyikorgás, ismerem, nem ismerem, kiezjajj, de nem, nem ismerem...  A csaj meg megszólal persze magyarul, hogy timagyarokvagytokugye? Láttalak benneteket tegnap este a nagykövetségen! Megismert és megszólított, erre az összefutásra az esély kb. nulla elméletileg, gyakorlatilag meg a sors valahogy összeterelt minket. Itt laknak hozzánk nagyon közel, 2 iker kislánnyal, kicsit fiatalabbak, mit Mancika. És ugyanahhoz a dokihoz járanak másfél éve, aki anno kezelte a szememet. Én meg nagy hülyén ugye mit is gondoltam akkor, amikor mondta kedvesen a doki, hogy szereti a magyarokat??? Jaja, vajon hány magyar páciense lehetett neki?? Hát kérem, legalább 4 volt elöttem. Hmmm, bocs dokika. :-))))

Lényeg, hogy azóta nagyon összebarátkoztunk I-vel és egyik délután, mikor az esö elmosta a tervezett viráglesést, babazsúr volt náluk, becsatlakozott V, az az anyuka, akivel olyan jól elbeszélgettünk a nagykövetségen. A gyerekek is jól elvoltak, nagy volt az egyetértés, Mancika amolyan óvónöi szerepet töltött be köztük, lévén a legidösebb, de élvezte! Egyszer meg el akartunk menni tornázni is együtt, de a klubb épp nem nyitott ki aznap, így hát a délelöttünk sürü információáramoltatással telt el. :-) (rongyosra dumáltuk a szánkat)

Aztán jött az én méltatásom, a Nagy Nyúl Ünnep, magyarul Húsvét. Szerintem még ilyen rendesen, tisztességesen és a tradíciókat betartva soha nem tartottuk meg. Ehhez el kell menni a világ másik végére, hogy ezek a dolgok újra megkapják az öket megilletö fontosságot. Festettünk tojást, szereztem sonkát, torma nem volt, helyette wasabit ajánlottam, de nem nyert. Sütöttem finom, fehér kenyeret. Szereztem bárányt, rozmaringos báránysült illata töltötte be a levegöt, még a macska is azt kapott, de utálta. Fontam 6 ágú kalácsot, igaz, hogy a you tube-ról lestem közben a technikát, de isteni lett. Még a locsolás sem maradt ki! Egyedül nyúl nem volt, mármint élö, de ezt a szerepet betöltötte a macska. Sajnos nyuszifüleket nem sikerült szerezni az ö méretében, mert csak kutyákra és nagyfejü macskákra való volt, viszont a mikulás sapka is tökéletesen megfelelt a célra egy piros pólóval. Hát kicsit különleges húsvéti nyúl, amolyan hibrid féle, de a szerepet tökéletesen eljátszotta. (Szerencsétlen.)

Nagypénteken ellátogattunk Odaibára, ami egy sziget a tokiói öbölben. Végül is Tokió egyik városrésze. Mostantól a kedvencem. Van ott kérem szabadságszobor, gyönyörü sétány, rengeteg üzlet, múzeumok (amolyan technikai), homokos partszakasz (fürödni nem lehet a hajók miatt), high tech épületek, óriáskerék, stb, stb... Megnéztük az egyik múzeumot, amolyan innovációs technikai, nagyon szuper. Láttuk a híres Asimo nevü kis robotot, édes. Mancika eleinte nem értette, hogy minek csapnak ennyi hühót egy robotnak öltözött kisgyerek körül, míg meg nem gyöztük róla, hogy ez nem gyerek, ez tényleg egy robot. Focizott, futott, táncolt. Utána Mancika órákig mutogatta, hogyan megy az  Asimo, egyenes derékkal és rogyasztott térdekkel. Olyan, mintha légpárnákon lépegetne. Aztán volt megint tengeralattjáró, meg egy ürállomás is, ahová be lehetett menni, meg még kb. ezer érdekes és szép dolog. Nem lövöm le a poénokat, tessék elmenni! Felültünk az óriáskerékre is, meg megnéztük a Toyota hatalmas kiállítását a legújabb modellekkel. Lehetett vezetni, Mancika is versenyzett, nagyon élvezte. Úgy jöttünk haza, olyan fáradtan, mint akiken végigment az úthenger, és még csak a töredékét láttuk az egésznek. Na sebaj, ide azt hiszem nagyon sokszor fogunk kilátogatni. Egyénbként a kisvonat, ami kivisz, vezetö nélküli, nagyon érdekes. Magas toronyházak között tekereg, átvisz a hires Rainbow Bridge-en. Állat lehet, hogy valaki kinéz mondjuk kb. a hatodik emeleten és az ablaka elött elteker egy vonat.... :-)))

Szóval, így telik az idönk, máskülönben meg minden megy a megszokott kerékvágásban. Manciéknak a suliban nem volt húsvéti szünet, majd a hónap végén lesz kicsit több, mint két hét tavaszi. Alig várja, bár kopp-kopp, az iskolában minden oké mostanság. Ez a legfontosabb. A reggelek egyre szebbek, ma pl. öröm volt végigmenni az utcákon. A kutyásaink is megvannak, élvezik a meleget, blökik még mindig zokniban ugyan, de kibírták a telet. Minden park, minden bokor és ágyás színpompás virágba öltözött, tonnaszám fogy a fagyi. 

Nekem végetért az angol, de, a csoport szellemének sikere következtében a nyelviskola folytatja a kiképzésünket, szóval a nyúl megint kitett magáért, folytathatom a kurzust, júni végéig. Arra gondoltam ugyanis, ha most nekiállok a japánnak, akkor a nyáron azt a keveset úgyis totál elfelejtem, inkább szeptembertöl esek neki, az angolt pedig egy szép, kerek tanévi évvel zárom. Nyelvtanulók figyelmébe ajánlom, érdemes angol nyelvü filmet nézni német felirattal, a második film után nem tudod megmondani sem azt, hogy milyen nyelven beszéltek, sem azt, hogy milyen volt a felirat, de még azt sem, hogy kik szerepeltek benne. Viszont élménynek élmény. :))

Egyébként meg lehet, hogy folytatnom kellene a magyar nyelv tanítását, mert pl. az állatainkon kifejezett fejlödést veszek észre ebben az irányban. Ugyanis van egy rigónk a kertben, (balatoni emlékek élednek bennem újjá), begörbített csörrel elöadható hangokat ad ki, és már magyarul is tud. Azt mondja, hogy tecicatecicatecica. Erre a macsesz, aki tökéletesen érti ezt, felugrik az ablakba (hiszen hívták) és csipog. Esküszöm! Másrészt pedig ha a macska száját az ember nyávogás közben a megfelelö pillanatban befogja, (egy minyaú alatt kétszer), akkor  kivehetöen azt mondja, hogy mama. Kicsit olyan moamoa hangzású, de egyre tökéletesebb... 

Most pedig nézek hétvégi mászkahelyet, mert Apuka túrázni szeretne. Most mondta. :-)

1 komment

Egy kis macskakaparás

2013.03.04. 16:54 Szöszibolha

Sziasztok, Sziszi vagyok, a családi macska, és szót kérek!

Mert az nem normális, amit ezek itt rendeztek az elmúlt napokban, és aggódom, még ha csak egy kis macska vagyok is.

Alapjában véve nagyon szeretem öket, mert megmentettek a zülléstöl vagy ne adj isten az agyoncsapástól, esetleg a leányanyaságtól. És ráadásul nagyon isj ól  bánnak velem. Általában.

Most viszont nem volt elég, hogy egy hétre leadtak a Banyának, még azt is mondták neki, hogy diétáztasson. Hogy a Banyánál mi van és mik történnek velem, az maradjon az én titkom. Mindenesetre azért megsajnáltak, mikor hazajöhettem végre és kilátszottak a bordáim. Olyan éhes voltam, hogy megettem volna öket is legszívesebben. Még hogy kövér? Én? Meg hogy kicsi a fejem a testemhez képest? Ezt a gazdasszonykám mondta a gazdának, mert ö a legrendesebb hozzám, mindig megvéd. A gazda is jó fej, de soha nem viszi ki  a kakimat és enni sem adott még, csak titokban. Igenis nagyon szép kis macskalány vagyok, az alakom pedig egyenesen ideális. Ideális cseppforma.

Szerencsére nagyon szerencsétlenül tudok nézni meg nyávogni, így hamar visszaszedtem az elvesztegetett kilókat, szóval enni azt adnak, de kitalálták, hogy sportolnom kell, így most nem csak Gangnam Style van, hanem kergetnek is, meg mászatnak azon a hülye mászókán. Azt hiszik az nekem jó! Titokban meg mindegyik ad valami finomságot, a legjobban azt szeretem, amikor a kicsi gazdasszonyka, a gyerek ad a szusijából. A múltkor meg az anyja mutatott valami szalámit nagyon boldogan, aszonta magyar mangalica, meg hogy aranyárban volt, de egy negyed szeletet kapsz te is, te kis szerencsétlen japán macska, tudd meg, hogy mi a magyarok úristene! De olyan büdös volt! Néztem rá, hogy tudod mit, ezt edd meg inkább te! Ö meg nézett rám, hogy bolondezazállat, ilyet mondott rám!

Aztán meg jött a szülinap. A kisgazdámnak volt a szülinapja, mert igazából az ö macskája vagyok, de ezt jobb lenne, ha néha nem tudná. Mert rájön sokszor, hogy énmacskám, énmacskám, rámront, és foglalkoztat. A gazdasszonyom erre azt mondja, hogy szeretetkitörés. Az örá is rájön néha, de azt jobban bírom, mert nem táncoltat, meg szaltóztat, és egyébb trükkre sem akar megtanítani, csak megsimogatja a fejemet és drágakiscicusomnak szólít.:-) Meg ad extra kaját.

Szóval, a szülinapon hazajött a gazda is. Éreztem mindenkiböl a sok jó rezgést. Azt hiszik, hogy egy kis oktondi állat nem ért az ilyesmihez, pedig tévednek, én macska vagyok és isteniek a megérzéseim! Amikor a gyerekgazda nyugtalan és izgágázik, azt is érzem. Akkor odamegyek hozzá dorombolni, hogy hátha lenyugszik (tudom én a dolgomat), de ha nem hajlandó, akkor kicsit megharapom és ha még akkor se, akkor megyek a gazdához. Ö a legnagyobb, legmelegebb és a legpuhább. Másrészt azért  mégiscsak ö a fönök, én meg nem vagyok hülye és teszem neki a szépet, hiába na, nönemü vagyok, még ha leszólja is az alakomat, azért nagyon szeret, tudom. Vagyis imádja, ha ha én imádom. Hát legyen!

Szóval csak úgy áradtak a jó rezgések, én is vidáman ficánkoltam, föleg, mert isteni illatok szálltak, a gazdasszonyom sütött, fözött, érezni lehetett, hogy itt most valami nagy dolog készülödik. Megkaptam egy csomó csirkealkatrészt is, aminek nagyon örültem. Kaja után jött a torta gyertyával, amikor majdnem elájultam. Kiderült, hogy a gyerekgazda már 9 éves! Ilyen öreg!!!  Eszméletlenül tartja magát, még ivarérettnek sem néz ki, aztán már 9 éves! Akkor kezdtem el számolni, hogy te jó ég, akkor a gazdasszonykám legalább 10 éves, az öreg meg megvan talán 12 is! Még szerencse, hogy ilyen jó karban vannak, bár lehet, hogy az embereknél ez másképp van...

Aztán elöszedtek egy csomó ajándékot a kicsinek. Kapott barbit megint, az jó, azt nagyon szeretem, föleg a hajánál fogva húzni a földön, olyankor a kisgazdasszony élesen visít, meg kerget! :-) Aztán következett egy kilométernyi igen izgalmas drót tekergetése, amit én is szívesen harapdáltam, meg tekergettem volna, de elsiccegettek! Meg is sértödtem, elvonultam a kanapéra, onnan lestem, hogy milyen jó nekik. Aztán akkor jött a borzalom! Rákötöttek valami fényes izét, és elkezdtek minden átmenet nélkül eszeveszetten ordítani. Rájöttem, hogy csak abba az izébe (mikrofonnak hívják) ordítanak. Sajnos zenét is szereztek hozzá, közben lesték a tévét, ott is voltak valami mozgó francok (azt sem engedték levadászni). Amikor a zenét meghallottam, attól féltem, hogy megint jön a gangnam borzalom, pláne teli hasra, így gyorsan bebújtam a kanapé alá, onnan lestem. De nem, hanem csak a zene jött és a gyerekgazda énekelt hozzá. Ha egy kicsit halkabb lett volna, akkor még élveztem is volna. Kifejezetten nem volt rossz, hiába, az én kis gazdikám, még a végén lesz belöle valami! :-) Csak azt nem tudom, hogy azt a titanikos kesergöt miért kellett ezerszer elöadnia, és közben miért öltözött át háromszor. Még a szkájpba is beleénekelte a nagyszüleinek! Akkor éreztem, hogy a gazdasszonyomnak ettöl olyan rezgései lesznek, mint az én anyamacskámnak volt egészen pici kölyökmacska koromban. Ezután jött mindig a pofánnyalás. De ö nem nyalta pofon, hanem élénken tagadta, hogy könnyezett volna. Pedig igenis, én láttam, becsukott szemmel is! Megsimogatta a gyerek fejét, ahogy az enyémet szokta, de nem vakargatta meg az álla alatt, hanem puszilta a feje búbját. Hogy az milyen bolond egy dolog! A kisgazdasszonyka szokott engem is, bár ezért kiabálnak vele, ráadásul hülye érzés, mintha buborékok durrannának a fejemen. Ráadásul ettöl nem is szünt meg a gazdasszony sírós-meghatott rezgése jó sokáig, szerintem sokkal jobban tenné, ha ö is jól pofánnyalintaná! Én mindig mutatom nekik, hogy azt hogyan kell, de csak azt mondják, hogy fújj, te kis bolond. He, mit tudnak ezek? Semmit se tudnak!

Sajnos késöbb a felnöttek is dalra fakadtak. Ettöl lett aztán olyan rezgésük, hogy az már rám is rámragadt! Mennyit röhögtek!! Még a gazdasszonyom csak hagyján, ö egész jó volt, de az öreg! Emlegették is nagy röhögve, hogy kirúgták az énekkarból, amikor véletlenül elé került a  mikrofon az egyik iskolai ünnepélyen. Hiába is röhögött a gazdám, én macska vagyok és éreztem, hogy ezen  még a mai napig nincs túl. Most viszont Padödöre kurjongattak, meg Eddára, meg Neotonra, meg egy csomót handabandáztak a nyelvükön. Hoztak be rágcsálnivalót is és olyan fergeteges bulit csaptak, hogy ha ezt én egyszer a Banya macskájának elmesélem, az menten karaokéztatja az öregasszonyt egy hétig. Én is olyan eszement boldog voltam, hogy csak úgy porzott utánam a parketta, ki is számolhatta volna gyorsan a gazdám (ha nem lett volna mással elfoglalva), hogy mennyi kalóriát égettem el! Ezért gyorsan én is hoztam magamnak egy csirkeszárnyat a buli kedvéért a szönyegre. De sajnos nem értékelték! Kibáltak velem, és azon izéltek, hogy miért pont a szönyegre! Hülyék, mondom, hát még arra sem jöttek rá, hogy a szönyegen nem csúszik el a kaja! Különben meg sétálhatok pár száz métert, mire megeszem. Szerencsére hamar megbocsátottak és egész este ment a dínom-dánom.  A kisgazdasszonykám egy idö után meg is sértödött rájuk, hogy most akkor ez kinek is az ajándéka.... Nehezen aludtak el.

Másnap sokáig nem kaptam reggelit, és amikor a kisgazdasszonyom lejött a konyhába, akkor tudtam, hogy valami baj lesz, de nem szóltam elöre. Láttam, hogy a torka piros. Igenis, én látok ilyeneket, akkor is, ha nem tátja ki elöttem a száját hatalmasra, mit az anyja elött. Egy darabig nem is merte bevallani, hogy fáj, mert félt, hogy a tegnapi fagyitól lehet, de én tudom, hogy a sok titanik ártott meg neki. Fájósra énekelte a torkát. Estére szép piros, meleg burok vette körül, az emberek azt mondják ilyenkor, hogy lázas. És állati idegesek. Pedig nem kellene, az ilyesfajta meleg burok még nem veszélyes. Van a haragos vörös, na attól már én is félek, de ez nem az volt. A gazdasszonyomon lévö rezgésekröl nem is beszélek, ö ilyenkor mindig beszámíthatatlan. Hiába megyek oda hozzá, hogy brrrrr meg nyau, aszondja, hogy eredj te kis cica, most nincs idöm rád, beteg az én egyetlen kis macskám. Aki ilyenkor nem én vagyok. :-( nem tudja, hogy nem zavarni akarom, csak megvigasztalni. Bár mostanában mintha kezdene rájönni, mert néha megsimogat, mielött felvinné a gyógyszert. Kár, hogy nem  mehetek fel vele a gyerekszobába, szerintem sok hasznomat vennék pedig!

Reggel kiderült, hogy a gyerekecske nem mehet iskolába. A burok eltünt, én pedig láttam szomorú sorsomat. Egyrészt szerencsére a kisgazdika jól volt, másrészt ez viszont azt jelenti rám nézve, hogy egész napos idomítás következik. Következett. Táncoktatás, szaltó, két lábon járás, talicskázás, bukfencvetés, öltöztetés, de a játékkutya cuccai már szerencsére nem jönnek rám. Amikor végképp kidöglöttem, akkor beleültetett a babakocsiba és tologatott. Eleinte oké volt, majdnem elaludtam, de aztán meg akart itatni cumisüvegböl és ki akarta cserélni a pelusomat. Megszöktem. Megtalált. Megszöktem. Vadászott rám. Adott egy cumit. Annak örültem, mert irtó jól lehetett vele egereset játszani. Hoztam is a számban, mitha egeret fogtam volna, és vittem a rejtekemre. Ekkor hatalmasat kacagtak az anyjával, hogy nini, cumizik a cica!!! Le is fényképeztek. Különben sokszor fényképeznek, a szülinapon is csellel hanyatt fektettek, aztán mellém tettek valami büdös piát, úgy fényképeztek, mintha egy romlott életü, alkesz macska lennék. Remélem, hogy a társkeresö rovatba nem tették bele! Meredek napom volt ma, de úgy hallottam, hogy holnap már mehet suliba, hála a magasságos macska megváltónak! Szegény anyját is leamortizálta, nem csak engem, muffinokat sütöttek, kéket. Az egyikbe bele is rágtam, mert ugyan nagyon szemtelen pofája volt, viszont isteni illata. Peeersze, hogy megszidtak, mert ezeket az izéket a suliba viszi holnap, minden gyereknek egy kék muffin szörnyet. Milyen hülye szokás!!! És nem, nem vagyok színvak, kékek biztosan! Mikor a gazda hazaért, mondta is, hogy mindenki milyen nyúzott, még a macska is! Különben ma haragszom rá, mert reggel elment úgy, hogy nem adott enni, hiába is nyervákoltam neki szépen könyörögve, ott hagyott kakisan és éhesen. A két csaj meg reggel 10-ig aludt. El lehet képzelni min mentem keresztül! Szerencsére a nöi szolidaritás azért jól müködik ebben a családban, mert jól megszidták a gazdát, hogy az ilyen nem is gazda! Mert nem elég a ciculimiculizás, a gazdaság az mással is jár. Ha így vesszük, akkor nekem csak a családi anya az igazi gazdim, ö viseli a legtöbb gondomat, meg néha a gyerekecske is. (Általában szombaton). A gazdasszonykámmal nagyon jóban vagyok, végül is ö szelidített meg, reggelente imádok az ölében dorombolni, mikor megjön a buszmegállóból. Amig megeszi a reggelijét, és megnézi a sorozatát a telefonján, addig én nagyot alszom és melegítem. Mikor meghallom a kezdö zenét, már alszom is! Délelött jól rápihenek a délutáni nyuvasztásra, úgy egész jól bírom. Szinte várom!

Szóval nagyon remélem, hogy a kedves és imádott családom élete visszatér a régi kerékvágásba, és ez az egész csak egy kis megingás volt. 

Köszönöm a szót és nyau. :-)

1 komment

ALOHA, avagy hogyan hányassuk meg a gyereket egy héten belül háromszor

2013.02.25. 05:43 Szöszibolha

Hmm, igen, tudom, eltüntem kis idöre. De van metségem!

Elöször is be kellett fejeznem a betegápolósdit, fel kellett tuningolni gyereket is, meg a Férjecskét is az influenzából, ami eleinte lehetetlen küldetésnek igérkezett. Alig akartak kikecmeregni belöle. Skodák skodája, nekem nem sikerült elkapnom! :-) Hálistennek hozzáteszem, mert akkor hülyén nyaraltunk volna...

Szóval, jött a februári síszünet az iskolában, amit jó szokásunkhoz híven nem a hegyekben, hanem inkább a melegben szeretünk tölteni. És miután ide tényleg csak egy köpésre van Hawaii, hát akkor legyen nekünk is havaj! Már régóta lázas szervezésben voltam, repülöjegy foglalás, szálloda, autó, stb... de ennél rosszabb elfoglaltságot nem kívánok senkinek! :-))) Egyedül a pakolás részét utálom ezeknek a dolgoknak, de azon meg igyekszem minél gyorsabban túlesni. Meg ugye idövel az ember egyre rutinosabb lesz, emlékszem, hogy a 2 hetes nászútunkra Férjecske még 43 db pólót hozott magával, meg a vasalót is elvittük, hiába, akkor még ennyire akart imponálni. :-)  Ehhez képest most beérte egy hétre 14-gyel.

A repülötéren realizáltam, hogy az egy köpés az tényleg 6 óra repülés, nem, nem írták el. Akkor még nem tudtam, hogy visszafelé meg 9, nem mondom, jó nagy köpés. És a kínai légitársasággal megyünk, de ne izguljak, a gép maga nem kínai. Meg kell mondanom, hogy kellemesen csalódtam, még soha ilyen kényelmesen nem utaztunk és  ennyi jó filmet még nem néztem meg zsinórban, de akkor is rettenetesen utálok repülni! Viszont a kaja az borzalmas volt. Kaptunk valami fött rizst, a tetején  pedig a pirított trágyára kísértetiesen emlékeztetö feltétetÁllagra is, szagra is. Szegény Mancinak megmondtuk, hogy enni kell, mert nagyon éhes lesz különben, és mire szóltam volna neki, hogy najó, nem gondoltam komolyan, ezt még apád sem tudja megenni, addigra szegényke megette már a felét. Nézett rám könnyes szemekkel, hogy anya, nem megy tovább. Pár óra múlva a trágyahalmaz sikeresen távozott a hányós zacsiba, ez volt az elsö hányika. Így aztán a landolás alatt nem ültem izzadó tenyérrel szorongva, hanem a jó öreg Mr. Bean-re gondolva röhögtem kínomban. Mancika pedig megkönnyebbült. Honolulu és Tokió között 19 óra az idöeltolódás, azaz elindultunk pénteken este, repültünk 6 órát és megérkeztünk péntek reggel. :-)))) Csak azt nem értettem, hogy ha megfiatalodtam egy napot, akkor miért nézek ki 10 évvel öregebbnek.... Ezek után nagyon könnyen és zökkenömentesen amerikai földre léptünk, vettek ujjlenyomatot, készítettek fotót, kicsit kérdezösködtek, de tényleg rendkivül udvariasan, barátságosan és kb. 5 percen belül lezavarták a dolgot. Ezek után meg kellett keresnünk a helyijáratot, azaz a helyi légitársaságot, mert tovább mentünk Maui-ra.  Sajnos ott volt 4 óra idönk, amit ájultan horkolva töltöttünk egy váróteremben. Az éjszaka ugyanis ismét kimaradt. A helyi teknövel 20 percet repültünk aztán, gyönyörü volt felülröl megnézni Honolulut meg a többi kis szigetet, láttuk a vulkánokat, elég alacsonyan repültünk, nagyon szép volt. Ott aztán egy pillanat alatt az autókölcsönzöbe nyomultunk, odaadtak egy rakat papírt, majd rámutattak egy hosszú sor tütüre, hogy válasszunk, amelyik szimpi. Férjecske szokásához híven körberohangálta és szemrevételezte az autók sérüléseit és hebegve közölte a tényt, hogy dehát mindegyiken egy csomó köfelverödés van, meg a lökhárítójuk is sérült általában, és most ezt mind össze kell írni, anyám, reggelig eltart. Ehhez képest egy nagyseggü fekete nöci totál lazán közölte Emberrel, hogy lazítson, relaxáljon, ott a papíron egy kb. 5 cm átméröjü lyuk, ami sérülés azon belül van, az nem számít, mintha nem is lenne. A lökhárító meg egyáltalán nem számít. Csak lazán apukám, gördülj ki, ez it Hawaii, nincs idegbaj, nincs gond, hulahula van csak, meg szansájn, engedd el magad! Így aztán eppilanat alatt átadtuk magunkat az amerikai életérzésnek és nyomultunk a szálloda felé egy batár nagy terepjáróban, ha már homár alapon.... A szálloda a parton igazán szépséges volt, egy golfpálya szomszédságában, pálmafák, csodálatos, illatos virágok, mögöttünk vulkánok, amiken lógtak a fekete fellegek, de a hegy leakasztotta öket (általában), igy gond egy szál se. A szállodában ismét mázlink volt, mert az oldalon, ahol olvasgatni szoktam a szállodakritikákat, az volt, hogy a kerti villák is jók ugyan, de kicsit már lelakottak, míg a föépületben levö szobák tenyleg tök jók. Természetesen a foglaláskor már csak a kerti villákban volt hely, de ehhez képest mégis a föépületi jobb szobát kaptuk, óceánra nézö ablakkal, terasszal. Olyan szép volt! Mi meg olyan eszméletlen fáradtak! Ebéd gyorsan, aztán megígértük Mancikának, hogy de igazán csak 10 perc és lemegyünk a strandra, csak nézze az órát. Anyira nézte, hogy egy percen belül húzta a lóbört, végül is arra ébredtünk, hogy tök sötét van. Másnap volt egy kis akvárium nézegetés meg strandolás, csak amúgy lazán készülve a következö napra. Maui-n van egy gyönyörü autóút az esöerdön át "Road to Hana", kb. 4 órás út, 634 kanyarral és 54 egysávos híddal. Kb. 4 óra alatt lehet megtenni csak oda. Útközben rengeteg a látnivaló, ha ezt az utat megteszed, akkor mindent megéztél, amiért elmentél Maui-ra. Szóval erre készültünk be, de kora reggel még gyorsan elhajóztunk egy kis bálnalesre. Ilyenkor jönnek a bálnikák, és a meleg vizekben hozzák világra csemetéjüket. 3500 bálna van ilyenkor ott. Hihetetlen, de amikor strandoltunk és a víz alatt volt a fejünk, simán lehetett hallani a bálnákat, hogyan bögnek vagy énekelnek, vagy mit is csinálnak...elképesztö élmény! Ráadásul a strandon meg esküvö volt, sokan ott házasodnak a parton, mezítláb, fehérben, háttérben a bálnák, pálmafákat lenget a szél, minden felszórva illatos fehér virággal, olyan giccses, hogy ilyen csak a valóságban lehetséges. Bögtem is, ahogy kell. :-)))

Szóval elmentünk bálnákat nézni. Nagyon közel nem jöttek ugyan, de sok bálnát láttunk, egy "kicsike" ki is ugrott a víböl, a fejétöl a farkáig megmutatta magát. Szerintem egy pár napos, közel 4 tonnás pindurka ugrabugrálhatott széles jókedvében, úgy nézett ki, mint egy elhízott delfin. A vízen meg, ahogy az ember szemlélte a horizontot, azt lehetett látni, hogyan fujtatnak a bálnák, itt egy szökökút, ott is pipál egy, ott meg kettö, stb...

Bálnales után kaptam meg életem legtáplálóbb és legnagyobb adag reggelijét. Eszméletlen, hogy mit zabálnak össze az emberek! Akkora palacsintákat kaptam, mint egy kocsikerék, lehetett rá tenni szószokat meg szirupokat, még most is forog a gyomrom, ha rágondolok. Japán után eszméletlen a kontraszt, itt ugye a termékminta nagyságú adagok az általánosak, ott meg hadseregeket akarnak jóllakatni. Meg is látszik az embereken. Ennyi hatalmas embert ekkora öntudattal még az életemben nem láttam. Meg ahogy esznek, jézusmária! Kést csak addig használnak, míg fel nem vágják a kaját tessék-lássék, aztán villa át a jobb kézbe és indul a lapátolás. Mancika is szájtátva figyelte, hogy az éttermekben mit rendeznek az emberek. 2 nap után ráadásul mindennek ugyanolyan íze lesz, hiába a nagy adag, nem tudsz jóllakni, csak rövid idöre. Na mindegy, nem is ez volt a lényeg, csak megjegyeztem, mert ugyan mindenkinek ismert a sok elhízott amerikai, mégis más élöben látni, átélni.

Elindultunk az úton Hana felé. Mancika megint bealudt, így aztán arra a megállapodásra jutottunk, hogy majd visszafelé szállunk ki megnézni a látnivalókat, jutunk, ameddig jutunk, de alapszabály, hogy alvó gyereket az istennek sem ébresztünk fel. Az alvó gyerek másfél óra múlva ébredt fel, addigra mi már totál le voltunk nyügözve, mert tényleg esöerdön át visz az út. Ember ugyan járt már ennél nagyobb durranásúban is Guatemala-ban, de azért ez sem volt kutya. Olyan növények, virágok, madarak, az illatok, elmesélni nem lehet. Megálltunk aztán pár vizesésnél, sajnos nem volt olyan meleg, hogy fürödhettünk volna bennük, illetve alattuk a tóban, de majd legközelebb! Illetve meleg az volt, de ötpercenként szakadt az esö. Esöerdö, mit vár az ember!? Megálltunk egy édenkertnek elnevezett helyen, ahol a Jurassic Park-ot forgatták. Aztán a fekete homokos tengerparton szörfözöket nézni, aztán még pár helyen. Az út mellett kis standokon árulják a helyi gyümölcsöket, sok helyen csak becsületkassza van. Ettünk finom papaját, banánt. Aztán Mancika közölte, hogy rosszul van. Persze, a sok kanyar, nem bírja a lelkem, ezek meg amolyan szép kis hajtükanyarok voltak hozzá. Megállni nem lehetett, zacskónk hülye módon nem volt, szegényem meg már a száját tapasztotta be, amikor Férjecske lehúzta az ablakot és mondta neki, hogy hajolj ki az ablakon, majd lassan megyek! Szóval gyerek ablakból derékig kihajol, anyuka hátratekeredve fogja, nehogy kiessen, a gyerek továbbá sugárban lehányja az autó oldalát, miközben apuka lassan halad. A szembejövök szájtátva bámulnak, ilyet még nem láttak. "OMG Darling, csak nem a magyarok jöttek meg???" :-)))))))))))))))))) Késöbb gyerek megevett egy sajtos pizzát, mi meg lemostuk az autó oldalát és minden rendben volt.  

Következö nap még elmentünk egy csodás strandra, alighogy odaértünk, hát nem két bálna jött oda? Jó sokáig ott is voltak, lehetett lényképezni öket, olyan közel jöttek, attól féltem még zátonyra futnak. Maui-n a strandok mesésen szépek, pálmák, homok, egy két lávából "készült" szikla, lehet jól búvárkodni, minden strand ingyenes és minden strandra mindenki bemehet. Nincs olyan, hogy csak a szálloda vendégei, meg hasonlók. Lehet hosszan sétálni, gyönyörü villákban gyönyörködni. Ennyi giccs még mindig nem feküdte meg a gyomromat, szívesen maradtam volna tovább és kifejezetten sajnáltam, hogy maradék idönket Honolulu-ban töltjük. Helyi teknön vissza, ott is autóbérlés, de ott már nagyon lazák voltunk, az sem érdekelt volna, ha lyukas az oldala... Szálloda megkeres, pillanatokon belül meg is találtuk, el sem tévedtünk, szobába be. A 18. emeleten laktunk, hihetetlen kilátással. Nem is szálloda, hanem egy szálloda komplexum,  több toronnyal, sok medencével, bárokkal, ott forgatnak valami Hawaii five O címü rozzant krimit, attól voltak teljesen kikészülve, mert minden hétfön a bárban forgatás van. Na majd jól megnézem. Meg ugye a park, amiben az egész van, lógnak a banánok fürtökben, az a sok virág, még pingvinek is voltak a gyerekeknek, meg saját lagúnája is van. Tényleg nagyon-nagyon szép. Honolulu azonban nagyváros, egészen más, mint Maui. Ott vagy a híres Waikiki strandon, amit egyébként esténként megszállnak a hajléktalanok, és melletted vagy a szálloda mögött ott a  forgalmas út, üzlet üzlet hátán (gyönyörü luxus üzletek), felhökarcolok, rengeteg ember. Rengeteg japán ember, mintha japánban lennél. A japánok totál másképp viselkednek, mint saját kis hazájukban. Elengedik magukat, kultúrsokkot kapnak szerintem. Fogják egymás kezét, ölelkeznek, isznak, röhögnek hangosan, bagóznak a parton.  A nöcik mondjuk 1%-a még bikinire is levetközik!!! jajám! Tiszta fertö! 

Tök érdekes különben, hogy a japánok is nagyon nyugisak, mondhatni lazák itthon, de ez olyan jólnevelt, fegyelmezett nyugalom. Az amerikaiak meg a lustaságból kifolyólag lazák, de valami hihetetlenül, amolyan bevettem a lesz..om tablettát, szasztok srácok, miköö, milyen volt a napod, hogy ityeg a fityeg, haverkodunk vazze vagy mi lesz? Mindenhová autóval járnak, mikor egyik este elmentünk sétálni még Maui-n, megálltak mellettünk, hogy elvigyenek-e ahová akarjuk. Mondtuk, hogy a fenébe, hát sétálunk!!! Azt meg minek? nem értették. 

Másrészt viszont ami törvényileg elö van írva, az kérem elö van irva, ahhoz ragaszkodnak. Történt ugyanis, hogy egyik este elmentünk egy kikötöi kis kocsmába, mert 2 nappal azelött felfedeztük, hogy nagyon jók a koktéljaik és a kaja is elviselhetö. (nem rosszabb, mint máshol) Férjecske sört kért, nekem meg egy koktélt. Erre a pincérnö megkérdezte, hogy itt van-e az ID? (igazolvány), Húú, hát az nincs nálunk. Embernek hajlandó volt sört hozni, de én hiába bizonygattam neki, hogy abüdösfrancba 41éves vagyok, legalább ennyi hasznom származzon belöle, hogy ihassak, mint a szamár, közölte, hogy túl fiatalnak nézek ki, nem kapok piát. No ID? No pia!! Az is hiábavaló volt, hogy a lányunkra hivatkozva próbáltuk meggyözni, hogy a jóistenáldja meg, hát számoljon, a gyerek 9 éves, hány éves koromban szültem volna? Nem használt ott semmi, kaptam ananászlevet, oszt szevasz, pofa be, alapállás. Hát nem mondom, aludtam aznap délután a strandon, meg rohadt sötét is volt a kis kocsmában, de hogy 20 évvel fiatalabbnak saccoljanak, az maga a röhögögörcs. Azóta a Férjecske is más szemmel néz rám. :-))))))))))))) pedig szerintem csak annyi az egész, hogy valszeg a 80 évestöl is elkérik az igazolványát. Úgyhogy annyira nem örülök, viszont megmentettek az alkoholizmustól, hehe. :-) helyette a fagyizmus áldozata leszek, merthogy koktél helyett állatian befagyiztam.

Honoluluban aztán megmásztuk még a házi vulkánt, (Diamond Head), gyönyörködtünk az elénk táruló panorámában. Természetesen kimentünk Perl Harborba is, azt azért kicsit szebbnek képzeltem, valahogy ahogy a nevében is van, olyan kis ékszerdoboznak, de ez csak egy kikötö. Egy nagy, csúf kikötö. Érdekesnek viszont érdekes, jó sok idöt el lehet tölteni. Mancikánk is meglepoen jól bírta, s mivel némi müszaki érzékkel is megáldotta a sors, hát a tengeralattjáró belsejében remekül elszórakozott. tekergetett, kapcsolgatott, beállított, fújtatott hozzá,majd közölte, hogy ez az egész így nagyon jól jönne neki játszószobának. Ja, majd persze. :-))) Aztán Mancit vittük még el egy gyerekközpontba, ahol mindenféle cuccot kipróbálhatott, pl. volt tv bemondó, bemehetett az emberi gyomorba, szájba, kipróbálhatott kerekes széket, rendezhetett színielöadást, beöltözhetett, szóval jó kis élmény volt neki. Ezen kívül még rengeteg mindent lehetett volna csinálni, de sajnos az idönk véges, másrészt gyerekkel sem annyira egyszerü. Mert mire vágyik az ártatlan gyermek? tengerpartra, homokvárépítésre, fürdésre, pancsolásra, állatsimogatásra, ilyesmire.  Sajnos a shoppingolástól nem tudtuk megkímélni, mert mondanom sem kell, azért Amerikában tényleg olcsó minden, így rondán bevásároltunk. De! A gyerek hösiesen helytállt, ezúton is dicséret illeti.

Visszafelé tényleg 9 órát kellett repülni, azt hittem, hogy tyúkszem nö a sejhajomon, és igen utáltam. Mondtuk Mancinak, hogy nem kell ennie semmit, csak amit akar vagy kívánja a szervezete. Szépen bealudt a drága, nem is evett semmit, csak reggel kb. 15 és fél miliméter kolbászt.  Egyébként a visszaúton sokkal jobb volt a kaja, az éppen ehetö kategóriába lehetett besorolni.

Lényeg, hogy szerencsésen megérkeztünk, épp az útlevélvizsgálatnál álltunk a sorban és éppen mi kerültünk volna az ablakhoz, amikor Mancika elzöldült a kiskolbásztól és közölte, hogy hányika lesz. A 3. számú.  Kecsesen jobbra kiléptük a sorból, a hula-hula szoknyát kikaptam a zacskóból a kókuszdió cicifixekkel egyetemben (az utolsó dollárjainkon vettük a reptéren) majd a gyerek fejét a zacskóba helyezve mondtam, hogy mehet. Jött is. Láttam, hogy a sorunkban állók enyhén öklendezve próbálnak nem odanézni, és kinálgattak nekünk tablettát, zsebkendöt és rágógumit. Majdnem a frász kitört, mert arra gondoltam, hogy képesek bedugni Mancikát karanténba, ha eszükbe jut, hogy ez biztos valami ragályos betegség lehet. Így hangosan mondtam, hogy ááááá, köszönjük, van nálunk minden, sajnos a repülön mindig hányik az érzékeny gyomrú gyermekünk. Nem birja a repülést! Hányikát elegánsan lengetve hoztam magammal, mert kuka nem vala, és 8 másodpercen belül készen voltunk mindenféle ellenörzéssel, így kell ezt kérem csinálni, Mancika is gyorsan váltott világoszöldröl normál fehérre.

Hát így értünk haza, hatalmas élményekkel, a cica is itthon van már, banya szépen lefogyasztotta, mert kissé elhizott az utóbbi idöben. Hiába mondtam az Embernek, hogy a macska nem kövér, csak kicsi a feje, mégis diétára lett fogva. Gyermek a suliban, kezdünk visszarázódni. Viszont már most azon agyalok, hova menjünk legközelebb... :-)))))

1 komment

Szépítészet

2013.01.30. 16:42 Szöszibolha

A múlt hét csak úgy hemzsegett a csajos programoktól, jajám! Kedden elöször is a kötelességnek is eleget téve gyorsan beiratkoztam a következö angol kurzusra, amit már csakis és kizárólag a mi csapatunknak hoztak létre amolyan haladó plusz féle címmel. Annyira szeressük egymást, hát istenem, nem bírunk elszakadni a megszokott kedd-csütörtöki szeánszoktól. Így most aztán márc. végéig még gyönyörködhetünk egymás ábrázatában. :-))) Az új kurzust a héten mindjárt 2 hiányzással indítottam/tom, de ne vágjunk a dolgok elébe...

Szóval szerdán eljutottam végre egy onszenbe. Annyira örültem, egyedül nem mertem nekivágni, mert fogalmam sem volt, hogy mit meg hogyan, nem volt kedvem bénázi. Jobban is tettem! Az onszen a japán fürdö. Gyógyvizes, irtó meleg, mondhatni forró, télen felettébb kellemes, és az egészségre is pozitívan hat. A japánok 6 éves koruktól látogatják, hát meg is lehet nézni a börüket! Szóval szépen összebeszéltünk vagy hatan és elmentünk. Maga a fürdö egy plaza szerü épületben volt, kivülröl inkább lohasztó. Na de belül! Hatalmas ikebana a bejáratnál, kedves, egérléptü személyzet. Belép, cipö ugrik, kis szekrénybe betesz. Pénztár. Elöször is karperec a csuklóra, majd arról a végén szépen leolvassák, hogy mit és mennyit.Aztán kaptunk fejenként 2 db kis táskát, azokkal elsétáltunk az öltözöig. Elötte persze vad telefonálásban voltam a magyar Gabival, hogy és mi mindent kell majd magammal vinni. Azt mondta semmit, szerencsére ehhez is tartottam magam. Az öltözöben minden cuccot le kellett venni magunkról a karperec kivételével, és egy tenyérnyi törülközöt magunk elé tartva kellett besétálni a tisztitó terembe. Ott a fal mentén kis csapok sorakoztak, kis zsámolyokkal, derékig érö falakkal elválasztva egymástól, a csapnál tusfürdö, sampon, hajbalzsam, csakis Sisheido (az ugye itt az alap). Zsámolyra lekuporodtunk és tetötöl talpig meg kellett csutakolni magunkat, csakis szépen, tisztán, illatosan szabad belemenni a közös medencébe. Ja igen, férfiak, nök persze külön vannak. Ezek után a türcsiket le kellett helyezni a medence szélén elhelyezett kis korlátokra, és be lehetett lopózni a forró vízbe. Háháháaaa, és zutty. Volt benne zubogó, mindeféle masszírozó vízköpö, egyik a hátat, másik a hasat, harmadik a talpakat, a többi pedig a rég elfeledett tesrészeket vette kezelésbe. Amikor itt kiföttünk, volt egy másik medence, aminek nem olyan forró a vize, ott lehetett lihegni meg pletykálni, na meg a gyerekek is inkább ide menekülnek. (de most nem voltak, iskola idöben voltunk) A víz egyébként nem büdös, nem olyan hévizi meg zalakarosi záptojás szagú. Aztán volt egy irtó forró, sötétbarna vízzel teli merülöforraló is, abban kellett megmártózni pár percre, hogy elég gyorsan ki tudjon futni az ember az udvarra. Nagyjából el tudom képzelni, mit éreznek a csigák meg a rákok, mikor élve bedobják öket az üstbe...medencéböl kikóvályog, aztán uccu ki az udvarra! Haaaaaa, az volt ám az isteni! Gyönyörü, csupa kö, csupa fa, csupa bambusz! Szépséges köfallal körülvéve, hogy illetéktelen szemek ne lássanak be, a falon vízesés, lent fa minden, a medencék meg köböl kifaragva, mindegyikben más víz. Volt egy sós, barna és széndioxidos, csak úgy gyöngyözöt a börünkön a sok buborék, meg jól ki is pirultunk. Amikor nem bírtuk tovább, akkor a medence szélére, mint a kösziklára a sellök, kisiklottunk pihegni. A másikban valami gyógyfüves víz forrongott, olyan szaga volt, mint a svédkeserünek. Abban pont 2 percet bírtam ki. Ez a változó tényezö az onszenben, most svédkeserü, máskor vörösbor, néha sör, meg van, amikor rózsaszirom és orchideák úszkálnak benne. Aztán az én kedvencem egy selyem fürdönek elkeresztelt pici medanszié volt, amiben tejszerü volt a víz , eszméletlen illatos és enyhén csúszós. Ezután a baba segge is csak jelenteni tudott volna az én bürkémnek! Ki is lehetett feküdni nyugágyakra, de kissé még hideg volt ehhez. Viszont a földre le lehetett heveredni minden további nélkül, mert volt egy rácsozat, alatta fél méterrel pedig folyatták a forró vizet, így nem fázott senki. Közben a kezembe került egy illemtani szabályzat, hát nem mondom, szerzett néhány vidám percet. Azok az illusztrációk! Ne kukkolj, fürgyé le, mielött belemész, ne pisilj bele, ne telefonálj, ne hangoskodj, ne ugrálj (kinek lenne ahhoz ereje???) Naná, hogy azért jól megnéztük a japán macákat, mellesleg azok is minket. Ki ezért irigykedett, ki azért. :-) Én spec. a gyönyörü börüket irigyeltem. Volt velünk egy 81 éves néni is, olyan teste volt, hogy simán bevállalná  egy 30-as is, esküszöm!!! Egyedül a karján volt egy kis ráncika. Úgy festett, mintha rossz fejet montíroztak volna  nyakára. A japán nökön sehol narancsbör, semmi ragya, akinek nincs is valami jó alakja, az is guszta a hibátlan csomagolásával. Viszont ami meghökkentett, hogy a testük ugyan csupasz, ször nem nagyon nö rajtuk, viszont  bizonyos helyen egész öserdöt hordanak magukon. Semmi brazil gyanta, semmi beretva, ott kérem szabadon burjánzik minden. Ezért meg ök bámultak meg minket. Meg a mellméreteink miatt. Abból nem látta el öket a természet valami bökezüen. Senkit sem. Tényleg, némelyiken kifejezetten sokat emelt volna egy kis szilikon. Hát ennyit erröl. 

Ezek után rájöttünk, hogy egész megéheztünk.Naná, hogy van ott egy szuper kis éttermecske! Egyik táskából elökerült egy alul rózsaszín, felül lila krepp szerü anyagból készült, pizsire emlékeztetö hacuka, abba beleugrottunk, és már ott is ültünk az étteremben. Karperecet leolvasták, jött a kaja. A földön ültünk, de az asztal alatt van egy hatalmas lyuk, abba lehet a lábakat belógatni. Téli hidegben meleg téglákat meg mittomén még mit tesznek bele, hogy az embernek ne dermedjenek le a patái. Na és itt ettem valami hihetetlen cuccot! Fogadok, hogy minden rendes magyar családban összevesznek a gyerekek a csirke porcogóján! A múltkor nálunk a Férj véletlenül megette, Mancika nem is beszélt vele aznap! Na, itt leszedegetik a csontok végéröl azokat a pici kis porcogókat, bepanírozzák és kisütik. Tálba bele, olyan, mintha az ember kis mogyorókat kapkodna be. Valami nankocu vagy mi a neve, amit a német kotzen igéböl jegyeztem meg, ami mezei okádást jelent. Pedig annyira nem rossz! :-))) Csak az a hülye panír minek rá!? Mindent utálok, amit bepaníroznak, mi a francnak rá bunda??Különben is szeretem látni, mit eszem, így meg akármi is lapulhat a prézli alatt... Na mindegy, egyébként a kollagén miatt eszik. A kollagén az isten. Literszám, kilószám, lehet enni, venni. A német nök kissé csodálkozva nézték, ahogy mi a Gabival tobzódunk a porcogóban, csak úgy roszogtattuk a fogunk alatt és elmeséltük, hogy nálunk minden rendes családban megeszik a porcogót. Háááát, milyen érdekes, náluk ezt meg a kutya eszi meg-mondta az egyik. Na és melyikötök tud jobban futni?-kérdeztem. Na ugye, hogy ugye!!!!

Kaja után gyíkosat játszottunk. Felvettük a kettes számú táskában fellelhetö zöldesbarna pizsit és bevonultunk egy terembe, ahol forró kövek várják az átfagyott kis gyíkokat. Sötét, néhol egy mécses, halk zene, marha nagy kuss. (Tényleg, a gyíkok sem nagyon beszélnek...) Az egyik oldalon fekete kövek, a másikon szürkék. A feketéken izzadni lehet ezerrel, a szürkék meg a vérkeringést fokozzák. Meg az alvást, mint kiderült, mert olyan jót szunyáltam! Kedves 38 fok, vastag törülközö, kaja után, el lehet képzelni, miket összehorkoltak ott az emberek. Ott már voltak pasik is. Sajnos utána nekem le kellett lépnem Mancika ügyböl kifolyólag, pedig még lehetett volna különbözö masszázsokat kérni meg vissza menni forrni egy keveset. Egyébként az egész után lehet újra tusolni, ha valaki akar, és van egy hófehér pipere terem, ahol fehér asztalkákon sorakoznak a különbözö krémek, nagy tükrök a falon, hófehér hajszárítók, tehát frizurával, sminkkel lehet elhagyni az onszent, nem pedig ázott tyúkként, ahogy Zalakaroson szoktam, és rohanni haza imádkozva, hogy jajjnehogymeglásson valaki ismerös útközben. Elrohantam Mancihoz a suliba, mert az onszen az iskola közelében volt és így együtt jöttünk haza az iskolabusszal. Az onszen kifejezetten jót tett. Olyan fáradt voltam utána 2 napig, hogy kénytelen voltam délután is aludni, amitöl szép kipihent lettem azonnal. Szóval a hatás nem direkt, de megvan. :-)

Péntekre jól kipihentem magam, mert akkor meg gyárlátogatásra mentünk! Biztos mindenki ismeri a Yakult nevü joghurt szerü italt. Olyasmi, mint az actimel. Na, kiderült, hogy a Yakult nem csak itókákat gyárt, hanem kozmetikai szereket is, tehát ott volt a helyem.:-) Bevonultunk. Elötte egy  pasi megkért minket, hogy hadd csináljon egy csoportképet. Bevezettek minket egy külön terembe, ahol kerek kis asztalok sorakoztak, mindegyiken egy yakult ital, meg mindenféle kencék. Leültünk, és meghallgattunk egy rövid, de nagyon korrekt kis elöadást a gyárról meg a kozmetikai szerekröl, amiket gyártanak. Hatóanyag, stb... ki is próbálhattuk természetesen. Rövid ismertetö a napi programról, majd a börünk elemzése következett egy gép segítségével. Hát a börünk felnagyítva olyan pocsék, hogy mindenki dobott egy hátast töle. Nekem kiderült, hogy a vonalak a börömben nem egyenesen, hanem srégen húzódnak, ami azt jelenti, hogy igen vizhiányos. Naná, ilyen szaharai szárazságban! Amilyen gözfürdö volt itt nyáron, olyan szárazak a téli hónapok. Literszám kenem pedig magamra a krémeket és több tubus kézkrémet használok el hetente, mégis. Meg persze az sem túl kedvezö, hogy klímával fütünk ugye. A krémjeik egyébként nagyon tetszetösek, csak kicsit joghurt illatú lesz töle az ember. Aztán megnéztük a gyártósort egy galériáról. Kezeslábasba öltözött emberkék, maszkban, szám szerint 6 db dolgozott épp, mintákat csomagoltak, amik olyan picik, hogy azokat a gép nem tudja megfogni, ezért kell emberi erö is. Minden nap valami mást gyártanak. Mondanom sem kell, olyan tisztaság volt, hogy a bolha seggen csúszott volna, simán mertem volna a földröl enni. Majd az egyik fickó meghajolt és egy mikrofonba belemondta, hogy ö a gyár egyik büszke alkalmazottja, nagyon örül, hogy ekkora megtiszteltetés érte, hogy itt dolgozhat, meg hogy mi is eljöttünk megnézni az ö csodálatos munkahelyét, stb... elmosolyodtam, valamire emlékeztetett. :-))) Ezek után visszamentünk a terembe, ittunk további yakult italokat és következett egy arctisztítasi hadmüvelet az asztalokra helyezett szerekkel. Néni elöl mutatta, mi meg csináltuk utána. Megtanított minket arra, hogyan kell esténként megtisztítani az orcánkat. Hááát, tudott újat mutatni! Persze a kézfejünkön csináltuk. Bekrémez, sok-sok krémmel, majd óvatosan leitat. Arcvízzel áttöröl. Most jött az újdonság: felvert tojásfehérjének kinézö, felhabosított szappan következett, amit rá kellett kenni a kezünkre, de úgy, hogy a börünkhöz ne érjünk az ujjainkkal. Arcvízzel átitatott vattával egy mozdulattal letöröl. A végén pedig A krém. Ezek után összehasonlítottuk a két kézfejünket és tényleg, nagyon nagy volt a különbség. Az egyik sokkal tisztább volt! :-))) Jó, tényleg, istenbíz, nem csak tisztább, hanem világosabb, hidratáltabb. Minden krémben és arcvízben fehérítö van egyébként. Azt vártam, hogy következik a most lehet akkor kedvezményesen vásárolni, de semmi. Ezeket a termékeket üzletekben nem árulják, külföldre nem viszik ki (még), csakis megrendeléses módszerrel lehet hozzájutni. Kaptunk viszont egy utalványt, hogy az arcvizet féláron megrendelhetjük. Nem értem öket, ha lehetett volna direktben vásárolni, szerintem mindenki megvette volna azt az arcvizet. Így viszont sanszos, hogy senki nem veszi meg, mert a megrendelölap csak japánul van, macera, stb, stb...A legdrágább krémjük egyébként kb. ezer euró nagyságrendü. Ja. Elsöre kiszúrtam. :-))) Ezek után érzékeny búcsút vettünk a gyár alkalmazottaitól, majd a kijáratnál kezünkbe nyomtak egy kis táskát, benne egy doboznyi termékminta, szappanhabosító tüll kendö, meg a helyi újság, aminek címlapján már ott ékeskedett a mi csoportfotónk. :-)))) Az udvaron pedig az egész személyzet felsorakozott, sorfalat álltak a tiszteletünkre, és míg el nem tüntünk a kanyarban, addig integettek utánunk. Édesek voltak. Gondolom a pokol kilencedik bugyrába kívántak minket, a sok vihorászó, sápadtarcú, ráérö vén dögöt. (valami azt súgja, hogy ne magamból induljak ki) Utána még ebédelni is mentünk, meg kicsit shoppingolni, majd mi ketten a Gabival még beültünk egy bárba kávézni, ugyanis Mancikát a suliból hazavitte a Gabi lánya magukhoz, hogy ne kelljen annyira sietnem, ne legyek stresszben és ne kelljen lelépnem megint idö elött. Ök meg elmentek a mekibe fagyizni. Szép napom volt, este értünk haza. A macska meg is volt rám sértödve. 

Szombaton meg elvittem Mancikát korcsolyázni, mert korcsolyát kapott karácsonyra. Szép kis pálya, hatalmas felhökarcolgatók között, kivilágitva, ahogy kell. A szülöknek meg italautomaták, padok és fütötestek. Azt figyeltem, hogy a cipöcserés helyen is vannak fütötestek, hogy amig a cipöt átcseréled, ne fagyj oda. Amikor valaki végzett, szépen lekapcsolta a fütötestet. :-) Mancika egész ügyesen lépkedett a pályán siklás helyett, de legalább élvezte. A japán nöcik magukhoz híven miniben, nevccharisnyában, csillogó fülbevalókkal siklottak. :-)

Vasárnap megjött a Zapa! :-) Egész héten nem vót. Bécsben vót. :-) Egész böröndnyi megrendelést hozott. Kerek 7 órát sikerült is velünk töltenie, aztán ment tovább. Piszkos cucc ki, tiszta be, ebéd be, aztán lelépett.  Állítólag majd hazajön. Mancika igen jókislány volt, még a matekházinak is nekiállt önként, majd mikor a férjecském elment, elaludt rajta. 

Ha a gyerek délután elalszik, akkor ott gáz van. Volt is, 39 és fél fokos gáz. Hogy minden jó után kell valami rossznak is jönnie, igaz?! Semmi nem marad büntetlenül és mindennek ára van. Közhely, tehát igaz.

Ezért nem tudok a héten angolra menni, de ez a legkevesebb. Szegényem igen lázas volt, egész éjjel hütöfürdö, gyógyszerek arzenálja. Suli lefújva egész hétre, persze hogy influenza! A padtársa már a múlt héten lerogyott, Mancika meg jól elkapta. Kiderült, hogy Férjecske is elkapta, szerencsétlen meg valahol egy szállodai szobában reszket egyedül. Alig várom, hogy hazajöjjön, legalább ketten lesznek, kérdés, hogy én mikor rogyok le. Természetesen ilyenkor nincs itthon semmi kaja, nincs bevásárolva, gondoltam, majd hétfön egyedül elintézem. Kedden intéztem el, mikor Mancika láza lement. Olyan levest föztem neki hirtelen egy horpadt mellü tiktestböl, hogy magam is meglepödtem! :-)))) Szerencsére ma már láztalan, csak igen köhög és taknyos. Kemény dió egy beteg gyereket szórakoztatni. Ahhoz nincs ereje, hogy valamivel kitartóan lekösse magát, viszont unatkozik. Szegény macska meg issza a levét. Ahhoz bezzeg van kedve, kitartóan nyúzni az állatot! Csak érdekesség képpen elmesélem, hogy amikor elkezdtem kamillateát fözni a kis betegnek, a macska az égbe fúrta az orrát és reszketett az izgalomtól, mint amikor nyers hús szagát érzi. Na, gondoltam, ennek sem a régi már a szaglása, egész addig, míg késöbb egy óvatlan pillanatban észre nem vettem, hogy a kis pimasz nagy lelkesen lefetyeli a bögréböl a teát. Megjegyzem, hogy a tea nincs ízesítve, tehát a tiszta kamillától zsongott be.(Mielött bárki elhányná magát, a csésze ment a 70 fokos forró gözbe és még ezek után is többször kifertötlenítettem.) Azóta ciculi kap néha maradék kamillateát, imádja. :-)))

A szórakoztatást aztán megoldotta az egyik karácsonyi ajándék könyv. (rövid távon) Anyukámnak hihetetlen érzéke van kiválogatni a világ legjobb gyerekkönyveit. Már nekem is szenzációs könyveket szerzett be anno, imádtam érte!  Ez az érzék nem hagyta el szerencsére, így Mancika megkapta a Lola a színpadon c. könyvet. Egy 9 éves kislányról szól, aki pont a harmadik osztályt kezdi új iskolában, mint a mi Mancink. Barátnöt keres egyébként. Ma este a könyvben arró volt szó, hogy az új iskolában arról beszélnek, mi volt elöbb, a tojás vagy a tyúk. Tanárnéni felteszi a kérdést, ezen elvitáznak egy darabig, majd a következö kérdés, mit kell ahhoz tenni, hogy a tojásból csirke legyen. Az egyik fiú szerint szexelni kell. Na vazze! Persze, hogy megkérdezte, hogy az mi. Most mi a fenét mondjak neki erre? Elmeséltem, hogy a kakas felugrik a  tyúk hátára, és kész. Ez van a könyvben is szerencsére, de a tanárnéni sajnos hozzáteszi, hogy igen, pont úgy,mint az embereknél. Erre Mancikánk halálos hahotára fakadt, szerintem egyébként ez a kacaj gyógyította meg, majd elöadta, hogyan kergetik kukorékolva a férfiak a nöket, hogyan ugranak a hátukra és ebböl hogyan lesz kisbaba. Szerencsére a humorérzéke nem hagyta el, az elöadást többször volt alkalmam megszemlélni, így végül vidáman zárult az este. Kiváncsi leszek, holnap hogy folytatódik a sztori! :-) 

Szólj hozzá!

A visszatérés, a hó, meg a bolha a piacon

2013.01.21. 05:39 Szöszibolha

Tokyo calling again! :-) Szóval újra a tettek mezején, eleinte azonban annyira gyötört a honvágy, hogy képtelen voltam összeszedni magam. Túl jó volt a 3 hét otthon és túl hosszú meg túl rövid is, de mindenesetre nagyon közel volt a nyárhoz és még túl korai volt hazamenni. Érdekes érzés volt újra Bécs utcáit róni, otthon is éreztem magam, meg nem is, kissé inkább kivülállóként, viszont az emberek, barátok pont olyanok voltak,mintha csak pár nap telt volna el. Mo-on viszont olyan volt, mint mindig.

Visszafelé kettesben jöttünk Mancikával, kemény 12 óra volt, a reptéren sem várt minket senki, gondoltam is, hogy most kellene, hogy megszakadjon a szívem, de semmi ilyesmi nem történt. Viszont a fejem az majdnem meghasadt és hasogatott is 3 napig, ami aztán meg is alapozta a hangulatomat eleinte. Szóval böröndöt feladtam a reptéren, estére megis érkezett, majd bevonatoztunk a  városba a hullára fáradt gyerökkel. Reptér lakás majdnem 2 óra.  Itthon olyan hideg ház fogadott, hogy melegebb volt kint, mint bent. Nosza, nekiestem az összes fellelhetö fütésnek, majd bezuhantunk az ágyba, gyakorlatilag az éjszaka ugye kimaradt. Gondolom azt nem is kell megemlítenem, hogy a repülön pontosan 0 percet sikerült aludnunk. Pont elszunyáltunk, amikor csöngettek, és megjelent a Föbanya a macskával. Volt nagy öröm, ásítós halleluja, a hütönk és amúgy is minden üresen kongott, de a Banyuska bevonult és kérte a jól megérdemelt kávéját. Naná, Nespresso-t nem kap minden sarkon! :-))) A macsesz egy órán keresztül laposkúszásban közlekedett, de hagyta magát megfogni, felvenni, és estére már totál otthon érezte magát. A Banya mutatott fotókat, hogy lámlám milyen jó dolga volt a ciculinak, egy másik macskával és két nyúllal döglöttek az ágyon a fotó szerint Karácsonykor. Mancikával kielemeztük, hogy a másik macsesszal biztos megbeszélték, hogy milyen is a macskaélet, mi számít normálisnak, mi nem. Aztán a mi cicánk rájöhetett, hogy neki mennyivel jobb élete van, hiszen lám-lám milyen boldog most itthon! Ember szerint biztos mondta is a másik macskosznak, hogy vazze, én meg minden nap táncolok! Igen, a gangnam style remekül megy neki. (Mancika segít azért picit.) Szóval az alvásnak megint csak löttek, tántorogtam tovább. El szusiért.  Gyermek a sok húsleves, töltött káposzta, rántott hús és kocsonya után sikítva követelte a megérdemelt sushi-t. Be is faltuk rendesen.

Éjszaka félóránként kérdezte meg, hogy alszom-e. Olyan jetlag-ünk volt, mint még soha. Egy hét kellett, mire kihevertem. Másnap ment is a drága suliba, hálistennek nagyon feldobva jött haza és minden oké volt. A szünetre egyébként istentelen mennyiségü házit kaptak, még a repülön is azt oldotta szerencsétlen.

Mancikám pár nap alatt újra otthon érezte magát, nekem viszont hasogatott a fejem és ritka szar volt a hangulatom. Mikor Ember végre hazajött, az sokat segített. Elhatároztam, hogy akkor gyorsan emberek közé kel mennem, így rohantam is angolra. Innentöl kezdve jöttem egyenesbe lelkileg. Meg még az is sokat segített, hogy csodálatosan süt a nap, kék az ég, hideg van ugyan, de ilyen gyönyörü idöben az nem baj, fel lehet öltözni. Meg minden virágzik még mindig, vagy már megint, a fák roskadoznak  a mandarinoktól. Szóval a természet szép. Vasárnap elmentünk megnézni Tokyo legnagyobb szentélyét, sajnos elfelejtettük, hogy a japánok újév alkalmából kötelezö jelleggel mennek el oda, hogy a füstölök füstjével megtisztítsák magukat, meg mittom még miért. Szerencsére nem egész Tokyo volt ott, csak úgy kb. a negyede, de az magunk között is nagyon-nagyon sok embert jelent. Csodával határos módon valahogy sikerült pont a füstölök elé kerülnünk és mivel a füst szépre száll, hát olyan kis cigánka szagunk lett töle, hogy a japánok tök irigyen szemléltek és szaglásztak utána minket,mert a füst nagyon nagy szerencsét hoz arra, akit beterít. Így aztán végképp megnyugodtam, hogy minden oké, és belevetettük magunkat a bazársori forgatagba, ami a templom elött kígyózott szépen. Utcahosszan vannak a kis boltok, üzletek, minden elképzelhetö szuvenyírt árulnak, egy rakat moncsicsitöl estem retro hangulatba. Mancika extázisban volt, meg marha nagy gondban, mert hirtelen nem tudta, hogy mire költse el a zsebpénzét. Végül nem vett semmit. :-) Tölem kuncsorgott ki egy érdekes figurát, sajnos elfelejtettem a nevét. Ez egy kugli alakú, mikulásra emlékeztetö fa alak, valamilyen papot ábrázol a két szeme viszont egy-egy fehér folt. Az egyik szemét ki kell festeni, a másikat meg majd csak jövöre szabad, de csak akkor, ha az év valóban úgy sikerült, ahogy szerettük volna. Mancika itthon aztán kifestette a bácsi bal szemét, azóta egy szemmel ugyan, de olyan csábosan les a hosszú szempilláival, hogy el kell töle ájulni. :-)

Hétfön hatalmas locsogó esöre ébredtünk, el is álmosodtam töle. Délután eszementen csörgött a telefonom, meg kaptam ezer mélt is, hogy a gyerek ma elöbb jön haza a suliból, az elsö busszal, mert a hó miatt nem biztonságos késöbb a közlekedés! (???) Kilestem az ablakon, majdnem dobtam egy hátast, télleg akkora hó esett, hogy ihajj. Nem is vettem észre egész nap. Hát, Tokióban ritkán esik a hó. Mondjuk úgy, hogy elég ritkán. Ha esik is, az februárban történik, max. egy nap és azt is csak amolyan jól bevált termékminta szintjén. Ez itt viszont hatalmas hó volt, sürün esett és még csak január van. Mentem ki a busz elé, vártam, csak vártam, közben gyönyörködtem a hóesésben, meg az utcán zajló káoszban. Téli gumi? Ammegmi? Hókotró? Ja, azt egyszer talán láttak a tévében, de Tokióban egy darab sincs. A hátsókerék meghajtású autók nagy bajban voltak. Se elöre, se hátra. Elöttem az úton egy BMW épp átcsúszott a másik oldalra, szembe a forgalommal. Ott tépte egy darabig a gumijait, aztán beletörödött a sorsába. 2 percen belül ott termett egy rendörnéni, aki a szembejövöket terelte el, akik egy kanyarból kibukkanva csodálkozhattak rá a bmw-sre. Az egyik autó azonban nem tudott megállni, és mint a lassított felvételen, szépen belecsúszott a bmw-be. Kocc. Nöci volt. Kiszállt, odament a bmws-hez, ablak leteker, megbeszélték, hogy valaki hülye shikoshito-t kent az útra, papírokat kicserélték, a pasi ki sem szállt, egy hangos szó nem esett. Rendörnéni még fél órán keresztül írt és rajzolt. Bécsben lett volna egy kis kioktatás és felmenök szidása, Mo-on pedig kihúzták volna a pasit a kocsijából és a felmenök is belehaltak volna. Lényeg azonban, hogy a busz nem jött. Mancika nem vette fel a telefonját, engem pedig a guta ütögetett. Meg a frász tört ki. Szerencsére jött egy másik anyuka is, aki japán, az felhívta a „Busmutter“-t, aki vigyáz a buszon a gyerekekre, és mindig adta az infót. Kiderült, hogy a busz nem tud bejönni az utcába, menjünk el máshová. Mentünk. Vártunk, fáztunk. Telefon, hogy oda sem tud bejönni, menjünk még máshová. Megint mentünk. Szó, mi szó, másfél órát vártam, mire megjött a szegény gyerek, majdnem bepisilt szegény, két és fél órát ült a buszon. Itthon elsö dolgunk az volt, hogy beleültünk a fürdökádba. A hó meg csak esett tovább. Rendkívül szórakoztató látvány volt, hogyan kotorták el a havat a házak és föleg az üzletek elöl. Èn megmondom öszintén, nem fárasztottam magam ilyesmivel, gondoltam, majd elolvad. Úgy is lett, 3 napon belül nyoma sem volt a hónak. Az egyetem elött profi cuccba beöltözött, profi hómunkások profi hólapátokkal és gépi pontosággal, ütemre takarítottak. A sarki vendéglös fejére tekert pulcsiban, egy kimustrált alumínium tepsivel kotorászott. A szomszéd nemes egyszerüséggel a slagot üzemelte be, egy öreg anyóka pedig unokája homoklapátjával végzett alapos, precíz munkát. :-)  Másnap pedig utam egy iskola mellett vezetett, ahol a gyerekeket kivezényelték a sportpályákra, kaptak hólapátot, a hangszórókból pedig nyomatták nekik ezerrel Vivalditól a telet! Majdnem megszakadtam!

Másnap reggel hajnali fél hatkor megcsörrent a telefon. Mancika osztályfönöke volt. Egy levegövel elmondta, hogy a hóravalótekintettelabuszoknemmennek, aziskolaelmarad, lehetaludni, addtovább. Kösz, felhívtam a telefonlánc következö tagját, én is elmondtam neki ugyanezt, és aludtunk továbbb. Kilenckor jött ám a gyerek, hogy hüüüanyadeelaludtunkmostmilesz??!!!! Mikor megtudta hogy nincs gáz, állati boldog volt. Hát még, mikor megmondtam neki, hogy öltözz angyalom, viszlek magammal a pávakörbe, kispávák is jöhetnek vis major esetén, megnézzük az újévi japán mulaccságot! Jött ám, hüdejött!!! Állati kiváncsi voltam, mi lesz a japán rendezésben elöadott müsor, ha már a karácsonyit végigszenvedtem. Hát kérem, táncosnöt hívtak. Híreset, ügyeset, nagynevüt, amolyan el kell töle ájulni félét. A japán klubtagok gyönyörü kimonókban érkeztek, biztos könnyü volt benne közlekedni a nagy hóban. :-) Kezdödött a müsor, Mancikának meg kellett ígérnie, hogy csak otthon fog röhögni, és áhitatosan, okos nagylányhoz méltóan fog viselkedni, különben soha a büdös életben többet nem hozom magammal. Megígérte, és be is tartotta. Videózott a telefonjával, este megmutatta az apjának, és akkor röhöghetett. Röhögött is, de úgy, hogy mi is fetrengtünk töle és két napig sajgott az oldalunk. Az a helyzet, hogy a japán müvészetekhez egyrészt fel kell nöni, másrészt tényleg elszántan kell megnézni, mert ha az ember nem kerül elég megfelelö hangulatba, akkor abból nagy katasztrófa lehet, azaz a röhögögörcs valós fenyegetés. Megszólalt a zene, ooooooooonyammgajavacsihusimosigoooommmmm, ajajjjjahuanyagikusadaijajjjjj…… megjelenik egy kimonóba öltözött, nem mai csirke, fehérre mázolt arccal, és össze-vissza hadonászik legyezökkel, a kezével, a lábával zokniban, szóval elsöre az embernek az a gondolata, hogy marha jó neki, mert ha elcseszi, a kutya nem veszi észre. (egyébként meg nem így van) Közben meg valaki iszonyú elszántan és erösen koncentrálva, iszonyú hamisan játszik valami fúvós hangszeren. Kész voltam. A müsor végén aztán a táncosnö elmagyarázta a legyezök jelentését, meg a mozdulatok jelentését nagyjából, na az érdekes volt, és így már egész más értelmet kapott az egész táncika. A danolászás itt semaradt el, egy szoprán operaénekesnö elöéneklésével elharsogtunk pár japán újévi dalocskát. Mancikának igen tetszett. J)) Aztán volt finom japán büfé, tipikus japán újévi kajákkal. Pl. szójababot kell enni, hogy szerencsések legyünk, halat, hogy sok gyerek legyen, stb. stb… halat nem ettem. Ittam szakét, hát én nem tudom, nem lesz a kedvencem, elég felejtös.

Az egész hacacáré után a magyar Gabi és a lánya (akinek szintén nem volt aznap iskola) meg mi ketten a Mancival görbe délutánt csaptunk.  Elmentünk a  Jiyugaoka nevü városrészbe, ami állati aranyos, mondhatni cuki, tele üzlettel, szépekkel, jókkal, utcácskákkal, fákkal, ligetekkel, hangulatos, nagyon tetszett. Mászkálgattunk, majd betértünk egy kis vendéglöbe, ahol a világ legjobb szusiját árulják. Ha nem tudsz japánul, akkor éhen döglesz, de szerencsére a Gabi meg a lánya már elég jól tudnak. Mancika 16 db szusit evett meg, de csak azért, mert nem engedtem neki többet, féltem, hogy rosszul lesz. Utána még két fagyi simám lecsúszott neki a mekiben, mi meg jól bekávéztunk még. Szép délután volt, szép nap, föleg így iskola helyett, hát nem mondom, helyrejött a lekivilágom ezerrel. :-)

Másnap pedig az élvezeteket fokozandó bolhapiacra mentünk. Ez a legnagyobb bolhapiac, ami évente össz. csak 4 nap van. December 15-16-án, és január 15-16-án. Mamma mia, mondanám, ha olasz lennék, így csak szimplán majdnem elájultam. Ott a  bolhától az atombombáig minden volt. Második világháborús gázmaszkok, kimonók, antik áruk, könyvek, lemezek, tamagocsik, molyette bundák, cserepek, teák, füstölök, és nem tudom még mi nem. Utcák hosszan, végeláthatatlan messzeségekben, árus árus hátán, rengeteg cucc és nagyon kedves volt mindenki. Sokan voltunk, persze hogy sokan, de itt az a jó, hogy a tömeg nem agressziv, nem bunkó és hagynak levegöt. Vettem 4 db obit, asztali futónak. Gyönyörüek. :-))))  Olyan boldog voltam, hogy csak na! Az egyik üzletben, ahol semmit sem vettem, egy öreg bácsika utánam futott és a kezembe nyomott egy kis fa babát, édeset,nagyfejüt, hogy ajándék. :-) Ott virít a polcon. :-)  Aztán rohantam haza, mert jött a busz.  Aznap már nem úszták meg a sulit.

Csütörtökön meg angol után meghívott minket az a francia házaspár ebédre, akikkel Kyoto-ban voltunk. Ebben az a pláne, hogy alkalmam volt megszemlélni a lakásukat, ami egy toronyház 30. emeletén van. A ház maga belül olyan, mint egy ötcsillagos szálloda. Márvány az egész, csillog-villog, van porta, van recepció. Gyönyörü. A lift olyan gyors, hogy eldugult a fülem. A lakás is csodaszép, nagyon szép minöségü benne minden. A szönyegpadló, a beépített szekrények ajtajai, a fürdö, minden. A kilátást pedig nem lehet elmondani. Lenyügözö. Természetesen födrengésbiztos, mesélték, hogy a nagy födrengéskor senkinek semmije nem esett le és nem tört össze, pedig a ház kilengett rendesen. Csak olyan lassan, hogy nem történt semmi. Az ablakokat egyébként nem lehet kinyitni sehol sem, a szellözést egy berendezés biztosítja. És ott is ugyanolyan szar a ill.nincs szigetelés, mint bárhol máshol. Hideg volt náluk, mint a fene. Ha ketten lennénk, gyerek nélkül, valszeg mi is ilyesmi lakásban laknánk. Így viszont lehet macskánk, kertünk, és nem fényévnyire lakunk az iskolától. Bécsben úgyis egy toronyban lakunk, itt valami egész mást szerettünk volna, és nagyon boldogok vagyunk a mi “kis” házunkban. :-)  De azért jó volt látni ilyent is, nagyon szép volt, tényleg.

 

Hétvégén itt volt Mancika barátnöje, délután egytöl este 9-ig, enyhén szólva elfáradtam tölük, bár igen rendesek voltak, nem vesztek össze, nem sivalkodtak és a ház is csak kicsit lett szétdúlva.

Most meg összeírom, hogy milyen programokon óhajtok résztvenni még ebben a hónapban. Január, február, aztán itt a nyár!!! :-))))

1 komment

Visszaszámlálás

2012.12.14. 16:38 Szöszibolha

Bizony, bizony, visszaszámolunk! :-) De nem ám a hónapokat, nem is a heteket, söööt, mégcsak nem is a napokat! Az órákat számolom vissza, nemsokára fel kell kellni, összerázni magunkat, oszt huss! Hihetetlen gyorsan eltelt ez a majd 4 hónap, rengeteg minden történt velünk, mégis olyan, mintha csak álmodtam volna. Nagyon kiváncsi vagyok, milyen lesz megint otthon lenni!

Szemem nagyjából meggyógyult, ha hideg érni, akkor fáj még kicsikét. Mancika is meggyógyult viszonylag gyorsan, másnap a tanára dölt ki. :-) Mi még egyelöre kopp-kopp, bár állítólag 4 hétig fertözhet. Annyian mennek holnap vissza Európába, ki is lehetne írni a gépekre, hogy vigyázat, NoroFlug!

Ezen a héten eszement beszerzési lázban égtem, naná, hogy az utolsó hétre és az utolsó napokra hagytam az ajándékok beszerzését, hát peeersze, hogy persze! Közben meg mindenféle karácsonyi programokkal gyepálták az idegeimet, és hát nem akartam senkit megsérteni, meg csalódást okozni, föleg nem a gyermekemnek! azzal, hogy nem megyek el.

A pávaköröm is rendezett egy nagyszabású karácsonyi bulit, tényleg nagyszabású volt, több, mint százan voltunk. Azért szeretek oda járni, mert én vagyok a legfiatalabb! Hehehe, komolyan, ezek a nök mind idösebbek nálam, ráadásul, mint kiderült, nagyon sikkes dolog japán oldalról itt klubtagnak lenni, szóval kitüntetve érezhetem magam. Komolyan, ide kérem nagykövet asszonyok, ill. nagykövetnék járnak, de legalábbis a férjnek valami magas pozicióban kell lennie, stb, stb.. megismertem pl. a Yoko Ono egyik idösebb nörokonát, igen kedves volt és igen elegáns. A magyar Gabi mesélte, hogy nekik a Yoko Ono házát is megmutatta, ahová idönként "hazatér". Meg ahol a John Lennonnal szokott grillezni. :-)

Hatalmas büfé volt, szépen megterített asztalok, de elötte egy kis müsor. Ezt a karácsonyi banzájt a német rész szervezi, az újévit meg a japánok. Na hát mit lehet elöadni Karácsonykor? Valami jesszuskásat, betlehemeset ugye... a német nöcik hetekig készültek, érdeklödve vártam. 10 perc után félénken körülnéztem, hogy most tényleg mindenki hülye, vagy velem van valami állati nagy gond... ezt most tök komolyan gondolták? De sajnos igen, ott volt a pofázmányokon az áhitat, az biza nagyon ott volt. Meglett, olykor nagymama korú nök, elképesztö egzisztenciával, hótt elegánsan, képesek annyira beleélni magukat a saját kitalációjukba, hogy gombostünyire zsugorodott a pupillájuk. Mária és József mai egyetemista fiatal pár, valahol Tokióban. Japán Mariska terhes, rátörnek a fájások, a japán Józsi meg ahelyett, hogy kórházba vinné, rémisztgeti a szegény recepciósokat a hotelokban. Ráadásul egy olyan csúf nö játszotta, hogy tényleg meg lehetett ijedni töle. A színpadra bevonult egy japán nökböl verbuvált asszonykórus, csodásan kiöltözve, fekete cucc, fekete gyöngyök, totál profin néztek ki, azt gondoltam, hogy most ezek legalább megzengetik a hangszálakat. Irgalmatlan vékony és görbe lábakon álltak, azon gondolkodtam, hogy ennyire vékony láb mennyire szúrhatja az illetö fenekét... hát a hangjuk az pont három rekedt szúnyogéval vetekedett, hozzá pedig egy debella német nö irtózatos fa hangon mesélte az eredeti sztorit. Mariska és Józsi végül Shibuyán, egy love hotelban (órákra kibérelhetö szállodai szoba, általában szív alakú ággyal, irtó giccsesen, a szülökkel lakó fiatalok gondjait megoldandó) talál menedéket, ahol megszületik a kis ferde szemü Jézuska. Nem kell ezen csodálkozni, épp a múltkor láttam egy japán zsidó családot, majdnem  ugrottam helyböl két métert. A látvány beleégette magát az agyamba, nem mostanában heverem ki, az tuti. A darab ezen pontján néztem körbe, hogy most ez komoly és most akkor halleluja meg minden? De nem volt ez kérem tévedés, mindenkiben szétáradt a boldogsághormonok áradata, ujjongva szökkeltek a színpadra, hogy akkor bódog karácsonyt meg világbékét, éljen a japán-német széttéphetetlen baráti kötelék, a kultúra és mindenki legyen happy és meg hepibb. Majdnem lekarmoltam magam, de legalább szerettem volna a sminkemet lemosni. A hangulat tetöfokán bekiáltotta a szervezö, hogy akkor danoljunk! Volt ott kérem stille Nacht meg Oh Tannenbaum, az altot csak egy szénné szoláriumozott (vagy égett vagy kent) német nö tudta, eléje tették a mikrofont, vitte az egész szólamot egymaga, olyan hangja volt, mint egy kormos vadászkürtnek, hozzá meg csak úgy nyivákolt és zengett az egész terem. Gondoltam egy életem, egy halálom, ekkora tömegben nem hallatszik, hát énekelek én is. Sajnos én nagyon szeretek kornyikálni, de amikor otthon néha eleresztem a hangom, Mancika örjöngve tiltakozik, hogy anyaneénekelj és neisdúdoljál és semmilyen hangot se adjál ki!!! Babakorában biztos túl sokat danolásztam... Hiába magyarázom neki, hogy ez csak amolyan munkadal, megkönnyíti a vasalást, ha az ember elenged egy trillázó sejdunárólfúj a szelet.  Szóval itt volt az alkalom és csak úgy rezegtettem, meg hajlítgattam, meg fejhangon is énekeltem, de úgy igazából azt a  stresszt vezettem le, amit az elöadás alatt felhalmoztam magamban. Kifejezetten sajnáltam, mikor vége lett, olyan felszabadító volt! Mindenesetre azért nagyon szépen kérek mindenkit, bárkit, ha pár év múlva bégetö bárányt, esetleg 3 királyokat vagy más jászolbéli jószágot alakítok a színpadon hatalmas átéléssel, akkor legyen szíves és löjjön le! Tényleg nem szeretném így végezni. De a büfé jó volt, kis idö elteltével hirtelen az órámra csaptam, hogy hüazannya, a gyerek meg mingyá jön haza a busszal, aztán uccu neki, el onnan!

Ehhez képest másnap az iskolában teljesen szinvonalas müsort nyújtottak a gyerekek, szerencsére itt sem a könnycsatornák megnyitására ment ki a  dolog. Sajnos a karácsonyi, anyáknapi müsorokon, az évnyitókon, -zárókon, valamint lánykérökön, esküvökön és keresztelökön számomra az a legborzalmasabb, hogy iszonyúan kell bögnöm. Végig arra kell koncentrálnom, hogy ne follyon le rólam a sminkem fekete patakokban és ne ordítsak fel zokogva, mintha valami tragédia történt volna. Nem tehetek róla, elöre meg is szoktam mondani a menyasszonynak, hogy nem vagyok bunkó, de képtelen vagyok odamenni gratulálni és mondani valami állati nagy zöccséget, mert abból csak egy csuklással tarkított, remegö hangú, érthetetlen, könnyes nyöszörgés lesz. Szerencsére most nem volt ilyen jellegü ordíthatnékom, Mancika is angyalka helyett a Santa´s Pokerface c. performance-ban alakított hipp-hoppozó, ajándékcsomagoló kisiparost. Nagyon cukker volt! Ja igen, a drágalatos gyermek alakított még két igen jól sikerült matek és német dogát, majd lealázta a mai találóskérdéses teszttel az egész osztályt, nevezetesen 5 perc alatt megoldotta, majd közölte a tanárral, hogy nem hülye, és elment szünetet tartani a könyvtárba. Hiába, az én lányom! :-)))))))))))))))))))))))))))))) Egyébként ma tanulás helyett pool partyt tartottak, virult is a feje!

De csak addig, mig meg nem jött délután a Banya és el nem vitte a Sziszikét. Az a macska. Annyira imádja, és annyira siratta! Hihetetlenül hozzánö egy családhoz egy kis állat. Teljesen beletartozik a mindennapjainkba. Rendkivül kötelességtudó macska, kötelességének érzi, hogy minden mozgó dologra vadásszon, még akkor is vigyázni kell, amikor az emberre rájön a lábrázás, mert pár másodpercen belül a macska levadássza. És az néha fáj. :-) Most meg csak úgy kiragadják az életünkböl! Dehát nem lehet elvinni karácsonyozni ezer helyre szerencsétlen állatot! Szegény kis macsesz is annyira nyávogott a hordozójából kifelé, nem is tudtam, milyen hangokat képes kicsikarni magából. Mellette meg a gyerek rítt, megint kész voltam. Meg kellett vigasztalnom szegény macskagazdát és megígérni, valamint felsorolni, hogy milyen ajándékokkal fogunk visszatérni a Sziszinek. Ékköves nyakörv, póráz, és macskasampon feltétlenül szerepelt a listán. Nehezen nyugodott meg szegény, most éppen abban a fázisban van, hogy inkább ittmaradna.... mondjuk ez a hülye pakolás kiveszi az emberböl a lelkesedést, tény. Nem bírja szegényem felfogni, hogy otthon hideg van, az itteninél is sokkal hidegebb, kell a vastag kabát, harisnya, stb... és nem a vékony, nyári ruhájában fog karácsonyozni és punktum. Azért az érdekes megfigyelés, hogy ezek a kis japán gyerekek milyen harcedzettek. Magyar gyerek buszmegállóban: harisnyanadrág, farmer, vastag dzseki, sapka, kesztyü. (mondjuk ma reggel 2 fok volt) Japán gyerek: térdzokni, rövidgatya v. mikro mini, fehér ing/blúz, zakó/blézer, vékony kis balonkabát. Ez az iskolai egyenruha, télen-nyáron. A kisbabák a babakocsikban mezítláb vannak, sapka nincs, csak úgy borzolódik a szélben a pici, puha pelyhes kis fejük! De tényleg csak pár hónapos kisbabák ám! Erre mondják, hogy ami nem öl meg, az megerösít. Számomra ez borzalmas, de nem vagyok japán. Ilyen hidegben inkább selyemhernyóra hasonlítok, utálok fázni, és betekerem magam mindenbe, ami melegít.

Most meg beletekerem magam az ágyba, mert nem tudok reggel felkelni különben, a repülö meg nem vár. Egy darabig most nem írok, csak ha visszatértünk, kb. 3 hét múlva. 

NAGYON BOLDOG KARÁCSONYT MINDENKINEK, hozzon az új év minden jót, a rosszak meg messze kerüljenek el minket! Ámen! :-))))

2 komment

SZEMelvények

2012.12.07. 16:03 Szöszibolha

Beköszöntött a december. Amolyan ösztél féle évszak van, reggel kb. 5 fok, napközben meg 10-15. Tegnap pl. 17. :-)) A fák többsége még zöld, de gyönyörü piros és sárga színekben is pompáznak. Otthon is gyönyörü a színes, öszi erdö, de itt valahogy sokkal tovább tart a színes lomb, másrészt meg talán a nap állásának köszönhetöen baromi élesek, élénkek a színek. Naná, hogy van külön lombszín figyelö netes program, hol milyen színüek a levelek, nehogy csak úgy spontán induljon neki az ember a kirándulásnak! Ember morfondírozott róla, hogy Mo-on is kellene csinálni ilyet, biztos lenne vagy 2 látogatója az oldalnak. Mondtam neki, ne legyen kishitü, szerintem ha lecukrozzuk a femilit, lesz az vagy 10 is! :-))) Mindenesetre még mindig van egy csomó virágzó bokor, virágok itt-ott, söt az egyik nap még ibolyát is láttam. Meg is szimatoltam gyorsan, illatos volt! Meg ami a fö röhej, most indul az eperszezon! Édes, zamatos és isteni epret lehet venni! Nem ám azok az ehetetlen holland, hatalmasra felfújt izetlen szarok! Ezek picik, szinte olyanok, mint a szamóca. De ízre is ám!  Nyami! Aztán néha esik az esö. Eddig nagyon bírtam az esöt, mert amikor esett, akkor úgy istenigazából, most meg sajnos van olyan szemerkélös, bör alá bújos nyálkás szarság is. Amikor úgy jól esett, elhatároztam, hogy legalább derékig érö gumicsizmát veszek. Még nem találtam, de nem szabad feladni, itt minden van, csak meg kell találni. Aztán rájöttem, hogy miért hord minden japán átlászó, müanyag esernyöt. Kénytelen voltam egyszer én is venni, akkor döbbentem rá, hogy ez valami fantörpikus, hiszen az ember átlát rajta! Látod a szembejövöt, nem mész neki, látod az autókat, nem rohansz eléjük, nagyon frankó. Mindjárt vettem mégegyet is!

December lévén bejött sajnos ide is a karácsonyt bevezetö idöszak. A karónkiabálókból csak úgy ömlik a Last Christmas meg társai. Az üzletekben Mikucik osztják az észt meg a cukorkát, a kirakatok kidiszítve, ahogy kell. Mancikával meg halálra röhögtük magunkat, de tényleg a könnyeink potyogtak, amikor megláttuk az egyik kirakati Mikut, hát az a szerencsétlen ollan kis sovánka, olyan rosszul néz ki, mint egy kivert kutya, meg is szántuk a nyomorultat, meg röhögtünk is. Cérna vékony, hát ezek a japánok, istenem, hát még a Mikulás is alultáplált! Mancika szerint inkább enné meg, ami a zsákjában van! Erröl ugye bevillant, hogy karácsonyi ajándék... hát az idén nem lesz eccerü, de majd mindenki kap valami kis japán érdekességet. Az egyik nöci élénken ajánlgatta, hgy vegyek kimonót vagy kimonó light-ot, de amint elképzeltem benne apámat meg az apósomat, majdnem kiestem a  fejemen. Karácsonyfa alatt a tisztességben megöszült két szamuráj, rekedt torokhangon társalognak, anyáink meg egérléptekkel viszik körbe a zöööd teát. Majd apám kiesne a szerepéböl és megjegyezné, hogy anyukám a citrom meg a cukor hol maradt, meg ennek az izének az ujja mindenbe belelóg, nem lehetne levágni? Mondjuk arra is kiváncsi lennék, hogy milyen selyembugyogót szerválnának  a kimono alá... :-))))))) najóvan, látom itt az ideje, hogy hazatérjünk szeretteink karjaiba, mert már igencsak hiányoznak! Hihetetlen, hogy laza egy hét és reppenhetünk! (igaz 12 órát) örült szervezésben vagyunk egyébként, hogy mikor kivel és hol, valamint fogorvos, fodrász, egyéb beszerzések. 

A Zuram is hazatért végre, megint nem láttam 10 napig. Kezdem megszokni. A múltkor skyp-on mutatta meg a szállodai lakosztályát, arra gondoltam, hogy így akár Bécsben is maradhattunk volna. Milyen szerencse, hogy nem csak és kizárólag azért jöttünk el, hogy vele lehessünk. :-) Ö különben úgy érzem jól van,  azt hiszem megtalálta a számítását és elégedett a munkájával, a feladataival, az egész életünkkel. Milyen szerencse, mi lenne különben? 

A gyermek állapota ingadozó, de ö is jól van általában, bár most éppen beteg. Sajnos ma bekapta az iskolában keringö norovírust, hányt és kivan. Meg taknyos is. Orra is-korra is. Pedig most már felöltözik melegen, mert rávilágítottam, hogy betegen nem repülhet, lesszíves összeszedni magát és felöltözni végre. A tavalyi 16 kabátjából 2 bunda jó rá, egy nagyon meleg paplankabát (de ezeket még nem lehet hordani 12 fokban) és egy derékig érö kis dzseki. Az összes többit rettentö módon kinötte. Nem kicsit, hanem olyan mértékben, hogy könyékig érnek a kabátok ujjai. Hová nö??? Egyébként roppant módon élvezi, hogy a japánok nagyon megnézik, tetszik nekik az angyali ábrázata és ö persze negédesen somolyog hozzá... mostanában esténként szómenése van, én meg hagyom, nem baj, ha már fél tíz van. Mintha új gyerekem nött volna, komolyan, kezd nagylányosodni, pedig még csak 9 éves lesz, de olyan érdekes gondolatai vannak! Közben meg még nagyon kicsi és védtelen és kiszolgáltatott. De már teljesen eltér az ízlése az enyémtöl, kabátvásárlás során döbbentem le nagyon, hogy a rózsaszín meg világos cuccoktól hányni tudna. Hová lett a királykisasszonyom? Terepszínü gatya kellett neki, meg kinézett valami eszement bakancsot is, de azt már megtagadtam. Ö pedig rokker csajszi akar lenni és kész. Nem cukorbaba!  16 évesen meg majd pólyát akar, mi? Egyébként az összes gatyájának kiszakította a térdét az egykereküzései folyamán, farmert meg nem vesz fel, közölte,  mert a japánokon is csak elvétve lehet farmert látni. Döbbenet! Megfigyeltem, igaza van. Azóta, megjegyzem, sikerült rávennem a farmerra. Olyan jólöltözöttek basszus az emberek, hogy néha tök topisnak érzem magam mellettük. Mintha a divatlapokból lépnének ki. Még a játszótérre is magas sarkúban, gyöngysorral,  csodálatosan manikürözött kézzel mennek. Soha nem látok lepukkant embert. Persze vannak olyan szerelések is, amitöl majd a retinám sül ki, de az is ápolt. Nem beszélve a blökiket melegító csodás szerkókról, néha csak eltátom a számat, hogy ez nem lehet igaz. Kutyának bunda! Hócsizma! Fülvédö! Napszemüveg! Következö életemben japán macák elkényeztetett kutyája leszek.

Gyermek továbbá ragaszkodott ahhoz, hogy állítsuk fel a karácsonyfánkat. Milyen jó, hogy elhoztuk magunkkal! Egy valamire való fenyöfa a sarkon kb. 300 euró. Kopaszon. Fel is állítottam egyik este, (kerek 85 másodperc alatt), tök szépen nézett ki a nappaliban. Sajnos a macska kétoldali extázisba esett töle, így kénytelen voltam kivinni a lépcsöfordulóba. Mármint a fát. Aztán sütöttünk mézeskalácsot. Az iskolában is készülödés van, egymást érik a tesztek, meg majd elkezdödnek az ünnepségsorozatok. Ma volt a híres fogadóóra, így elcaplattam a világ végére, hát messze van sajnos. Kerek 10 percet szántak minden szülöre és nagyon pontosan be is tartották. Az osztályfönökkel beszéltem csak, Bötyi bácsival, ahogy itthon nevezzük. Megmutatta, hogy minden gyereknek ki kellett töltenie egy online tesztsorozatot, amit minden német gyerek kitöltött Németországban is. Ennek alapján sikerült megállapítania, hogy a gyermek jól képzett, átlagon felül teljesített, és különben is tiszta anyja. :-) Elégedett vele, a lemaradását behozta. Néha veszekszik a csajokkal, de az még belefér, most a két legjobb kisfiú mellé ültette, nincs pletyó, a srácok nagyon szorgalmasak, így teljes a nyugi. 10 perc alatt szinte semmit semlehet normálisan megbeszélni, de ahogy átleptem az idöt, az utánam következö apuka már ököllel verte az ajtót. (hiába, mindenhol vannak bunkó emberek) Hazafelé nagyon rosszul volt szegényem Mancim, tele is hányta a metrómegállót.Tök ciki, de most mi a fenét lehet tenni ilyen esetben? Mikor hazaértünk, a Zember nagyon aggódott, hogy éreztétek, meg minden oké?!  Nem is értettem hirtelen, honnan tudja a hányikát, de kiderült aztán, hogy a föld rezegett újfent. Állítólag nagyon sokáig ingott meg bingott, jó erösen, a fiókok mind kisétáltak a helyükröl. Most már tudom, hogy ugyanott volt az epicentrum, ahol tavaly, és volt cunami riadó is. Ehhez képest mi mit sem sejtve ültünk a vonaton hazafelé, egyszer éreztem, hogy kicsit megugrik a szerelvény, de olyat szokott máskor is, és az egész frankó földrengésböl semmit, de semmit nem vettünk észre a világon. Most egyébként virrasztok, mert szegény gyerek tök lázas, de most nem vagyok annyira kétségbe esve, mint a múltkori betegségekor, mert már tudom a dokit, meg részletesen leírták a betegség lefolyását. Tudtam, hogy lázas is lesz, meg valszeg egész éjjel hányni fog. Na szép. A holnapi énnekkaros fellépését lemondtam, úgy sajnálom, anyira készült rá, egy karácsonyi bazár megnyitóján énekeltek volna...

Velem is minden rendben, szorgalmasan járok tovább angolra, nagyon érzem a hasznát. Múlt héten meg volt egy karácsonyi bazár az osztrák nagykövetségen, mindenki barkácsolt valamit, amit ott eladtak és az abból befolyó pénz megy a tavalyi cunami károsultaknak, akik nagy zöme még mindig átmeneti szálláson fog karácsonyozni. Igen, karácsonyoznak itt is, de csak 25-én. Elmennek egy jót enni és 26-án lesepert padlás az egész város, karácsonyfák kiszórva, semmi nem emlékeztet tovább arra, hogy tegnap mi volt. Utána örülten készülödnek az újjévre. Az az igazán nagy, családi ünnep. Én is barkácsoltam nespresso kapszulákból éxereket, nem kapkodtak értük túlságosan, de a végére azért vitték. Elsöként egyébként a kaják keltek el, meg az olyan díszek, amikre én rá sem néznék.Hiába, ízlések és pofonok ugye.:-)

Múlt vasárnap aztán volt némi ijedelem velem is... :-) Hogy ne unatkozzunk. Szóval apátlanul lévén nekem kellett megoldanom gyermekünk hétvégi szórakoztatástát. Nem egyszerü a feladat, mert szombaton ki sem akar menni a házból, olyan fáradt. Persze azért kimentünk, egész nap lófráltunk végül is. Vasárnap meg tanulnia kellett, aztán meg késö volt kimozdulni, de unatkozott. Na jó, anyuka kitalálta, hogy megtanítja kötni. Rossz ötlet volt. Nem ragozom, az egyik kötötü végül is a szememben landolt, csak úgy rotyogott. Mindez vasárnap este, hová menjek, a gyereket hová tegyem, meg különben is, most mi lesz?!! Szerencsére azért láttam vele, de iszonyúan fájt. Oldalról döfte bele, így azt sem igen láttam, hogy mi van, csak hogy piros. Késöbb jobban megnéztem tükrökkel, láttam, hogy nincs eldeformálódva, meg nem vérzik, de akkor is, féltem. Közben nem volt elég a bajom, a gyerek meg majdnem beleörült, hogy ezt ö okozta, megvakítja az anyját, kiszúrtamazédesdrágaanyúcikámszemétjajjistenemmostmilesz, stb... Az elsö sokk után még öt is vigasztalnom kellett, nehogy harakirit kövessen el, gyorsan el is zártam a rohadt tüket. Nem mondom, hogy nyugodt éjszakánk volt, a szemem irgalmatlanul fájt, nem is tudtam becsukva tartani, mert akkor még sokkal jobban fájt. Közben azon agyaltam, hogy mi lesz. A gyerek mellettem aludt, de félóránként felordított, hogy jajjanyalátszmég?! Reggelre úgy néztem ki, mint a terminátor, ezért betértem az elsö utamba esö klinikára. Gondoltam, ha mást nem is tudnak csinálni, hát legalább megmondják, hová menjek. Becsönget. Idöpontja van? Nem, de balesetet szenvedett a szemem. Jöjjön fel kérem, de közben ne hajoljon le! (:-)) Az ajtóban kis kék papucsok sorakoztak, a cipöböl helyböl kellett kiugrani. Kezet lefertötleníteni, aztán kijött egy asszisztensnö, és beterelt. Mindenki tökéletesen beszélt angolul, kaptam gyorsan a kérdöívet. (Mi volt az elsö értelmes mondat, ami elhagyta a száját? ----nem ám!)  Megvizslatta a szemem, majd elvégzett rajtam egy látás tesztet, elöbb a jó, majd a szúrt szememmel. Totálisan agyon láttam mindent, ledöbbentek, hogy annyira jól látok. .-) Én meg örültem, hogy látok. Aztán bemehettem a dokibácsihoz, aki vagy szumó birkózónak keszült fiatalabb korában, vagy igen tápláló ételeket fogyaszt, mindenesetre ott terült szét a székén és élénken integetett nekem. Olyan megnyugtató volt, mint egy budha. Az arca közepén terpeszkedett egy hatalmas orr, olyan nagy szörtüszökkel, hogy egyesével meg tudtam számolni. Marha kedves volt, kérdezte honnan jövök, mondtam magyar, mondta, hogy igen szereti a magyarokat. Azon gondolkodtam, hogy hány magyar páciense lehetett eddig... mondta, hogy ismeri a Kodályt. Jaaa, akkor már értem! Megvizsgálta a szemem, és megnyugtatott, hogy nem történt nagy baj, szerencsére nem fúródott bele a kötötü a szemembe, elcsúszott a golyón, így nem okozott nagy sérülést. Kaptam szemcseppet, most már sokkal jobb a szemem, de még estére fáj, meg hát még mindig nyuszi sztájl-ban nyomulok. Kerek tíz perc alatt visszakaptam az életkedvem, ami kis idöre elhagyott öszintén szólva.

Hát így állunk, remélem nem kapjuk el Mancikától a vájruszt, szerintem szaké kúrát kellene bevezetnünk profilaxe gyanánt, nehogy emiatt ne tudjunk hazarepülni! Mindenki szurkoljon ezerrel lécci!

Szólj hozzá!

A kimonó meg a yeti

2012.11.26. 17:05 Szöszibolha

Na végre, este van, Mancika alszik (vagy úgy tesz), megszállt a nyugalom. Persze megint az ágyunkban tanyázik, apahiány esete forog fenn, így nekem löttek alvásilag. Föleg, hogy a Nagymacit is becibálta, lesz vagy 20 cm sávom a megérdemelt pihenésre... 

Pont azon gondolkodtam, hogy milyen kár, hogy nem tudom megirni az összes élményt azonnal (ehhez diktafon kellne), mert így meg egy csomó mindent elfelejtek. Na mindegy, ez is jobb, mint a semmi. 

Szóval szépen éldegélünk ugye, minden megy, mint a karikacsapás, már csak néha villan be, hogy eztnemhiszemhogymosteztokio. Reggelenként hajrá, a kávéházakban még mindig üldögélnek a kutyások, a székeken takaró, azzal derékig becsavarják magukat, a seggük alatt fütötest, a kutyákat már messziröl nyújtják oda simogatásra. :-))) Blökik jól türik. Gyereket buszra felpakol, integet, hazahúz. Sikerült annyi programot beiktatnom magamnak, hogy itt az ideje visszavenni, különben megint ott fogok tartani, hogy nem lesz idöm megírni egy email-t.

A legutóbbi kellemes progi a kimonópróba volt. Az egyik japán nöcike szervezte, akinek van egy csomó kimonója, és elmehettünk hozzá, felvehettünk egy echte japán kimonót és mondta, hogy majd hagyjuk ránk szállni a feeling-et. Gondoltam ez jó lesz, hát beszerváltam egy kis szuvenyirt és elmentem. Össz. hárman mehettünk. Neki meg volt 3 segítöje, amit elöször túlzásnak véltem, aztán kiderült, hogy dehogy. Tipikus japán házikóban lakik. Házikó, mert kicsi. Max. egy balatoni nyaraló kategória, de annak meg túl kényelmetlen. Bemész, cipöbölkiugró hely, kb. 1l négyzetméter. Szemben egy olyan meredek lépcsö, hogy nyakad kitörik, ha megpróbálsz felnézni a tetejére. Mellette kb 40 cm sáv, ahol szorosan csücsörítve lehet eljutni a konyháig. Jobbra van a nappali, amiben pontosan egy ülösarkocska, egy tv és egy mini asztalka van, minden csurig pakolva kütyüvel. Nagysága kb. 5 és fél négyzetméter. Ebböl nyílott egy étkezö, valamivel nagyobb, abban egy csodásan megterített asztal, matyómintás(!) poháralátét, és egy falnyi vitrin, ami csurig, de csurig minden nyavalyával. Kisfigurák, nagyfigurák, herendi porcelán, ajka kristály, ilyen mütyür, olyan kacat. Kérdeztük is töle, hogy portörlés? Erre elövett egy ecsetkészletet, és mutatta, hogy hát van-e még esetleg kérdés. Nem volt, nehogy a kezünkbe adja! A japán nöci egy kis, madárcsontú öregasszony, aki nemcsak öreg, de annak is néz ki. Kiderült, hogy a férje, akit nagyon szeretett(!!) hoppá, ilyen is van, 10 évvel ezelött meghalt és akkor ö is majdnem belehalt, mesélte. Teljesen összetört, elment az életkedve, hirtelen lefogyott 15 kilót, azért olyan ráncos szegénykének az arca. Ekkor talált rá erre a pávakörre, aminek köszönhetöen viszanyerte az életkedvét, a kilóit ugyan nem, de a humorát mindenképp. Azzal szórakozik, hogy meghívja magához az újonnanjötteket, föz nekik, megmutatja, hogy milyen egy igazi japán vasárnapi ebéd, odaadja a kimonóit, stb... Ezután felterelt minket a lépcsön. Szegény kis öregasszony, ezen a lépcsön gyakorlatozik naponta, hát fürge is, nem mondom, mint egy mókus. Fent volt két egymásból nyíló kis szoba, olyan tapétával, amit utoljára nálunk a hetvenes években lehetett kapni, és hatalmas, széles T alakú tartókon lógtak a kimonók. Egyik szebb volt, mint a másik. Mikor régebben olvastam valami gésás vagy japános könyvet, amiben órákig áradoztak a kimonókról, hát rohadtul untam, föleg az évszakok megjelenítését, meg az obiról való zengedezéseket, de így élöben... hát egész más. Kiválasztottam egy szépet, és akkor kezdödött a haddelhad. Ruháimtól megszabadítottak, majd rámbiggyesztettek egy pelenka anyagból készült kisinget, madzaggal megtekerték. Rámadtak egy selyem alsószoknyát is, megtüzték a derekamon. Azért mondom többesszámban, mert hárman öltöztettek. Rohadtul élveztem, nem mondom, de nem sokáig. A lábamra ráhúztak egy zoknit, nagyon vicces volt, mert amolyan páros ujjú patásnak néztem ki benne, mivel az a zokni tangapapucshoz való.Következett a kimonó elsö része. Az még oké, mert olyan érzés, mint mikor belebújsz a selyem köntösödbe, csak igen hosszú az ujja. A kimonók általában egy méretben készülnek, így mindenkire ráigazítják, rákötözik azokat, de úgy, hogy azt látni ne lehessen és nem gyürödhet az anyag sehol. Rajtam kb. egy km-nyi spárga volt, totál kötözött sonka voltam. A derekamra ráraktak egy tucat vesemelegítöt, öveket, széleset, vékonyát, ilyet, olyat. Aztán rámtették a kimonó második részét, itt már kezdtem annyira nem élvezni a dolgot, mert enyhén súlyos volt. És akkor jött az obi. Ez egy kb. fél méter széles, kézzel hímzett, gyönyörü öv, ami anyagából kifolyólag nagyon merev és állati hosszú. Ezt akarták sikkesen rámtekergetni. Hosszában meghajtották, átdobták a vállamon, itt roppantam majdnem össze, tök nehéz, majd hárman teljes eröböl húzták a derekamon, levegö nuku, a füzö ehhez képest kismiska lehetett. Amikor nagyjából megfojtottak, akkor egy helyes párnát raktak a hátamra és csodálatos alakzatban megtekerték ezt az obit rajta úgy, mintha egy kis hátizsákom nött volna. Még egy-két madzag, csipesz, kendö és rángatás, majd kedvesen arculpofozgattak, hogy jóvanna, kész a mü. Eszembe jutott, hogy amikor kb. akkora lehettem, mint most a lányom, a farsangi bálra anyukám szervált nekem egy gésa jelmezt. Fehér selyem volt, emlékszem, állatian tetszett már akkor is, de hogy egy kispárnát kössenek a hátamra, azt megtagadtam. Hát mégis hogy néz akz ki? Ha már királylány nem lehettem...Ha valaki nem ismert volna fel a fekete parókába tüzött kötötükröl és anyukám által színes ceruzákkal készült sminkemröl, az úgyis egy müveletlen paraszt volt a szememben. Ugye-ugye, miket produkál az élet? Most meg origban nyomhattam! Meg is nézhettem magam egy tenyérnyi tükörben, majd letereltek a lépcsön. Elöször meginogtam, mint egy ittas alak, najóvan, mint egy karcsú nádszál a szélben, hát tényleg tartásom az volt, páncéllal a derekamon... szóval azért inogtam, mert lépni azt nem lehetett a cuccban, csak akkorát, mint egy egér. Néztem a lépcsöt, korlátja nem volt, lecsúszni esélyem sem volt, hát lementem, kúsztam, tipegtem, imbolyogtam. Ekkor derült ki, hogy egy yeti vagyok. Mert akartak rámadni lábbelit. Pont a talpam közepéig ért mindegyik. Felvetettem, hogy esetleg felvehetném a saját bokacsizmámat, ha ki akarnak terelni az utcára, de úgy néztek rám, mintha a csikóslegényre akartam volna lakkcipöt húzni. Végül aztán találtak egy sárga strandpapucsot, amiben még szegény megboldogult járt valaha, az majdnem jó volt. 39-es a lábam, hát nem nagyon kicsi, az tény, de ahogy ezek a nöcik megszemlélték a talpamat, mintha lóvásáron lettem volna! Aztán a hétvégén megerösítettek abban, hogy valóban a yeti kategóriába tartozom. Túracipöt szerettem volna vásárolni, de amikor mindegyik kicsi volt és sorban kértem a nagyobbakat, az egyik sportboltban a fiatalember gyöngyözö homlokkal bevallotta, hogy nöi méretben egyszerüen nem létezik nagyobb. Hát rosszul esett, na. 

Mindegy, a japán nöcik megszemléltek és elégedettek voltak az eredménnyel, a kezembe nyomtak még egy cuki kis retikült, majd kitereltek az utcára. Az utca végén volt egy gyönyörü templom, annak az udvarában lehetett fényképeket készíteni rólunk. Oda átsurrantunk, vittünk a teljes menetfelszerelést gyenge testünkön, hogy bírják ezek a csenevész kis japán nöcik ezeket a súlyokat egész nap cepelni?! Ezen a kb. 50 méteren olyan sikerünk volt, hogy elég lesz a következö 10 évre. Leállítottak, lefényképeztek (szöke gésa, hehe), autóból kiintegettek, gyerekek figyelmét felkeltették, hajlongtak a járókelök. Végigfutott ugyan az agyamon, hogy mi van, ha ezek most kb. olyan jól szórakoznak rajtunk, mint mi a zimmer feris idöszakban, mikor Fecske cigit adtunk el a strandon jó pénzért az ostoba német fiataloknak füves cigi gyanánt. Mennyire kábák voltak töle még másnap is, könyörögtek a következö adagért!!! Gyorsan elhessegettem ezt a csúnya gondolatsort és egyszerüen csak élveztem a sikert. Csináltunk jó kis fotókat, egész megszoktam a cuccot, érdekes érzés benne lenni, olyan mintha karácsonyi ajándék lennél, és reménykedsz, hogy hozzáértö kezek szépen, óvatosan csomagolnak ki, nem pedig széttépnek, neadjisten késsel, ollóval esnek neked...

Visszatipegés után kb. 15 perc alatt szépen, óvatosan kicsomagoltak (phüüü), volt ám megkönnyebbülés, mélylélegzés, szinte repülni tudtam volna. :-) Ezek után a vendéglátó szan asztalhoz ültetett minket, és feltálalta a jól megérdemelt ebédet. Hát nem édes? Azért ezt érdemes véiggondolni és okulni belöle: egy kimonó ára (amiket felpróbáltunk) kb. 3000 euró. Ezt odaadta egy vadidegennek (életében eddig egyszer látott a néni futólag), elengedett vele a templomhoz. Valszeg nem léphettem volna meg benne, de akármi is történhetett volna vele, elszakad vagy leszarja egy varjú, vagy autó alá kerülök benne, elrabolnak vele az ufók, stb... és akkor hálából még meg is etet. Ki tenné ezt meg? Most úgy öszintén? Valószínü én sem, de ez jó alkalom volt arra, hogy újragondoljam a tárgyak jelentöségét.

Az asztalt nagyon szépen megterítette, fözött húslevest, isteni volt, majd elöhúzta öregapám asztalfiókját, ami 9 kis rekeszre volt osztva, és minden rekeszben valami másféle kaja volt. Végigettük mindet, naná, mellette volt még tofu saláta, meg mindenféle más saláta is. Így ettem életemben elöször pl. lótuszt. Nem is tudtam, hogy meg lehet enni. Karikákra vágják, belül lukak vannak, mint egy jól érett ementáliban. Az íze felejtös, de poénnak jó. Aztán volt még édes burgonya héjában sütve, olyan, mint a sütötök, nagyon finom, meg valami szörös krumpliszerü izé, akkora,mint egy dió, azt is megsütik, a tetejét le kell hámozni, szójaszószba belemártani, majd kinyomni a héjából és nyammm. Állati rossz.

Desszert úgy látszik nem divat, viszont kaptunk frissen, a kertböl szedett kakit. :-)))))))) Ha valaki most megbotránkozik, a kaki az egy gyümölcs, narancssárga, almanagyságú, az íze pedig a mangó és a barack között van. Szerintem isteni. Azóta is kilószám vesszük és esszük. Így lesz az emberböl szarrágó. :-))

Hálásan megköszöntem a kis öregasszonynak az egész hacacárét, azóta is erösen gondolkodom, hogy tudnám viszonozni neki. Amikor magához ölelt, olyan volt, mintha egy kis veréb ugrálna a karjaimban....remélem tudja, mekkora örömet és élményt szerzett nekem!

Az egész hatása sok napig tartott, csak úgy áradhatott belölem a nöiesség, mert most elöször elöfordult, hogy leszólított egy japán pasas. Motyogott valami beautiful lady-t, meg élénken érdeklödött, hogy where are you from, majd találgatni kezdett, hogy Amerika, no, french, no, german, no, Italy, no, Russia, no, itt már kerekedett a szeme és lázasan kutatott az agyában, hogy akkor mi a jóisten, én meg halálra röhögtem magam, hogy apukám ezt ebben a büdös életben ki nem találod!!!!!  :-))))))))))))

Most is igen röhögök, Mancika meg álmában óbégat, megyek, lelapulok a 20 centimre.

PS: Különben szombaton volt egy erös földrengés, 5-ös, érdekes volt nagyon, kissé berezzentem, eddig jó poénnak tünt, hogy néha rezeg meg inog alattunk az ágy, de ez most más volt.  Akkorát rázott, hogy csak úgy himbálóztak a könyvespolcok, szerencsére ki vannak biztosítva, meg csörögtek az edények, poharak, egy szobor eldölt, csattant is nagyot, szegény angyalkánk meg bögve rohant le hozzánk a nappaliba, hogy mit csinálunk és miért ijesztegetjük öt. Szerencsér csak rövid ideig tartott. Kicsit megviselt lelkileg, de már túl vagyok rajta. Ö még úgy látszik nem, ezért kiabál. A japánok kifejezetten örültek neki, azt mondják nem jó az, ha sokáig nyugi van, mert akkor azt egy nagy disznóság követheti, ez így jó, ennek örüljünk. Jó, majd igyexem.

1 komment

süti beállítások módosítása