HTML

Bécs-Tokyo

Tokióba sodort a sors, ki kell hozni belöle a legjobbat. Majd kiderül, sikerül-e. :-)

Friss topikok

  • Szöszibolha: @hbogi: Bogikám, ha minden igaz, a jövö héten folytatom, csütörtök körülre tervezem, hogy készen l... (2014.05.11. 13:12) Még mindig visszanézünk
  • hbogi87: Hiányoznak a szösszenetek, tessék iííííirni!! :))) Bogi Bécsböl (2013.12.19. 11:14) Hétvégi örületek...
  • khase0104: Anita, annyi elmenyben van reszetek, csak birja az ember követni :))))) Az a ryokan nem lehetett s... (2013.04.26. 13:33) És még mindig tavaszolunk...
  • anit27: Szia Anita! Orsitol (Thunbol) kaptam meg a linket hozzad, mivel minket is ide vetett a sors Japanb... (2013.04.15. 15:13) Tavasz van!
  • jgrubits: "Állati" jó! Új formát honosítottál meg, a "Kedvencek Blogját"! Várom a folytatás! (2013.03.15. 00:40) Egy kis macskakaparás

Címkék

Blogajánló

Tojikababa

2014.06.13. 13:54 Szöszibolha

Mielött belevágnék a roppant unalmas és lapos áprilisi kiruccanásainkról szóló beszámolómnak, muszáj bemutatnom Tojikababát.

tojika.jpg

Hát nem édes?

Tojikababa története számomra roppant érdekes és tanulságos. Tulajdonképpen nem tudom, hogy sírjak-e vagy röhögjek-e rajta.

Történt ugyanis, hogy gyermekem negyedikes nagylányként eljutott a környezetismeret tantárgy azon szakaszába, amikor is a megtanulják az "igen fujjj témát", hogyan lesz a gyerek, mi történik férfi-nö között, mi van a lábuk között, stb... szerintem kissé korai ez negyedik osztályban, de sajnos a német nemzeti alaptanterv megírását nem rám bízták a hülyék. A gyerekek a témát kuncogással, fújjolással és kerek szemekkel követik nyomon.

Sajnos a másik negyedik osztály (kettö van összvissz) már korábban elkezdte, ök a stréberek, és folyamatosan tájékoztatják Mancika osztályát a soron következö tananyagról.

A másik osztály osztályfönöke egy nagyon lelkes, nagyon stréber, nagyon-nagyon akaró kis fickó, aki bár szívét lelkét kiteszi, mégis a szülök fejcsóválva fogadják a kis "Ossi" törekvéseit. Döbbenetes ám megfigyelni, hogy a "nyugatnémet" szülök hogyan fikázzák a "keletnémet" tanárbácsit, pedig az majd beleszakad a nagy igyekezetbe! De azért nem kell sajnálni, mert eszementen hülye is tud lenni, tény, ami tény. Én rettenetesen örülök, hogy nem a mi életünket teszi gallyra a buzgómócsingoskodásával meg a csölátásával.

Szóval, a tanárbácsi megszervezte, hogy a gyerekeket a témában felelösségre okítja. Arra gondolt, hogy kitalál valami pici és törékeny dolgot, amire a gyerekeknek majd vigyázniuk kell, ami majd elveszi a (jelzem 10 éves!!!!) gyerekek kedvét attól, hogy túl korán szülökké váljanak. Szerencsétlen embernek férfi lévén a pici és törékeny dologról kapásból egy tojás jutott eszébe, na ezt nem is kommentelem tovább ... 

Így aztán minden gyermeknek be kellett szállítania egy nyers tojást a suliba, amit tanárbácsi sk aláírt a csalások kizárása végett. A tojásra aztán nagyon kell vigyázni, nem szabad összetörni. Amelyik gyerek a tojását összetöri, az nem vehet részt a beharangozott "Lesenacht"-on, amikor a gyerekek az iskolában alszanak és rémtörténeteket olvasnak fel egymásnak. Kivéve, ha az igen szociális osztályközösség közösen másképp nem dönt. (ez aztán a szócalista nevelés!)

Tojikát egy héten át minden nap magukkal kell hordozniuk az iskolába, ki kell tenni a padra, beszélgetni kell vele, dajkálgatni, játszani vele, ebédkor vinniük kell az étkezöbe, délután haza és vele is kell aludniuk.

Én ezt kissé túlzásnak tartom, azokat a gyerekeket, akiknek legalább egy éve háziállatuk van és még él, kapásból felmenteném a tojidajkálás alól. Szerintem ez 10 éves korban elég hajmeresztö project.

Leánykám azonban elsápadt az irigységtöl, hogy másoknak lehet valami dajkálnivalójuk, neki meg nem, így gyorsan kicsempészett a hütöböl egy tojást és aláiratta velem! Gondoltam jól van, csak ki ne keltse, felölem dajkálja a tojást. Azt viszont nem engedem, hogy az iskolába magával vigye. Így Tojikababa a legújabb családtagunk, szép, puha és meleg fészekben lett részese mindennapjainknak. Délelöttönként nekem kell rá vigyázni, tojiszitter lettem, nehogy elragadja valami nyest vagy besurranó mongúz. Én a saját cicánkat reálisabb veszélyforrásnak érzem, így Tojika a polcon pihen napközben. 1 hetet engedtem, utána úgyis büdös lesz. Mancikám csak azt kérte, ne kelljen végignéznie Tojika megsemmisítését, hiszen már most annyira a szívéhez nött! Az igazsághoz azért az még hozzátartozik, hogy ez már a kettes számú Tojikababa, az elsöt a doboz tetejének felhelyezése közben kapásból derékba törte... így az a szegény az estét már a serpenyöben töltötte. Kellett neki olyan vastag derekat növeszteni!

Hát így lett nekünk Tojikánk...

 

HOPPÁ!!!!

 

Amíg ezt itt írtam, a következö email-t kaptam, amit az egyik kislány anyukája átküldött nekem a másik osztályból, hogy kikérje a véleményem. A tanárbácsi intézte a szülökhöz (dióhéjban, de próbálom visszaadni a levél dagályos nyelvezetét):

Tisztelt Szülök!

Mint bizonyára gyermekeiktöl már hallották, csak holnap fogom eldönteni, hogy azt a bizonyos "Lesenacht"-ot valóban megtartsuk-e. Az osztály aktuális viselkedése arra késztet, hogy alaposan átgondoljam vajon jelen pillanatban megérdemelnek-e a gyerekek egy ilyen szabású rendezvényt. Rendkívül sajnálom, hogy nem sikerült tanulóimmal az iskola és oszályunk viselkedési és egyéb szabályait elsajátíttatnom.

Kérem közöljék gyermekeikkel, hogy a továbbiakban saját maguk eldönthetik, kívánnak-e továbbra is felügyelni tojásaikra. (hangosan röhögök) Jelenlegi osztályom a negyedik a sorban, melyben ezt a projectet véghezviszem. Bár ez az osztályom eddig a legcsekélyebb létszámú, mégis ebben az osztályban van a legtöbb összetört tojás. Amennyiben gyermeke továbbra is vállalja a felelösséget, ez engem nagy örömmelt tölt el, de nem fogom követelni.

Azt gondolom, azok a gyermekek, akik már a harmadik tojásukat törik össze, még nem érettek eléggé eme igényes feladat végrehajtásához.

Megértésüket köszönöm, üdvözlettel.

 

Hát kedves Herr Schubert, szívböl gratulálok! 

 

Az elözö osztályaihoz.

 

Szólj hozzá!

Március

2014.06.12. 16:56 Szöszibolha

Na akkor folytassuk, ne maradjon ki semmi!

Egyébként szakad kint az esö, beköszöntött az esös hónap, júniusban csak esik, csak esik, meleg van, az embernek minden porcikájából folyik a víz. Annyira hidratált vagyok, hogy öröm nézni! Meg egy kissé beteg is, azt nem olyan nagy öröm nézni. Valószínü megfázhattam a repülön vagy a buszon vagy mittoménhol, lényeg, hogy töxar egyedül, lázas betegen vinni a háztartást, gyereket, stb... Na de nincs panasz, csinálni kell és kész!

Szóval, ahogy írtam korábban, a hosszú és hideg tél után márciusban már egész örvendetes volt az idöjárás és minden alkalmat megragadtunk, hogy kimozdulhassunk a természet lágy ölébe. Az egyetlen jó a télben az az, hogy mindig virágzik valami, így az embernek nincs az a szürke, lehangolt érzése, hanem még januárban is van virág, színfoltok és kék az ég. Meg a nap is süt. Többnyire.

Márciust mindjárt egy rendkívül örvendetes akcióval indítottuk, azaz megünnepeltük a leánykánk tizedik születésnapját. (Hihetetlen, hogy már 10 éves!) Mindenki megkövezhet érte, de akkor is rettenetesen utálom a szokványos szülinapi börszdéjpartikat, a hideg futkoz töle a hátamon. Ha a saját lakásba hívja meg az ember a gyerekeket, akkor másnap általában félörülten tépheti a haját, hogy minek kellett ez nekem, próbálja eltüntetni a romokat, simítani az idegeket, hát nem. Ezt biztosan nem szeretném. Ha meg valami bejáratott helyre hívja meg a csapat kölket, akkor az vagy bejön vagy nem. Aztán fintorognak, hogy szar a hely, a kaja, nekem meg nincs indíttatásom finnyogó gyerekeket szórakoztatni meg animálni. Nem beszélve a szülökröl! jajjj! Ráadásul itt Tokióban nulla az ilyen helyekre vonatkozó ismeretem. 

Így hát a  gyermekkel konzultálva úgy döntöttünk, hogy csináljunk inkább egy farsangi bulival egybekötött szülinapi házibulit. Iza vállalta, hogy legyen inkább náluk, én vittem a tortát, kaját és mindenki szigorúan beöltözött. Nem részletezem, elég annyi, hogy a buli fergeteges volt, elöször is fél órát röhögtünk egymáson, görcsösen és zokogva. 

Mi egyébként vámpír családnak öltöztünk. A képeket azért merem felrakni ide, mert a kutya nem ismer meg rajta minket. :-)))

 farsang2.jpg

 

Na és egy kép a csapat többi tagjáról is:

 farsang1.jpg

 

Szóval volt móka meg kacagás. :-)))

 

 

Az azutáni hétvégén egy kis parkba mentünk (Yushimatenjin), ahol már virágoztak az elsö, korai cseresznyefák, ez itt volt Tokióban, eszméletlen mennyiségü ember, hétvégén kész örület egyébként, de legalább láttunk megint egy esküvöt.

esküvös.jpg

Ugye milyen kis cukik? Szegényeket benyomták egy fa alá, hülyén bazsajogtak, söt még egymásra is kellett mosolyogniuk, komolyan tökre sajnáltam öket. Ez egyébként a tradicionális esküvöi viselet shinto szertartás szerint. Ja és mondjuk ilyen magas srácot sem lehet találni minden sarkon. :-)

 

A viseletekkel kapcsolatban pedig pont a Pávakörnek volt egy elég érdekes rendezvénye, ahol is bemutatták, hogyan kell felvenni egy kimonót, elmagyarázták, hogy melyik anyag, szín mint jelent, elég bonyolult különben. A kimonó felöltése külön tudomány, melyre erre szakosodott amolyan müvész-tanár félék tanítják meg az embereket. Annyira bonyolult volt nekem elsö hallásra, hogy csak kevés dolgot tudtam megjegyezni belöle. Az egyik az, hogy a nagyon hosszú ujjú kimonókat, de tényleg, szinte a földig lelóg, csak fiatal, és még nem házas leánykák/ifjú hölgyek hordhatják. A másik, hogy miután férjhez adták a szerencsétlen leányt, utána felveheti a fekete alapon enyhén mintás kimonót. Nesze neked! Aztán minden kimonón rajta van a család címere. Ez itt olyan természetes, mint nekünk az ajtón a névtábla. Aztán az anyaggal kapcsolatosan is magyaráztak, hogy nem mindegy milyen eljárással színezik.Vagy már eleve a szálakat színezik és abból szönek/fonnak bele mintákat vagy csak az anyagot és arra festenek. Szóval millió fajtájú és féle kimonó létezik, nem olcsó mulatság, és persze ma már megjelentek a divatos változatok is, láttam már farmer kimonót is. Nekem egyébként nagyon tetszik, mint viselet, szerintem irtó elegáns és szép. Mondjuk azért szívesen nem lennék benne napokon keresztül ... :-)

Szóval a Pávakör is meghívott egy ilyen tanárfélét, aki szakszerüen bemutatott mindent. Na és a lényeg az volt, hogy hozott magával csodálatos kimonókat és egy, az Edo korszakból származó kabátfélét, amit rávesznek a kimonóra, amikor hideg van. Pl. télen. Na és ezt a csodálatos cuccot én vehettem fel és mutathattam be a színpadon! Azért a kabátka testvérek közt is legalább 300 éves, de esküszöm, legalább 15 évet letagadhatna, olyan jól tartja magát! :-)))

A képen én vagyok hátulról,  kék a cucc. A másik nöci kimonója is gyönyörü.

 

 

Március 15. alkalmából idén is volt fogadás a magyar nagykövetségen. Hát azért az idén sokkal kellemesebb volt ott lenni, mint tavaly, amikor is nem ismertem senkit. Az idén már csapatostul mentünk, söt  Mancikánk pont aznap estére hívta meg hozzánk ittalvós bulira az egyik barátnöjét, így vittem öt is. A kiscsaj félig japán, de remekül szórakozott, evett-ivott, és még magyar dalokat is hajlandó volt megtanulni. Jó sokan voltunk egyébként, rengeteg az ösztöndíjas diák. A követség kitett magáért, rövidke kis beszéd, köze nem volt márc. 15-höz (pont úgy, mint tavaly), aztán csodálatos büfé, a megszokott ízekkel, finomságokkal. Semmi müanyag tányér, kizárólag Zsolnay és Herendi cucc, rendes evöeszközök, szóval fáintos volt.

 

Yakusiike park

Március közepén már olyan meleg volt, hogy a bátrabbak, mint pl. Mancikánk már rövid újjú pólóban száguldozott a napon. Így aztán a hétvégére sürgösen ki kellett találnom valamit, hogy a becsavarodás veszélyét minimalizáljuk.  Kinéztem egy helyet, ahol állítólag mókusok is vannak, gondoltam, ez jó lesz, a gyereknek mindegy, csak állat legyen, amihez relativ közel is kerülhet. Ide most csak hármasban mentünk, néha szükség van arra is, hogy magunkban legyünk. A szokásos kb. 1 órás vonatozás után kiderült, hogy busz is kell, aminek a megállóját megint csak kalandosan és sok-sok segitséggel találtuk meg, de meglett! Az a helyzet, hogy Tokióban is ritkán és relativ szarul, de Tokión kivül aztán szinte senki és sehogy nem beszél angolul. Hát igy nem könnyü, de már valamit megértek a japán gajdolásból, legalább azt, hogy jobbra meg balra, hát ilyen alap dolgokat.

Végül elérkeztünk egy gyönyörü és hatalmas parkba, ahol mindenféle fa virágzott, ott sétáltunk egy hatalmasat és gyönyörködtünk, beszippantva a tavasz elsö fuvallatát, a virágillatot, melegítettük a hátunkat, az arcunkat a napon, ittunk egy bün rossz automatából való kávét, és megállapítottuk, hogy a tavasz szép az idén is.

 Virágzó fák.

Yakushiike1.jpg

Az öregek csöre töltött fényképezögépekkel :-)))

Yakushiike2.jpg

 

Na és aztán jött a lényeg! Az út mások oldalán voltak ugyanis a mókuskák. Külön mókus park van ott kérem, a parkot pedig fogyatékkal élö emberek vezetik és látják el. Sok helyen találkozik az ember ilyennel, a fogyatékos embereket is befogják olyan munkákra, melyet el tudnak látni, így ök is fontosnak érezhetik magukat. Persze van velük mindig valaki, aki vigyáz rájuk, és szerintem ez egy elég pozitív kezdeményezés.

A mókus park jó nagy területen helyezkedik el, az egész hálóval fedett, nehogy a kányák, héják és sasok ingyenkonyhának tekintsék.  A mókusok szelídek, esznek az ember kezéböl, és szerfelett jóltápláltak. Olyan kis hengertestüek...Vén szamár létemre diadalittasan közöltem a családdal a tényt, miszerint sikerült megetetnem egy elvetemült mókust. :-) A mókuskáknak lehet adakozni kis házikókat, színesre lehet öket festeni (mármint a házakat), és lehet hinni benne, hogy a mókus nagy szeretettel és jóindulattal fog ezek után viseltetni az irányunkban.

 mokus1.jpg

mokus2.jpg

mokus3.jpg

Ugye milyen cuki?

 

 Takao san

A mókuskákat követö hétvégén Izáék kitalálták, hogy menjünk fel a Takao san-ra, ami Tokió egyik "házi hegye", mert jó az idö és hejj, ne üljünk itthon. (a japánok minden hegyet san-oznak, így fejezvén ki tiszteletüket) Mi már megmásztuk ezt a hegyecskét egy évvel ezelött, ott voltak a majmok a tetején és lefelé annyi lépcsöt másztunk meg, hogy az emlékre is fájni kezdett a vádlim. De lefelé van egy csomó más út is, nem a lépcsösön fogunk lejönni, jött az ígéret. Ám legyen, mentünk szépen. Felfelé két lehetöség van, ill. három. Az elsöt, hogy gyalog-galoppban menjünk fel, ajánlom kapásból elvetni. A második, amit mi már kipróbáltunk, a kötélfelvonós kiskocsi. Az nem egy rossz módszer. A harmadik pedig, amit ezennel választottunk, az a síliftekre igen hasonló lebegös feljutás.

takao1.jpg

 

Fent aztán megint meglestük a majmokat, ugyanolyan eszetlenek voltak, mint tavaly...

takao2.jpg

Viszont ezúttal, a tavalyi kirándulással ellenetben, a kilátóról tényleg lehetett látni a Fuji san-t, olyan mázlink volt, szép, tiszta idövel örvendeztetett meg az a hétvége.

takao3.jpg

Így aztán örültünk, meg piknikeztünk is.

Késöbb azon gondolkodtunk, hogy lassan el kellene indulni lefelé, ha már ilyen szépen kinéztük az ösvénykét. Felszedtük a sátorfákat és elindultunk a hatos számú úton. Az út különben nagyon szép volt, eltekintve attól, hogy egy patakmederben húzódott és néhol a hegyi zergék ügyességével kellett átjutnunk bizonyos részeken. Nem beszélve arról, hogy fent a hegy nyomokban havat is tartalmazott, ami buzgó olvadásnak indult a tavaszi napsugarak hatására.

takao4.jpg

Mikor már egy csomót haladtunk lefelé és úgy gondoltuk, hogy mindjárt leérünk, egyik kanyarban megálltunk szusszani és felfedeztünk egy táblát, mely a helyi élölényeket hivatott bemutatni. Kicsit tippelgettünk, hogy vadló vagy vaddisznó-e az állat, de a nevéböl kiderült, hogy inkább vaddisznó.

takao5.jpg

Na de az ábra mellett ott van az ösvény, amin haladtunk, és akkor még a pirossal jelzett pontnál voltunk csak. Kicsit megijedtünk, hogy esetleg ránk sötétedhet és a vadlónyi nagyságú vaddisznók megjelenhetnek, megfagyunk, éhen döglünk, stb... Gyorsabb tempóra kapcsoltunk, aminek az lett az örvendetes eredménye, hogy idöben leértünk, alig álltunk meg a lábunkon, a gyerekek veszett ordítása kísérte útunkat és pont úgy néztünk ki, mint a vaddisznók dagonyázás után. Kiderült, hogy csupán 11 km -t kellett megtennünk lefelé a patakmederben. Persze aztán jól megveregettük a vállunkat, hogy megint milyen frankók voltunk, meg a magyar virtus ugyebár, be is kávéztunk rondán a nagy sietségre, itthon meg bedöltünk az ágyba és másnap délig ájultan aludtunk.

 Yokosuka/Hemi

Március végére a Pávaköröm tagjai olyannyira elbízták magukat, hogy beiktattak egy cseresznyevirágzást megfigyelö rövid kis túrát. Persze a virágzást pontosan nyomon lehet követni a tévében meg az összes médiában, mégis pontosan két nappal elöbb voltunk ott, mint ahogy a fák kivirágoztak volna. Hát nem mindig jön össze... de azért szép volt.

Yokosuka1.jpg

 

Azért volt pár korán kelö egyed! :-)

Yokosuka2.jpg

A végén a kikötöben napozgattunk kicsit, aztán ahogy néztem, néztem, rájöttem, hogy hopp, hiszen ez pont úgy néz ki, mit egy tengeralattjáró...

Yokosuka3.jpg

 

Na de a hónap legszebb és legjobb kirándulása Kamakura-ba vezetett.

Nem, mintha itt nem lettünk volna már, söt ugye Mancika sulijával is jártunk ott, de ez a Kamakura tényleg isteni hely. Nem csak azért, mert lépten-nyomon valami kis templomba botlik az ember (ezért is hívják a kelet Kiotójának), hanem a fekvése miatt is. Ment az egész csapat megint, bevettük Kamakurát, piknikeztünk, hegyet másztunk, vonatoztunk, gyerekeket kergettünk, ami kell. A tengerpartot kihagytuk, okulván a tavalyi esetböl, nem akartunk megint méregdrága legginseket venni.

A legjobban egyébként egy kis bambuszerdö ragadott meg, abban is van egy kis templom persze, ezt még nem láttam. Meg van egy picike kis zen kert is, ami legközelebb tényleg csak Kiotóban van.

 

De szerintem beszéljenek a képek! A cseresznyefák már bontogatják szirmaikat...

Kamakura1.jpg

 

Indulás fel a hegyre!

Kamakura2.jpg

 

Zen részlet.Kamakura3.jpg

Bambuszok.Kamakura5.jpgkamakura6.jpgKamakura4.jpg

 

Egy-egy kirándulás után mindig hullák vagyunk, meg öszintén szólva már rettenetesen utálom az odavonatozást, mégis minden alkalommal annyira feltöltödöm ezektöl a helyektöl, hogy az szinte hihetetlen.

Pár napra rá aztán teljes egészében kivirultak a  cseresznyefák, de jött egy alattomos és naaagy esö, aztán annyi is volt a csodának... szerencse, hogy azért nem maradtunk le róla teljes egészében, de tény, hogy tavaly tovább tartott. Viszont ez már mind mind áprilisban történt, és arra ma már nincs eröm.

Szólj hozzá!

TÉL

2014.05.23. 15:34 Szöszibolha

Húúúúúúúú, de elszaladt az idö, az elöbb még január volt. :-)

Kicsit nehéz lesz most összeszedni a gondolataimat meg az elmúlt idöszak eseményeit, de meg kell próbálnom, mert még kárbavész a sok szép emlék. Az idö meg úgy repül! Csak úgy huss, aztán már itt a nyár. Pár hét és megint megyünk haza, és nem hiszem el, de letelik a második évünk itt. A tél különben ronda volt és hosszú. (na persze mihez képest) Nem volt kedvem írni, csak éltem bele a mindennapokba. A külfödre költözésnek gondolom megvan a maga pszichológiája, de erröl nem feltétlen engem kell megkérdezni, viszont amit tapasztaltam magamon, az biztos másoknál is hasonló lehet. Az elsö év ugye maga a tökély. Minden jó, minden izgalmas, minden új. Most a második évben már bekúszott lassan a napi rutin. Ami részben megkönnyíti az ember életét, részben viszont elmúlik az újdonság varázsa, az ember hajlamosabb meglátni a hiányosságokat, néha önsajnálatba süllyed, honvágya van, de aztán mégsem, megijed attól, hogy nem vágyik már sehova, de nincs is otthon, fél a jövötöl, hogy hogyan a fenébe fog majd visszatérni és hová és föleg mikor. Lazulnak a kapcsolatok, ritkulnak a telefonok, levelek, ráadásul elveszít egy fiatal, kedves barátot, így elgondolkodik az elmúláson, és nem tud ott lenni akkor sem, amikor a barátnöjének szüksége lenne rá a betegségben ... Úgy érzi, hogy otthon már nincs otthon, itt soha nem lesz, és szépen rájön, hogy nincs saját élete. A család többi tagjának van. Csak neki nincs. Mert minden amit tesz, az pótcselekvés az aranykalitkában, elzárva a világ történéseitöl, legtöbbször egyedül. És az a legrosszabb, amikor nem igazán kap megértést, csak kritikát, hogy szedd össze magad, hiszen "milyen jó neked, semmi dolgod, megvan mindened". Aztán ezért még több mindent csinál, hogy kicsit hasznosabbnak érezze magát, meg az eltöltött idöt, és így szépen nem marad ideje blogot írni. :-)

És aztán jön a jóidö, a meleg, a virágok, kisüt a nap és az ember lánya újraéled a természettel, újra élvezi az életét és szépen kimászik a lelki válságból, nagy erökkel és kemény munkával. Odafigyel magára, a családjára, a környezetére, örül minden pillanatnak, befejezi a jövötöl való szorongást, él a mának és csodálatos, színes korallok és halak nézegetése közben a meleg tengerben úszkálva bölcsen rájön, hogy milyen csodálatos az élet, és inkább legyen a szarban, mint a sírban. Hát ennyit bevezetésképp.

JANUÁR

Nézegetem a fényképeimet és próbálom összereakni, hogy januárban történt-e még valami említésre méltó dolog. Hideg volt, meg felfedeztem egy nagyon jó körömszalont, ahová szépen eljárok azóta is. Tudom, ez nem nagy hírértékü dolog, de tudni kell, hogy Japán a körmök országa is, azaz a kezednek mindig csodálatosan kell kinézni. Ami mondjuk nem nagy baj, nekem meg újdonság, hogy 2-3 hetente újabb és újabb karmokkal virítok.

Ja igen, a másik hírértékü dolog az volt, hogy beiratkoztam egy sportklubba. A karácsonyi kilók végtelenül zavarni kezdtek, valamint megkaptam a családomtól, hogy a külsöm el vagyon hanyagolva. Hülye göncökben járok, ronda a hajam, stb... Egy darabig ellenkeztem, hogy értsék meg, nem járhatok kosztümben és körömcipöben, mert napi x kilométert gyalogolok és a gyerek buszmegállóba való kikíséréséhez sem feltétlenül kell a tüsarkú. Nem beszélve a biciklimröl ugye. Aztán gondolkodóba estem, hogy mi van, ha tényleg igazuk van...ez az új desperate housewife farmerban és tornacsukában, ronda hátrakötött hajjal tényleg nem én vagyok. Elkezdtem járni hot yoga-ra, ami egy 42 fokos teremben van, és életemben elöször úgy igazán izzadni kezdtem. Gyakorlatilag úgy nézek ki óra után, mint akit leöntöttek egy vödör vízzel. Az elsö alkalom után álltam a hideg zuhany alatt és azon gondolkodtam, hogy megreszkírozzak-e egy ájulást. Most már vidáman melegebbre állítom a viz hömérsékletét. Na és egy hónap után azt vettem észre, hogy minden gatyám nagy. Ráálltam a mérlegre és döbbenten tapasztaltam, hogy Karácsony óta 6 kiló leolvadt rólam. Volt ám öröm! Fülig érö szájjal kidobáltam a gönceimet és felturbóztam a ruhatáram. :-) Azóta hol felszalad 1-2 kiló, hol leszalad, de így most pont jó. Aztán járok még néha zumbázni is, meg ugrabugrálni a zene miatt.  Basszus, annyi öreg japán pasi is jár, hogy csak lesek. Olyan mozgásuk van, mint a higanytestü serifnek, és olyan csujjogatást és dajdanozást rendeznek, hogy az állam koppant elsö alkalommal a földön. Betojás a papik tánca, valami eszméletlen jól nyomják! Hozzájuk képest én botsáskának érzem magam, nem is beszélve a jógázókról, olyan hajlékonyak, hogy a seggüket képesek megnyalni.

Róluk sajnos nem tudok képet feltenni, de a csodálatos körmeimröl igen. 

Januárban volt még a gyermek barátnöjének a szülinapja, ahová persze meghívták öt is. Ez önmagában nem nagy ügy, de az egész rendezése, háááát. ... Egyrészt nekünk marha messze, Yokohamában volt a Cup Noodle múzeumban. Ezek azok a tésztaételek, amiket müanyag pohárban lehet kapni, rá a forró vizet, aztán lehet enni. A gyerekek ott találkoztak délben, örültek, csinálhattak tésztát, és egy fia falatot nem ehettek. Mancimnak a déli ebéd ugye alap... sajnos nem pakoltam neki kaját, mert gondoltam, hogy egy szülinapi bulin majd degeszre tömi a hasát... a múzeum után a gyerekeket elvitték a lakásukra, ott játszhattak, kaja nuku, a szülinapi "torta" egy özgerinc formában sütött valami, tejszínhabbal és édes babpasztával töltve, amitöl a gyermek csak utálkozni tudott. Mikor este hat felé érte mentem, már sírt az éhségtöl. Most már ezt is tudom. Addig én egy német anyukával kimonó piacra mentem. Vettem is egypár helyes dolgot, egész jó volt. Állati szar idö volt, esett valami havas esö, hideg szél fújt, német anyuka 2 óra múlva közölte, hogy ö elfáradt és hazamegy lepihenni. Jelzem, csak az ö kedve miatt nem jöttem haza, és maradtam Yokohamában. Hiába laknak közel, egy szóval nem mondta, hogy addig menjek vele és mondjuk igyunk meg egy teát vagy valami. És akkor már ezt is tudom.

 

FEBRUÁR

Február elsö hetében szünet volt a suliban. Mondanom sem kell, hogy megint kettesben töltöttem Mancikámmal. El akartuk menni Thaiföldre a barátnömék után, de sajnos már nem kaptunk helyet a hotelban. Kínai újév, esélytelen volt, késön kapcsoltunk. Február itt a leghidegebb hónap, ezért a szabadtéri programok nagyjából kilöve, mi a frászt csináljunk, a beltéri programok meg nagyrészt csak japánul vannak. Pár napot elmacskáztunk itthon, aztán felkerekedtünk és elmentünk Hakone-ba, a fekete tojásos helyre egy Green Plaza nevü hotelbe, amit a pávatársak már többször leteszteltek és jónak találtak. Föleg az onszen részét, meg a kaja részét. Macskát egyedül hagytuk itthon, csak egy éjszakáról volt szó, de azért kulcsot hagytam az Izának, ha netán hóesés miatt nem tudnánk hazajönni, akkor a cicus biztonságban legyen.  Ugyanis beígérték a havat. Namost téli gumi az nincs, a hegyekböl lejönni meg még busszal sem egyszerü anélkül. :-)  

A szállodát sikeresen megtaláltuk, szobát elfoglaltuk, nagyon helyes volt, külön tatamis résszel, teaasztallal, földön kuporgóssal. Itt minden szállodai szobában van egy vízforraló, meg zöld tea, ez alap. Aztán volt még yukata is, amiben lehetettünk egész végig, lehetett benne menni enni, fürödni, mindenfelé. Szóval a vendég megérkezik, saját ruháiból kiugrik, yukatát magára ölti és gyakorlatilag csak tiszta fehérnemüt kell magával vinnie, semmi mást. Mindenféle piperecucc rendelkezésre áll, fogkefe, borotva, minden. Mancikám el volt ragadtatva az onszentöl. Föleg a külsö rész tetszett neki, szép is volt tényleg, ha nem keringtek volna a fejünk felett a hófellegek, akkor a Fuji is gyönyörüen látszott volna. A medence szélén kis fa hordó állt és lehetett belöle szakézni. :) Vicces a negyven pár fokos vízben szakézni. Azért megkóstoltam természetesen, de no para, nem leszek alkoholista, nem szeretem, viszont nagyon lehet töle dülöngélni, ha az ember lánya jó forró fürdövel kombinálja. Na most az onszenben szerintem Japán kozmetikaipari termékeinek a 80 %-ával sikerült közeli ismeretséget kötni. Elképesztö volt a felhozatal. Börradír, kencék, arcvizek, samponok, hajra való kütyük, felsorolhatatlan mennyisében és választékban, mindezt mindenféle extra költség nélkül, még egyszer használatos sarokreszelö is volt. Kentük-fentük magunkat, nem azért, de meg is látszott az áldásos hatása a cuccoknak. :-) Kisimult a fejünk. Föleg az enyém. Délután, este, és még másnap reggeli elött is le kellett mennünk az onszenbe, Mancika hajthatatlan volt.Vacsorára levonultunk az egyik étterembe, ahol a pincérek azt sem tudták hogyan ugráljanak, hajlongjanak és elövakarták az összes (szinte nem létezö) angol tudásukat. Japánban az a fontos, hogy a kaja szép legyen. Szemnek kellemes. Ha mellette még íze is van, hát az már tényleg hab a tortán. Viszont itt a kaja nem csak szép volt, hanem finom is, és igaz, hogy csak gyüszünyi adagokat kaptunk, de volt egy csomó fogás, így nem haltunk éhen, söt, kifejezetten jóllaktunk.

A reggeli viszont nekünk európaiaknak felejtös, én nem tudok reggel halat enni, sem föttet, sem sültet, sem algát, sem semmilyen viziszörnyet. Kenyér nincs, csak rizs, szóval nem érdemes befizetni, hacsak nincs külön western style reggeli.

 Akkor a szálloda belül:

 belsö udvar:

 

szoba:

 

na és a kaják:

 

Vacsi után még benéztünk a szálloda shop-jába szuvenyírért, ahol a legnagyobb meglepetésemre egy japán pasas elkapta a kacsómat és közölte, hogy most valami varázslatot fog mutatni. (!) ez olyan, de olyan hihetetlen, nem szeretnek a japánok senkihez sem hozzáérni, pláne nem egy fehér nöhöz. A varázslat egy krém volt, amit csak ott lehet kapni, valamilyen különleges ásványi anyagokat tartalmazó vízböl készítik, és amikor rákenik az ember börére és bedörzsölik, akkor a végén a vastag krémböl csak pár vízcsepp marad. A bürke viszon szép sima lesz töle, tényleg. :-))) vettünk. Hát persze! :-))))

Másnap reggeli (fujjj) után gyorsan el is indultunk hazafelé, még mielött leszakadt volna a hó. Jól is tettük,mint utólag kiderült. Itthon várt a ciculi, nem lett semmi baja, söt a lakásnak sem. Mielött elmentünk, mondtam Mancinak, hogy elég kaját és vizet hagyjon neki. Azért  amikor megláttam, hogy mennyit adott neki ténylegesen, valahogy a Marslakó a mostohám c. film villant be elsöre. A száraztáp hegyekben állt, a macska csak egy tizedét ette meg kb. de még így is meglepöen emlékezetett a teste egy 80 literes boyleréra. És nehezen mozgott.

 

Este aztán leszakadt a februári hó, és csak esett és eset és esett, és másnap közölték az újságok valamint a tv, hogy Tokióban 40 éve nem esett ennyi hó.  Hatalmas volt tényleg, Mancikám igen örült neki, én nem annyira. Egyrészt mert a japánok rohadtul nincsenek felkészülve a hóhelyzetre, másrészt meg sajnáltam a kinyíló virágokat a fákon. Szerencsére másnapra a nagy része elolvadt, így a virágok megmenekültek.

Pár kép a havas Tokióról:



 Téli gumi nincs, a problémát hóláncokkal oldják meg:

 

Kétszer esett februárban a hó, másnapra elolvadt, de rettenetes fennakadásokat okozott. :-)

 

Februárban aztán volt még egy nagy esemény. Énekeltünk. Jaja! :-) Manci meg én énekeltünk, méghozzá Beethoven 9.szimfóniáját. Szopránt. Na szóval, ez úgy volt, hogy minden évben a híres sumo stadionban Beethoven koncertet rendeznek, a 9. szimfónia kerül elöadásra. Nem is ez az izgalmas, hanem az, hogy a szóló énekeseken kívül 5000, azaz ötezer énekes énekel a kórusban. Hát erre sikeresen beszerveztek engem, én meg a gyerek nélkül ugye sehova, így ö is jött. Gondoltam nagy hülyén, hogy az Örömódát simán el tudjuk énekelni, aztán jól is van. Hát aztán amikor kaptunk cd-t,meg kottát, akkor esett le, hogy hoppá, kicsit többröl lesz szó. Meg legalább egyszer próbára is el kellett menni. Na a próbán szembesültünk a ténnyel, hogy "kicsit" benéztük az Örömódát, itt az egész komoly darabot kell tudnunk. Mivel egész januárban egy jégbe hütött repedt fazékhoz volt hasonló a hangom, így csak februárban az utolsó próbára tudtunk elmenni a világ végére, kalandosan, mint mindig. Valami müvelödési házat kellett megtalálnunk, egyet találtunk is, de ott csak börgatyába öltözött fogyatékos gyerekek adtak koncertet és az elsö 5 perc után kissé gyanússá vált a dolog. Ha azt mondom, hogy úgy néztek ránk, mint két földönkívülire, akkor a valóságot csak nagyon alulról érintettem. :-) Na, mindegy, lényeg, hogy egy lelkes és kedves japán bácsika a telefonszám alapján megtalálta a keresett müvházat és a saját autóján elfurikázott minket oda. Csak kicsit tévedett az okos telefonom, autóval pont negyed órányira tévedtünk odébb... Manci meghökkenve kérdezte, hogy anya, mi most tényleg beszállunk egy idegen bácsi kocsijába? Ezen kicsit elgondolkodtam, majd mondtam, hogy igen. Eszembe sem jutott, hogy féljek. Hülyeség talán, de tényleg. Azért azt a lelkére kötöttem, hogy de ö egyedül ilyet soha nem csinálhat. Csak velem. Meg még az apjával.

Na szóval, a föpróbán meghatódva láttam, hogy kitették a magyar zászlót a kedvünkért. :-) Kiadnak egy brossúrát is, amelyben minden énekest felsorolnak. Benne vagyunk, 2 db eltévedt kis magyar. Olyan jó érzés!!!! Na és az elöadás másnap!  Mindenkinek fehér blúzban/ingben és fekete alsóban/öltönyben kellett megjelennie. Már maga az ötezer ember fehérben megér egy látványt. Na és amikor ötezer ember elkezd egyszerre énekelni, akkor az ember gerincén végigkúszik az érzés, a szeme könnybe lábad és úgy érzi, hogy kilépett a testéböl. Együtt lélegzik, egy masszaként az összes énekes, a gyomrodban érzed a zene lüktetését, a rezgést, és nincsenek különbségek, nemzetek, faji, nemi megkülönböztetés. Egy massza van, gyönyörü, élö massza. Láttam, hogy a gyerekem is elkomolyodik, felméri a helyzet komolyságát, olyan ünnepélyes, büszke feje lett, hogy csoda volt nézni. Ötezer énekes szemben ötezer nézövel. Mint egy párbeszéd. Nem kell a tolerancia, elfogadás és megértés gyakorlásához sem csicsás, kirívó ruha, sem elvetemült viselkedés, sem melldöngetö szakállas nö, semmi ilyesmi, lehet ezt egyszerü fehér blúzban, szerényen is csinálni. Mégis müködik! Vagy pont ezért? A koncert végén pedig felsorolták, hogy hány országból jöttek az énekesek, hányan. Mindenkinek volt zászlója. És amikor mondták, hogy Magyarország 2 ember, akkor felálltunk, integettünk a zászlóinkkal és a tömeg örjöngött, tapsolt, mi meg megdicsöült ábrázattal vigyorogtunk, mint két vadalma. Hatalmas élmény volt, örülök, hogy megcsináltuk.

Sajnos a koncerten nem lehetett fotózni, csak a próbán:

 

Gyülekezik a tömeg:

 

 

Ebben vagyunk felsorolva:

 

:-))))

 

 

 

Na de február hónap fénypontja mégiscsak az volt, hogy elmentem fodrászhoz. :-) Megmondták, hogy melyik a legjobb fodrászat, vettem egy nagy levegöt, hatalmasra nyitotttam a pénztárcámat és biza elmentem. Elég volt a szöke hajam itthoni kutyulásából, mert olyan vad színeket sikerült rákennem a fejemre, hogy a tükör foncsorja leesett ijedtében. Namost azért az igazsághoz hozzá tartozik, hogy Japán nem a szöke hajak specialistája, aki japán létére bepróbálkozik szökével, az általában narancssárga fejjel szaladgál utána. Ezért nemmertemelmenni eddig.

Lehetett választani, hogy sima fodrász, junior mesterfodrász, mesterfodrász vagy netán maga az igazgató úr essen neki a fejemnek. Megelégedtem a mesterfodrásszal, láttam, hogy a Coldplay-t is ö frizurázta a tokiói koncerten.Talán nekem is jó lesz... Elmentem, megnéztem, tud angolul, szimpi volt, értette a dolgát, elmondta, hogy nem festünk, hanem csíkozunk, 3 féle színböl, különben a playmobil babákhoz hasonló sisak hatású fejem lesz. Mármint ha csak simán festetem. Mondtam neki, azt csinál, amit jónak lát, kerül, amibe kerül, ne legyek se vörös, se sárga, se fehér, de mentse meg a fejemet! Na, akkor másnap belibegtem, rámkerült egy szép selyem kimonószerü cucc, kaptam zöööd teát, kávét, és a segéddel nekiestek a fejemnek. Több, mint 2 órát vett igénybe csak a csíkozás. De legalább viccesen néztem ki, lapozható könyv lett a fejemböl:

Na aztán ugye le is kellett ezt mind mosni. Akkor ért a következö sokk, mert a mosó az nem egyszerü mosó ám, hanem egy komoly berendezés, egy ágyszerü izé, ami felemelkedik, háttámlát ledönti, hogy az ember a végén hanyatt fekszik. A hajmosáshoz masszázs is jár. Fejmasszázs, nyak és vállak masszírozása. Hát mit mondjak... kellemes volt. :-) Azon gondolkodtam ott hanyatt kifektetve, hogy igazából még egy fogorvos és egy nögyógyász is simán eldolgozhatna rajtam hajmosás közben. 

 

A hightech"mosó":

 

Szívböl ajánlom mindenkinek! Egy élmény volt.

Az eredmény is magáért beszélt, szép lett, természetes lett és alig várom az alkalmakat, hogy mehessek. Nem mindig csikozza be az egész fejem, van, amikor csak a felét, van, amikor negyed fejet, de az eredmény mindig természetes. Meg számomra az az érdekes, hogy elöször csíkoz, 3 különbözö színnel és utána rak rá egy színezöt (nem festéket!), de csak pár percre, mégis tök szép lesz töle és még tartós is.

 

Aztán szépen lassan kitavaszodott és elkezdödtek a kimozdulások...:-)

 

Folyt. köv.

 

Szólj hozzá!

Még mindig visszanézünk

2014.01.21. 06:37 Szöszibolha

Na akkor essünk neki újfent és ne hagyjunk ki semmit, mert minden fontos lehet egyszer! :-)

MOMIJI

Szóval, a mikan szüret után már tényleg teljes pompájában itt volt az ösz, a színes lombos és kellett menni színes leveleket nézni. Tavasszal a virágzások vannak a porondon, összel meg a lombok. Ha hülyeséget mondok, akkor bocs, de azt hiszem momiji-nek hívják ezt öszi lombot ill. annak a nézegetését. (meg azt hiszem fiúnév is) Mindenesetre elindultunk Shinjuku-ba, ott van Tokió egyik legszebb parkja, fizetös, tavasszal ott voltunkaz Izával cseresznyét nézni. Azt hittem a szemem káprázik, de tényleg én istenbiz láttam, hogy az egyik cseresznyfán mintha virágok lennének. De legalábbis hatalmas rügyek! Volt mindez november végén. Na és aztán kiderült, hogy ebben a parkban valóban van egypár híres és nagyon öreg cseresznyefa, amelyek egész évben virágoznak. Bizonyám! Tényleg jól láttam, pedig a szemem már nem olyan, mit a sasé. Egyébként egyszer annyira bepipultam, hogy nem látom a telefonon az apróbötüt, hogy bevágtattam az elsö üzletbe és vettem egy egyes szemüveget, azóta nincs probléma az olvasással esténként. Nappal még látok, csak este nem, biztos ez a farkasvakság. Ill. anyavakság.

A parkba egyébként megint csapatostul mentünk, mert elötte a sportos magyar menyecskék és uracskák valamiféle jótékonysági futkozáson vettek részt, én pedig jótékonyan öriztem addig a csemetéket. A csemeték szereztek lufikat, melyeket a parkban szélnek eresztettek. Drága Mancikám arról ábrándozott, hogy majd ez a lufi szépen elrepül a mamiékhoz, és majd Karácsonykor ott lesz a fa alatt. Mondtam neki, hogy egy lottónyereménynek nagyobb az esélye... de nem adta fel! Mindenesetre megcsodáltuk öszi pompájában is a parkot, tényleg gyönyörü volt! Az egyik kedvenc parkom egyébként, mindig van benne valami érdekes. Háttérben meg Shinjuku tornyai, elég bizarr látvány.Különben örülök, hogy ebben az óriási városban a várttal ellentétben közelebb kerültem a természethez, mint valaha. Lelkiekben mindenképp. Jó, otthon is ugye a zöldben voltunk hétvégenként, csak az a baj, hogy a megszokott dolgokat az ember már nem úgy értékeli, ahogy azt kellene. Persze, persze, mámeg füvet kell nyírni, permetezni, gazolni, egyebek, esetleg ó, de szép, nyílik az új rózsa, a rohadt fa milyen keveset termett az idén, és milyen savanyú a hülye alma, és nincs idö megállni, hogy te jóisten, hiszen ez a mi kezünk munkája, milyen gyönyörü az almafa virága, stb.. azért én néha megtettem, de többször kellene. Itt meg jobban ráérek, nem kötik le a mindennapi teendök annyira az agyamat és így sokkal fogékonyabb vagyok a szépségekre. Na meg látom a japánokon, hogy mennyire tudják értékelni, hogy szeretik, hogy tudnak gyönyörködni benne és igen, együtt élnek, mozognak, lélegeznek a természettel. Meg kell tudni állni,meg kell tudni ragadni a pillanatot, észre kell venni a szépet és a jót! Amit érdemes, és jónak találok, nem szégyen, eltanulom tölük.És ez jó.

Ugye, hogy ugye?? :-)

MACSKASIMOGATÓ

Hipp-hopp beköszöntött a december, Mancika megint mindent kinött (azért a szárítógépünk is kezd kicsit gyanús lenni...). Ezért és azirányú felfedezésem miatt, miszerint atyaisten, semmi karácsonyi ajándék nincs beszerválva, elindultunk shoppingolni. Beirányoztunk játékboltot, ruhás boltot, és uccu neki. Mancikámnak valahogy rohadtul nem volt kedve az egészhez, a ruhák mind sz.rok, a játékok mind gagyik és gyogyósaknak valók voltak, szóval nem fült a foga a vásárláshoz meg a rengeteg emberhez, mígnem... a játékbolt mellett fel nem fedezett egy macskasimogatót. Hát nem szaporítom tovább a szót, mutogathattam neki a legújabb barbikat, monster high-okat, körömszetteket és egyéb abszolút felesleges karácsonyra való szemetet, nem érdekelte öt a macskákon kívül az égegyadta világon semmi. Minden energiáját arra összpontosította, hogy oda be kell jutnia. A holttestemen és egyéb akadályokon átgázolva, kell és kész. Fizettem rendesen fél óra nyuvasztásért, gondoltam lesz egy fél órám beszerezni az elkerülhetetlen cuccokat, de Mancika sajnos nem mehetett a macskák közé egyedül, mert még nincs 12 éves. Mehettem én is befelé. Papírok kitöltése, hogy tudomásul veszem a szabályzatot. Ha a macska nem akarja, nem lehet felvenni és simogatni. Alvó macskát felébreszteni tilos. Ha nyávog, békén kell hagyni... azért megjegyzem, nagyon gyér fantáziával verte meg a sors a lista összeállítóját vagy még nem látott magyar gyereket macskák között. Kapásból tudnék két oldalt írni csak a saját tapasztalatok alapján. Pl. macskát nem tanítjuk meg mamát mondani, nem táncoltatjuk a gangnam-ra, nem talicskázunk vele, nem menetjük két lábon, nem takarítunk vele, nem használjuk élö sálnak, nem teszteljük sem a látását, sem a hallását, nem próbáljuk ki, hogy belefér-e zsebbe, pohárba, sminktáskába, stb, stb.... 

Kezeket lefertötlenítettük és mentük a ciculik közé. Ezek mind pici kölyökmacskák voltak, nagyon szépek és tényleg nagyon aranyosak. Volt ott nekik mindenféle játék, mászóka, kosár, egyebek, hát a drága kislányom azt sem tudta hová kapjon, melyik macskával mit csináljon hirtelen. Mindet végigsimogatta, megetyelepetyelézte, ölébe vette öket, szépen, finoman, tényleg nagyon vigyázott és odafigyelt, nehogy kipenderítsék.Az egyik nagyfejü és hosszúszörü egyed pedig szépen befeküdt a karjaiba, ott halottnak tettette magát, onnan ki sem lehetett robbantani. Minden közelítö macsekra idegesen ráfújt. "Nézd anya, féltékeny!!!" Annyira jól érezte magát, hogy majdnem el kellett hoznunk De csak majdnem. :-) Be kell látnom, hogy a gyermek vonzza az állatokat, tényleg, minden kutya és macska odamegy hozzá, a kutyák felugrálnak rá, képen nyalják, a macskák az ölébe fekszenek, valószínü érzik, hogy szereti öket. Nagyon szereti! Rögtön kerek volt a világ, jöhettünk haza.

Egyébként sokan jöttek csak úgy macskát simogatni, felnöttek is...

VAN GOGH

Másnap meg elmentünk egy Van Gogh kiállításra, mivel nagyon közel van hozzánk. The National Art Center-ben van/volt, ami nekem annyira tetszik! Maga az épület teljesen elkápráztat, üveg és hullámzik. Szép na, nekem bejön. Maga a kiállítás nem volt nagy szám, de elment. Egyénkent a japánok VAn Gogh-ot Gohho-nak hívják. A Van-nal mit csináltak nem tudom. Csak így egyszerüen legohhózzák...

Az épület ilyen belülröl:

DIVATBEMUTATÓ

Pávakör sem maradt ugye hanyagolva, mentem velük divatbemutatóra. Kiderült, hogy az egyik textilmüvészeti egyetem diákjai minden évben Karácsony elött tartanak egy divatbemutatót a saját dolgaikból persze, de nem csak úgy akármilyet, hanem valami témát adnak az egésznek meg keretet. Az idén a Hókirálynö cimü Andersen mese szolgáltatta a keretet, azaz egy az egyben elöadták a mesét a saját kösztümjeikbe öltöztetett elöadókkal. Egész évben erre a bemutatóra készülnek, szabnak-varrnak és tényleg eszméletlen kosztümöket vonultattak fel. Maga az iskola akkora , mint egy kisebb város, hatalmas, és állítólag piszok drága. A modellek is maguk a tanulók voltak, nagyon profin csinálták végig, összességében pompás és rendkívül színvonalas bemutató volt, énekesekkel, zenekarral, díszlettel, ahogy kell. Egyetlen megmosolyogtató dolog volt, de arról nem nagyon tehettek, hogy a modellek cipöje kb. 5 számmal volt nagyobb a lábuknál és úgy kacsáztak benne, hogy az már maga müvészet.

Sajnos nem sikerült jó képeket lönöm, mert igen mozogtak, meg a fények ugye...

 

A LOVE HOTEL

Meg is érkeztünk december legpikánsabb részéhez. :-))) Történt ugyanis, hogy Emese, a japántanárnö sajnos elköltözött, de még mielött lehúzta volna itt a redönyt, felajánlotta, hogy csapjunk egy igazi japános napot, megmutat mindent a környéken, ö már igazán kiismeri magát. Indultunk rögtön Ikebukuróba, négy magyar lány/asszony. Elöször a bótokat teszteltük, na nem rossz, ez lett az eredmény.

Aztán a Toyota hatalmas székházába keveredtünk be, ahol lehet vezetni szimulátorokon, esöben, sárban, hóban, idöre. Vezettünk, háát nem mentem valami jó idöt, viszont az ülésböl többször majd kiestem, úgy rázott, emelkedett, dölt, tudott mindent. :-) Voltak ott nagyon profik is, állítólag minden nap mennek kicsit gyakorolni...

Következett a fényképautomaták világa. Kérem szépen, ilyet még nem láttam, hatalmas terem, zaj, zene, tele fényképautomatával, mindegyik valami mást tud. Mi találomra kiválasztottunk egyet és benyomultunk mind a négyen. Ugye a japánok imádják a fotókat, de még jobban imádják azokat a fotókat, ahol nagyon kawaii-nak néznek ki. A kawaii szó aranyosat, szépet, cukit jelent, magas fejhangon és nyávogva, az ii-t jól elnyújtva kell kiejteni. Mondják szép nöre, gyerekre, de kutyára, macskára is.  Na most ezek az automaták a kawaii-ok világa, mindent tudnak. A mi gépünk hatalmas szemeket csinált nekünk, hosszú lábakat, kb. 20 évvel megfiatalított és tényleg olyan gyönyörüek vagyunk a képen mind a négyen, hogy attól le kell menni hídba! A végén még rajzolhattunk is rá (nyomtatás elött) mindenféle jópofa dolgot, szemüveget, kalapot, virágot, szívecskét és mind a négyen olyan boldogok voltunk a gyönyörü képektöl, hogy csuda! Azóta is kint díszeleg a hütön. Szeretem a kawaii fényképautomatákat. :-)

Na és aztán megnéztünk egy kapszula hotelt. Nem nagy szám, lakna benne a fene! Amikor munka után kicsit túllönek a szaké adagon és/vagy már nem megy vonat, akkor meg lehet szállni benne, mert elég kedvezö az ára, de nagyon nyomi.

De a lényeg, amiért mentünk, hehe!! Mindenképp szerettünk volna megnézni egy love hotelt, csak egyedül egyikünknek sem volt bátorsága, pedig utólag azt mondom, nyugodtan elmehettünk volna egyedül is. Na mindegy, lényeg, hogy négyen hatalmasakat vihorászva elhatároztuk, hogy nademostaztán! A love hoteleket több okból hozták létre. Egyrészt a nagyon kicsi lakásokban is van, hogy több generáció él együtt, a fiataloknak esélyük sincs egy kis egyedüllétre. Másrészt ugye a házasságoknak csak elenyészö százaléka köttetik igazi vonzalomból, a többi gazdasági kötelék. Ahogy az adott számú utód világra jött, férj és feleség között az estek nagy százalékában megszünik minden intimitás. Na de azt nem mondta senki, hogy házasságon kívül nem vonzódhatnak egymáshoz, nem igaz?! Harmadik ok, hát csak úgy. :-) ez a legjobb! Szóval ide járnak titkos találkákra, szerelmi légyottokra. Ha rossz is a házasságuk, azért nyiltan nem csalják egymást, a látszatra ügyelni kell. A love hoteleket arról lehet megismerni, hogy az ablakok be vannak deszkázva vagy egyáltalán nicsenek ablakok. Ezen bedeszkázták öket.

A parkolókat olyan ügyesen oldották meg, hogy minden rendszámtábla takarásban legyen, az utcáról senki sem tudja, hogy ki parkol odabent. Nehogy valaki felismerje, hogy jééé, a fönök meg hová jár!

Bemegy az ember, odabent egy hatalmas digitális-kijelzös automata fogadja portás helyett, amelyen ott világítanak a szabad szobák képei. Lehet választani, hogy piros, kék, arany szoba teszik-e jobban. Ha ezt sikerült kiválasztani, akkor gombnyomás és a gép megkérdezi, hogy egész éjszakára maradsz-e vagy csak kicsit "pihensz" 2 vagy  3 óra hosszat. Ha ezt is sikerült eldönteni, akkor a gép kiírja, hogy mennyi az annyi, az összeget bele kell helyezni egy résbe, kattog, visszaad, és a végén kidob egy szobakártyát. Azzal lehet vonulni. Amikor az idö lejár, megszólal a telefon, hogy akarsz-e még hosszabbítani. A mi esetünkben azért elöcsoszogott egy vén szipirtyó, gondolta mit szerencsétlenkedik itt ez a 4 tyúk. A nyanya simán lehetne póker bajnok, rezzenéstelen arccal megkérdezte, hogy akkor négyen vannak, ugye. Láthatott már karón varjút eleget, még ennél cifrábbat is biztos. Mondtuk, hogy csak érdeklödünk, majd a férjeinkkel fogunk visszajönni. Valaki egyébként már vissza is ment a férjével, de hogy ki, az maradjon hétpecsétes titok! (Mindenesetre azt nyilatkozták, hogy maradtak volna inkább otthon, mert igazából nem lehetett ezt komolyan venni, halálra röhögték magukat. Ja,meg hogy milyen hosszú két óra!)

A szobák nagyon tiszták, kultúráltak, és rendkívül felszereltek. :-))) A magazinoktól a filmekig, bilincs, korbács, ismeretlen rendeltetésü szerszámok, néhol kosztümök is, karaoke berendezés, minibár, szív alakú fürdökád, tisztálkodó és óvszerek széles választékban, szóval minden van benne.

Amikor a párocska távozni akar, a kijárat feletti két utcát figyelö kamerából (egyik a jobb oldalt figyeli, másik a balt) megbizonyosodhat, hogy nem fog pont szembejönni az utcán a feleség/férj, netán valamelyik beosztott. Magyarul tiszta a levegö, ki lehet lépni. Utána még egy fél órát hajlonganak egymásnak, ezerszer elhangzik, hogy arigato gozaimas (nagyon köszönöm), majd egyik jobbra, másik balra. Ilyen egyszerü ez. 

Ezek a hotelek egyébként nem túl drágák, volt már, aki körútra ment és végig ilyen helyeken lakott a barátjával, mert töredéke a rendes hoteláraknak. Igaz, hogy nincs ablak, de kit érdekel éjszaka. Lényeg, hogy csak pici böröndöt lehet bevinni.

Eléggé röhögve távoztunk. :-)

KARÁCSONYI BULI

Decemberben igazából más nem is nagyon történt, a pávakörél volt még karácsonyi buli, ott sokat dolgoztam, segítettem, dekoráltam, sütöttem és a végén nagyon jól sikerült. Emlékszem a tavalyi bulira, hááát, nem bégettem a színpadon jelentem! :-))) Elég normális müsor volt, a Diótörö került bemutatásra, na nem elöadásra, csak mesélés volt zongoraszóval, meg képek kivetítve, aranyos volt, jó volt.

Ilyen szép lett a terem:

Ja igen, meg itthon is volt karácsonyi buli, még mielött mindenki hazautazott volna, meghívtuk mi is a magyar csapatot, jókat föztem, ettünk-ittunk, jól éreztük magunkat.

Aztán jött az igazi Karácsony. Hazamentünk, mint mentünk, repültünk! Hosszú volt, fárasztó volt, de megérte. Sajnos nagyon rövid volt ez a két hét, de akkor is jó volt. Igazi, fenyöillatú Karácsony, család, szuper szilveszteri buli, újévi csobbanás Szigligeten, legalább 3 kilót híztam is, de még ezt is szerettem. A baj csak annyi volt, hogy sajnos tényleg csúnyán elkapott valami nyavaja és még mindig nem vagyok százas, de persze már jól vagyok. Több, mint 3 hete tart fogva a 7 fejü vájrusz, és ez sajnos rányomta bélyegét a hangulatomra. Pedig most nem olyan szívösszeszorított állapotban jöttem vissza, hanem teljes rutinnal, ismert helyre. Ráadásul a visszaúton kiderült, hogy a repülönket túlfoglalták, így kerestek önként jelentkezöket, akiknek nem annyira sürgös visszajönni. Jelentkeztünk. Így pár órával késöbb értünk ide Münchenen keresztül, viszont fejenként 600 eurós kártérítést kaptunk és ANA-val repültünk, ami elég jó. És végre elöször aludni is tudtam pár órát, ami lehet a betegségböl adódott...

 

 

2014

Amióta visszajöttünk, csak egyszer tudtam kimozdulni, az újévi bulira (Pávakör), szegény Izát is magammal vittem, mert valami igen drága és tradicionális müsort hoztak nekünk a japánjaink. A Kabuki színház zenei kísérete érkezett. Hát mit mondjak... Pikuláztak, doboltak, óbégattak. 

Elöször ugye jön a röhögéskényszer. Hogy ezt most tök komolyan gondolják. Láttam szegény Izán is,hogy nagyon küzd. Aztán egy idö után azt szoktam észrevenni magamon, hogy figyelek. Figyelem, hogyan veszi kézbe a hangszert, milyen mozdulatokkal helyezi vissza földre. Melyik ujjával hányszor és milyen erövel püföli a dobot. Aztán észreveszek szabályosságokat. Ha az egyik dobos azt mondja hoooo, akkor a másik joooo-val felel neki. Aztán megfigyeltem, hogy az egyik énekesnönek szabályos stoptábla alakú a feje. Aztán jön az apátia, nekem már minden mindegy alapon. És amikor ezeken túl vagyok, akkor kezdödik a relaxálás. Nézek ki a fejemböl és azt veszem észre, hogy hirtelen vége az egésznek, pedig még csak most kezdtem belejönni és élvezni! naaaaa, ne hagyjátok abba! de hiába, virágcsokor, integetés, kisurranás. :-( 

De a büfé az megvigasztalt.

Ló éve van mellesleg:

Na, akkor ennyit mára, egész megéheztem a látványtól, megyek eszem valamit.

2 komment

Visszapillantó

2014.01.12. 12:45 Szöszibolha

Már itt is vagyok, Mancika elment az apjával korcsolyázni Roppongiba, a Mid-Town-ba, aztán hazafelé hogy, hogy sem Izáéknál kötöttek ki, kiváncsi vagyok mikor botladoznak haza... :-)))

Ma még nem vállaltam be a jégen való ácsorgást, tegnap elmentünk egyet kajálni Shibuya-ba, meg benéztünk a Crocs bótba lábbelikért (sikeresen vásárlást hajtottunk végre, 4 párral távoztunk), na lényeg az, hogy az életemért küzdöttem, mire hazaértünk, szóval ma maradtam a sejhajomon itthon ni.

 

HAKONE

Ez volt eddig a csúcs, az egyik legszebb kirándulásunk. Egy nap alatt mondjuk nagyon fárasztó, de nem lehetetlen, viszont repülön és tengeralattjárón kívül szinte minden jármüvel közlekedtünk. Hakone a természet miatt szép. Itt nics valami híres buddha vagy templom vagy ilyesmi, viszont a természet gyönyörü és érdekes. Reggel ugye elindultunk a szokásos kis vonatocskával. Ebben semmi meglepö, minden így szokott kezdödni. Zötyköl, zötyköl, valahová odaér. Ott kiszáll, gyerekeket húzza, mint a rongyot, pisi, ivás, továbbmegy. Mikor érünk már oda??? Na, itt következett az, hogy felszállás egy ropeway-re, az olyan kis kötélpályás-felhúzós izé. Volt egy kis sor elötte, Mo-on vagy Ausztriában a lehetetlen felkiáltással távozók tömegét erösítettem volna, itt a nem könyökölünk, tolakodunk, hanem kivárjuk elvét követve a lehetetlennek tünö sor fél óra alatt benne volt a kötélpályás kütyüben.

A kis kütyü ment egy jó fé órát felfelé, ahol nem tudta bevenni a kanyart, ott ipszilonozott kicsit. :-) Így hol elöl ültünk, hol hátul. Közben gyönyörködtünk az öszi erdöben, röhögtünk a poénokon és fényképeztünk.

Lassan felértünk egy bizonyos ponthoz, ahol várt ránk a következö jármü, azaz egy sílifthez hasonló, billegö izé, aminek a látványától is a frász kitört, többen keresztet vetettek, de beszálltunk, és túléltük.

Egyre magasabbra kerültünk, aztán valahogy eltünk az erdö és holdbéli tájak fölött libegtünk, alattunk kén mezök, szép sárgák, kevés növényzet és fújt a szél eszetlenül, mi meg ott fent imbolyogtunk,de még mielött pánik tört volna ki, kiszállhattunk. Fúuuuuu.

Ott már bizony felvettünk minden cuccot, amit vittünk, olyan hideg szél nyargalászott, pedig addig finom meleg volt még. Még a napszemüvegemet is fevettem!! Na itt a lényeg az, hogy a sok kénes víz valahol mindig feltör, kis, forró, büdös pocsolyákat alkot, viszont némelyiknek szép a színe. Füst van és büdös, ahogy az ember megy, pont olyan, mint a pokol kapuja.

A képen is egy ilyen kis büdös pocsesz van, és a "halászó" bácsitól balra a földön van két ketrec. Abban vannak a már kész fekete tojások. Persze fehéren kerülnek bele a vízbe, ott a héjuk megfeketedik, belül viszont szép fehérek maradnak és keményre fönek. Aki eszik ilyen tojást, az 7 évvel tovább él, mint az elöírt. Ettünk. Jó magyar szokás szerint 10 db-ig meg sem akartunk állni, de aztán kiderült, hogy mindegy, mennyit eszel, a 7 év az annyi marad. 

Mikor már nagyon fáztunk, továbbmentünk a libegö kis "síliftekkel" és egyszerre egy csodálatos tó képe villant a retinánkba. :-) Ashi tó a neve.  Kicsit süthetett volna a nap, mert onnan már a Fiju san nem látszott, viszont elötte!!!!

Ugye milyen csodálatos???

Lényeg, hogy a tavon áthajókáztunk. Ezzel a szép kis hajóval:

Kis csini volt belül is. Láttunk a hajóról egy csomó piros tori-t, azokat a szép kis piros kapukat gondolom, amik a hajóról nagyon piciknek tüntek, a valóságban azonban hatalmasak.

Itt már nagyon elpilledt a társaság, így amikor kikötöttünk, gyorsan megkerestük a buszt, amivel visszaindulhattunk és felmásztunk rá. Busz, vonat, hazaértünk. Ide is még biztosan visszamegyünk, de ottalvással, amikor már melegebbek lesznek. Isteni lehet egy jó túrázás után bemenni egy ryokan-ba, megáztatni fáradt testünket és leáztatni a bürkénket az onszen 43 fokos vizében... :-)))

EDO MÚZEUM

Az Edo Múzeumba az egyik kedves japán nöcike vitt el engem meg még egy német nöt. Hatsue szerzett valamelyik ismerösétöl jegyeket és felajánlotta, hogy menjünk el vele. Elmentem és honoráltam neki egy kis üveg saját fözésü baracklekvárral. Azóta szinte a lányának tekint. :-))) 

Edo Tokió régi neve, és elég nagy elvárással mentem a múzeumba. A múzeum teljesen más, mint amilyennek képzeltem. Ha a szorgalmas kis Hatsue nem készül fel lelkiismeretétöl hajtva és nem magyaráz el mindent, akkor bizony nagy csalódás és értetlenkedés kísérte volna végig utamat. Igaz, hogy majdnem minden ki van írva angolul is, de akkor is csak egy nagy káosz lett volna. Mert ugye azt sehol nem lehetett elolvasni, hogy Tokió egy kis halászfaluból indult, melyik hídnak milyen jelentösége volt a fejlödésében, melyik Shogun hogyan fejlesztette, miket eszelt ki, miért, stb... Így viszont roppant érdekes és érdekfeszítö lett egyböl. Mindent lemaketteztek, a régi, iciripiciri kis házakat, mühelyeket, általában ezek úgyis "all in" voltak, hogy nézett ki az elsö áruház, az utcakép, a város különbözö pontjai, hogy készülnek a lenyomatos képek, stb, stb... aztán hogyan fejlödött Japán a nyitás után, milyen volt az elsö mosógép, autó, a "nyugati" stílusú lakás, ruha, na így már roppant érdekes lett egyszeriben. Örülök, hogy megnéztem!

Ezen a képen a régi életmód látható, a fekvö néni éppen szült, a bába füröszt, a kisgyerek ámul, apuka meg fogja a térdét, hogy jaaajjj, mit tettem én állat!

Itt a modern technika kipumpálta magából az elsö Subaru-t, a méretekkel már akkor is akadtak problémák:

MIURA-MIKAN SZÜRET

 

Még mindig szép volt az isö, még mindig érdemes volt kint bóklászni a természetben, hát így keveredtünk el egy mandarin farmra. Naná, hogy ezt is a japán csajok szervezték! Én meg gyorsan bejelentkeztem + jöttek az Izáék négyen, + volt náluk 2 vendég, így jöttek ök is, össz 9-en. Vonat, leszáll, ott már várt minket a "gazda" autókkal. Hát fordult többször... Hatalmas jégcsapretek ültetvényeken keresztül kacsáztunk felfelé, aztán odaértünk. A japánoknak gondolom ez olyan lehet,mint nálunk az almaszedés, de nekünk!!!! Peeersze, hogy gyönyörüen gondozott volt az egész plantázs, alacsonyak a fák, görbe ollókkal vágtuk el a kacsokat és a mikánok (ez az itteni mandarin neve) mézédesek voltak! Annyit ettünk, amennyi belénkfért, még annál is egy picit többet. Olyan szép idö volt, hogy akár rövidujjúban is lehett lenni. (nov.23.) Meg aztán hozhattunk is haza egy kicsit, azért természetesen fizettünk, és csak talán a duplájába került, mint a sarki zöldségesnél...  de az érzés kérem,a feeling ugye, az totál más volt! ;-))))) Dél körül, mikor már mindenkinek a fülén folyt ki a sok narancslé és rost, akkor jött a grillezés a fák között. Japán csajok elökaptak mindent, amire szükség volt és nekiláttak sürögni-forogni, na meg sütni-fözni. Rittyentettek is hamarjában olyan finom ebédet, hogy csuda! Csak úgy faltuk! Aztán késöbb még a gazda lefurikázott minket az óceán partjára, ott egy nagyot sétáltunk, beszélgettünk, a gyereket kagylót szedtek, lovakat kergettek, leterítettük a plédjeinket és napoztattuk az orcánkat! Az volt ám a dolce vita! Hihetetlen élmény volt, azóta is mosolygok, mikor mikánt veszek, ugyanis jó darabig nem vettem. Akkor úgy belaktunk, hogy csuda!

Na most megint kicsit abbahagyom, mert altatás és elötte a friss ágynemünek az ö felhúzás következik. Gyermek úgy jött meg a korcsolyázásból, mint egy rongybaba, semmi ereje, fáj a feje, egyik sarokból a másikba esik, atyauristen, ugye nem lesz beteg??!!!!  Igaz, hogy befalt 2 db hatalmas szelet frissen sült kenyeret pickszalámival, de ez nem jelent semmit, én is tudtam enni 39 fokos lázzal ... Holnap egyébként általános szünnap lesz Japánban, de szegény gyereknek van iskola, úszás, minden. 

Megyek, készülök az esti szeánszra, na és ilyenkor szoktak ezren hívni szkájpon! :-) De nem baj ám, akkor is örülök!

Szólj hozzá!

Visszatekintés

2014.01.10. 08:16 Szöszibolha

Hát igen, akkor most egy kis idöutazásban fogunk résztvenni. Semmi komoly, csak heteket ugrunk vissza, hogy dokumentálva legyenek ezek az apró, ám fontos zizzenetek kis életünkböl. Már el is felejtettem volna egy csomó dolgot, ha nem volna az okos kis telefonom (mellesleg ma reggel nagyon kiakasztott), amin a fotók mutatják egyrészt az idö múlását, másrészt azok alapján szépen visza lehet emlékezni dolgokra. A telefon azért akasztott ki, mert update-elte a Zember, erre némasági fogadalmat tett a hülye telefonja. Egész délelött szarakodtunk vele, mire kiderült, hogy ne zavarjanak üzemmódra kapcsolt. Még mielött valaki megkérdezné....

A képekröl meg eszembe jutott, milyen jó lenne ide is feltenni néhányat. Igen ám, de az nem olyan egyszerü, hogy kijelöl, beilleszt, ááá, nem, ez olyan direkte szökéknek való feladat, hogy aszongya url meg ilyenek. Ezzel is elment egy rakat idöm, de miután betegen fekszem (elméletileg) itthon, hát talán ezt is megoldottam. 

Sikerült összeszednem valami kórságos nyavaját otthon, az öreg Európában, amit elcipeltem magammal ide szuvenyírként, de nem akarom átadni senkinek. Ez egy ilyen szuvenyír. 10 nap után ma elöször érzem azt, hogy megmaradok. Komolyan, ilyen beteg nem emlékszem mikor voltam utoljára. Hát ezért a szobafogság, meg a szabad idö. Eddig olyan sok dolgot csináltam, jöttem-mentem, hogy tényleg nem maradt szabad gyököm a blog preciz vezetésére. Na de jobb késöbb, mint soha!!!

Na, ha így elnézem a fotókat, ugye rögtön kiderül, hogy tényleg volt szülinapom, amit meg is ünnepeltünk nagy csinnadrattával, felcserélt gyertyákkal és egyéb tök jópofa dologgal. Túléltem.  A csajok is nagyon édik voltak, mert ök is meg akarták ünnepelni velem, így kitaláltuk, hogy este vacsi Izáéknál (Izakaya), Emberek otthon vigyáznak  a gyerekekre, majd nyakunkba vesszük az éjszakát és jól kirúgunk a hámból. Ehhez képest jól megvacsoráztunk, közben pletykáltunk és röhögtünk. Aztán vártuk, hogy elálljon az esö. Aztán dumáltunk, aztán megint ettünk. Aztán volt egy jó erös földrengés, akkor ugráltunk, meg egymást ijesztegettük. Aztán megint vártuk, hogy elálljon az esö. Aztán arra gondoltunk, hogy most már ne menjünk sehová, és a végén hajnali fél ötkor hazabicikliztem. Még soha életeben nem bicikliztem hajnali fél ötkor Tokióban. Legalább ezt is megéltem. :-)

A földrengésröl jut eszembe, hogy pávaköri szervezésben elmentünk egy katasztrófacentrumba, ami talán minden kerületben van, és a kerület teljesen ingyért engedi be a látogatókat okulás végett. Ahol mi voltunk, ott a következöket próbáltuk ki. Tüz esetén füstben való menekülés: Egy kusza folyosóra kellett bemennünk, ahová kellemes illatú füstöt engedtek be, elmagyarázták, hogy a világító jeleket követve kell kitalálnunk és nem szabad a földtöl 50 cm-nél magasabbra kerülnie a fejünknek, különben kampec. Beszívod a gázt, füstöt, és kapáltak. Egyszerre öten mehettünk be, abból a mi csoportunkból 3-an éltük túl. Mármint nem igazából, hanem a figyelö berendezés szerint. :-) Aztán tüzet oltottunk, oltóberendezéssel, persze most csak víz volt benne, a tüz is csak úgy vetítve volt, de elég profinak tünt, ha nem alul oltottuk, akkor nem aludt el. Úgy locsoltunk, mint egy falka megvadult elefánt!

Aztán kipróbálhattuk, hogy milyen igazi tájfunban a szabadban tartózkodni. Jól beöltöztettek minket valami vízálló hacukába, csizmába ugrottunk, fejünkre ezer sapka, kapucni került, praclikra meg kesztyü. Aztán bementünk egy terembe, ahol korlátok voltak, azokba kellett kapaszkodni, elöttünk vetítövászon, azon ment a videjó, hogy meglegyen a feeling, majd jött a szél meg az esö. Úgy be voltam rezzentve, lelki szemeim elött láttam, hogyan fogok két kézzel csimpaszkodni a korlátba, a lábaim meg majd csak úgy lobognak utánam! Ehhez képest nem volt annyira durva, de legalább csurom víz lettem. Hejába védöfelszerelés, a könyököm csak úgy cuppogott a lében!

Végül pedig, számomra ez volt aztán a lényeg, volt egy födrengésszimulátor, azaz egy berendezett szoba, amit ráztak ezerrel. Megkérdezték, hogy mit kell csinálni, ha reng a föld, Mi az elsö, második, stb... tennivaló. A japán csajok csak úgy sorolták, hogy ajtót kitámaszt, gázt elzár, szomszédot ment, stb... én nagy szégyenkezve azt mondtam, hogy elöször is mentem a kis cinege életemet, minden ezután jön csak. Éééés, megdicsértek! Jajám, mert ha megmakkan az ember, akkor ki a rosseb nyitja az ajtót, zárja a gázt, he? Akkor a szomszéd is megszíjja! Nna, végül is logikus, nem? Szóval, bementünk a szobába, ahol is lemodellezték nekünk a 2011-es márciusi földrengést. Kiderült, hogy az itteni skála nem uaz, mint az otthoni, hanem kb. úgy van, hogy ami itt pl. 4-es, az egy otthoni ötösnek felel meg. Nagyon nagy vonalakban persze, ez most nem egy müszaki, precíz meghatározás. Hát, próbáltam állva maradni, de nem ment. Az embernek összecsuklik a térde, ezután villámgyorsan az asztal alá kell bújni, fejre párna, vagy valami hasonló, és az asztal lábába kell kapaszkodni. Kellett is tényleg, rendesen, különben úgy jár az ember, mint a lúd a jégen. Közben persze döltek le a bútorok (konyhaszekrény, tányérak, stb...), nagyon durva volt! Istenkém add, hogy soha ne kelljen ehhez hasonlót sem átélnünk a valóságban!!!! Elötte mutattak egy filmet a 2011-es födrengésröl, meg az azt követö cunamiról, komolyan majdnem elsírtam magam, annyira megrázó. Megnyugtatásként közölték, hogy a következö, jelentösebb födrengést Tokió területére várják nemsokára. Tökre megnyugodtam. Kérdés, hogy mi az a nemsokára...

Emígyen felkészülve jött el az öszi szünet az iskolában, amikor is apátlanul maradtunk, így arra gondoltam, hogy sebaj, szervezek én programot a lánykának, nem lesz itt unatkozás egy szál se!

TÁNCHÁZ

Elsö útunk egy magyar táncházba vezetett! Igen kérem, itt is hagyománya van a kalotaszegi meg mittomén még milyen táncikáknak. Gondoltam, jól van, elmegyünk, nézünk magyarokat, találkozunk, ismerkedünk, Emese, a magyar lány, aki japánra tanít(ott), mondta hogy ö is ott lesz, mert ö is táncol. El is mentünk, szemünk-szánk elállt a csodálkozástól. Az itteni táncház kísértetiesen hasonlított a bécsire, azaz az ambiente, a hangulat, a a terem, minden szinte ugyanaz volt, még a zene is! :-) Lepukkant alagsori nagy terem, nyenyerézés, pálinka, sör, kolbász szag, józanul számomra nehezen elviselhetö. Kell kb. fél óra, hogy átvegyem a hangulatot, és bár behúzni a körbe 6 ökörrel sem fognak soha, de legalább a szórakozás szintjére kerülök azáltal, ahogy elnézem a többieket és megtalálom a humorérzékemet. Rengeteg japán volt. Alig volt fehér ember! A zenekar is tisztán japánokból állt össze. Úgy csujjogattak meg ropták, hogy egy magyar sem jobban! A többségen igazi magyar népviselet volt! Akin nem, az is próbálkozott, így lettek furán értelmezett magyar népviseletek: vagy melegítö pörge kalappal, vagy cigány ruha, esetleg "kérek egy sört" feliratos póló. Felállítottunk egy teóriát: ha a világon minden nép kihalna és csak a japánok maradnának meg, akkor is újra lehetne éleszteni az összes kultúrát, mert a japánok ha egyszer a fejükbe vesznek valamit, akkor azt 150%-osan megtanulják és müvelik. Így pl. a magyar népzenét és táncot, de az oroszt, az lengyelt, az indiánt, a hastáncot, szóval mindent!!!

Próbálok betenni róla egy képet.

Úgy nézem sikerült...

DISNEY SEE

Aztán egy szép keddi napon, amikor a japán iskolákban biztosan nins szünet és hétvége sincs, elhatároztuk, hogy elmegyünk Disneyland-be. Jöttek velünk Mancika legjobb barátnöjéék= anyuka+2 gyerek. Reggel nyitás elött már odaértünk, megyünk, hogy akkor jegyet kérnénk szépen, erre közlik, hogy jegyeeeeet, ja, az már nincs. Teltház, nem engednek be több embert. Szánkat kerekre igazítottuk, némi ooooo ki is csúszott rajta, majd mondtuk a gyerekeknek, hogy bögés in-dul, elöadtuk, hogy a messzi júrópból érkeztünk, csak ezért és csak ma, szegény gyerekek, stb... és nem használt. Jött a fönök szaladva, kezét tördelve, meg a helyettese is, de nem és nem, ha nincs jegy, akkor nincs jegy és bukta van. Esetleg menjünk át a Disney See-be, az még nincs tele, de siessünk!  Az onnan 2 megálló a disney-s vonattal, aminek mikiegér fej az ablaka. Átmentünk, mert mit lehetett tenni... Ez a kép fogadott minket a pénztárnál:

Ez pontosan másfél órás sorbanállást jelentett, de bejutottunk!

Több millió ember lehetett ott bent egyszerre, alig lehetett lépni, számomra ez maga volt a pokol. Egyébként az egész tényleg nagyon szép, meseszerü, óriási, gyerekeknek hatalmas élmény, maga a paradicsom, bár ennyi emberrel inkább lecsó. Az elsö, amit láttunk egy csodálatosan megcsinált tengeri show volt, de fél óránkba került, mire megtaláltuk azt a pontot, ahonnan valamicskét lehetett is látni.

Mindenért sorban kellet állni, ha az ember akart egy kis pattogatott kukoricát, azért is egy km hosszú sor kígyózott... Az attrakciók (hullámvasút, ilyesmik) elött táblák jelzik, hoy mennyi idöt kell várni, mire sorrra kerül az ember. Azt hittem rosszul leszek, mert 120-180 perces idök voltak megadva!! A gyerekek meg zsibongtak persze, hogy de ide szeretnék felülni,meg oda szeretnék, meg éhes vagyok, szomjas vagyok, pisilni kell.... Legszívesebben azonnal hazajöttem volna, de a belépö enyhén szólva is borsos. Másik lehetöség az volt, hogy az ember húz egy jegyet a kinézett attrakciónál, és a jegyen jelzett idöpontban visszamegy, és akkor nem kell sorbaállni. A reggel 11 felé húzott jegyen 22:30 állt.... Mindenesetre a gyerekek képesek voltak kivárni pár sort, mi a másik anyukával addig látványosan hüledeztünk a közönségen. Iskolás gyerek szinte nem volt, csak fiatal felnöttek. Ja, meg babakocsik ezerszám. A japán fiatalok körében nagyon menö kijönni a Disney-be és ott eltölteni egy napot. Mindenféle maskarákba öltöznek, és rendkívül élvezik. Ami nekik ilyen felemelö, az nekem valahogy nem volt az. 

Végül is aztán enni is tudtunk Ariel palotájában, McAriel menüt, de az legalább jó volt. A gyerekek voltak repülöszönyegen, ilyen-olyan pörgettyükön, repülös szimulátorban, vizi jármüvön, kaptak fagyit, és gyönyörü idö volt, meleg. A legvégén, amikor már alig bírt el a lábam,  Mancika meg a kisfiú kikönyörögték, hogy menjek be velül a Tower of Terror-ba, mert oda felnött kiséret nélkül nem engedték be öket. (a máik kislány nem akart, az félt) Ekkor már persze öreg este volt, de legyen, bementem velük. Másfél órát álltunk sorba... Kívülröl nem is volt olyan vészes...

Meg belül sem elöször. Meséltek valami sztorit, persze japánul(!), attól a japánul értöknek már el is torzult a fejük, de mi csak mentünk mit sem sejtve, voltak ilyen-olyan szellemes képek, meg kicsit félemetesen berendezett szobák, mígnem egy lifthez értünk. Oda sajnos be kellett menni. Beültünk, székek voltak benne, becsatoltuk magunkat. A liftben volt egy tükör, amiböl egyszercsak eltünt a tükörképünk.... lassan megindultunk felfelé. A torony legeslegtetejébe értünk, ott hirtelen kinyílt a lift ajtaja és káprázatos látvány tárult a szemünk elé. Egész Tokió kivilágítva, óriáskerekestül, tornyostul, öblöstül, mindenestül, csodálatos volt. Ja. Egy pillanatig. Ajtó bezárult, mi pedig szabadesésben zuhantunk lefelé. Hajam az égnek állt, a táskámat a lábammal szorítottam le a földre, nehogy elrepüljön, és úgy éreztem, hogy a szívem a seggemen csúszik kifelé. Késöbb kicsit szégyelltem magam az artikulátlan oroszlánbögésért, ami elhagyta a számat, de állítólag a kutyát nem érdekelte, mindenki arra koncentrált, hogy túlélje. Amikor úgy látszott, hogy sikerült, akkor mégegyszer felhúztak minket, itt már mindenki elöre üvöltött, mert tudtuk, mi következik. Legszívesebben sírtam volna. A gyomrom megint felkúszott a agyalapi mirigyemhez, de aztán valahogy kint voltunk. Hát, elég ramaty állapotban távoztunk, tény. A kissrácnak csak a szája széle remegett, de mutatta a bátrat zöld fejjel, nekem a térdem remegett meg az egész belsöm, Mancika bögött,mint a záporesö meg röhögött is egyszerre. Egymást vigasztaltuk! SOHA TÖBBET!!!!  Az egész aztán egy hisztériás röhögögörcsben és fél órás csuklásban végzödött. Este 11-re értünk haza. 

TODOROKI

Másnap ájultan aludtunk és próbáltuk kiheverni a borzalmakat, így csak nagyon lájtos délutáni sétára mentünk, Csak azért említem meg, mert igen érdekes, hogy szinte a város közepén létezik egy kanyon. Pici, de kanyon. Kb. 1 km hosszú és tényleg szép. Oda mentünk sétálni és kipihenni magunkat. Közben vannak szentélyek, kegyhelyek, kis ligetek, egy pizzéria, nagggyon kis cuki!

SEA PARADISE

Nnna, hát haladjunk tovább az idöben, azon a héten volt még egy nagyobb szabású kiruccanásunk a drága kislányommal. Yokohamában van egy Sea Paradise-nak elnevezett tengeri központ. Van benne akvárium, múzeum, egy lelátó, ahonnan különbözö show-kat lehet megnézni, aztán a parkban van egy állatsimogató, mindeféle vizi cucc, amire fel lehet ülni, szóval egész jól hangzott. El is mentünk, amennyire sokan voltak a Disney See-ben, olyan kevesen lézengtek itt. Nagyon kellmesen éritett e tény, végre levegöhöz és szabad térhez jutottunk. Elöször az akvárium-múzeumba mentünk, ott megint ezerféle tengeri kütyüt lehet megszemlélni, van csöves alagút is, az ember feje felett úsznak a cápikák és rájikák, nagyon helyes. A lejobban egy bálnacápának elnevezett pöttyös és hatalmas lény tetszett nekünk, össz. 2 db volt ott belöle, rém ronda és marha nagy, hatalmas pofával, egy egész csónak szinte belefér. Állítólag ilyen állat csak Okinawán van még.

Ezen a képen nem is tünik olyan nagynak, pedig böszme nagy állat, tényleg! Azon is meglepödtünk, hogy mekkora egy rozmár, állati az is, akkora "tenyere" van, mint egy szívlapát, nem is beszélve az agyarairól!  Mikor minden tengeri furcsaságot és aranyos delfint végignéztünk, akkor kezdödött egy hawaiian show, voltak delfinek, fókák, és belugák. Hogy azok milyen aranyosak! Olyan cuki gömbölyü a buksijuk, meg ráadásul fehérek is, meg kell öket zabálni! Volt nagy tapsolás, bár be kell vallanom, Grand Canaria-n sokkal jobban tetszett a delfin show...

Késöbb Mancika rábeszélt, hogy üljünk be valami kerek vizijármübe, mert az olyan jópofa, bele is ültünk, az csak késöbb derült ki, hogy valami vadvizi árokba megyünk vele, marha jó volt ugyan, de megint rettentö vizes lettem. Szerencsére még aznap is meleg volt. Aztán egy kis lagúnába is bementünk egy apró elektromos viziautóval. Gondoltam ám legyen, ugyan nem értettem mi ebben a rendkivüli. Aztán megértettem. Ugyanis a kis lagúna tele volt delfinnel. És amig az ember ott autókázik, a delfinek fel-le buknak, megnéznek és hát nem egy utolsó érzés ott lenni közöttük... :-)))) Nagyon jó volt!!!! Az eszembe sem jutott, hogy akár fel is dönthetnek. Hát miért is tennének ilyet azok a kis aranyos állatok!? Ezután még be kellett menni az állatsimogatóba. Elötte terembe beterel, info és filmvetítés japánul. Kezeket lefertötlenít és utána lehetett bemenni az állatok közé. Drága kislányom megsimogatott egy fókát, majd kerekre nyílt szemekkel közölte velem, hogy anyaaaaa, deiszen ez szörös!!!!

 

Lehetett egy Tororo-nak nevezett belugát is simogatni, delfint, és cápát is. Meg is simogattam, tényleg nagyon reszel a böre! Manci is megsimogatta, de közben majdnem becsinált szegényem.  :-))) Azután még a parkban mászkáltunk, felültünk egy csomó pörgettyüre, meg egy hatalmas izére, ami igazából egy nagy torony, van rajta körben egy sálszerü építmény, abban ülnek az emberek, az a torony mentén felszáll, körbe megy, majd leszáll. A kilátás pazar, van egy egy hatalmas hullámvasút is, aminek egy része a tenger fölött található, óriási és félelmetes. Mondtam a Mancinak, látod, ez az amire NEM ülünk fel. :-))) nagyon nagy megelégedettséggel jöttünk haza innen, öszintén ajánlom mindenkinek gyerekkel vagy anélkül is.

NIKKO

A szünet utolsó szombatján pedig eljutottunk végre Nikko-ba. Nikko a világörökség egy része, csodálatos templomokkal, kertekkel, mindez valami meseszerüen szép környezetben. Tokiótól kb. másfél-két óra vonattal. Szinte az egész magyar csapat jött, kalandozó magyarok néven bevettük Nikko-t. Volt ám buli! Reggel a vonaton nem volt ülöhely, a gyerekeknek kiterítettünk egy picknick plédet, azon gurultak elöre-hátra, álmosak voltak, éhesek és nyügösek. Azért lassan odaértünk és megnéztük a látnivalókat. Persze nem mindent, azt egy nap alatt nem nagyon lehet, és különben is Emberrel is el kell majd még menni, mert ö még nem látta. Ott már kezdett színesedni a lomb, ez nov. 2. körül lehetett, Nikko a hegyek között van, és hát gyönyörü volt. Ahogy a megállótól haladtunk a látnivalók felé, egy helyen az utcán leültettek minket kis székekre, kezünkbe nyomtak valami kulimájszos japán édességet meg zöööd teát,  a mocha-t, amit egy borotválkozópamacsra kisértetiesen hasonlíto kis izével habosítanak fel. Külön-külön mindegyik szokás kérdése, de együtt a kettö kifejezetten élvezhetö ízvilágot alkot. Miután ettünk-ittunk, mehettünk a jókívánságokkal egyetemben. Aranyosak, nem? Láttunk csodaszép kölámpás sort. Annál egy igen érdekes figura kirakott egy statívot, arra a gépét és fotózta saját magát. A képsorozat célja érdekes lehetett, ugyanis a figura (szerintem pasi) harisnyakötöben, füzöben és álarcban parádézott és rendkívül nagy nézöközönséget vonzott be. :-) Késöbb megnéztünk egy helyet, ahol rengeteg kis piros sapkás szobrocska sorakozott, hosszan egymás után. Ezeket a szobrocskákat a meg nem született ill. halva született, bár leginkább az elvetetett babák emlékére állítják. Az az érdekes, hogy nincs benne semmi riasztó vagy borzasztó, hanem inkább nyugalmat árasztanak, talán ez segít megbirkózni a nöknek ezzel a nem mindannapi veszteséggel. Akárhogy is dönt egy nö, akkor is megnyugató lehet, ha el tud búcsúzni, vagy abban hinni, hogy majd egyszer, máskor megszülethet az a gyerek... Szerintem ez sokkal jobb, mint a szönyeg alá söpörni a dolgot és egy életen át ezen rágódni. Modom, a japánoknak van valami egészséges hozzáállásuk a természethez. Nem messze a szobroktól volt egy frankó picknikezö hely, ott aztán elövettük, ki amit hozott és hatalmas falást rendeztünk. Olyan hangulata volt ám annak!!!! Sutty, este vissza, annak a napnak is megvolt a maga értelme és haszna. És azok a színek, istenem, photoshoppal sem lehetne szebbet csináni!

Aztán végre elkezdödött az iskola! :-) Nagyon élveztem egyébként ezt az egy hetet itthon gyermekecskével, de azért néha nem baj, ha elkezdödik a suli... :-)

AKIGAWA

Ide nov. 8-án mentünk,  pávakörös szervezésben. Mivel az öszi erdöböl sosem elég és itt az ösz tényleg az a szép ösz, meleg, kellemes, napos és imádnivaló, minden alkalmat kihasználok, hogy kirándulni mehessek. Elvittem magammal Izát is. A japán csajok, akikkel szervezzük ugye a programokat, olyan lelkesek, hogy minden kirándulást és helyszínt képesek elöre letesztelni. Ide is elmentek, így már simán tudták, hogy melyik turistaúton kell haladnunk, kb.mennyi idöt fog igénybevenni, szóval alaposan felkészülnek és ezt hihetetlenül értékelem bennük! Föleg azért, mivel nekem és minden gyerekes anyukának idöre kell hazaérnem, így nem mindegy, hogy ott kezdünk el még csak keresgélni meg tapogatózni és húzni a drága idöt. Így meg cakk-cakk, minden tökéletes. Egy kis patakmeder mellett haladtunk, gyönyörü erdöben és egy csomó vízesést volt szerencsénk megcsodálni. A vízesések alatti kis tóban is szívesen megmártóztam volna, de sajnos nem szabad, mert ezek a vizek védettek. Aztán volt persze tea meg kajálás egy teraszon, mely a patak fölé nyúlik és olyan hangulata van!!! Tudnak, hiába, tudnak!

SHINJUKU NIGHT

Sajnos aztán a csapatunkból az egyik család hazaköltözött. :-( Tokió olyan, mint egy nagy pályaudvar. Jönnek-mennek az emberek. Szóval Ritát el kellett búcsúztatni, és mivel a múltkor nem lett a kiruccanásunkból semmi, így most aztán nem volt pardon, nekiindultunk a naaagy és izgalmas tokiói éjszakának. :-))))))))) Rita elöre kinézett egy bárt, oda megyünk és kész. Mentünk is. Hát elsöre eléggé megrettentem, hogy pont oda, abba a vasajtós izé... bármi lehet mögötte ugyebár... Hatalmas ajtónyi fekete kidobóemberek és behívó emberek, de nem mennek az agyadra, elég kulturáltan csinálják. Mindegy, nagy levegö, bementünk. Volt zene, táncplacc, vonaglórúd, és sok szempár, akik nem hittek saját maguknak, hogy 4 fehér nö... volt sikerünk azonnal. Olyan piát kaptunk, ami világított a pohárban, és amikor ment el a fénye, egy lámpával megvilágították. Kellett egy kis idö, míg összeszedtem magam, valahogy sosem voltam az a diszkóba járó alkat, meg már így ennyi idösen, ugye... de! Arra gondoltam, hogy tök mindegy, ezeket az embereket a büdös életben nem látom többet! Ez aztán jókedvre derített!  Érdekesnek találtam, hogy akármilyen kis szolidak a japánok, azért bepróbálkoztak. Mutattam a jeggyürümet, márminthogy férj van meg minden, és nem pasivadászaton vagyok, hanem csak lötyögni a csajokkal, de erre mutatta, hogy ja, olyanja neki is van, hát kit érdekel!? Mondtam, hogy engem. Nagyon is! és akkor szépen, kulturáltan leléptek. Komolyan, semmi gáz nem volt.  Hazafelé  megcsodáltuk az utcán lévö óriásplakátokat, amin fiúk fotói voltak, bérelhetö fiúk. Brrr, bele is halnék!!! Nöi ruhában ártatlan kislányoknak néznének ki. De komolyan!!!! Nem beszélve arról, hogy nem rendelkezem sem B sem C számlával.  Az azt jelenti, hogy ugye itt Japánban mindig a nök a családi pénzügyminiszterek. Apukának kutya kötelessége a fizetését az utolsó centig leadni a "sárkánynak". Aztán majd kap zsebpénzt. Vagy nem. Namost ezt a cégek is pontosan tudják, így egy jobb beosztásban lévö munkatársnak kvázi falaz a cég. Anyukának prezentálják az A számlát, hogy ennyit keres apuka, apukának pedig a maradék fizetését B és ha kell még C számlára teszik rá. A B számla általában a hosszútávú barátnöre kell, a C pedig a többire. Régen állítólag az ilyen jellegü kiadásokat még az adóból is le lehetett vonni. Ma már nem. Persze anyukák sem maradnak ám adósok! Az a sok privát nyelvtanár meg személyi edzö, jaja!!!

Aztán még Joe kocsmájában bevártuk az elsö metrót, hogy a többiek hazamehessenek, mi meg az Izával hazatértünk hozzájuk, mert Mancikám ugye ott volt megörzésen náluk,  így hajnali fél hatkor le is feküdtünk. Máskor elöbb kelek..... de azért nagyon jó volt egyet kimozdulni, igaz, hogy másnap mindenem fájt az izomláztól, nem szokta a cigány a szántást, de akkor is jó volt! :-)

Mi volt még???

PALACSINTA

Ja, Mancika kicsit beteg lett, torka fájt meg kicsit lázas volt, de szerencsére semmi komoly, Sziszi macska remek gyógyerö, addig dorombolt, míg meg nem gyógyult. :-) Lényeg az, hogy nem mehetett iskolába, ezért amikor már jól volt, kénytelen voltam magammal vinni a híres Gundelpalacsinta sütési akcióra. Vittem páleszt is, biztos, ami biztos alapon, mondtam, csak körtéböl van, gyümölcs, bio, nem kell töle megijedni. Hát szegény japán nöcik ráhúztak, aztán fogták is a nyakukat, mert meg akartak rögtön fulladni! Mondták, hogy hát ez éget meg minden, te jó isten!!! Mondtam no para, csak figyeljenek! Sütöttem nekik a palacsintát, annyira tapsoltak, mikor sikerült megfordítanom, ök is megpróbálták, nagyon lelkesek voltak!!! Finom is lett, ették ezerrel! Késöbb még kértek a pálinkából. :-) Kérdezték, hogy is van ez, mondtam, hogy a szomszédunk fözte, majd elöadtam nekik a pálinkafözés rejtelmeit.  Meg hogy lehet persze szilvából, barackból, stb... Egyszercsak jött az egyik suttyomban és mondta, hogy neki az idén termett egy kiló szilva a kertjében, nem fözné-e meg azt is az a jó kis szomszéd! Akkorát derültem, mondtam szegénykének, hogy a szomszéd Mo-on van, nem itt, és egy kiló szilva magostul bizony igen kevéske... de majd hozok még neki! :-)))

SHIRABIYOSHI & SHOMIYO

 

Hát hogy a kultúrának is adjunk egy kicsit, a pávakörben ismét sikerült részt vennem valami igazán ösi, japános dologban. Elmesélték, hogy amikor a buddhizmus elérte Japánt, összesen 3 nö csatlakozott a rendhez, és  ez a három apáca volt hivatott a császárnö udvarában az összes rituálét vezetni. Ezek nagyon bonyolult énekek, meg szövegek. Na és most még létezik két nö, akik ezt a mai napig tudják, egyetemen hosszú-hosszú évekig tanulták. Ezért olyan különleges és egyedi a dolog. Mentem, hogyne mentem volna! Aztán megint ugye: nagy várakozás, megjelenik egy bohócruhába öltözött nöci és olyan, de olyan hangon kezdett el énekelni, hogy a haj majdnem lejött a fejemröl. Iszonyú erös, férfias, zengö torok, kitartott hangok, remegett a májam is bele. De ez még oké. Jött a másik nöci egy dobbal és számomra teljesen véletlenszerüen és ok nélkül akkorát rávágott a szerencsétlen dobra, hogy majdnem a dobhártyám beszakadt. Mondta hozzá azt is hogy oooooooooo. A hangsúlyt közben felfelé vitte rettentö szigorúan.

Megtapsoltam.

Azt hiszem itt most szünetet kell beiktatnom, mert a java még hátravan, de igyekszem gyorsan folytatni!

Szólj hozzá!

Hétvégi örületek...

2013.10.18. 08:47 Szöszibolha

Mondtam az én drága jó férjemnek, hogy mostanában igencsak hiányolom a kirándulásainkat. A bakancsosakat is, meg a repülösöket is. Tavaly ilyenkorra már agyon mentük meg túráztuk magunkat, az idén kissé el vagyunk lustulva. Na de menten jött is a válasz, hogy ugyebár eddig olyan meleg volt, hogy bele is döglöttünk volna a kis laza túrákba, másrészt meg sokszor nem volt itthon hétvégén (mármint a férjecske), harmadszor pedig nem figyeltem-e fel arra a tényre, hogy minden hétvégénket bulizással töltjük. Erre az Iza azt mondta, hogy "figyeled, hogy a 8. hétvégénket isszuk el együtt?":-) Ami nem egészen igaz, mert én tudvalevöleg nem iszom, férj is csak moderáltan és csak néha, de a buli része stimmel. Nem mintha bánnám, söööt, egyáltalán nem bánom, csak megállapítottam a tényt.

Most hétvége után ráadásul a hétfö is szabad volt, mert okt.14. kérem a sport ünnepe. (Meg az unokaöcsémé is.) Nem kell beleképzelni semmi fárasztó dolgot, föleg azért nem, mert ilyenkor nem is érdemes semmit betervezni, legjobb  otthon maradni. Ugyan én elterveztem, hogy idemegyünk-odamegyünk, éjszakázunk, túrázunk, onszenezünk ésatöbbi, de hamar lehült a lelkesedésem, mert kiderült, hogy elfelejtettem azt az apró kis részletet, hogy ilyenkor egész japán beindul, és ök is pontosan azt tervezik, amit én. Így aztán szállás már csak 700 euróért volt egy éjszakára hármónknak. És öt percre rá már annyiért sem. Szóval ilyenkor jobb maradni az ülepünkön, hacsak valakit nem kifejezetten az szórakoztat, hogy több millió ember társaságában próbálja meg felfedezni a természetet. Én sajnos nem ebbe a csoportba tartozom.

Na de akkor mi legyen? 3 napig itthon örjöngeni? Gyorsan kész is volt a terv: szombaton elmegyünk egyet hajókázni a kedves, összeszokott csapattal (volt hely!), vasárnap lazulás itthon, házifeladat, gyakorlás, egyebek, hétföre pedig férjecske meghívta hozzánk azt a francia kollegéját +családot, akikkel tavaly Kiotóban voltunk.

Hát a hajókázás maga megér egy misét! Volt szervezés, az öt db gyermeket elhelyeztük az Izáék lakásában és egy nagyon kedves, fiatal magyar lány (ill. asszony), aki ovónéni is, elvállalta, hogy szittyózik pár órát velük. Pontosan 6-7 órát. Kicsit rá kellett beszélni ugyan, de sikerült. Mancikánk orrolt kissé, hogy mi az, hogy öt letámasztjuk, de mondtuk neki, hogy ez pedig felnöttprogram és kész. Majd ö lehet a segédsintér, azaz nevelheti a többi kölket, söt osztályozhatja is öket. Ez így már elfogadható felállás volt számára, mi pedig elmentünk a jól megérdemelet felnöttprogramra. Utólag azt mondom, hogy gyerekekkel valóban megörültünk volna. A hajóhoz el kellett mennünk elöször is metróval egy helyre, onnan pedig a hajótársaság fekete busza vitt minket a kikötöbe. Úgy nézett ki, mint egy hullaszállító, ennek megfelelöen az elsö közös képeken még elég ünnepélyes és komolykás képet vág a társaság. Szende mosoly, önuralom. Érdemes összehasonlítani ezt a képet azzal, amit a visszaúton csináltunk! :-)))))) A hajó úgy müködik, hogy három órán keresztül úszkál, addig korlátlan evés-ivás, egy folyón lecsurog, bekúszik a tokiói öbölbe (addigra már este van és kigyúlnak a fények.) Pazar a városra való rálátás, tényleg tök szép, tesz egy nagy kört, majd a hajó viszacsurog a folyón a kiindulási ponthoz. Addig az úri társaság szórakozik.

Az "úri társaság" elöször is megkereste a hajót, ami pazarul fel volt díszítve lámpásilag, fénylett, csillogott. Inkább egy bárkára hasonitott, egy pici nyitott résszel, különben meg zárt osztály. A bejáratnál hányós zacskókat osztottak, gondoltam is, milyen elörelátók. De nem az volt, hanem a cipönket kellett levenni és a zacsiba helyezni. A cipöt azért kellett levenni,mert a hajó belseje tatamis volt és ez még semmi, sajnos  az asztalok is japán stílusban a földtöl kb 15 centire voltak, tehát kezdödött a földön ücsörgés. Mutatták, hogyan üljünk rá a sarkunkra, persze! Ki a jó isten bírja ki úgy órákig?? A japán csajok lába már tuti, hogy attól olyan görbe, kicsi koruktól úgy kell ücsörögniük, persze, hogy elgörbül, mondjuk így viszont pont belefér a seggük abba a kis fészekbe, ami a görbe lábból adódóan képzödik. Naná, hogy úgy jobban bírják! Hát mi ültünk így, úgy, nyakunkban a lábunkkal, kinyútjva, egymás ölében, törökülésben, és persze, hogy rövid szoknya volt rajtam! Két asztalt foglaltunk el, a többinél japánok ültek. Minket ültettek a kijárathoz biztos, ami biztos alapon... Aztán az is kiderült, hogy az asztalunk valójában egy fözölap, amin majd nekünk kell sütnünk- föznünk. Az italokat kihozták. Egy harsogó egérhangú pincérlány egy narancssárga tölcsérbe belemondott valami nagyon fontos infót, aztán már el is indultunk, és hozták a kicsi tálkákat, tele kicsi, nyers kajával. A platni alá begyújtottak és kezdödött a haddelhad. A tálkákban jobbára összeszelt káposzta volt lében, meg némi kis sonka, sajt, néhány szelet padlizsán, egy nyers tojás, meg az egyiken valami piros hús szerü izé, amin el is kezdtünk tanakodni. Az elsö variáció szerint ez here. (???) De ahhoz túl hosszúkás volt. Én rák ollójából kihalászott húsra tippeltem, de az sem igaz. A heréhez volt közelebb, ugyanis inkább két hatalmas petefészeknek nevezném, mivel a felhasításuk után kiderült, hogy tele vannak ikrával. Na de most akkor hogyan? Olaj a platnira, megsütöttuk a káposztát, petefészket külön, majd olvasztottunk rá sajtot, meg a tojást is külön. Közben lopva a japánok asztala fele kacsintgattunk, de láttuk, hogy nekik tök másképp néz ki a cucc. Na, a pincér gyerek nem bírta tovább, odajött, hörgött egy csomót mély torokhangon, hatszor elnézést kért, meghajolt kilencszer és megkérdezte, hogy segíthet-e. Mondtuk, hogy hát peeersze, csak nyugodtan, úgysincs halvány fogalmunk sem. Na, ö meg mint a villám összeszelt mindent apróra, sonkát, padlizsánt, petefészket, leöntötte lével, belekeverte a sajtot, lett belöle valami kiterített kulimájszos izé.... én hösiesen ettem belöle 5 kanállal, a többiek ennyit sem, csak hümmögtek, hogy hát érdekes, érdekes. Az érdekes az én olvasatomban annyit jelent, hogy udvariasságból nem mondom ki nyíltan azt, hogy pocsék. Aztán vállat vonva úgy döntött a társaság, hogy akkor inkább isznak. A következö kajánál már szeleteltünk mi is, mint állat, de a pincér gyerek megint odajött. Láttam, majdnem kiugrott a szeme a gödréböl, mikor észrevette, hogy ezek az örült, barbár külföldiek a kötöanyagból = tojás tükörtojást készítettek. Egy megvetö mozdulattal kidobta, közben morgott hozzá, majd hozott egy másik nyers tojást es megmutatta, hogy a tojást össze kell keverni a többi cuccal, hogy szép, omlett szerü lepényt tudjunk sütni belöle. Nem ám tükörtojást!!! Na, de eddigre a társaság felében már munkálkodott kb. 4 sör, emelkedett a hangerö és fokozódott a hangulat. Mondhatni elég harsányan nyerítettünk, csak akkor lett csönd, mikor a kajára rábólintott a pincér csávó, hogy nnna, most kész, ilyennek kell lennie. Iza férje, csapatban betöltött szerepe szerint mókamester, nézte a kaját, csak nézte, majd kimondta, amit mi nem mertünk, hogy hááát gyerekek, ez pont olyan, mint amilyet a lakodalmas kutya minimum egyszer már kiokádott. Robbant ki belölünk a feszültség és a megkönnyebbülés elárasztotta hajót. Ez minden egyes kaja elkészítésekor így volt, a végén a japán útitársak már csak azon szórakoztak, hogy ezek az ütödött gajdzsinok mi a francon röhögnek ennyit, mit rendeznek és föleg miket föznek! Japán ember arcán nem nagyon lehet látni érzelmeket. Általában. Max. udvarias mosolyt. Nnna, itt most eleresztették magukat, ordítva röhögtek rajtunk és minden akciónkat hangos éljenzés követett. A pincér gyerek kiment a fedélzetre, mégis ugye szolgálatban volt, és ott röhögte ki magát, közben csapkodta a térgye kalácsát. Aztán felfigyeltem, hogy hoppá milyen gyönyörü az öböl, felálltam és próbáltam fényképezni, kicsit kijjebb merészkedtem, pont abban a pillanatban fordultunk rá egy hullámra, ami be is terített rendesen. De nem baj, meleg volt nagyon!  

A végén szegény pincér könyörgött, hogy fejezzük be a kajálást, mert mindjárt visszaérünk a buszhoz. Mondtuk neki, hogy mind az övé lehet, viheti! Egyébként a magyar tudásuk is sokat javult, mert amikor mókamesterünk magyarul csak annyit mondott a pincérlánynak, hogy "hozzál még egy sört drágám", a csaj mosolyogva indult a sörért. Aztán eszünkbe jutott, hogy hajajj, hiszen még nem is danoltunk! De akkor már  el kellett hagyni a bárkát és visszaszáltunk a buszra. Na most elötte milyenek voltunk? ünnepélyes, komolykás? Most már szétzilált, agyon röhögött. Szende mosoly, önuralom? Görcsös grimasz, hogy ne fájjon, és ereszdelahajam. Japán társaink közel jöttenk hozzánk, nehogy lemaradjanak a show végéröl. Ekkor kezdödött a danolás. Ök is akartak, így aztán magyar nótákra tanítottuk öket, mindig csak a végét kapták el, mondtuk nekik, hogy amikor intünk, mindig mondják azt, hogy som vagy azt, hogy ban, vagy éppen milyen rím jött. Hát, volt buli. Haltunk meg. A végén az egymillió kép után még ajándékot is adtak, majd ezerszer megköszönték a szép estét. Érdekes, hogy mindig van náluk valami kis ajándék! Szóval igenis lehet a japánokkal csujjogatni, igenis el tudják engedni magukat, nagyon tudnak röhögni, és nagyon szeretik a magyarokat! :-))) Mondták is sokszor! Órákig integettek, mi pedig elindultunk a metró felé, és még otthon, a sarkon betértünk Joe kocsmájába. A kocsma olyan kicsi, hogy  kb. 2 db ember fér be, így a törzsvendégek az utcán állva és támaszkodva a kirakott könyöklöre isznak. Ismerkednek, beszélgetnek, iszogatnak, majd hazamennek. Mi is így tettünk. Otthon várt az öt gyerek szépen csendesen rajzolgatva, már majdnem csodálkoztunk, amikor megláttuk a bébiszittyó hófehér arcát és rájöttünk, hogy ez biza nem mindig volt így, ilyen idilli. Hát nem is, mint kiderült, de hálistennek vér nem folyt, csont nem tört, leánykánk is elég jó idegállapotban jött velünk haza. Beleájultunk az ágyba. Másnap egész délelött próbáltuk összerakni magunkat. Biztos ismerös az az érzés, mikor mindened fáj a röhögéstöl, de melletted a másik megszólal, csak annyit mond, hogy mittomén "here" és szakadsz meg újral, némán sírva rázkódsz és újra és újra eszedbe jut valami, amin megint szétesel. És este, amikor már jobban egyben vagy, akkor a mókamester elküldi a képeket, újraéled az egész istentelen mókát és se vége, se hossza az eszement ordításnak. 

Délután el is mentünk otthonról, mert ezt nem lehetett kibírni, és felfedeztünk egy csodás parkot, vagyis inkább arborétumot, 9 hektár nagyságú helyen. Nem japán kert, hanem olyan, mint egy öserdö, esöerdö. Nagyon érdekes, csak a majmok hiányoztak. Erdö a városban. Hihetetlen. Hatalmasat mászkáltunk, így tessék, megkaptam a túrázást. :-) Csapatunkból egyébként az egyik család a bulit követöen indult is a Fülöp szigetekre. Hát pont telibe kapták szegények a 7-es földrengést, de szerencsére jól vannak, semmi baj sem lett, csak várostnézni meg túrázni nem mehetnek, de a szálloda ok, a tenger szép, remélem szerencsésen visszaérnek!

Séta közben pedig végig az volt a témánk, hogyan lehetne kihozni a (nagy)szülöket hozzánk. Mármint ugye nem kétséges, hogy repülövel, csak az, hogyan bírnák, szabad-e nekik ennyit repülni, mit mond az orvos, mit tudnánk kezdeni velük itt, ahol annyit kell gyalogolni, hogyan tudják elintézni Japánba a belépést vagy repüljön-e velük valaki a családunkból, biztositás, stb, stb, egy csomó kérdés. Persze az is lehet, hogy nem kellene agyalni ennyit, csak hopp, felrakni öket a repcsire, itt leszedni, valahogy majd lesz. Na, majd Karácsonykor végére járunk a dolognak.

Hétfön vörösboros marhapörköltet gyártottam ipari menyiségben nokedlivel, nagyon sokat csináltam, gondoltam, hogy majd lefagyasztom a maradékot, milyen jó is lesz! Jöttek a franciák és az utolsó falatig minden elfogyott. Pörkölt, nokedli, madártej (2 liter tejböl), mákos koszorú, minden.  Csak lestem. De örültem is, mert valszeg nem lehetett túl rossz. :-) Nagyon féltem a tavalyi kirándulásból kiindulva, hogy a két leányzó mit fog itthon rendezni, így fél órás felkészítö program került befüzésre, amit Mancikánk okosan végighallgatot. Skodák skodája, olyan jók voltak, mint két angyalka, két napig azt kerestem utána, hogy mit csinálhattak valójában. Mert ugye a gyerek olyan, mint a horrorfilm. Ha nagy a csönd, akkor utána valami rémséges jön... de nem. Ezúttal tényleg iszonyú jók voltak. Úgy látszik ebben a korban egy év nagyon sokat számít.

Kedden végre volt iskola, pihenhettem. Örültem, hogy szerdán japán óra helyett mehetek a pávakörömmel kirándulni, Kawasakiba. Ott van egy csodás park meg egy skanzen szerü kis falucska, régi japán házakkal, szalma tetövel, stb...  Na ja, csakhogy kedden már jött a hír, hogy holnap nem lesz iskola, mindenki húzza be fülit farkát, szerdán reggelre megérkezik az elmúlt 10 év legnagyobb tájfunja, nem mennek a vonatok, buszok. Hát nem mondom, hülye egy érzés. Mi is becipeltünk a kertböl mindent, bezárkóztunk, Mancinak megmondtuk, ha fél, nyugodtan bejöhet hozzánk, de nem lesz semmi gond, csak nyugi. Hát éjszaka tényleg állati szél volt, de annyira fáradtak voltunk, hogy nagyon nem is realizáltam, Mancika sem jött át. Reggel arra ébredtem, hogy Férjecske puszit ad és megy dolgozni. Fél kilenckor. Azt hittem meghibbant, hogy tájfunban akar menni, de addigra már semmi sem volt, söt a nap is kisütött. Szerencsére annyira védett helyen vagyunk, hogy egyedül a Mancink biciklijén lévö letakarót szaggatta szét a szél, de semmi mást. Férjecske munkahelye melletti utcában azért a biztonság kedvéért egy ház tetejét lekapta a tájfun, nehogy azt higgyük nincs ereje. Meg aztán jöttek a hírek persze szörnyü dolgokról, mert máshol szörnyü dolgokat müvelt, de mondom, itt, nálunk nem nagyon volt semmi. Úgyhogy Mancikánknak volt egy jó napja, elvittem ebédelni, kávéházba, és mondta nekem, hogy tkp ö nagyon jól érzi itt magát és nagyon örül, hogy pont mi vagyunk a szülei, csak a mamiék hiányoznak, meg a Balaton. Meg igazából egy nagyon pici kutyára is óriási szüksége lenne, pont olyanra, amilyet egyik nap a bácsi a kutyaboltban az ölébe adott. Tudod anya, az nem is nö meg és a repülön is utazhatna velünk egy kis táskában, olyan jó lenne, akkorkát kakil csak, mint egy galamb, stb, stb, ment a dumagép. De kutya nem lesz, ha a fene fenét eszik sem, csak a hullámon keresztül. Az is az én dolgom lenne, vihetném sétálni hóban, fagyban, ezer fokban, esöben, stb... szerencsére a ház szerzödésben benne van, hogy csak 1, azaz egy db macskát tarthatunk. :-))))

Most futok kivenni a kifliket a sütöböl, mert azt sajnos csak házilag tudok elöállítani. 

És holnap szülinapom lesz. :-)

1 komment

Rém normális mókuskerék

2013.10.07. 06:43 Szöszibolha

Mostanában azon kapom magam, hogy túl sok az elfoglaltságom. Nem akarattal szervezem így, csak valahogy így adódik, de lehet az is, hogy a tudatalattim teszi ezt velem. Ennek az az eredménye, hogy megint kevés az a szabadidöm amit magamban tölthetek, másrészt pedig egyre jobban idegesít a házimunka. Most komolyan, egy 200 négyzetméteres ház elég elfoglatságot ad, föleg ha két rendszeretö szülö mellett lakik benne 1 db macska és 1 db szétrakodásból és káoszteremtésböl extra adag tehetséggel megáldott gyermek.És akkor még nem is beszéltem a bevásárlás, fözés, mosás, vasalás, valamint egyéb hasonló undormányok köréröl! Egyszerüen sajnálom rá a drága idömet! Meg hálátlan is, se vége, se hossza! Anyukámnak van igaza, ö mondja, hogy a házimunkát nem lehet befejezni, csak abbahagyni.

Na, mindegy, ennek ellenére azért az elsö hetet leszámítva elég zökkenömentesen ment a beszokás, mondhatni rutinosan. Igaz, vannak apró változások, pl. a kávézóban kicserélödtek a kutyák és gazdáik, de ennyit még elég labilis idegrendszerrel is ki lehet bírni. Most már nem állunk szájtátva egy-egy frissen fönözött, piros cipellös kiskutya láttán, bár meglepetések azért még adódhatnak. Pl. tegnapi sétánk folyamán jött velünk szembe egy nöci, derékig kivágott pulcsiban. Ez itt már magában meglepö tény, hiszen állig szoktak beöltözni, ráadásul a nöcin a pulcsi alatt semmi sem volt. Így lépésenként hol a jobb, hol a bal keblét tette közszemlére. Voltak bámulói, nem mondom! Mancikánkra is nagy hatást gyakorolt, este is még meg kellett beszélni a "hogyan is volt ez az egész" témát. Ráadásul  "borogatja elmúlik" kategóriás volt szegényke....

Na meg itt vannak a dolgok, aminek pl. örülni is lehet! A kedvenc szusink! A szép idö! Igaz, volt valamikor egy tájfunka, de nem volt vészes. Kicsit höbörgött meg verte a mellét, de gyorsan vége volt, és legalább kisöpörte azt a hülye gözt és párát, amit nehezen viseltem. Néha esik az esö, de meleg van, a múlt héten figyeltem fel arra (nagy mérgesen persze!), hogy esténként már biza elkél egy vékonyabb pulcsi! Ehhez képest otthonról azok a hírek járják, hogy az idén minden vénasszony meg indián jól megszívta! Még füteni is kell! Itt ma 27 fok van. (okt.7.) Szegény japánjaink viszont nem az aktuális hömérséklet szerint, hanem a naptárnak élnek, aszerint pedig igenis ösz van, így elökerültek a szörös, derékig érö csizmák, kesztyük és egyebek. 27 fokban!!!! A rend, az rend! És ennek is lehet örülni, mert a rend az egy érdekes dolog, néha idegesít, bár engem inkább szórakoztat, de legalább biztonságot ad, figyelmet, tisztaságot, rendet. Annyira kis aranyosak ám! Olyan kedvesek, tisztelettel bánnak az emberrel, az egy jenest is két kézzel adja vissza az üzletben és meghajol mélyen hozzá! Hatvanhatszor megköszönik a vásárlást, és még sorolhatnám! Egyik magyar ismerösünk mesélte, hogy amikor Karácsonyra hazament, elötte jól bevásárolt a rokonyoknak. Szinte könyörögve kérdezték töle az üzletben, hogy ugye ajándék lesz?!! Jóvan, akkor legyen gifto, mondta! Három fiatalember elörontott valahonnan, és kb. 40 percen keresztül, origami mesterembereket megszégyenítö tudással csomagolták a cuccot. Hajtogattak, tekertek, stb... aszonta az ismerös, hogy ö már csak a figyelésétöl lement alfába. Gyönyörü lett! Mi volt otthon? Nagybácsi egy jól irányzott mozdulattal harsogva letépte a mestermüvet (figyelemre sem méltatta), és jaaaa, köszi felkiáltással behajította fa alá. Az ismerösünk ledöbbenve figyelte a jelenetet, lelki szemei elött még látta, hogy amikor kimentek az üzletböl és kb. 100 méter múlva visszanéztek, az eladók még az utcán álltak és hajlongtak. 300 méter múlva megkérdezte a feleségét, te visszaforduljunk? Visszafordultak. Még mindig ott álltak és hajlongtak. Integettek és befordultak egy mellékutcába, hogy szegények visszamehessenek végre az üzletbe. Amig látják a vásárlót, addig nem illik visszamenni. (Persze ez csak nagyobb, drágább üzletekben van így, a sarki zöldséges azért erre nem ér rá.) Erre ugye a nagybácsi... Annyit mondott csak neki az ismerösünk, hogy ne gyere te vazze Japánba, ne gyere!

Gyermekünk is gyorsan beszokott. Fogott új barátnöt magának, itt lakik a közelben. Bár nem osztálytársak, de a kislány is negyedikes, elég aranyos és minden buliban benn van. Egyszer már itt is aludt. Mondtam az Emberemnek, ha még egyszer megengedem az ittalvást, amikor ö nincs itthon, akkor telefonon keresztül küldjön rám valami bénitó sugarat vagy kötözzön meg, vagy mittomén, de ne engedje, hogy megengedjem! Amit rendeznek, azt nem lehet épp ésszel kibírni. Mancikánk agyát ilyenkor elönti valami ocsmány és úgy gondolja, hogy állatian ki kell tennie magáért. 10 percenként valamilyen eszement új játék, szoba felrobbantva, macska kiherélve, anyuka kinyiffantva. Miért nem lehet simán rajzolgatni, babázni, filmet nézni? Miért kell rock-koncertet adni, a macskára ruhát varrni, a lépcsöröl a folyosóra lehordott ágynemüre ráugrálni? Sminkelni és 43szor átöltözni? Az összes fürdöruhát elöszedni és a kádban wellnes napot tartani? Miért?????

Iskolában viszont mostanában nagy sikereket ért el (kopp-kopp), és amiért külön hálás vagyok az oföjének az az, hogy méltatja és elismeri az eröfeszítéseit. Volt egy könyvprezentáció, amikor is a tanárbácsi felállva tapsolt és az összes gyerek is persze, ettöl aztán leánykám egy hétig 5 cm-rel a föld felett lebegett. :-) Na ja, ilyenkor azt mondom, inkább itthon tomboljon. Minden sajnos nem megy ilyen simán, pl. tegnap német nyelvtant tanítottam neki, az eseteket tanulták. Persze nekünk anno sokkal könnyebb volt úgy tanulni, hogy a magyar nyelvtant kentük-vágtuk, nem okozott gondot egy tárgyeset felismerése. De itt a die die marad, a das meg das, úgyhogy volt hiszti, a ceruza hegyének többszöri kitördelése, macskakaparás és fújtatás, mert nincs hozzászokva, hogy valami nem megy azonnal és eröfeszítések nélkül. Ilyenkor kell keménynek lennem és ez néha nagyon nehéz. Aztán jár fözöcskézni, olyan kis ügyes, annyira isteni hideg uborkalevest készitett egyik nap a vendégeknek, hogy másnap én is csináltam magamnak ebédre! Meg fözött húslevest, meg sütött almatortát, hát komolyan van tehetsége hozzá, érdekli! Ezen kívül jár taekwondo-ra is hétfönként (imádja a hétföt)! Ideális sport, mert azt kombinálhatja, amit szeret: rugdoshat és ordíthat hozzá. Minél jobban rúg és minél jobban üvölt hozzá, annál jobban megdicsérik érte! :-)))) Állati jó! Pont fordítva, mint itthon. Egy koreai ember a tanár, csak angolul tud (a koreain kívül), így legalább azt is gyakorolhatja! :-)Kapott pár új tanárt, új a japán tanár, mert eggyel jobb csoportba rakták, ugyanígy járt angolból is. Hálistennek az eszement sporttanárát lecserélték, aminek szívböl és komolyan örülök. Ugyan neki soha nem mondtuk, de az a pasi nem normális. Hát ilyen is kell minden iskolába! Keletnémet az ártatlan és kínzó bizonyítási kényszere van. Többet nem is mondok róla, hálistennek kikerült a képböl. Ja, zumbázni is jár péntekenként, aminek örömére minden péntek esténk és az egész szombatunk különféle koreográfiák lelkendezve dicsérésével telik. Mert bemutató az van rendesen!

Másfelöl meg nö, mint az eszement, tegnap 2 ikeás szatyornyi ruhát selejteztem le a szekrényéböl. Olyan cuccokat nött ki cefetül, amiket februárban vettem neki Hawaii-on. 37-es lába van!!!! Nagy méretü nöi cipöt kell venni neki! :-) De sebaj, a barátnöjének meg 38-as, pedig egy fejjel kisebb nála. Szóval nagylány, de azért amikor apuka lelép itthonról, úgy kucorodik be mellém az ágyba, mint egy üregi nyúl. :-)))

Sokat gondolkodom azon, hogy hozzá képest nekem mennyire egyszerü (de szép) gyerekkorom volt. Vajon mit okozunk neki ezzel a kis lelkében? Jót teszünk? Rosszat? A nyelvtudásból és a világjártasságból bizonyosan profitálni fog, remélem toleránsabb is lesz ezáltal, könnyebben alkalmazkodik majd más kultúrákhoz, más emberekhez. Természetes lesz neki, hogy repked a világban, váltogatja a nyelveket. Talán nem ijed meg adott szituációktól és jobban feltalálja magát. Remélem. De hogy így lesz-e? Nem lett volna jobb neki egy kis, csendes faluban iskolába járni, ahol mindenki mindenkit ismer? Jó levegön, nyugiban? Ahol nem lát kilógó mellü nöket az utcán és piros cipös kiskutyát? Ahol szusi helyett keszeget kap és repülö helyet max. autóba ül? Ahol nem szkájpol a nagyszülökkel, hanem minden nap láthatja öket? Ahol nem a földrengés normális, hanem a balatoni vihar? Ki tudja... arany középút? az most nincs. Látszólag öt nem kinozzák ilyen kérdések, talán a gyerekeknek az a természetes, ami éppen van.

Én spec. néha elámulok, hová kerültem, hová hozott a sors vagy a Zember vagy mi a fene... :-))) Néha azt hiszem, álmodom. Néha meg olyan természetes, hogy az ijesztö. Szeretek itt lenni. Nyáron meg otthon szerettem lenni. Az otthonom tiszta sor, hogy hol van, de azért itt is nagyon jó. Mondjuk sokkal, de sokkal érzékenyebben reagálok mindenre, ami a magyarsággal kapcsolatos, mint pl. Bécsben. Itt, ha néha megnézek egy-egy magyar filmet, és elöjön benne valami a gyerekkoromból, olyan jókat bögök, hogy csuda!

Az meg kifejezetten agysejtromboló néha, hogy szoros kötelékek füznek a német közösséghez. Az iskola, a Manci barátnöi+ a szülök, a pávakör. Múlt csütörtökön pl. a német nagykövetségen voltunk, hatalmas buli volt a két Németország egyesítésének évfordulója alkalmából. Mancikám az iskolai kórussal harsogta a német himnuszt, nekem meg az összes hajam szála égnek állt. Az én magyar gyerekem!!! persze hülyeség, de akkor is. Mindezt Tokióban! (mellesleg, ha nagyon megkotornám az öseinket, azért kiderülne, hogy a gyermekben jócskán folyik sváb vér mindkét oldalról csurgatva)  Egyébként tényleg akkora buli volt, hogy az utcába nem lehetett bemenni, taxik álltak egymás hátán, míg a bejárattól a buliplacchoz értem, az kerek 20 percet vett igénybe. A követség hatalmas területen fekszik, valami gyönyörü, a sportpályáktól elkezdve az uszodáig minden van a területén, csodás japán kert, kis templom, domboldal, anyám tyúkja. Nem is tudtam, hogy ennyi germán él itt, rengetegen voltak!!! Kiöltözve, mit Szaros Pista Jézus nevenapján! Hihetelen, hogy mindebbe a gyermekem révén cseppentem! hehehe...

Mindez ellensúlyozására szuper magyar csapatot sikerült létrehoznunk. Jelenleg 5 magyar család vagyunk együtt szinte minden hétvégén. Hol megrendezzük az évszázad házibuliját, hol parkba megyünk piknikezni, hol sörfesztiválra mulatni. Iszonyú jól érezzük magunkat együtt, akkora bulik mennek, hogy a japán szomszédok azóta is mereven nézik a helyet, mert nem hisznek a szemüknek. Hmmm meg a fülüknek. Az a jó, hogy nagyjából mindenki egy szinten van. Agyilag, anyagilag, erkölcsileg, mindenhogy. Fél szavakból is értjük egymást! Nincs mindenkinél gyerek, meg korban is van némi szórás, de akkor is nagyon jó. Nagyon örülök neki. Nök néha pletykálós prgramot is tartanak külön. meg uszodásat. meg futósat. meg kirándulóst. meg shoppingolóst. :-)))))

Aztán beindult a pávakör is. Kezdödött egy nyitó koncerttel. Volt egy nöci meg egy pasi, a nö zongorázott, a pasi meg valami shakuhachi nevü fúvós hangszeren játszott. A hangszer bambuszból készül és nagyon nehéz rajta megtanulni játszani. Na ezek ketten modern darabokat játszottak, sok saját szerzeményt is. A shakuhachi-n úgy lehet a volument szabályozni, hogy rázni kell hozzá a fejet. Szóval amikor hangosabban kellett játszani, szegény pasi csak úgy rázta az agyát. Erre a nöci a zongoránál is bevadult, az összes haját elöre engedte, mint egy terelöpuli, és rázta az is a  fejit, de mint az állat. Hogy jó modern legyen, meg beleéléses! Na, a darab után, mikor meghajoltak, nem álltak meg egyenesen a színpadon! Csak úgy szédölögtek, meg vigyorogtak marhán. Kaptak nagy tapsot persze! Én aannyira röhögtem, valahogy egyfolytában az a gondolat ment az agyamban, hogy minek mászik a hal fára. Egy girhes kis japán nö, meg pasi, föleg ilyen tradicionális hangszeren, mi a francért modernkedik? Nem áll nekik jól! Olyan röhejes tud lenni! Játszottak volna olyan nyekergös japán szakurás dallamokat, sokkal hitelesebb lett volna! Nem volt rossz ez sem, tényleg tök ügyesek voltak, talán csak hallgatni kell öket, de nem látni... Azért a csajnak lefigyeltem a szerkóját, obiból volt összevarva neki egy estélyi ruha. Nagyon dögös volt a cucc! Már alig várom, hogy mehessek a bóhára, veszek csodás obikat, azt indul a varratás. Remélhetöleg én nem úgy fogok benne festeni,mint a müvésznö, mert ö pont olyan volt, mint egy befáslizott giliszta. No segg, no cici, no görbület. Mint egy kb. 12 éves kisfiú teste....

Aztán volt még közös reggelizés a pávakörrel, eszem-iszom, pletykálás. Ja, és megvolt az elsö vezetöségi gyülés is, amin már én is résztvehettem. :-)  Elö kellett adnom egy programtervezetet, aminek a fö részét a fözés képezi. (nabasszus, jó, hogy nem a takkerolás!) Elöadtam, hogy akkor egy "nemzetközi fözöcske, de okosan", én vállalom a desszertet, magyaros lesz (fogalmam sincs, hogy mit fogok kotyvasztani), aztán a japánok csinálhatnak elö- és utóételt, a németek meg mittomén valami levest, még alakul. Nagyon örvendeztek az ötletböl kifolyólag, hát most föhet a fejem, mi az, ami gyorsan, könnyen megvan, meg is tudom nekik  tanítani, és még magyaros is. Hát legfeljebb palacsinta lesz. :-) Vagy madártej. Nem cifrázom, viszek páleszt, az majd elsimít mindent.

Múlt héten hétfön pedig egy csodás akváriumba mentünk, ahová az Izát is elvittem magammal. Ez is olyan hely, ahová sose mentem volna el különben, mert jaja, akvárium, valami huszadrangú, voltam már épp elégben. Pedig aztán!!! Gyönyörü szép, és olyan halakat meg frinceket-francokat láttam, amiket eddig még sehol. Hatalmas tonhalak úsznak egy donut alakú medencében, tényleg marha jól néz ki. Meg maga az egész létesítmény fekvése nagyon szép. Óriási park veszi körül, egy kis dombon áll, mellette az egyik legnagyobb óriáskerék, fenyöerdök, 2 sziget, hidak. A dombon az épület körül feszitett víztülör, és ahogy az ember néz ki a fejéböl, a víz után rögtön az óceánt látja, szóval olyan érzés, mintha az óceán közepén álldogálna. Mancit is el fogom vinni oda, de nem hétvégén, mert akkor megközelíthetetlen. Volt ugyanis egy rájasimogató, a kiskölkek ott tapperolták a rájákat, azok meg csak úsztak oda, hogy naaa, engem is tessék megszeretgetni! El sem hittem volna, ha nem látom! Aztán ahogy néztem, néztem, mondom az Izának, hogy basszus, te, az ott köztük nem egy kis cápa?? Nem is egy, több is volt! Kis testü, nagyon világos börü cápikák voltak, és igen, azokat is lehetett simogatni. Én nem tudom, hogy csak babacápák voltak-e és nem volt foguk vagy esetleg kivénhedt, fogatlan ükcápák, de elég fürgék voltak és igaziak.:-) Es a gyerekek simán fogdosták azokat is. És mindegyiknek megvolt a keze.:-)))

Na és ami még fontos esemény kis életemben, hogy járok japán órákra! Mancika iskolája szervezett japán kurzust az anyukáknak emberi árakon. Heti egyszer így én is felpattanok az iskolabuszra, és megyek tanulni. Mancika ezt némi rosszallással figyelte (mármint a buszozás részét), majd megbeszélte velem, hogy anya, meletted ülni már nagyon ciki, én a Helennel ülök, te meg egyedül. Nem kell úgy csinálnod, mintha nem ismernél, beszélgethetünk is, de érted, ugye.... Hát értem hát! Hogyne érteném! Személyes példámmal elöljárva tanulok a buszon és remélem, hogy majd egyszer leánykám is ezt teszi, bár ahogy elnézem, azok az idök még messze vannak. Most sokkal fontosabb dolgok kötik le a figyelmét reggelente, pl. a telefonján lévö szörnyecske etetése, pletykálás a Helennel, közös zenehallgatás, stb...

Szóval öten vagyunk a kurzuson és a Manci volt tanárnöje tanít minket, aki magát Sensei-nek hívja, ami tanárt jelent. Jól tud németül, a férje német, de akkor is... aztamarha mennyire nem tud magyarázni! Egyébként egy japán tanár sem tud, ugyanis annyira más rugóra jár az agyuk.(tisztelet a kivételnek, bizonyára van olyan is) Még az a szerencse, hogy nyáron az Emese bevezetett a nyelv rejtelmeibe, különben lesnék, mint Rozi a moziban. Így most én magyarázok a német nöknek, akikkel járok. Szerencsére az emlitett magyar leányzó is visszajött végre a múlt héten, most fogjuk megkörnyékezni az Izával, hogy akkor lesszíves privátban tovább fejleszteni minket. Sajnos azonban januártól már nem lesz Japánban, ezért arra gondoltam, hogy heti egyszer majd bevezetjük a Skype-os tanítást. Ha mást nem is, legalább azt elmagyarázza, amit a tanfolyamon az istennek sem értek. Szóval a japánoknál az a szokás, hogy tanár bejön, anyagot leadja, senki nem kérdez, nem beszél bele, tanár kimegy, diák meg bemagol. Na, ez nem müködik európai diákokkal. Szóval Sensei bejön, nyikkan kettöt, mi rögtön megkérdezzük, hogy akkor hány óra, erre ö totál leblokkol, mert kiesett a konceptböl. Innentöl kezdve átalakul kiszolgáló személyzetté és jegyzetel szorgalmasan, hogy a legközelebbi alkalommal tudjon minket kiszolgálni. De akkor sem megy, mert em a kérdésre válaszol. Rájöttem, hogy kérdezni tudni kell! Ha csak úgy simán megkérdezem töle, hogy mi a különbség két "legyen szíves" között, akkor készen van, azt nem tudja. Hmmmmm, hmmmmmm, ez megy órákig.

Erre én: Seebert Sensei, lehetséges, hogy az egyik kicsit udvariasabb forma, mint a másik?

Erre ö: Hmmmmmm, mind a kettö elég udvarias. 

Erre én: De mégis, az egyik egy icipicit nem udvariasabb? Egy hajszálnyit? Ugye udvariasabb?

Erre ö: Hmmmmmm, hát lehet.

Erre én: Seebert Sensei, akkor azt lehet úgy mondani, hogy dbhgrhagrghbv, legyen szíves (A variáció)?

Erre ö: Nem, nem lehet, mert ige után csak a B variáció lehetséges!

Erre én: Arigatio gozaimas, Seebert Sensei!

És felírom a füzetembe, hogy vazze, az egyiket ige után használod, a másikat meg csak úgy, és az A variáció kicsit udvariasabb, mint a másik. De ezt így elsöre a jóisten nem szedi ám ki belöle! Most megtanulok legalább japán módon kérdezni is. Egyébként meg meglepöen jól megy és igen szeretem. :-))))) (így 3 alkalom után)

Emberkém is megvan, lassan kiheveri az ólajtós szereplését szegényke, még azért fáj neki itt-ott, meg föleg amott, de a sebei begyógyultak, bár a lelkiek még nem. Biciklire felülni nem engedtem a hétvégén, mondtam neki, ez most nem a kutyaharapásos történet. Most megint hosszan nem volt itthon, az mindig rossz, föleg azért, mert olyankor a hétvégéinknek is löttek. A hétköznapok még elmennek valahogy, de a hétvége az nehéz. Hát ez van, mindenkinek kell valamilyen árat fizetnie, nekünk most ez jutott. Sajnos az öszi szünetben sem lesz itthon, így nem tudunk elutazni sehová... :-(((((( na mindegy, majd kitalálok valami gyerekbiztos programot (pl. cápasimogatás), aztán akkor is jól fogjuk érezni magunkat. Végtére is a világ egyik legdögösebb városában vagyunk! :-)))

Ennyi dióhéjban, majd megpróbálok kicsit sürübben írni.

 

Szólj hozzá!

És újra szól ...

2013.09.03. 09:18 Szöszibolha

Mámeg megin itt vagyok! :-)

Mármint Tokióban, a dolgozószobában, kellemes 24 fokban, amit a légkondi eröteljes fúvásának köszönhetek. Kösz, Kondika!

Hol kezdjem? Részletezzem a nyarat? Azt gondoltam elég hosszú lesz, hogy egy csomó mindent csinálhassak, meglátogathassak mindenkit, ki számít, ehhez képest az történt, hogy huss, szinte semmit sem valósítottunk meg a tervekböl, viszont lehet, hogy így volt pont jó. Az idöjárásnak külön hála és tüztánc, esötánc, naptánc, amit csak akar, mert olyan, de olyan szép meleg nyarunk volt, amilyenre már rég nem volt példa. Össz. 2 nap esett picit, aminek szívböl lehetett örülni a 40 fok után. Minden szép volt,  a kert, a nap, a víz, az emberek, a kaják. Az elsö héten még szokni kellett a sok jót és a megszokott-mégisúj dolgokat, a második héten eljártam Badacsonyba egy 4 napos gyorstalpaló japán kurzusra. Annyira jó volt! Hogy kerültem oda? A klasszikus poén arra, hogy kicsi a világ. Japánban élö kedves magyar lány, akit a magyar esten ismertem meg, egyébként japán nyelvtanár, badacsonyi nyaralóval rendelkezik, a többi meg tiszta sor. :-) Állati kedvet kaptam a folytatáshoz! Alig várom, hogy visszajöjjön, még MO-on van. Igaz, az angol osztályom is írt, hogy nélkülem már nem ugyanaz a csapat, mikor térek vissza?! Annyira cukik, de két lovon egy seggel????

A harmadik héten még gyors családlátogatások sora, mert a Zemberemnek hipp-hopp letelt a szabija. Görbült ám lefelé a szánk széle, mert utána 5 hét elvonás következett! Mellékesen azért nekünk a Mancival jobb volt. Ettünk rengeteg Sportszeletet, még több tökmagot, förtelmes mennyiségü szennylapot olvastam ki és fejtettem meg az összes rejtvényt bennük, meg még extra is. Volt parizeres kifli, tv paprika, igazi magyar paradicsom, dinnye, barack. 4 hétig a sárga variációt ettük a fáról, meg osztottuk boldog, boldogtalannak, pedig anyáink vagy 40 üvegnyi lekvárt eltettek, mégis. Annyi volt! Aztán vettem az öszi fajtát, és úgy ettem, ahogy azt csak otthon lehet, börét lehúzva, levét az alkaromon végigcsorgatva, könyéken lecsöpögtetve.Na és anyukám föztje! istenem, de jó volt újra kicsit gyereknek lenni! Aztán meg megint láttam a csillagokat! A Göncölszekeret, a Kisgöncölt, a Tejutat, stb.. Tokióban a nagy fényességtöl nem lehet látni az égen a csillagokat. Illetve, bocsánat, az Izáék kertjéböl a múlt szombaton este láttunk az egyik bokor mögül nyakat kitekerve 3 darabot.

Egyik augusztusi este, amikor egész nap nem tudtunk kimozdulni a házból, mert olyan extrém forróság volt, lecsaltuk anyukámat is a strandra egy esti fürdözésre. Mintha olvasztott selyembe léptünk volna! fekete tintába! A víz 30 fokos volt, rengeteg ember gugolt benne, mintha nappal lett volna! Mancika eszeveszett rikoltozást, pancsolát és éneklés csapott, annyira boldog volt! Én meg csak úsztam, úsztam a fekete vízben, el az emberek elöl, elöttem a hold, felettem a csillagok, pár le is esett éles fénycsóvát húzva maga után, azt vártam, mikor kezd el sisteregni a víz, és éreztem, hogy szép a világ, jó megismerni, de ott, abban a pillanatban vagyok otthon. Folytak a könnyeim, ha kissé sósnak érezné valaki a Balaton vizét, hát attól van, nem kell megijedni. Nem voltam szomorú, csak olyan szép pillanat volt, olyan elemi ez a felismerés! Annyi helyen kellett otthon lennem, költöztünk egyik lakásból a másikba, várost, országot cseréltem, koleszt lakásra, családot lakótársakra, lakótársakat családra, de egyvalami azért mindig volt, ami állandó maradt, soha semmi rossz nem füzödött hozzá, csak jó. Ez volt nekem Szigliget. Ezért ragaszkodom hozzá annyira, ez az egyetlen, az örök... Egyszer odaköltözöm, és legalább két évig a lábamat ki sem teszem onnan. Kacskaringós fülü nyulakat tartok majd a kertben és megtermelem a világ legjobb bio zöldségeit. Úgy 20-30 év múlva. Majd csak figyeljétek!!!! Aki embertöl ezt elveszik, azaz kitépik a gyökereit, annak gyakorlatilag kitépik a szívét. Aztán rakhat össze magának másikat.

Hát ezek után nem csoda, ha a visszajövetelt úgy éltem meg, mint a foghúzást. Minden atomom maradni akart. És nem mutathattam, nem hisztizhettem, nem lehetett savanyú képet vágnom, mert azzal mindenkinek csak rosszat tettem volna. Így aztán nagy levegö, fel a gépre, hipp-hopp itt a Karácsony, aztán megint mehetünk haza. Érdekes módon most nem féltem a gépen, talán kivasalódtak az idegeim, igaz, nagyon sima utunk volt. 3 és fél filmet megnéztem, ettünk, ittunk, röhögtünk, WC-re jártunk, beszélgettünk, nyögtünk, szentségeltünk, bambultunk, fészkelödtünk és már itt is voltunk.Böröndöket a reptéren feladtam, estére haza is hozták öket, majd vonatra fel, metróra fel, lakáskulcs kapirgálás, és megérkeztünk "haza". Apa szan 1 órával késöbb tette ugyanezt, mivel ö is pont aznap jött vissza Tokióba, majdnem sikerült találkoznunk az egyik állomáson, de mi gyorsabbak voltunk és nem vártuk meg. Most is még nagyon meleg van, pára, göz, az a tavalyi eszement forróság. Hejj, de mennyire más volt most megérkezni, mint tavaly! Rutinból és izomból nyomtunk mindent, nem volt riadt futkozás, keresgélés, mint a vén rókák az erdöben, úgy csináltunk mindent. Ennek ellenére az elsö hét elég nyomasztólag hatott rám. Iszonyatos jetlaggel küzdöttünk, éjjel fél háromkor kakaóztunk, mert akkor voltunk éhesek, meg frissek. Nappal kókadozás, levertség, honvágy. Éjszaka vigadás. Egy egész hétig. Aztán elkezdödött az iskola, és ez a rendszeresség aztán visszadobott minket a rendes kerékvágásba. Mancikám eddig nagyon rendesen jár, kel fel hatkor, utazik, ma délután fözötanfolyamra megy. :-) Kiváncsi leszek mit kutyulnak, vitte a kis hello kitty-s köténykéjét....

Na meg persze emberek közé kell menni!!! Nagyon jó néha itthon lenni és háziasszonykodni, filmeket nézni, internetezni, stb..., de hosszútávon nem lehet elviselni. Kifejezetten társasági ember vagyok. Szerencsére itt vannak ugye az Izáék, a magyarok, voltunk is náluk hétvégén grillezni. Mert vettek egy új grillt, és persze azonnal ki kellett próbálni. A lányok is tök jól elvannak egymással, hála az istennek! Aztán voltunk úszni is, az Izával meg egy német nöcivel, aki  felfedezte ezt az uszodát. Biciklivel tekertünk el (kb. 15 perc). Igazából ez egy sportcentrum, még szerencse, hogy a német nöci már volt ott, mert szerintem esélyem sem lett volna megtalálni a medencét, mivel a földszinten vagy az alagsorban kerestem volna. Az uszoda kérem a 4. emeleten van, csodálatos kilátással a Tokyo Tower-re. felette üvegkupola, amit el lehet húzni, így ki is, be is áramolhat a pára. Az uszodavíz Japánban nem mélyebb sehol 130 cm-nél, nehogy aztán valami baj történjen! Ja, és jó meleg is volt, kb 26-28 fokos. Az egyik sávon úszhatsz oda, a másikon meg vissza. Ki van ez találva kérem! Bizonyos idöközönként az embereket kiparancsolják a vízböl pihenni! Olyankor az úszómester végignézi a medansziét, nincs-e benne hulla.A medence 25 méteres, amit én, ha jó formában vagyok, egy levegövel át tudok úszni, Na nem simán, mert a végére szorul mindenem, de azért mégis. Most csak a feléig tettem meg, de amikor az úszómester döbbent és rendkívül aggódó arcát megláttam, nagyon szerettem volna átúszni az egészet. Másodszor úgy kb. a háromnegyedéig úsztam, szerencsétlen fel-alá futkozott a parton és nagyon be volt rezelve. Nem kínoztam tovább szegényt. Amikor aztán jól kiúsztuk magunkat, mehettünk a jacuzziba pezsegni. :-) Az uszoda szóval volt egy érdekes élményem. A metrón ülve 2 japán nöci suttogva beszélgetett, majd az egyik a másiknak azt suttogta felháborodva, hogy "uszoda!!!" Azt hittem rosszul hallok, de megismételte, ezúttal a szemeit is forgatta hozzá. USZODA!!!! Azóta kiderült, hogy az uszoda nemes egyszerüségggel hazugságot jelent.

Hazafelé tekerve kitaláltam, hogy kell a brinyómra egy telefontartó, mert különben nem találok el sehová. Tegnap este a bicikliörült férjem már meg is rendelte nekem. :-) Mire megjöttünk Tokióba, addigra az én drága Uram kicserélte a biciklim kormányát. Eddig egy nyegle és ronda ökörszarv szolgált kormány gyanánt, amin totál elzsibbadt a tenyerem és utáltam az egészet. Most a kormányom kényelmes és szép, öröm biciklizni! :-)

Szegény drága Uram, aki meglepte magát egy vadiúj biciklivel, (hát ha már Ferrárira sajnálta) meg az összes hozzátartozó cuccal, szombaton csatakozott egy profi biciklis bandához, akikkel elment tekerni. Az úton feküdt keresztben egy gumicsö, apuka átugratott rajta, a bicikli kerekéröl a gumi lejött, apuka pedig akkorát zupált, hogy a földrengésjelzö központ érzékelte is. (egy ekkora test, naná!) Szerencsére nem tört el semmije, csak a sisakja darabokra (de legalább megvédte a fejét), meg hát több sebböl vérzett, és persze azért alaposan megütötte magát. Így kell neki venni új sisakot, új biciklispólót, mert annak az ujja fecnikre szakadt, a cipöjére új csatot, hát egy vagyonba került a szombati kiruccanása. Nem beszélve a rengeteg kötözöanyagról! Esténként pontosan egy óra, mire rendbe teszem, minden sajgó porcikáját leápolom, a sebeit bekötözöm. Azért nem egy gyenge legény, mert esés után még 30 km-t tekert hazafelé. Most már jobban van, söt, az volt a büntetése, hogy vasárnap velünk kellett jönnie strandolni! Kitaláltuk ugyanis, hogy itt ez a meleg idö, ejj ne üljünk otthon, menjünk feredni a sós vízbe! Izáékkal összeszövetkeztünk, hogy akkor menjünk.Na de hová? Tokió környékén ronda strandok vannak, kicsit odébb szintén. A víz az szép és tiszta, de a strandok... hááát, nem az a képeslap minöségü. Végül is kompromisszumok árán ugyan, de eljutottunk egy 60 km hosszú homokdünés partszakaszhoz. Ehhez alig 2 órát kellett vonatoznunk. (Kazusa-Ichinomiya a megálló neve.) Amikor odaértünk, már dél volt, rekkenö höség, és pont úgy éreztük magunkat, mint Lót a pusztában. Térkép szerint egy egyenes útszakasz vezet az álllomástól a vízig, uccu neki, induljunk. Se egy fa, se egy árnyék, se egy busz, se semmi....csak rizsföldek, amiket pont arattak. 7 db ungarische szamuráj araszolt a végeláthatatlan úton, a tüzö déli napon, majd beledöglöttek, de csak húzták a belüket, ha már eddig eldöcögtünk, akkor nem adjuk fel! A gyerekek orcái a vérnél pirosabban lángoltak, a szülök minden kreativitásukat elövéve fejfedöket gyártottak. Ha az ez évi krónikából ki is felejtenék kis csapatunkat, a jövö évi divatkatalógusban azért jó eséllyel benne leszünk. Több liternyi naptej került kikenésre, és víz megivásra. Kb egy jó kilométert kellett vánszorognunk, amikor is vééégre megpillantottuk a végeláthatatlan  kék óceánt. A homok finom volt és fekete, és olyan forró, hogy szandin keresztül is égetett. Gyönyörü kagylóhéjak hevertek szanaszét, de itt már semmi nem érdekelt minket, csak elszánt üvöltéssel mentünk a viznek, mint az ökör. A víz meglepöen friss volt, mondhatni hüvöske, de olyan jól esett!!! Kevés ember, pár szörfös, meg egy bót, ahonnan aztán nagy mennyiségü ital és étel került a pokrócunkra, mivel a szendvicsekben, amiket reggel pakoltam, szó szerint megfött a retek. Lényeg, hogy jót fürödtünk, strandoltunk, úsztunk, a gyerekek homokoztak, meg döglött medúzából tortát készítettek, rákalkatrészekkel dekoráltak. Haza megint két óra. Ezúttal okosabbak voltunk és megkértük a boltos embert, hogy szerezzen nekünk taxit. Szerzett. :-) 

Tegnap aztán jó színnel kezdtük a hetet, egész belejöttem újra a japán létbe. Jövö héten indul a pávakör, most hétvégén nálunk lesz grillezés, szóval jó lesz ez, csak az elsö hét volt beeee.

Ja, és a ciculi is megvan!!! Kibírta a nyarat, szép karcsú macska lett, megismert minket. Annyira örül, hogy itthon vagyunk! Igaz, ha meghallja a csengöt, spurizik az ágy alá. Fél, hogy megint elviszik, szegény kis jószágot! Nagyon hullik a szöre, így éjszakára kiraktuk a lépcsö alá. Elsö este hisztizett, de most már megy magától. A másik "macska" is hisztizett pár napig, mert nem tudott egyedül aludni. Nyáron ugyanis velem aludt, ahogy az apja elhúzott. Hiba volt, de nem lehetett elüldözni. Itt meg persze külön szoba, hát ahogy normálisan. Zokon vette. 3 napig rettenet volt, aztán versenyeztettem öket a macskával, hogy melyikük szokja meg elöbb a helyét, az az ügyesebb meg a szebb. Naná, hogy egyik sem hagyta legyözni magát, így nekem megnyugodtak az éjszakáim. 

és álmodozhatom a továbbiakról... :-)

Szólj hozzá!

Hazaaaaa... :-)

2013.06.29. 17:37 Szöszibolha

Hát ez hihetetlen, hogy megint csak visszaszámolok! És megint csak az órákat. :-)

Úgyhogy ezért most rövid leszek, igazából csak slágvortokban foglalom össze az elmúlt idöszak eseményeit,  mert aludnom sem ártana, holnap kemény napunk lesz!

Voltunk szumó meccsen. Nagy élmény volt, teljesen más, mint ahogy elképzeli az ember. Inkább társasági esemény, az emberek esznek, isznak, beszélgetnek. Egy-egy menet csak pár perc, de legalább van sok. :-) A husis pasik meg igen fürgék és  meglepöen hajlékonyak. MAncival es az Izáékkal harsányan ordítva szurkoltunk ékes magyarsággal. NAgy sikerünk volt.

Megérkezett a gimnáziumi legjobb barátnöm Miami-ból, akit az esküvönk (kb. 15 év) óta nem láttam. Nagyon örültünk egymásnak, kicsit visszatért vele a fiatalságunk, a gondtalan éveink emléke. Mancikám pont osztálykirándulásra ment, a férj meg csak úgy el, így volt 3 felhötlen napunk. Voltunk onszenben, megmassziroztattuk magunkat, egy durva kesztyüvel ledörzsölték az egész testünket, utána 3 hétig babasegge effektus volt :-). Még a hajunkat is megmosták a nyanyák! Voltunk a Gompachi étteremben, ami arról híres, hogy ott forgatták a Kill Bill-t, állati hangulatos hely. Amikor bemegy az ember, az egész személyzet és a vendégek is hangos üdvrivalgásban törnek ki. Loft szerü, karzatos, több szintes és csak ajánlani tudom! Ráadásul tök közel van hozzánk. 

Voltunk templomot is nézni, ott a templom elött lévö bazársoron kapható moncsicsik vették le a barátnömet a lábáról, be is szervált kettöt, egyiket a Mancinak. Megnéztük Tokio egyetlen vilamosvonalát, meg az öregek bevásárlóutcáját, ami harsány vörösben pompázik az ott kapható vörös bugyogóktól és egyéb fehér-ill. pirosnemüktöl.Amikor valaki 65 éves lesz, vörös bugyogót és egyebet kap ajándékba. Az öregkori agresszió jele. Jó tudni!

Egyébiránt meg csak beszéltünk és beszéltünk és beszéltünk és szerintem nagyon kevés volt 3 nap. :-)

Hálistennek Mancikám is igen jól birta az osztálykirándulást (az egyik Fuji tónál voltak), nem volt bögés éjszaka! Söt! Ö vigasztalta a többit! :-)

A magyar csajokkal is sokat találkoztunk, sajnos az egyikük hazaköltözik, neki volt a búcsúztatója a múlt héten.  Ja, meg voltunk azon a magyar összejövetelen is, ami minden hónap elsö szombatján van. Most itt volt a Duna tv is, de a forgatásra nem mentünk el, csak az  esti buliba. Nagyon jól éreztem magam!

Aztán tartottunk még csapat és körömépítö szeánszot is, mert az egyik csaj zselés körmöket tud gyártani hobbiból. Azóta olyan karmaim vannak, ajajjj!!! Japán egyébként a köröm országa, akinek nincsenek szépen ápolt és müvészien kipingált körmei, azt nem veszik emberszámba. Minden sarkon van egy köröm szalon. Meg fodrász. A buszmegállótól hazáig (kb. 700 méter) pontosan 19 fodrász-szalon található. Nöszámba még azt az illetöt sem veszik, akinek nincs legalább egy darab Luis Vuitton táskája. A japán nök 90%-ának van. Eredeti és nem használt! Mert használt cuccot japán ember nem vesz!!! Ezért is lehetetlen pl. egy használt autótól megszabadulni, fizetni kell érte, hogy valahová leadhassa az ember. Még egy ok, hogy miért nincs kocsink.

Aztán már csak ki kellett bírni az iskola utolsó heteit, ami elég nehezen ment, mert állati meleg lett hirtelen, és nagyon nagy pára. Megint folyik a bugyogómig a víz rólam, ha kapkodok az ucán, netán sietek... Az iskolában is volt millió évzáró buli, egyre elmentem, de kössz, hagyjanak! Mancikánk igen sikeresen zárta az évet, nagyon büszkék vagyunk rá!!! Drága csillagunk azért hatalmasat teljesített, talán hármónk közül neki volt a legkeményebb, de hösiesen tartotta magát és megvívta  a napi is harcait. Velünk is néha, amikor nem volt kedve házit írni meg gyakorolni. Ezért is néztem el neki sok mindent. Föleg azt, hogy a szobája általában egy egy tizes födrengés és egy hatalmas robbanás utáni mixelt állapotot mutatott. Meg a napi táncolást ezer decibeles zeneszóra. Ennek viszont jó vége lett, mert felléphetett a saját koreográfiájával az évzárón és akkora sikere volt, hogy az alsós igazgatóbácsi fagyit is vett neki! Jajám!

Ez a hét meg szinte már csak sayonara partikról szólt, itt búcsú ebéd, ott megy el valaki, stb... voltam az angol gruppal is kajálni, nagyon kellemes kis ebéd volt, hát szívem szerint folytatnám összel, de .. majd meglátjuk, Ember szerint most már japánul kellene inkább tanulnom. Mancimmal még elmentünk egy-két érdekes és jó helyre (madame Tussauds, trick art museum), hogy kibírja az év végét. NAgyon elfáradt. Idegileg, szellemileg, mindenhogy.

Talán két napja tudatosult bennem, hogy atyaisten, most tényleg lehúztunk egy iskolaévet! És micsoda évet, atyavilág!!! Ha csak ennyi volt, akkor is hálás vagyok érte, hogy itt lehettem. Nem akarok nagy összegzést, mert a napnál is világosabb, hogy mekkora ökörség lett volna ezt kihagyni. Honvágyam ritkán volt, és szinte alig. Talán januárban, mikor visszajöttünk.

Akkor is, most nagyon örülök, hogy holnap megyünk! Két nap múlva a balatoni házunk teraszán fogom élvezni a tücskök koncertjét a rokkant szöcskék javára, újra látom a Göncölszekeret, a csillagokat... kiflit zabálok füstölt-sajtos pulykapárizsivel és újhagymával, Sport szeletet, Kojak nyalókát, fraciadrazsét, májkrémet, nem érdekel, ha háznyi méretüre dagadok is! Minden délután megfejtek legalább öt keresztrejtvényt és hozzá megeszem egy csomag tökmagot. Kilószám tömöm magamba a cseresznyét, a barackot, a körtét, a szilvát, meg amit még találok.

És nem írok blogot, hanem élöben mesélek! :-)))

Szólj hozzá!