HTML

Bécs-Tokyo

Tokióba sodort a sors, ki kell hozni belöle a legjobbat. Majd kiderül, sikerül-e. :-)

Friss topikok

Címkék

Blogajánló

Még mindig visszanézünk

2014.01.21. 06:37 Szöszibolha

Na akkor essünk neki újfent és ne hagyjunk ki semmit, mert minden fontos lehet egyszer! :-)

MOMIJI

Szóval, a mikan szüret után már tényleg teljes pompájában itt volt az ösz, a színes lombos és kellett menni színes leveleket nézni. Tavasszal a virágzások vannak a porondon, összel meg a lombok. Ha hülyeséget mondok, akkor bocs, de azt hiszem momiji-nek hívják ezt öszi lombot ill. annak a nézegetését. (meg azt hiszem fiúnév is) Mindenesetre elindultunk Shinjuku-ba, ott van Tokió egyik legszebb parkja, fizetös, tavasszal ott voltunkaz Izával cseresznyét nézni. Azt hittem a szemem káprázik, de tényleg én istenbiz láttam, hogy az egyik cseresznyfán mintha virágok lennének. De legalábbis hatalmas rügyek! Volt mindez november végén. Na és aztán kiderült, hogy ebben a parkban valóban van egypár híres és nagyon öreg cseresznyefa, amelyek egész évben virágoznak. Bizonyám! Tényleg jól láttam, pedig a szemem már nem olyan, mit a sasé. Egyébként egyszer annyira bepipultam, hogy nem látom a telefonon az apróbötüt, hogy bevágtattam az elsö üzletbe és vettem egy egyes szemüveget, azóta nincs probléma az olvasással esténként. Nappal még látok, csak este nem, biztos ez a farkasvakság. Ill. anyavakság.

A parkba egyébként megint csapatostul mentünk, mert elötte a sportos magyar menyecskék és uracskák valamiféle jótékonysági futkozáson vettek részt, én pedig jótékonyan öriztem addig a csemetéket. A csemeték szereztek lufikat, melyeket a parkban szélnek eresztettek. Drága Mancikám arról ábrándozott, hogy majd ez a lufi szépen elrepül a mamiékhoz, és majd Karácsonykor ott lesz a fa alatt. Mondtam neki, hogy egy lottónyereménynek nagyobb az esélye... de nem adta fel! Mindenesetre megcsodáltuk öszi pompájában is a parkot, tényleg gyönyörü volt! Az egyik kedvenc parkom egyébként, mindig van benne valami érdekes. Háttérben meg Shinjuku tornyai, elég bizarr látvány.Különben örülök, hogy ebben az óriási városban a várttal ellentétben közelebb kerültem a természethez, mint valaha. Lelkiekben mindenképp. Jó, otthon is ugye a zöldben voltunk hétvégenként, csak az a baj, hogy a megszokott dolgokat az ember már nem úgy értékeli, ahogy azt kellene. Persze, persze, mámeg füvet kell nyírni, permetezni, gazolni, egyebek, esetleg ó, de szép, nyílik az új rózsa, a rohadt fa milyen keveset termett az idén, és milyen savanyú a hülye alma, és nincs idö megállni, hogy te jóisten, hiszen ez a mi kezünk munkája, milyen gyönyörü az almafa virága, stb.. azért én néha megtettem, de többször kellene. Itt meg jobban ráérek, nem kötik le a mindennapi teendök annyira az agyamat és így sokkal fogékonyabb vagyok a szépségekre. Na meg látom a japánokon, hogy mennyire tudják értékelni, hogy szeretik, hogy tudnak gyönyörködni benne és igen, együtt élnek, mozognak, lélegeznek a természettel. Meg kell tudni állni,meg kell tudni ragadni a pillanatot, észre kell venni a szépet és a jót! Amit érdemes, és jónak találok, nem szégyen, eltanulom tölük.És ez jó.

Ugye, hogy ugye?? :-)

MACSKASIMOGATÓ

Hipp-hopp beköszöntött a december, Mancika megint mindent kinött (azért a szárítógépünk is kezd kicsit gyanús lenni...). Ezért és azirányú felfedezésem miatt, miszerint atyaisten, semmi karácsonyi ajándék nincs beszerválva, elindultunk shoppingolni. Beirányoztunk játékboltot, ruhás boltot, és uccu neki. Mancikámnak valahogy rohadtul nem volt kedve az egészhez, a ruhák mind sz.rok, a játékok mind gagyik és gyogyósaknak valók voltak, szóval nem fült a foga a vásárláshoz meg a rengeteg emberhez, mígnem... a játékbolt mellett fel nem fedezett egy macskasimogatót. Hát nem szaporítom tovább a szót, mutogathattam neki a legújabb barbikat, monster high-okat, körömszetteket és egyéb abszolút felesleges karácsonyra való szemetet, nem érdekelte öt a macskákon kívül az égegyadta világon semmi. Minden energiáját arra összpontosította, hogy oda be kell jutnia. A holttestemen és egyéb akadályokon átgázolva, kell és kész. Fizettem rendesen fél óra nyuvasztásért, gondoltam lesz egy fél órám beszerezni az elkerülhetetlen cuccokat, de Mancika sajnos nem mehetett a macskák közé egyedül, mert még nincs 12 éves. Mehettem én is befelé. Papírok kitöltése, hogy tudomásul veszem a szabályzatot. Ha a macska nem akarja, nem lehet felvenni és simogatni. Alvó macskát felébreszteni tilos. Ha nyávog, békén kell hagyni... azért megjegyzem, nagyon gyér fantáziával verte meg a sors a lista összeállítóját vagy még nem látott magyar gyereket macskák között. Kapásból tudnék két oldalt írni csak a saját tapasztalatok alapján. Pl. macskát nem tanítjuk meg mamát mondani, nem táncoltatjuk a gangnam-ra, nem talicskázunk vele, nem menetjük két lábon, nem takarítunk vele, nem használjuk élö sálnak, nem teszteljük sem a látását, sem a hallását, nem próbáljuk ki, hogy belefér-e zsebbe, pohárba, sminktáskába, stb, stb.... 

Kezeket lefertötlenítettük és mentük a ciculik közé. Ezek mind pici kölyökmacskák voltak, nagyon szépek és tényleg nagyon aranyosak. Volt ott nekik mindenféle játék, mászóka, kosár, egyebek, hát a drága kislányom azt sem tudta hová kapjon, melyik macskával mit csináljon hirtelen. Mindet végigsimogatta, megetyelepetyelézte, ölébe vette öket, szépen, finoman, tényleg nagyon vigyázott és odafigyelt, nehogy kipenderítsék.Az egyik nagyfejü és hosszúszörü egyed pedig szépen befeküdt a karjaiba, ott halottnak tettette magát, onnan ki sem lehetett robbantani. Minden közelítö macsekra idegesen ráfújt. "Nézd anya, féltékeny!!!" Annyira jól érezte magát, hogy majdnem el kellett hoznunk De csak majdnem. :-) Be kell látnom, hogy a gyermek vonzza az állatokat, tényleg, minden kutya és macska odamegy hozzá, a kutyák felugrálnak rá, képen nyalják, a macskák az ölébe fekszenek, valószínü érzik, hogy szereti öket. Nagyon szereti! Rögtön kerek volt a világ, jöhettünk haza.

Egyébként sokan jöttek csak úgy macskát simogatni, felnöttek is...

VAN GOGH

Másnap meg elmentünk egy Van Gogh kiállításra, mivel nagyon közel van hozzánk. The National Art Center-ben van/volt, ami nekem annyira tetszik! Maga az épület teljesen elkápráztat, üveg és hullámzik. Szép na, nekem bejön. Maga a kiállítás nem volt nagy szám, de elment. Egyénkent a japánok VAn Gogh-ot Gohho-nak hívják. A Van-nal mit csináltak nem tudom. Csak így egyszerüen legohhózzák...

Az épület ilyen belülröl:

DIVATBEMUTATÓ

Pávakör sem maradt ugye hanyagolva, mentem velük divatbemutatóra. Kiderült, hogy az egyik textilmüvészeti egyetem diákjai minden évben Karácsony elött tartanak egy divatbemutatót a saját dolgaikból persze, de nem csak úgy akármilyet, hanem valami témát adnak az egésznek meg keretet. Az idén a Hókirálynö cimü Andersen mese szolgáltatta a keretet, azaz egy az egyben elöadták a mesét a saját kösztümjeikbe öltöztetett elöadókkal. Egész évben erre a bemutatóra készülnek, szabnak-varrnak és tényleg eszméletlen kosztümöket vonultattak fel. Maga az iskola akkora , mint egy kisebb város, hatalmas, és állítólag piszok drága. A modellek is maguk a tanulók voltak, nagyon profin csinálták végig, összességében pompás és rendkívül színvonalas bemutató volt, énekesekkel, zenekarral, díszlettel, ahogy kell. Egyetlen megmosolyogtató dolog volt, de arról nem nagyon tehettek, hogy a modellek cipöje kb. 5 számmal volt nagyobb a lábuknál és úgy kacsáztak benne, hogy az már maga müvészet.

Sajnos nem sikerült jó képeket lönöm, mert igen mozogtak, meg a fények ugye...

 

A LOVE HOTEL

Meg is érkeztünk december legpikánsabb részéhez. :-))) Történt ugyanis, hogy Emese, a japántanárnö sajnos elköltözött, de még mielött lehúzta volna itt a redönyt, felajánlotta, hogy csapjunk egy igazi japános napot, megmutat mindent a környéken, ö már igazán kiismeri magát. Indultunk rögtön Ikebukuróba, négy magyar lány/asszony. Elöször a bótokat teszteltük, na nem rossz, ez lett az eredmény.

Aztán a Toyota hatalmas székházába keveredtünk be, ahol lehet vezetni szimulátorokon, esöben, sárban, hóban, idöre. Vezettünk, háát nem mentem valami jó idöt, viszont az ülésböl többször majd kiestem, úgy rázott, emelkedett, dölt, tudott mindent. :-) Voltak ott nagyon profik is, állítólag minden nap mennek kicsit gyakorolni...

Következett a fényképautomaták világa. Kérem szépen, ilyet még nem láttam, hatalmas terem, zaj, zene, tele fényképautomatával, mindegyik valami mást tud. Mi találomra kiválasztottunk egyet és benyomultunk mind a négyen. Ugye a japánok imádják a fotókat, de még jobban imádják azokat a fotókat, ahol nagyon kawaii-nak néznek ki. A kawaii szó aranyosat, szépet, cukit jelent, magas fejhangon és nyávogva, az ii-t jól elnyújtva kell kiejteni. Mondják szép nöre, gyerekre, de kutyára, macskára is.  Na most ezek az automaták a kawaii-ok világa, mindent tudnak. A mi gépünk hatalmas szemeket csinált nekünk, hosszú lábakat, kb. 20 évvel megfiatalított és tényleg olyan gyönyörüek vagyunk a képen mind a négyen, hogy attól le kell menni hídba! A végén még rajzolhattunk is rá (nyomtatás elött) mindenféle jópofa dolgot, szemüveget, kalapot, virágot, szívecskét és mind a négyen olyan boldogok voltunk a gyönyörü képektöl, hogy csuda! Azóta is kint díszeleg a hütön. Szeretem a kawaii fényképautomatákat. :-)

Na és aztán megnéztünk egy kapszula hotelt. Nem nagy szám, lakna benne a fene! Amikor munka után kicsit túllönek a szaké adagon és/vagy már nem megy vonat, akkor meg lehet szállni benne, mert elég kedvezö az ára, de nagyon nyomi.

De a lényeg, amiért mentünk, hehe!! Mindenképp szerettünk volna megnézni egy love hotelt, csak egyedül egyikünknek sem volt bátorsága, pedig utólag azt mondom, nyugodtan elmehettünk volna egyedül is. Na mindegy, lényeg, hogy négyen hatalmasakat vihorászva elhatároztuk, hogy nademostaztán! A love hoteleket több okból hozták létre. Egyrészt a nagyon kicsi lakásokban is van, hogy több generáció él együtt, a fiataloknak esélyük sincs egy kis egyedüllétre. Másrészt ugye a házasságoknak csak elenyészö százaléka köttetik igazi vonzalomból, a többi gazdasági kötelék. Ahogy az adott számú utód világra jött, férj és feleség között az estek nagy százalékában megszünik minden intimitás. Na de azt nem mondta senki, hogy házasságon kívül nem vonzódhatnak egymáshoz, nem igaz?! Harmadik ok, hát csak úgy. :-) ez a legjobb! Szóval ide járnak titkos találkákra, szerelmi légyottokra. Ha rossz is a házasságuk, azért nyiltan nem csalják egymást, a látszatra ügyelni kell. A love hoteleket arról lehet megismerni, hogy az ablakok be vannak deszkázva vagy egyáltalán nicsenek ablakok. Ezen bedeszkázták öket.

A parkolókat olyan ügyesen oldották meg, hogy minden rendszámtábla takarásban legyen, az utcáról senki sem tudja, hogy ki parkol odabent. Nehogy valaki felismerje, hogy jééé, a fönök meg hová jár!

Bemegy az ember, odabent egy hatalmas digitális-kijelzös automata fogadja portás helyett, amelyen ott világítanak a szabad szobák képei. Lehet választani, hogy piros, kék, arany szoba teszik-e jobban. Ha ezt sikerült kiválasztani, akkor gombnyomás és a gép megkérdezi, hogy egész éjszakára maradsz-e vagy csak kicsit "pihensz" 2 vagy  3 óra hosszat. Ha ezt is sikerült eldönteni, akkor a gép kiírja, hogy mennyi az annyi, az összeget bele kell helyezni egy résbe, kattog, visszaad, és a végén kidob egy szobakártyát. Azzal lehet vonulni. Amikor az idö lejár, megszólal a telefon, hogy akarsz-e még hosszabbítani. A mi esetünkben azért elöcsoszogott egy vén szipirtyó, gondolta mit szerencsétlenkedik itt ez a 4 tyúk. A nyanya simán lehetne póker bajnok, rezzenéstelen arccal megkérdezte, hogy akkor négyen vannak, ugye. Láthatott már karón varjút eleget, még ennél cifrábbat is biztos. Mondtuk, hogy csak érdeklödünk, majd a férjeinkkel fogunk visszajönni. Valaki egyébként már vissza is ment a férjével, de hogy ki, az maradjon hétpecsétes titok! (Mindenesetre azt nyilatkozták, hogy maradtak volna inkább otthon, mert igazából nem lehetett ezt komolyan venni, halálra röhögték magukat. Ja,meg hogy milyen hosszú két óra!)

A szobák nagyon tiszták, kultúráltak, és rendkívül felszereltek. :-))) A magazinoktól a filmekig, bilincs, korbács, ismeretlen rendeltetésü szerszámok, néhol kosztümök is, karaoke berendezés, minibár, szív alakú fürdökád, tisztálkodó és óvszerek széles választékban, szóval minden van benne.

Amikor a párocska távozni akar, a kijárat feletti két utcát figyelö kamerából (egyik a jobb oldalt figyeli, másik a balt) megbizonyosodhat, hogy nem fog pont szembejönni az utcán a feleség/férj, netán valamelyik beosztott. Magyarul tiszta a levegö, ki lehet lépni. Utána még egy fél órát hajlonganak egymásnak, ezerszer elhangzik, hogy arigato gozaimas (nagyon köszönöm), majd egyik jobbra, másik balra. Ilyen egyszerü ez. 

Ezek a hotelek egyébként nem túl drágák, volt már, aki körútra ment és végig ilyen helyeken lakott a barátjával, mert töredéke a rendes hoteláraknak. Igaz, hogy nincs ablak, de kit érdekel éjszaka. Lényeg, hogy csak pici böröndöt lehet bevinni.

Eléggé röhögve távoztunk. :-)

KARÁCSONYI BULI

Decemberben igazából más nem is nagyon történt, a pávakörél volt még karácsonyi buli, ott sokat dolgoztam, segítettem, dekoráltam, sütöttem és a végén nagyon jól sikerült. Emlékszem a tavalyi bulira, hááát, nem bégettem a színpadon jelentem! :-))) Elég normális müsor volt, a Diótörö került bemutatásra, na nem elöadásra, csak mesélés volt zongoraszóval, meg képek kivetítve, aranyos volt, jó volt.

Ilyen szép lett a terem:

Ja igen, meg itthon is volt karácsonyi buli, még mielött mindenki hazautazott volna, meghívtuk mi is a magyar csapatot, jókat föztem, ettünk-ittunk, jól éreztük magunkat.

Aztán jött az igazi Karácsony. Hazamentünk, mint mentünk, repültünk! Hosszú volt, fárasztó volt, de megérte. Sajnos nagyon rövid volt ez a két hét, de akkor is jó volt. Igazi, fenyöillatú Karácsony, család, szuper szilveszteri buli, újévi csobbanás Szigligeten, legalább 3 kilót híztam is, de még ezt is szerettem. A baj csak annyi volt, hogy sajnos tényleg csúnyán elkapott valami nyavaja és még mindig nem vagyok százas, de persze már jól vagyok. Több, mint 3 hete tart fogva a 7 fejü vájrusz, és ez sajnos rányomta bélyegét a hangulatomra. Pedig most nem olyan szívösszeszorított állapotban jöttem vissza, hanem teljes rutinnal, ismert helyre. Ráadásul a visszaúton kiderült, hogy a repülönket túlfoglalták, így kerestek önként jelentkezöket, akiknek nem annyira sürgös visszajönni. Jelentkeztünk. Így pár órával késöbb értünk ide Münchenen keresztül, viszont fejenként 600 eurós kártérítést kaptunk és ANA-val repültünk, ami elég jó. És végre elöször aludni is tudtam pár órát, ami lehet a betegségböl adódott...

 

 

2014

Amióta visszajöttünk, csak egyszer tudtam kimozdulni, az újévi bulira (Pávakör), szegény Izát is magammal vittem, mert valami igen drága és tradicionális müsort hoztak nekünk a japánjaink. A Kabuki színház zenei kísérete érkezett. Hát mit mondjak... Pikuláztak, doboltak, óbégattak. 

Elöször ugye jön a röhögéskényszer. Hogy ezt most tök komolyan gondolják. Láttam szegény Izán is,hogy nagyon küzd. Aztán egy idö után azt szoktam észrevenni magamon, hogy figyelek. Figyelem, hogyan veszi kézbe a hangszert, milyen mozdulatokkal helyezi vissza földre. Melyik ujjával hányszor és milyen erövel püföli a dobot. Aztán észreveszek szabályosságokat. Ha az egyik dobos azt mondja hoooo, akkor a másik joooo-val felel neki. Aztán megfigyeltem, hogy az egyik énekesnönek szabályos stoptábla alakú a feje. Aztán jön az apátia, nekem már minden mindegy alapon. És amikor ezeken túl vagyok, akkor kezdödik a relaxálás. Nézek ki a fejemböl és azt veszem észre, hogy hirtelen vége az egésznek, pedig még csak most kezdtem belejönni és élvezni! naaaaa, ne hagyjátok abba! de hiába, virágcsokor, integetés, kisurranás. :-( 

De a büfé az megvigasztalt.

Ló éve van mellesleg:

Na, akkor ennyit mára, egész megéheztem a látványtól, megyek eszem valamit.

Szólj hozzá!

Visszapillantó

2014.01.12. 12:45 Szöszibolha

Már itt is vagyok, Mancika elment az apjával korcsolyázni Roppongiba, a Mid-Town-ba, aztán hazafelé hogy, hogy sem Izáéknál kötöttek ki, kiváncsi vagyok mikor botladoznak haza... :-)))

Ma még nem vállaltam be a jégen való ácsorgást, tegnap elmentünk egyet kajálni Shibuya-ba, meg benéztünk a Crocs bótba lábbelikért (sikeresen vásárlást hajtottunk végre, 4 párral távoztunk), na lényeg az, hogy az életemért küzdöttem, mire hazaértünk, szóval ma maradtam a sejhajomon itthon ni.

 

HAKONE

Ez volt eddig a csúcs, az egyik legszebb kirándulásunk. Egy nap alatt mondjuk nagyon fárasztó, de nem lehetetlen, viszont repülön és tengeralattjárón kívül szinte minden jármüvel közlekedtünk. Hakone a természet miatt szép. Itt nics valami híres buddha vagy templom vagy ilyesmi, viszont a természet gyönyörü és érdekes. Reggel ugye elindultunk a szokásos kis vonatocskával. Ebben semmi meglepö, minden így szokott kezdödni. Zötyköl, zötyköl, valahová odaér. Ott kiszáll, gyerekeket húzza, mint a rongyot, pisi, ivás, továbbmegy. Mikor érünk már oda??? Na, itt következett az, hogy felszállás egy ropeway-re, az olyan kis kötélpályás-felhúzós izé. Volt egy kis sor elötte, Mo-on vagy Ausztriában a lehetetlen felkiáltással távozók tömegét erösítettem volna, itt a nem könyökölünk, tolakodunk, hanem kivárjuk elvét követve a lehetetlennek tünö sor fél óra alatt benne volt a kötélpályás kütyüben.

A kis kütyü ment egy jó fé órát felfelé, ahol nem tudta bevenni a kanyart, ott ipszilonozott kicsit. :-) Így hol elöl ültünk, hol hátul. Közben gyönyörködtünk az öszi erdöben, röhögtünk a poénokon és fényképeztünk.

Lassan felértünk egy bizonyos ponthoz, ahol várt ránk a következö jármü, azaz egy sílifthez hasonló, billegö izé, aminek a látványától is a frász kitört, többen keresztet vetettek, de beszálltunk, és túléltük.

Egyre magasabbra kerültünk, aztán valahogy eltünk az erdö és holdbéli tájak fölött libegtünk, alattunk kén mezök, szép sárgák, kevés növényzet és fújt a szél eszetlenül, mi meg ott fent imbolyogtunk,de még mielött pánik tört volna ki, kiszállhattunk. Fúuuuuu.

Ott már bizony felvettünk minden cuccot, amit vittünk, olyan hideg szél nyargalászott, pedig addig finom meleg volt még. Még a napszemüvegemet is fevettem!! Na itt a lényeg az, hogy a sok kénes víz valahol mindig feltör, kis, forró, büdös pocsolyákat alkot, viszont némelyiknek szép a színe. Füst van és büdös, ahogy az ember megy, pont olyan, mint a pokol kapuja.

A képen is egy ilyen kis büdös pocsesz van, és a "halászó" bácsitól balra a földön van két ketrec. Abban vannak a már kész fekete tojások. Persze fehéren kerülnek bele a vízbe, ott a héjuk megfeketedik, belül viszont szép fehérek maradnak és keményre fönek. Aki eszik ilyen tojást, az 7 évvel tovább él, mint az elöírt. Ettünk. Jó magyar szokás szerint 10 db-ig meg sem akartunk állni, de aztán kiderült, hogy mindegy, mennyit eszel, a 7 év az annyi marad. 

Mikor már nagyon fáztunk, továbbmentünk a libegö kis "síliftekkel" és egyszerre egy csodálatos tó képe villant a retinánkba. :-) Ashi tó a neve.  Kicsit süthetett volna a nap, mert onnan már a Fiju san nem látszott, viszont elötte!!!!

Ugye milyen csodálatos???

Lényeg, hogy a tavon áthajókáztunk. Ezzel a szép kis hajóval:

Kis csini volt belül is. Láttunk a hajóról egy csomó piros tori-t, azokat a szép kis piros kapukat gondolom, amik a hajóról nagyon piciknek tüntek, a valóságban azonban hatalmasak.

Itt már nagyon elpilledt a társaság, így amikor kikötöttünk, gyorsan megkerestük a buszt, amivel visszaindulhattunk és felmásztunk rá. Busz, vonat, hazaértünk. Ide is még biztosan visszamegyünk, de ottalvással, amikor már melegebbek lesznek. Isteni lehet egy jó túrázás után bemenni egy ryokan-ba, megáztatni fáradt testünket és leáztatni a bürkénket az onszen 43 fokos vizében... :-)))

EDO MÚZEUM

Az Edo Múzeumba az egyik kedves japán nöcike vitt el engem meg még egy német nöt. Hatsue szerzett valamelyik ismerösétöl jegyeket és felajánlotta, hogy menjünk el vele. Elmentem és honoráltam neki egy kis üveg saját fözésü baracklekvárral. Azóta szinte a lányának tekint. :-))) 

Edo Tokió régi neve, és elég nagy elvárással mentem a múzeumba. A múzeum teljesen más, mint amilyennek képzeltem. Ha a szorgalmas kis Hatsue nem készül fel lelkiismeretétöl hajtva és nem magyaráz el mindent, akkor bizony nagy csalódás és értetlenkedés kísérte volna végig utamat. Igaz, hogy majdnem minden ki van írva angolul is, de akkor is csak egy nagy káosz lett volna. Mert ugye azt sehol nem lehetett elolvasni, hogy Tokió egy kis halászfaluból indult, melyik hídnak milyen jelentösége volt a fejlödésében, melyik Shogun hogyan fejlesztette, miket eszelt ki, miért, stb... Így viszont roppant érdekes és érdekfeszítö lett egyböl. Mindent lemaketteztek, a régi, iciripiciri kis házakat, mühelyeket, általában ezek úgyis "all in" voltak, hogy nézett ki az elsö áruház, az utcakép, a város különbözö pontjai, hogy készülnek a lenyomatos képek, stb, stb... aztán hogyan fejlödött Japán a nyitás után, milyen volt az elsö mosógép, autó, a "nyugati" stílusú lakás, ruha, na így már roppant érdekes lett egyszeriben. Örülök, hogy megnéztem!

Ezen a képen a régi életmód látható, a fekvö néni éppen szült, a bába füröszt, a kisgyerek ámul, apuka meg fogja a térdét, hogy jaaajjj, mit tettem én állat!

Itt a modern technika kipumpálta magából az elsö Subaru-t, a méretekkel már akkor is akadtak problémák:

MIURA-MIKAN SZÜRET

 

Még mindig szép volt az isö, még mindig érdemes volt kint bóklászni a természetben, hát így keveredtünk el egy mandarin farmra. Naná, hogy ezt is a japán csajok szervezték! Én meg gyorsan bejelentkeztem + jöttek az Izáék négyen, + volt náluk 2 vendég, így jöttek ök is, össz 9-en. Vonat, leszáll, ott már várt minket a "gazda" autókkal. Hát fordult többször... Hatalmas jégcsapretek ültetvényeken keresztül kacsáztunk felfelé, aztán odaértünk. A japánoknak gondolom ez olyan lehet,mint nálunk az almaszedés, de nekünk!!!! Peeersze, hogy gyönyörüen gondozott volt az egész plantázs, alacsonyak a fák, görbe ollókkal vágtuk el a kacsokat és a mikánok (ez az itteni mandarin neve) mézédesek voltak! Annyit ettünk, amennyi belénkfért, még annál is egy picit többet. Olyan szép idö volt, hogy akár rövidujjúban is lehett lenni. (nov.23.) Meg aztán hozhattunk is haza egy kicsit, azért természetesen fizettünk, és csak talán a duplájába került, mint a sarki zöldségesnél...  de az érzés kérem,a feeling ugye, az totál más volt! ;-))))) Dél körül, mikor már mindenkinek a fülén folyt ki a sok narancslé és rost, akkor jött a grillezés a fák között. Japán csajok elökaptak mindent, amire szükség volt és nekiláttak sürögni-forogni, na meg sütni-fözni. Rittyentettek is hamarjában olyan finom ebédet, hogy csuda! Csak úgy faltuk! Aztán késöbb még a gazda lefurikázott minket az óceán partjára, ott egy nagyot sétáltunk, beszélgettünk, a gyereket kagylót szedtek, lovakat kergettek, leterítettük a plédjeinket és napoztattuk az orcánkat! Az volt ám a dolce vita! Hihetetlen élmény volt, azóta is mosolygok, mikor mikánt veszek, ugyanis jó darabig nem vettem. Akkor úgy belaktunk, hogy csuda!

Na most megint kicsit abbahagyom, mert altatás és elötte a friss ágynemünek az ö felhúzás következik. Gyermek úgy jött meg a korcsolyázásból, mint egy rongybaba, semmi ereje, fáj a feje, egyik sarokból a másikba esik, atyauristen, ugye nem lesz beteg??!!!!  Igaz, hogy befalt 2 db hatalmas szelet frissen sült kenyeret pickszalámival, de ez nem jelent semmit, én is tudtam enni 39 fokos lázzal ... Holnap egyébként általános szünnap lesz Japánban, de szegény gyereknek van iskola, úszás, minden. 

Megyek, készülök az esti szeánszra, na és ilyenkor szoktak ezren hívni szkájpon! :-) De nem baj ám, akkor is örülök!

Szólj hozzá!

Visszatekintés

2014.01.10. 08:16 Szöszibolha

Hát igen, akkor most egy kis idöutazásban fogunk résztvenni. Semmi komoly, csak heteket ugrunk vissza, hogy dokumentálva legyenek ezek az apró, ám fontos zizzenetek kis életünkböl. Már el is felejtettem volna egy csomó dolgot, ha nem volna az okos kis telefonom (mellesleg ma reggel nagyon kiakasztott), amin a fotók mutatják egyrészt az idö múlását, másrészt azok alapján szépen visza lehet emlékezni dolgokra. A telefon azért akasztott ki, mert update-elte a Zember, erre némasági fogadalmat tett a hülye telefonja. Egész délelött szarakodtunk vele, mire kiderült, hogy ne zavarjanak üzemmódra kapcsolt. Még mielött valaki megkérdezné....

A képekröl meg eszembe jutott, milyen jó lenne ide is feltenni néhányat. Igen ám, de az nem olyan egyszerü, hogy kijelöl, beilleszt, ááá, nem, ez olyan direkte szökéknek való feladat, hogy aszongya url meg ilyenek. Ezzel is elment egy rakat idöm, de miután betegen fekszem (elméletileg) itthon, hát talán ezt is megoldottam. 

Sikerült összeszednem valami kórságos nyavaját otthon, az öreg Európában, amit elcipeltem magammal ide szuvenyírként, de nem akarom átadni senkinek. Ez egy ilyen szuvenyír. 10 nap után ma elöször érzem azt, hogy megmaradok. Komolyan, ilyen beteg nem emlékszem mikor voltam utoljára. Hát ezért a szobafogság, meg a szabad idö. Eddig olyan sok dolgot csináltam, jöttem-mentem, hogy tényleg nem maradt szabad gyököm a blog preciz vezetésére. Na de jobb késöbb, mint soha!!!

Na, ha így elnézem a fotókat, ugye rögtön kiderül, hogy tényleg volt szülinapom, amit meg is ünnepeltünk nagy csinnadrattával, felcserélt gyertyákkal és egyéb tök jópofa dologgal. Túléltem.  A csajok is nagyon édik voltak, mert ök is meg akarták ünnepelni velem, így kitaláltuk, hogy este vacsi Izáéknál (Izakaya), Emberek otthon vigyáznak  a gyerekekre, majd nyakunkba vesszük az éjszakát és jól kirúgunk a hámból. Ehhez képest jól megvacsoráztunk, közben pletykáltunk és röhögtünk. Aztán vártuk, hogy elálljon az esö. Aztán dumáltunk, aztán megint ettünk. Aztán volt egy jó erös földrengés, akkor ugráltunk, meg egymást ijesztegettük. Aztán megint vártuk, hogy elálljon az esö. Aztán arra gondoltunk, hogy most már ne menjünk sehová, és a végén hajnali fél ötkor hazabicikliztem. Még soha életeben nem bicikliztem hajnali fél ötkor Tokióban. Legalább ezt is megéltem. :-)

A földrengésröl jut eszembe, hogy pávaköri szervezésben elmentünk egy katasztrófacentrumba, ami talán minden kerületben van, és a kerület teljesen ingyért engedi be a látogatókat okulás végett. Ahol mi voltunk, ott a következöket próbáltuk ki. Tüz esetén füstben való menekülés: Egy kusza folyosóra kellett bemennünk, ahová kellemes illatú füstöt engedtek be, elmagyarázták, hogy a világító jeleket követve kell kitalálnunk és nem szabad a földtöl 50 cm-nél magasabbra kerülnie a fejünknek, különben kampec. Beszívod a gázt, füstöt, és kapáltak. Egyszerre öten mehettünk be, abból a mi csoportunkból 3-an éltük túl. Mármint nem igazából, hanem a figyelö berendezés szerint. :-) Aztán tüzet oltottunk, oltóberendezéssel, persze most csak víz volt benne, a tüz is csak úgy vetítve volt, de elég profinak tünt, ha nem alul oltottuk, akkor nem aludt el. Úgy locsoltunk, mint egy falka megvadult elefánt!

Aztán kipróbálhattuk, hogy milyen igazi tájfunban a szabadban tartózkodni. Jól beöltöztettek minket valami vízálló hacukába, csizmába ugrottunk, fejünkre ezer sapka, kapucni került, praclikra meg kesztyü. Aztán bementünk egy terembe, ahol korlátok voltak, azokba kellett kapaszkodni, elöttünk vetítövászon, azon ment a videjó, hogy meglegyen a feeling, majd jött a szél meg az esö. Úgy be voltam rezzentve, lelki szemeim elött láttam, hogyan fogok két kézzel csimpaszkodni a korlátba, a lábaim meg majd csak úgy lobognak utánam! Ehhez képest nem volt annyira durva, de legalább csurom víz lettem. Hejába védöfelszerelés, a könyököm csak úgy cuppogott a lében!

Végül pedig, számomra ez volt aztán a lényeg, volt egy födrengésszimulátor, azaz egy berendezett szoba, amit ráztak ezerrel. Megkérdezték, hogy mit kell csinálni, ha reng a föld, Mi az elsö, második, stb... tennivaló. A japán csajok csak úgy sorolták, hogy ajtót kitámaszt, gázt elzár, szomszédot ment, stb... én nagy szégyenkezve azt mondtam, hogy elöször is mentem a kis cinege életemet, minden ezután jön csak. Éééés, megdicsértek! Jajám, mert ha megmakkan az ember, akkor ki a rosseb nyitja az ajtót, zárja a gázt, he? Akkor a szomszéd is megszíjja! Nna, végül is logikus, nem? Szóval, bementünk a szobába, ahol is lemodellezték nekünk a 2011-es márciusi földrengést. Kiderült, hogy az itteni skála nem uaz, mint az otthoni, hanem kb. úgy van, hogy ami itt pl. 4-es, az egy otthoni ötösnek felel meg. Nagyon nagy vonalakban persze, ez most nem egy müszaki, precíz meghatározás. Hát, próbáltam állva maradni, de nem ment. Az embernek összecsuklik a térde, ezután villámgyorsan az asztal alá kell bújni, fejre párna, vagy valami hasonló, és az asztal lábába kell kapaszkodni. Kellett is tényleg, rendesen, különben úgy jár az ember, mint a lúd a jégen. Közben persze döltek le a bútorok (konyhaszekrény, tányérak, stb...), nagyon durva volt! Istenkém add, hogy soha ne kelljen ehhez hasonlót sem átélnünk a valóságban!!!! Elötte mutattak egy filmet a 2011-es födrengésröl, meg az azt követö cunamiról, komolyan majdnem elsírtam magam, annyira megrázó. Megnyugtatásként közölték, hogy a következö, jelentösebb födrengést Tokió területére várják nemsokára. Tökre megnyugodtam. Kérdés, hogy mi az a nemsokára...

Emígyen felkészülve jött el az öszi szünet az iskolában, amikor is apátlanul maradtunk, így arra gondoltam, hogy sebaj, szervezek én programot a lánykának, nem lesz itt unatkozás egy szál se!

TÁNCHÁZ

Elsö útunk egy magyar táncházba vezetett! Igen kérem, itt is hagyománya van a kalotaszegi meg mittomén még milyen táncikáknak. Gondoltam, jól van, elmegyünk, nézünk magyarokat, találkozunk, ismerkedünk, Emese, a magyar lány, aki japánra tanít(ott), mondta hogy ö is ott lesz, mert ö is táncol. El is mentünk, szemünk-szánk elállt a csodálkozástól. Az itteni táncház kísértetiesen hasonlított a bécsire, azaz az ambiente, a hangulat, a a terem, minden szinte ugyanaz volt, még a zene is! :-) Lepukkant alagsori nagy terem, nyenyerézés, pálinka, sör, kolbász szag, józanul számomra nehezen elviselhetö. Kell kb. fél óra, hogy átvegyem a hangulatot, és bár behúzni a körbe 6 ökörrel sem fognak soha, de legalább a szórakozás szintjére kerülök azáltal, ahogy elnézem a többieket és megtalálom a humorérzékemet. Rengeteg japán volt. Alig volt fehér ember! A zenekar is tisztán japánokból állt össze. Úgy csujjogattak meg ropták, hogy egy magyar sem jobban! A többségen igazi magyar népviselet volt! Akin nem, az is próbálkozott, így lettek furán értelmezett magyar népviseletek: vagy melegítö pörge kalappal, vagy cigány ruha, esetleg "kérek egy sört" feliratos póló. Felállítottunk egy teóriát: ha a világon minden nép kihalna és csak a japánok maradnának meg, akkor is újra lehetne éleszteni az összes kultúrát, mert a japánok ha egyszer a fejükbe vesznek valamit, akkor azt 150%-osan megtanulják és müvelik. Így pl. a magyar népzenét és táncot, de az oroszt, az lengyelt, az indiánt, a hastáncot, szóval mindent!!!

Próbálok betenni róla egy képet.

Úgy nézem sikerült...

DISNEY SEE

Aztán egy szép keddi napon, amikor a japán iskolákban biztosan nins szünet és hétvége sincs, elhatároztuk, hogy elmegyünk Disneyland-be. Jöttek velünk Mancika legjobb barátnöjéék= anyuka+2 gyerek. Reggel nyitás elött már odaértünk, megyünk, hogy akkor jegyet kérnénk szépen, erre közlik, hogy jegyeeeeet, ja, az már nincs. Teltház, nem engednek be több embert. Szánkat kerekre igazítottuk, némi ooooo ki is csúszott rajta, majd mondtuk a gyerekeknek, hogy bögés in-dul, elöadtuk, hogy a messzi júrópból érkeztünk, csak ezért és csak ma, szegény gyerekek, stb... és nem használt. Jött a fönök szaladva, kezét tördelve, meg a helyettese is, de nem és nem, ha nincs jegy, akkor nincs jegy és bukta van. Esetleg menjünk át a Disney See-be, az még nincs tele, de siessünk!  Az onnan 2 megálló a disney-s vonattal, aminek mikiegér fej az ablaka. Átmentünk, mert mit lehetett tenni... Ez a kép fogadott minket a pénztárnál:

Ez pontosan másfél órás sorbanállást jelentett, de bejutottunk!

Több millió ember lehetett ott bent egyszerre, alig lehetett lépni, számomra ez maga volt a pokol. Egyébként az egész tényleg nagyon szép, meseszerü, óriási, gyerekeknek hatalmas élmény, maga a paradicsom, bár ennyi emberrel inkább lecsó. Az elsö, amit láttunk egy csodálatosan megcsinált tengeri show volt, de fél óránkba került, mire megtaláltuk azt a pontot, ahonnan valamicskét lehetett is látni.

Mindenért sorban kellet állni, ha az ember akart egy kis pattogatott kukoricát, azért is egy km hosszú sor kígyózott... Az attrakciók (hullámvasút, ilyesmik) elött táblák jelzik, hoy mennyi idöt kell várni, mire sorrra kerül az ember. Azt hittem rosszul leszek, mert 120-180 perces idök voltak megadva!! A gyerekek meg zsibongtak persze, hogy de ide szeretnék felülni,meg oda szeretnék, meg éhes vagyok, szomjas vagyok, pisilni kell.... Legszívesebben azonnal hazajöttem volna, de a belépö enyhén szólva is borsos. Másik lehetöség az volt, hogy az ember húz egy jegyet a kinézett attrakciónál, és a jegyen jelzett idöpontban visszamegy, és akkor nem kell sorbaállni. A reggel 11 felé húzott jegyen 22:30 állt.... Mindenesetre a gyerekek képesek voltak kivárni pár sort, mi a másik anyukával addig látványosan hüledeztünk a közönségen. Iskolás gyerek szinte nem volt, csak fiatal felnöttek. Ja, meg babakocsik ezerszám. A japán fiatalok körében nagyon menö kijönni a Disney-be és ott eltölteni egy napot. Mindenféle maskarákba öltöznek, és rendkívül élvezik. Ami nekik ilyen felemelö, az nekem valahogy nem volt az. 

Végül is aztán enni is tudtunk Ariel palotájában, McAriel menüt, de az legalább jó volt. A gyerekek voltak repülöszönyegen, ilyen-olyan pörgettyükön, repülös szimulátorban, vizi jármüvön, kaptak fagyit, és gyönyörü idö volt, meleg. A legvégén, amikor már alig bírt el a lábam,  Mancika meg a kisfiú kikönyörögték, hogy menjek be velül a Tower of Terror-ba, mert oda felnött kiséret nélkül nem engedték be öket. (a máik kislány nem akart, az félt) Ekkor már persze öreg este volt, de legyen, bementem velük. Másfél órát álltunk sorba... Kívülröl nem is volt olyan vészes...

Meg belül sem elöször. Meséltek valami sztorit, persze japánul(!), attól a japánul értöknek már el is torzult a fejük, de mi csak mentünk mit sem sejtve, voltak ilyen-olyan szellemes képek, meg kicsit félemetesen berendezett szobák, mígnem egy lifthez értünk. Oda sajnos be kellett menni. Beültünk, székek voltak benne, becsatoltuk magunkat. A liftben volt egy tükör, amiböl egyszercsak eltünt a tükörképünk.... lassan megindultunk felfelé. A torony legeslegtetejébe értünk, ott hirtelen kinyílt a lift ajtaja és káprázatos látvány tárult a szemünk elé. Egész Tokió kivilágítva, óriáskerekestül, tornyostul, öblöstül, mindenestül, csodálatos volt. Ja. Egy pillanatig. Ajtó bezárult, mi pedig szabadesésben zuhantunk lefelé. Hajam az égnek állt, a táskámat a lábammal szorítottam le a földre, nehogy elrepüljön, és úgy éreztem, hogy a szívem a seggemen csúszik kifelé. Késöbb kicsit szégyelltem magam az artikulátlan oroszlánbögésért, ami elhagyta a számat, de állítólag a kutyát nem érdekelte, mindenki arra koncentrált, hogy túlélje. Amikor úgy látszott, hogy sikerült, akkor mégegyszer felhúztak minket, itt már mindenki elöre üvöltött, mert tudtuk, mi következik. Legszívesebben sírtam volna. A gyomrom megint felkúszott a agyalapi mirigyemhez, de aztán valahogy kint voltunk. Hát, elég ramaty állapotban távoztunk, tény. A kissrácnak csak a szája széle remegett, de mutatta a bátrat zöld fejjel, nekem a térdem remegett meg az egész belsöm, Mancika bögött,mint a záporesö meg röhögött is egyszerre. Egymást vigasztaltuk! SOHA TÖBBET!!!!  Az egész aztán egy hisztériás röhögögörcsben és fél órás csuklásban végzödött. Este 11-re értünk haza. 

TODOROKI

Másnap ájultan aludtunk és próbáltuk kiheverni a borzalmakat, így csak nagyon lájtos délutáni sétára mentünk, Csak azért említem meg, mert igen érdekes, hogy szinte a város közepén létezik egy kanyon. Pici, de kanyon. Kb. 1 km hosszú és tényleg szép. Oda mentünk sétálni és kipihenni magunkat. Közben vannak szentélyek, kegyhelyek, kis ligetek, egy pizzéria, nagggyon kis cuki!

SEA PARADISE

Nnna, hát haladjunk tovább az idöben, azon a héten volt még egy nagyobb szabású kiruccanásunk a drága kislányommal. Yokohamában van egy Sea Paradise-nak elnevezett tengeri központ. Van benne akvárium, múzeum, egy lelátó, ahonnan különbözö show-kat lehet megnézni, aztán a parkban van egy állatsimogató, mindeféle vizi cucc, amire fel lehet ülni, szóval egész jól hangzott. El is mentünk, amennyire sokan voltak a Disney See-ben, olyan kevesen lézengtek itt. Nagyon kellmesen éritett e tény, végre levegöhöz és szabad térhez jutottunk. Elöször az akvárium-múzeumba mentünk, ott megint ezerféle tengeri kütyüt lehet megszemlélni, van csöves alagút is, az ember feje felett úsznak a cápikák és rájikák, nagyon helyes. A lejobban egy bálnacápának elnevezett pöttyös és hatalmas lény tetszett nekünk, össz. 2 db volt ott belöle, rém ronda és marha nagy, hatalmas pofával, egy egész csónak szinte belefér. Állítólag ilyen állat csak Okinawán van még.

Ezen a képen nem is tünik olyan nagynak, pedig böszme nagy állat, tényleg! Azon is meglepödtünk, hogy mekkora egy rozmár, állati az is, akkora "tenyere" van, mint egy szívlapát, nem is beszélve az agyarairól!  Mikor minden tengeri furcsaságot és aranyos delfint végignéztünk, akkor kezdödött egy hawaiian show, voltak delfinek, fókák, és belugák. Hogy azok milyen aranyosak! Olyan cuki gömbölyü a buksijuk, meg ráadásul fehérek is, meg kell öket zabálni! Volt nagy tapsolás, bár be kell vallanom, Grand Canaria-n sokkal jobban tetszett a delfin show...

Késöbb Mancika rábeszélt, hogy üljünk be valami kerek vizijármübe, mert az olyan jópofa, bele is ültünk, az csak késöbb derült ki, hogy valami vadvizi árokba megyünk vele, marha jó volt ugyan, de megint rettentö vizes lettem. Szerencsére még aznap is meleg volt. Aztán egy kis lagúnába is bementünk egy apró elektromos viziautóval. Gondoltam ám legyen, ugyan nem értettem mi ebben a rendkivüli. Aztán megértettem. Ugyanis a kis lagúna tele volt delfinnel. És amig az ember ott autókázik, a delfinek fel-le buknak, megnéznek és hát nem egy utolsó érzés ott lenni közöttük... :-)))) Nagyon jó volt!!!! Az eszembe sem jutott, hogy akár fel is dönthetnek. Hát miért is tennének ilyet azok a kis aranyos állatok!? Ezután még be kellett menni az állatsimogatóba. Elötte terembe beterel, info és filmvetítés japánul. Kezeket lefertötlenít és utána lehetett bemenni az állatok közé. Drága kislányom megsimogatott egy fókát, majd kerekre nyílt szemekkel közölte velem, hogy anyaaaaa, deiszen ez szörös!!!!

 

Lehetett egy Tororo-nak nevezett belugát is simogatni, delfint, és cápát is. Meg is simogattam, tényleg nagyon reszel a böre! Manci is megsimogatta, de közben majdnem becsinált szegényem.  :-))) Azután még a parkban mászkáltunk, felültünk egy csomó pörgettyüre, meg egy hatalmas izére, ami igazából egy nagy torony, van rajta körben egy sálszerü építmény, abban ülnek az emberek, az a torony mentén felszáll, körbe megy, majd leszáll. A kilátás pazar, van egy egy hatalmas hullámvasút is, aminek egy része a tenger fölött található, óriási és félelmetes. Mondtam a Mancinak, látod, ez az amire NEM ülünk fel. :-))) nagyon nagy megelégedettséggel jöttünk haza innen, öszintén ajánlom mindenkinek gyerekkel vagy anélkül is.

NIKKO

A szünet utolsó szombatján pedig eljutottunk végre Nikko-ba. Nikko a világörökség egy része, csodálatos templomokkal, kertekkel, mindez valami meseszerüen szép környezetben. Tokiótól kb. másfél-két óra vonattal. Szinte az egész magyar csapat jött, kalandozó magyarok néven bevettük Nikko-t. Volt ám buli! Reggel a vonaton nem volt ülöhely, a gyerekeknek kiterítettünk egy picknick plédet, azon gurultak elöre-hátra, álmosak voltak, éhesek és nyügösek. Azért lassan odaértünk és megnéztük a látnivalókat. Persze nem mindent, azt egy nap alatt nem nagyon lehet, és különben is Emberrel is el kell majd még menni, mert ö még nem látta. Ott már kezdett színesedni a lomb, ez nov. 2. körül lehetett, Nikko a hegyek között van, és hát gyönyörü volt. Ahogy a megállótól haladtunk a látnivalók felé, egy helyen az utcán leültettek minket kis székekre, kezünkbe nyomtak valami kulimájszos japán édességet meg zöööd teát,  a mocha-t, amit egy borotválkozópamacsra kisértetiesen hasonlíto kis izével habosítanak fel. Külön-külön mindegyik szokás kérdése, de együtt a kettö kifejezetten élvezhetö ízvilágot alkot. Miután ettünk-ittunk, mehettünk a jókívánságokkal egyetemben. Aranyosak, nem? Láttunk csodaszép kölámpás sort. Annál egy igen érdekes figura kirakott egy statívot, arra a gépét és fotózta saját magát. A képsorozat célja érdekes lehetett, ugyanis a figura (szerintem pasi) harisnyakötöben, füzöben és álarcban parádézott és rendkívül nagy nézöközönséget vonzott be. :-) Késöbb megnéztünk egy helyet, ahol rengeteg kis piros sapkás szobrocska sorakozott, hosszan egymás után. Ezeket a szobrocskákat a meg nem született ill. halva született, bár leginkább az elvetetett babák emlékére állítják. Az az érdekes, hogy nincs benne semmi riasztó vagy borzasztó, hanem inkább nyugalmat árasztanak, talán ez segít megbirkózni a nöknek ezzel a nem mindannapi veszteséggel. Akárhogy is dönt egy nö, akkor is megnyugató lehet, ha el tud búcsúzni, vagy abban hinni, hogy majd egyszer, máskor megszülethet az a gyerek... Szerintem ez sokkal jobb, mint a szönyeg alá söpörni a dolgot és egy életen át ezen rágódni. Modom, a japánoknak van valami egészséges hozzáállásuk a természethez. Nem messze a szobroktól volt egy frankó picknikezö hely, ott aztán elövettük, ki amit hozott és hatalmas falást rendeztünk. Olyan hangulata volt ám annak!!!! Sutty, este vissza, annak a napnak is megvolt a maga értelme és haszna. És azok a színek, istenem, photoshoppal sem lehetne szebbet csináni!

Aztán végre elkezdödött az iskola! :-) Nagyon élveztem egyébként ezt az egy hetet itthon gyermekecskével, de azért néha nem baj, ha elkezdödik a suli... :-)

AKIGAWA

Ide nov. 8-án mentünk,  pávakörös szervezésben. Mivel az öszi erdöböl sosem elég és itt az ösz tényleg az a szép ösz, meleg, kellemes, napos és imádnivaló, minden alkalmat kihasználok, hogy kirándulni mehessek. Elvittem magammal Izát is. A japán csajok, akikkel szervezzük ugye a programokat, olyan lelkesek, hogy minden kirándulást és helyszínt képesek elöre letesztelni. Ide is elmentek, így már simán tudták, hogy melyik turistaúton kell haladnunk, kb.mennyi idöt fog igénybevenni, szóval alaposan felkészülnek és ezt hihetetlenül értékelem bennük! Föleg azért, mivel nekem és minden gyerekes anyukának idöre kell hazaérnem, így nem mindegy, hogy ott kezdünk el még csak keresgélni meg tapogatózni és húzni a drága idöt. Így meg cakk-cakk, minden tökéletes. Egy kis patakmeder mellett haladtunk, gyönyörü erdöben és egy csomó vízesést volt szerencsénk megcsodálni. A vízesések alatti kis tóban is szívesen megmártóztam volna, de sajnos nem szabad, mert ezek a vizek védettek. Aztán volt persze tea meg kajálás egy teraszon, mely a patak fölé nyúlik és olyan hangulata van!!! Tudnak, hiába, tudnak!

SHINJUKU NIGHT

Sajnos aztán a csapatunkból az egyik család hazaköltözött. :-( Tokió olyan, mint egy nagy pályaudvar. Jönnek-mennek az emberek. Szóval Ritát el kellett búcsúztatni, és mivel a múltkor nem lett a kiruccanásunkból semmi, így most aztán nem volt pardon, nekiindultunk a naaagy és izgalmas tokiói éjszakának. :-))))))))) Rita elöre kinézett egy bárt, oda megyünk és kész. Mentünk is. Hát elsöre eléggé megrettentem, hogy pont oda, abba a vasajtós izé... bármi lehet mögötte ugyebár... Hatalmas ajtónyi fekete kidobóemberek és behívó emberek, de nem mennek az agyadra, elég kulturáltan csinálják. Mindegy, nagy levegö, bementünk. Volt zene, táncplacc, vonaglórúd, és sok szempár, akik nem hittek saját maguknak, hogy 4 fehér nö... volt sikerünk azonnal. Olyan piát kaptunk, ami világított a pohárban, és amikor ment el a fénye, egy lámpával megvilágították. Kellett egy kis idö, míg összeszedtem magam, valahogy sosem voltam az a diszkóba járó alkat, meg már így ennyi idösen, ugye... de! Arra gondoltam, hogy tök mindegy, ezeket az embereket a büdös életben nem látom többet! Ez aztán jókedvre derített!  Érdekesnek találtam, hogy akármilyen kis szolidak a japánok, azért bepróbálkoztak. Mutattam a jeggyürümet, márminthogy férj van meg minden, és nem pasivadászaton vagyok, hanem csak lötyögni a csajokkal, de erre mutatta, hogy ja, olyanja neki is van, hát kit érdekel!? Mondtam, hogy engem. Nagyon is! és akkor szépen, kulturáltan leléptek. Komolyan, semmi gáz nem volt.  Hazafelé  megcsodáltuk az utcán lévö óriásplakátokat, amin fiúk fotói voltak, bérelhetö fiúk. Brrr, bele is halnék!!! Nöi ruhában ártatlan kislányoknak néznének ki. De komolyan!!!! Nem beszélve arról, hogy nem rendelkezem sem B sem C számlával.  Az azt jelenti, hogy ugye itt Japánban mindig a nök a családi pénzügyminiszterek. Apukának kutya kötelessége a fizetését az utolsó centig leadni a "sárkánynak". Aztán majd kap zsebpénzt. Vagy nem. Namost ezt a cégek is pontosan tudják, így egy jobb beosztásban lévö munkatársnak kvázi falaz a cég. Anyukának prezentálják az A számlát, hogy ennyit keres apuka, apukának pedig a maradék fizetését B és ha kell még C számlára teszik rá. A B számla általában a hosszútávú barátnöre kell, a C pedig a többire. Régen állítólag az ilyen jellegü kiadásokat még az adóból is le lehetett vonni. Ma már nem. Persze anyukák sem maradnak ám adósok! Az a sok privát nyelvtanár meg személyi edzö, jaja!!!

Aztán még Joe kocsmájában bevártuk az elsö metrót, hogy a többiek hazamehessenek, mi meg az Izával hazatértünk hozzájuk, mert Mancikám ugye ott volt megörzésen náluk,  így hajnali fél hatkor le is feküdtünk. Máskor elöbb kelek..... de azért nagyon jó volt egyet kimozdulni, igaz, hogy másnap mindenem fájt az izomláztól, nem szokta a cigány a szántást, de akkor is jó volt! :-)

Mi volt még???

PALACSINTA

Ja, Mancika kicsit beteg lett, torka fájt meg kicsit lázas volt, de szerencsére semmi komoly, Sziszi macska remek gyógyerö, addig dorombolt, míg meg nem gyógyult. :-) Lényeg az, hogy nem mehetett iskolába, ezért amikor már jól volt, kénytelen voltam magammal vinni a híres Gundelpalacsinta sütési akcióra. Vittem páleszt is, biztos, ami biztos alapon, mondtam, csak körtéböl van, gyümölcs, bio, nem kell töle megijedni. Hát szegény japán nöcik ráhúztak, aztán fogták is a nyakukat, mert meg akartak rögtön fulladni! Mondták, hogy hát ez éget meg minden, te jó isten!!! Mondtam no para, csak figyeljenek! Sütöttem nekik a palacsintát, annyira tapsoltak, mikor sikerült megfordítanom, ök is megpróbálták, nagyon lelkesek voltak!!! Finom is lett, ették ezerrel! Késöbb még kértek a pálinkából. :-) Kérdezték, hogy is van ez, mondtam, hogy a szomszédunk fözte, majd elöadtam nekik a pálinkafözés rejtelmeit.  Meg hogy lehet persze szilvából, barackból, stb... Egyszercsak jött az egyik suttyomban és mondta, hogy neki az idén termett egy kiló szilva a kertjében, nem fözné-e meg azt is az a jó kis szomszéd! Akkorát derültem, mondtam szegénykének, hogy a szomszéd Mo-on van, nem itt, és egy kiló szilva magostul bizony igen kevéske... de majd hozok még neki! :-)))

SHIRABIYOSHI & SHOMIYO

 

Hát hogy a kultúrának is adjunk egy kicsit, a pávakörben ismét sikerült részt vennem valami igazán ösi, japános dologban. Elmesélték, hogy amikor a buddhizmus elérte Japánt, összesen 3 nö csatlakozott a rendhez, és  ez a három apáca volt hivatott a császárnö udvarában az összes rituálét vezetni. Ezek nagyon bonyolult énekek, meg szövegek. Na és most még létezik két nö, akik ezt a mai napig tudják, egyetemen hosszú-hosszú évekig tanulták. Ezért olyan különleges és egyedi a dolog. Mentem, hogyne mentem volna! Aztán megint ugye: nagy várakozás, megjelenik egy bohócruhába öltözött nöci és olyan, de olyan hangon kezdett el énekelni, hogy a haj majdnem lejött a fejemröl. Iszonyú erös, férfias, zengö torok, kitartott hangok, remegett a májam is bele. De ez még oké. Jött a másik nöci egy dobbal és számomra teljesen véletlenszerüen és ok nélkül akkorát rávágott a szerencsétlen dobra, hogy majdnem a dobhártyám beszakadt. Mondta hozzá azt is hogy oooooooooo. A hangsúlyt közben felfelé vitte rettentö szigorúan.

Megtapsoltam.

Azt hiszem itt most szünetet kell beiktatnom, mert a java még hátravan, de igyekszem gyorsan folytatni!

Szólj hozzá!

Hétvégi örületek...

2013.10.18. 08:47 Szöszibolha

Mondtam az én drága jó férjemnek, hogy mostanában igencsak hiányolom a kirándulásainkat. A bakancsosakat is, meg a repülösöket is. Tavaly ilyenkorra már agyon mentük meg túráztuk magunkat, az idén kissé el vagyunk lustulva. Na de menten jött is a válasz, hogy ugyebár eddig olyan meleg volt, hogy bele is döglöttünk volna a kis laza túrákba, másrészt meg sokszor nem volt itthon hétvégén (mármint a férjecske), harmadszor pedig nem figyeltem-e fel arra a tényre, hogy minden hétvégénket bulizással töltjük. Erre az Iza azt mondta, hogy "figyeled, hogy a 8. hétvégénket isszuk el együtt?":-) Ami nem egészen igaz, mert én tudvalevöleg nem iszom, férj is csak moderáltan és csak néha, de a buli része stimmel. Nem mintha bánnám, söööt, egyáltalán nem bánom, csak megállapítottam a tényt.

Most hétvége után ráadásul a hétfö is szabad volt, mert okt.14. kérem a sport ünnepe. (Meg az unokaöcsémé is.) Nem kell beleképzelni semmi fárasztó dolgot, föleg azért nem, mert ilyenkor nem is érdemes semmit betervezni, legjobb  otthon maradni. Ugyan én elterveztem, hogy idemegyünk-odamegyünk, éjszakázunk, túrázunk, onszenezünk ésatöbbi, de hamar lehült a lelkesedésem, mert kiderült, hogy elfelejtettem azt az apró kis részletet, hogy ilyenkor egész japán beindul, és ök is pontosan azt tervezik, amit én. Így aztán szállás már csak 700 euróért volt egy éjszakára hármónknak. És öt percre rá már annyiért sem. Szóval ilyenkor jobb maradni az ülepünkön, hacsak valakit nem kifejezetten az szórakoztat, hogy több millió ember társaságában próbálja meg felfedezni a természetet. Én sajnos nem ebbe a csoportba tartozom.

Na de akkor mi legyen? 3 napig itthon örjöngeni? Gyorsan kész is volt a terv: szombaton elmegyünk egyet hajókázni a kedves, összeszokott csapattal (volt hely!), vasárnap lazulás itthon, házifeladat, gyakorlás, egyebek, hétföre pedig férjecske meghívta hozzánk azt a francia kollegéját +családot, akikkel tavaly Kiotóban voltunk.

Hát a hajókázás maga megér egy misét! Volt szervezés, az öt db gyermeket elhelyeztük az Izáék lakásában és egy nagyon kedves, fiatal magyar lány (ill. asszony), aki ovónéni is, elvállalta, hogy szittyózik pár órát velük. Pontosan 6-7 órát. Kicsit rá kellett beszélni ugyan, de sikerült. Mancikánk orrolt kissé, hogy mi az, hogy öt letámasztjuk, de mondtuk neki, hogy ez pedig felnöttprogram és kész. Majd ö lehet a segédsintér, azaz nevelheti a többi kölket, söt osztályozhatja is öket. Ez így már elfogadható felállás volt számára, mi pedig elmentünk a jól megérdemelet felnöttprogramra. Utólag azt mondom, hogy gyerekekkel valóban megörültünk volna. A hajóhoz el kellett mennünk elöször is metróval egy helyre, onnan pedig a hajótársaság fekete busza vitt minket a kikötöbe. Úgy nézett ki, mint egy hullaszállító, ennek megfelelöen az elsö közös képeken még elég ünnepélyes és komolykás képet vág a társaság. Szende mosoly, önuralom. Érdemes összehasonlítani ezt a képet azzal, amit a visszaúton csináltunk! :-)))))) A hajó úgy müködik, hogy három órán keresztül úszkál, addig korlátlan evés-ivás, egy folyón lecsurog, bekúszik a tokiói öbölbe (addigra már este van és kigyúlnak a fények.) Pazar a városra való rálátás, tényleg tök szép, tesz egy nagy kört, majd a hajó viszacsurog a folyón a kiindulási ponthoz. Addig az úri társaság szórakozik.

Az "úri társaság" elöször is megkereste a hajót, ami pazarul fel volt díszítve lámpásilag, fénylett, csillogott. Inkább egy bárkára hasonitott, egy pici nyitott résszel, különben meg zárt osztály. A bejáratnál hányós zacskókat osztottak, gondoltam is, milyen elörelátók. De nem az volt, hanem a cipönket kellett levenni és a zacsiba helyezni. A cipöt azért kellett levenni,mert a hajó belseje tatamis volt és ez még semmi, sajnos  az asztalok is japán stílusban a földtöl kb 15 centire voltak, tehát kezdödött a földön ücsörgés. Mutatták, hogyan üljünk rá a sarkunkra, persze! Ki a jó isten bírja ki úgy órákig?? A japán csajok lába már tuti, hogy attól olyan görbe, kicsi koruktól úgy kell ücsörögniük, persze, hogy elgörbül, mondjuk így viszont pont belefér a seggük abba a kis fészekbe, ami a görbe lábból adódóan képzödik. Naná, hogy úgy jobban bírják! Hát mi ültünk így, úgy, nyakunkban a lábunkkal, kinyútjva, egymás ölében, törökülésben, és persze, hogy rövid szoknya volt rajtam! Két asztalt foglaltunk el, a többinél japánok ültek. Minket ültettek a kijárathoz biztos, ami biztos alapon... Aztán az is kiderült, hogy az asztalunk valójában egy fözölap, amin majd nekünk kell sütnünk- föznünk. Az italokat kihozták. Egy harsogó egérhangú pincérlány egy narancssárga tölcsérbe belemondott valami nagyon fontos infót, aztán már el is indultunk, és hozták a kicsi tálkákat, tele kicsi, nyers kajával. A platni alá begyújtottak és kezdödött a haddelhad. A tálkákban jobbára összeszelt káposzta volt lében, meg némi kis sonka, sajt, néhány szelet padlizsán, egy nyers tojás, meg az egyiken valami piros hús szerü izé, amin el is kezdtünk tanakodni. Az elsö variáció szerint ez here. (???) De ahhoz túl hosszúkás volt. Én rák ollójából kihalászott húsra tippeltem, de az sem igaz. A heréhez volt közelebb, ugyanis inkább két hatalmas petefészeknek nevezném, mivel a felhasításuk után kiderült, hogy tele vannak ikrával. Na de most akkor hogyan? Olaj a platnira, megsütöttuk a káposztát, petefészket külön, majd olvasztottunk rá sajtot, meg a tojást is külön. Közben lopva a japánok asztala fele kacsintgattunk, de láttuk, hogy nekik tök másképp néz ki a cucc. Na, a pincér gyerek nem bírta tovább, odajött, hörgött egy csomót mély torokhangon, hatszor elnézést kért, meghajolt kilencszer és megkérdezte, hogy segíthet-e. Mondtuk, hogy hát peeersze, csak nyugodtan, úgysincs halvány fogalmunk sem. Na, ö meg mint a villám összeszelt mindent apróra, sonkát, padlizsánt, petefészket, leöntötte lével, belekeverte a sajtot, lett belöle valami kiterített kulimájszos izé.... én hösiesen ettem belöle 5 kanállal, a többiek ennyit sem, csak hümmögtek, hogy hát érdekes, érdekes. Az érdekes az én olvasatomban annyit jelent, hogy udvariasságból nem mondom ki nyíltan azt, hogy pocsék. Aztán vállat vonva úgy döntött a társaság, hogy akkor inkább isznak. A következö kajánál már szeleteltünk mi is, mint állat, de a pincér gyerek megint odajött. Láttam, majdnem kiugrott a szeme a gödréböl, mikor észrevette, hogy ezek az örült, barbár külföldiek a kötöanyagból = tojás tükörtojást készítettek. Egy megvetö mozdulattal kidobta, közben morgott hozzá, majd hozott egy másik nyers tojást es megmutatta, hogy a tojást össze kell keverni a többi cuccal, hogy szép, omlett szerü lepényt tudjunk sütni belöle. Nem ám tükörtojást!!! Na, de eddigre a társaság felében már munkálkodott kb. 4 sör, emelkedett a hangerö és fokozódott a hangulat. Mondhatni elég harsányan nyerítettünk, csak akkor lett csönd, mikor a kajára rábólintott a pincér csávó, hogy nnna, most kész, ilyennek kell lennie. Iza férje, csapatban betöltött szerepe szerint mókamester, nézte a kaját, csak nézte, majd kimondta, amit mi nem mertünk, hogy hááát gyerekek, ez pont olyan, mint amilyet a lakodalmas kutya minimum egyszer már kiokádott. Robbant ki belölünk a feszültség és a megkönnyebbülés elárasztotta hajót. Ez minden egyes kaja elkészítésekor így volt, a végén a japán útitársak már csak azon szórakoztak, hogy ezek az ütödött gajdzsinok mi a francon röhögnek ennyit, mit rendeznek és föleg miket föznek! Japán ember arcán nem nagyon lehet látni érzelmeket. Általában. Max. udvarias mosolyt. Nnna, itt most eleresztették magukat, ordítva röhögtek rajtunk és minden akciónkat hangos éljenzés követett. A pincér gyerek kiment a fedélzetre, mégis ugye szolgálatban volt, és ott röhögte ki magát, közben csapkodta a térgye kalácsát. Aztán felfigyeltem, hogy hoppá milyen gyönyörü az öböl, felálltam és próbáltam fényképezni, kicsit kijjebb merészkedtem, pont abban a pillanatban fordultunk rá egy hullámra, ami be is terített rendesen. De nem baj, meleg volt nagyon!  

A végén szegény pincér könyörgött, hogy fejezzük be a kajálást, mert mindjárt visszaérünk a buszhoz. Mondtuk neki, hogy mind az övé lehet, viheti! Egyébként a magyar tudásuk is sokat javult, mert amikor mókamesterünk magyarul csak annyit mondott a pincérlánynak, hogy "hozzál még egy sört drágám", a csaj mosolyogva indult a sörért. Aztán eszünkbe jutott, hogy hajajj, hiszen még nem is danoltunk! De akkor már  el kellett hagyni a bárkát és visszaszáltunk a buszra. Na most elötte milyenek voltunk? ünnepélyes, komolykás? Most már szétzilált, agyon röhögött. Szende mosoly, önuralom? Görcsös grimasz, hogy ne fájjon, és ereszdelahajam. Japán társaink közel jöttenk hozzánk, nehogy lemaradjanak a show végéröl. Ekkor kezdödött a danolás. Ök is akartak, így aztán magyar nótákra tanítottuk öket, mindig csak a végét kapták el, mondtuk nekik, hogy amikor intünk, mindig mondják azt, hogy som vagy azt, hogy ban, vagy éppen milyen rím jött. Hát, volt buli. Haltunk meg. A végén az egymillió kép után még ajándékot is adtak, majd ezerszer megköszönték a szép estét. Érdekes, hogy mindig van náluk valami kis ajándék! Szóval igenis lehet a japánokkal csujjogatni, igenis el tudják engedni magukat, nagyon tudnak röhögni, és nagyon szeretik a magyarokat! :-))) Mondták is sokszor! Órákig integettek, mi pedig elindultunk a metró felé, és még otthon, a sarkon betértünk Joe kocsmájába. A kocsma olyan kicsi, hogy  kb. 2 db ember fér be, így a törzsvendégek az utcán állva és támaszkodva a kirakott könyöklöre isznak. Ismerkednek, beszélgetnek, iszogatnak, majd hazamennek. Mi is így tettünk. Otthon várt az öt gyerek szépen csendesen rajzolgatva, már majdnem csodálkoztunk, amikor megláttuk a bébiszittyó hófehér arcát és rájöttünk, hogy ez biza nem mindig volt így, ilyen idilli. Hát nem is, mint kiderült, de hálistennek vér nem folyt, csont nem tört, leánykánk is elég jó idegállapotban jött velünk haza. Beleájultunk az ágyba. Másnap egész délelött próbáltuk összerakni magunkat. Biztos ismerös az az érzés, mikor mindened fáj a röhögéstöl, de melletted a másik megszólal, csak annyit mond, hogy mittomén "here" és szakadsz meg újral, némán sírva rázkódsz és újra és újra eszedbe jut valami, amin megint szétesel. És este, amikor már jobban egyben vagy, akkor a mókamester elküldi a képeket, újraéled az egész istentelen mókát és se vége, se hossza az eszement ordításnak. 

Délután el is mentünk otthonról, mert ezt nem lehetett kibírni, és felfedeztünk egy csodás parkot, vagyis inkább arborétumot, 9 hektár nagyságú helyen. Nem japán kert, hanem olyan, mint egy öserdö, esöerdö. Nagyon érdekes, csak a majmok hiányoztak. Erdö a városban. Hihetetlen. Hatalmasat mászkáltunk, így tessék, megkaptam a túrázást. :-) Csapatunkból egyébként az egyik család a bulit követöen indult is a Fülöp szigetekre. Hát pont telibe kapták szegények a 7-es földrengést, de szerencsére jól vannak, semmi baj sem lett, csak várostnézni meg túrázni nem mehetnek, de a szálloda ok, a tenger szép, remélem szerencsésen visszaérnek!

Séta közben pedig végig az volt a témánk, hogyan lehetne kihozni a (nagy)szülöket hozzánk. Mármint ugye nem kétséges, hogy repülövel, csak az, hogyan bírnák, szabad-e nekik ennyit repülni, mit mond az orvos, mit tudnánk kezdeni velük itt, ahol annyit kell gyalogolni, hogyan tudják elintézni Japánba a belépést vagy repüljön-e velük valaki a családunkból, biztositás, stb, stb, egy csomó kérdés. Persze az is lehet, hogy nem kellene agyalni ennyit, csak hopp, felrakni öket a repcsire, itt leszedni, valahogy majd lesz. Na, majd Karácsonykor végére járunk a dolognak.

Hétfön vörösboros marhapörköltet gyártottam ipari menyiségben nokedlivel, nagyon sokat csináltam, gondoltam, hogy majd lefagyasztom a maradékot, milyen jó is lesz! Jöttek a franciák és az utolsó falatig minden elfogyott. Pörkölt, nokedli, madártej (2 liter tejböl), mákos koszorú, minden.  Csak lestem. De örültem is, mert valszeg nem lehetett túl rossz. :-) Nagyon féltem a tavalyi kirándulásból kiindulva, hogy a két leányzó mit fog itthon rendezni, így fél órás felkészítö program került befüzésre, amit Mancikánk okosan végighallgatot. Skodák skodája, olyan jók voltak, mint két angyalka, két napig azt kerestem utána, hogy mit csinálhattak valójában. Mert ugye a gyerek olyan, mint a horrorfilm. Ha nagy a csönd, akkor utána valami rémséges jön... de nem. Ezúttal tényleg iszonyú jók voltak. Úgy látszik ebben a korban egy év nagyon sokat számít.

Kedden végre volt iskola, pihenhettem. Örültem, hogy szerdán japán óra helyett mehetek a pávakörömmel kirándulni, Kawasakiba. Ott van egy csodás park meg egy skanzen szerü kis falucska, régi japán házakkal, szalma tetövel, stb...  Na ja, csakhogy kedden már jött a hír, hogy holnap nem lesz iskola, mindenki húzza be fülit farkát, szerdán reggelre megérkezik az elmúlt 10 év legnagyobb tájfunja, nem mennek a vonatok, buszok. Hát nem mondom, hülye egy érzés. Mi is becipeltünk a kertböl mindent, bezárkóztunk, Mancinak megmondtuk, ha fél, nyugodtan bejöhet hozzánk, de nem lesz semmi gond, csak nyugi. Hát éjszaka tényleg állati szél volt, de annyira fáradtak voltunk, hogy nagyon nem is realizáltam, Mancika sem jött át. Reggel arra ébredtem, hogy Férjecske puszit ad és megy dolgozni. Fél kilenckor. Azt hittem meghibbant, hogy tájfunban akar menni, de addigra már semmi sem volt, söt a nap is kisütött. Szerencsére annyira védett helyen vagyunk, hogy egyedül a Mancink biciklijén lévö letakarót szaggatta szét a szél, de semmi mást. Férjecske munkahelye melletti utcában azért a biztonság kedvéért egy ház tetejét lekapta a tájfun, nehogy azt higgyük nincs ereje. Meg aztán jöttek a hírek persze szörnyü dolgokról, mert máshol szörnyü dolgokat müvelt, de mondom, itt, nálunk nem nagyon volt semmi. Úgyhogy Mancikánknak volt egy jó napja, elvittem ebédelni, kávéházba, és mondta nekem, hogy tkp ö nagyon jól érzi itt magát és nagyon örül, hogy pont mi vagyunk a szülei, csak a mamiék hiányoznak, meg a Balaton. Meg igazából egy nagyon pici kutyára is óriási szüksége lenne, pont olyanra, amilyet egyik nap a bácsi a kutyaboltban az ölébe adott. Tudod anya, az nem is nö meg és a repülön is utazhatna velünk egy kis táskában, olyan jó lenne, akkorkát kakil csak, mint egy galamb, stb, stb, ment a dumagép. De kutya nem lesz, ha a fene fenét eszik sem, csak a hullámon keresztül. Az is az én dolgom lenne, vihetném sétálni hóban, fagyban, ezer fokban, esöben, stb... szerencsére a ház szerzödésben benne van, hogy csak 1, azaz egy db macskát tarthatunk. :-))))

Most futok kivenni a kifliket a sütöböl, mert azt sajnos csak házilag tudok elöállítani. 

És holnap szülinapom lesz. :-)

1 komment

Rém normális mókuskerék

2013.10.07. 06:43 Szöszibolha

Mostanában azon kapom magam, hogy túl sok az elfoglaltságom. Nem akarattal szervezem így, csak valahogy így adódik, de lehet az is, hogy a tudatalattim teszi ezt velem. Ennek az az eredménye, hogy megint kevés az a szabadidöm amit magamban tölthetek, másrészt pedig egyre jobban idegesít a házimunka. Most komolyan, egy 200 négyzetméteres ház elég elfoglatságot ad, föleg ha két rendszeretö szülö mellett lakik benne 1 db macska és 1 db szétrakodásból és káoszteremtésböl extra adag tehetséggel megáldott gyermek.És akkor még nem is beszéltem a bevásárlás, fözés, mosás, vasalás, valamint egyéb hasonló undormányok köréröl! Egyszerüen sajnálom rá a drága idömet! Meg hálátlan is, se vége, se hossza! Anyukámnak van igaza, ö mondja, hogy a házimunkát nem lehet befejezni, csak abbahagyni.

Na, mindegy, ennek ellenére azért az elsö hetet leszámítva elég zökkenömentesen ment a beszokás, mondhatni rutinosan. Igaz, vannak apró változások, pl. a kávézóban kicserélödtek a kutyák és gazdáik, de ennyit még elég labilis idegrendszerrel is ki lehet bírni. Most már nem állunk szájtátva egy-egy frissen fönözött, piros cipellös kiskutya láttán, bár meglepetések azért még adódhatnak. Pl. tegnapi sétánk folyamán jött velünk szembe egy nöci, derékig kivágott pulcsiban. Ez itt már magában meglepö tény, hiszen állig szoktak beöltözni, ráadásul a nöcin a pulcsi alatt semmi sem volt. Így lépésenként hol a jobb, hol a bal keblét tette közszemlére. Voltak bámulói, nem mondom! Mancikánkra is nagy hatást gyakorolt, este is még meg kellett beszélni a "hogyan is volt ez az egész" témát. Ráadásul  "borogatja elmúlik" kategóriás volt szegényke....

Na meg itt vannak a dolgok, aminek pl. örülni is lehet! A kedvenc szusink! A szép idö! Igaz, volt valamikor egy tájfunka, de nem volt vészes. Kicsit höbörgött meg verte a mellét, de gyorsan vége volt, és legalább kisöpörte azt a hülye gözt és párát, amit nehezen viseltem. Néha esik az esö, de meleg van, a múlt héten figyeltem fel arra (nagy mérgesen persze!), hogy esténként már biza elkél egy vékonyabb pulcsi! Ehhez képest otthonról azok a hírek járják, hogy az idén minden vénasszony meg indián jól megszívta! Még füteni is kell! Itt ma 27 fok van. (okt.7.) Szegény japánjaink viszont nem az aktuális hömérséklet szerint, hanem a naptárnak élnek, aszerint pedig igenis ösz van, így elökerültek a szörös, derékig érö csizmák, kesztyük és egyebek. 27 fokban!!!! A rend, az rend! És ennek is lehet örülni, mert a rend az egy érdekes dolog, néha idegesít, bár engem inkább szórakoztat, de legalább biztonságot ad, figyelmet, tisztaságot, rendet. Annyira kis aranyosak ám! Olyan kedvesek, tisztelettel bánnak az emberrel, az egy jenest is két kézzel adja vissza az üzletben és meghajol mélyen hozzá! Hatvanhatszor megköszönik a vásárlást, és még sorolhatnám! Egyik magyar ismerösünk mesélte, hogy amikor Karácsonyra hazament, elötte jól bevásárolt a rokonyoknak. Szinte könyörögve kérdezték töle az üzletben, hogy ugye ajándék lesz?!! Jóvan, akkor legyen gifto, mondta! Három fiatalember elörontott valahonnan, és kb. 40 percen keresztül, origami mesterembereket megszégyenítö tudással csomagolták a cuccot. Hajtogattak, tekertek, stb... aszonta az ismerös, hogy ö már csak a figyelésétöl lement alfába. Gyönyörü lett! Mi volt otthon? Nagybácsi egy jól irányzott mozdulattal harsogva letépte a mestermüvet (figyelemre sem méltatta), és jaaaa, köszi felkiáltással behajította fa alá. Az ismerösünk ledöbbenve figyelte a jelenetet, lelki szemei elött még látta, hogy amikor kimentek az üzletböl és kb. 100 méter múlva visszanéztek, az eladók még az utcán álltak és hajlongtak. 300 méter múlva megkérdezte a feleségét, te visszaforduljunk? Visszafordultak. Még mindig ott álltak és hajlongtak. Integettek és befordultak egy mellékutcába, hogy szegények visszamehessenek végre az üzletbe. Amig látják a vásárlót, addig nem illik visszamenni. (Persze ez csak nagyobb, drágább üzletekben van így, a sarki zöldséges azért erre nem ér rá.) Erre ugye a nagybácsi... Annyit mondott csak neki az ismerösünk, hogy ne gyere te vazze Japánba, ne gyere!

Gyermekünk is gyorsan beszokott. Fogott új barátnöt magának, itt lakik a közelben. Bár nem osztálytársak, de a kislány is negyedikes, elég aranyos és minden buliban benn van. Egyszer már itt is aludt. Mondtam az Emberemnek, ha még egyszer megengedem az ittalvást, amikor ö nincs itthon, akkor telefonon keresztül küldjön rám valami bénitó sugarat vagy kötözzön meg, vagy mittomén, de ne engedje, hogy megengedjem! Amit rendeznek, azt nem lehet épp ésszel kibírni. Mancikánk agyát ilyenkor elönti valami ocsmány és úgy gondolja, hogy állatian ki kell tennie magáért. 10 percenként valamilyen eszement új játék, szoba felrobbantva, macska kiherélve, anyuka kinyiffantva. Miért nem lehet simán rajzolgatni, babázni, filmet nézni? Miért kell rock-koncertet adni, a macskára ruhát varrni, a lépcsöröl a folyosóra lehordott ágynemüre ráugrálni? Sminkelni és 43szor átöltözni? Az összes fürdöruhát elöszedni és a kádban wellnes napot tartani? Miért?????

Iskolában viszont mostanában nagy sikereket ért el (kopp-kopp), és amiért külön hálás vagyok az oföjének az az, hogy méltatja és elismeri az eröfeszítéseit. Volt egy könyvprezentáció, amikor is a tanárbácsi felállva tapsolt és az összes gyerek is persze, ettöl aztán leánykám egy hétig 5 cm-rel a föld felett lebegett. :-) Na ja, ilyenkor azt mondom, inkább itthon tomboljon. Minden sajnos nem megy ilyen simán, pl. tegnap német nyelvtant tanítottam neki, az eseteket tanulták. Persze nekünk anno sokkal könnyebb volt úgy tanulni, hogy a magyar nyelvtant kentük-vágtuk, nem okozott gondot egy tárgyeset felismerése. De itt a die die marad, a das meg das, úgyhogy volt hiszti, a ceruza hegyének többszöri kitördelése, macskakaparás és fújtatás, mert nincs hozzászokva, hogy valami nem megy azonnal és eröfeszítések nélkül. Ilyenkor kell keménynek lennem és ez néha nagyon nehéz. Aztán jár fözöcskézni, olyan kis ügyes, annyira isteni hideg uborkalevest készitett egyik nap a vendégeknek, hogy másnap én is csináltam magamnak ebédre! Meg fözött húslevest, meg sütött almatortát, hát komolyan van tehetsége hozzá, érdekli! Ezen kívül jár taekwondo-ra is hétfönként (imádja a hétföt)! Ideális sport, mert azt kombinálhatja, amit szeret: rugdoshat és ordíthat hozzá. Minél jobban rúg és minél jobban üvölt hozzá, annál jobban megdicsérik érte! :-)))) Állati jó! Pont fordítva, mint itthon. Egy koreai ember a tanár, csak angolul tud (a koreain kívül), így legalább azt is gyakorolhatja! :-)Kapott pár új tanárt, új a japán tanár, mert eggyel jobb csoportba rakták, ugyanígy járt angolból is. Hálistennek az eszement sporttanárát lecserélték, aminek szívböl és komolyan örülök. Ugyan neki soha nem mondtuk, de az a pasi nem normális. Hát ilyen is kell minden iskolába! Keletnémet az ártatlan és kínzó bizonyítási kényszere van. Többet nem is mondok róla, hálistennek kikerült a képböl. Ja, zumbázni is jár péntekenként, aminek örömére minden péntek esténk és az egész szombatunk különféle koreográfiák lelkendezve dicsérésével telik. Mert bemutató az van rendesen!

Másfelöl meg nö, mint az eszement, tegnap 2 ikeás szatyornyi ruhát selejteztem le a szekrényéböl. Olyan cuccokat nött ki cefetül, amiket februárban vettem neki Hawaii-on. 37-es lába van!!!! Nagy méretü nöi cipöt kell venni neki! :-) De sebaj, a barátnöjének meg 38-as, pedig egy fejjel kisebb nála. Szóval nagylány, de azért amikor apuka lelép itthonról, úgy kucorodik be mellém az ágyba, mint egy üregi nyúl. :-)))

Sokat gondolkodom azon, hogy hozzá képest nekem mennyire egyszerü (de szép) gyerekkorom volt. Vajon mit okozunk neki ezzel a kis lelkében? Jót teszünk? Rosszat? A nyelvtudásból és a világjártasságból bizonyosan profitálni fog, remélem toleránsabb is lesz ezáltal, könnyebben alkalmazkodik majd más kultúrákhoz, más emberekhez. Természetes lesz neki, hogy repked a világban, váltogatja a nyelveket. Talán nem ijed meg adott szituációktól és jobban feltalálja magát. Remélem. De hogy így lesz-e? Nem lett volna jobb neki egy kis, csendes faluban iskolába járni, ahol mindenki mindenkit ismer? Jó levegön, nyugiban? Ahol nem lát kilógó mellü nöket az utcán és piros cipös kiskutyát? Ahol szusi helyett keszeget kap és repülö helyet max. autóba ül? Ahol nem szkájpol a nagyszülökkel, hanem minden nap láthatja öket? Ahol nem a földrengés normális, hanem a balatoni vihar? Ki tudja... arany középút? az most nincs. Látszólag öt nem kinozzák ilyen kérdések, talán a gyerekeknek az a természetes, ami éppen van.

Én spec. néha elámulok, hová kerültem, hová hozott a sors vagy a Zember vagy mi a fene... :-))) Néha azt hiszem, álmodom. Néha meg olyan természetes, hogy az ijesztö. Szeretek itt lenni. Nyáron meg otthon szerettem lenni. Az otthonom tiszta sor, hogy hol van, de azért itt is nagyon jó. Mondjuk sokkal, de sokkal érzékenyebben reagálok mindenre, ami a magyarsággal kapcsolatos, mint pl. Bécsben. Itt, ha néha megnézek egy-egy magyar filmet, és elöjön benne valami a gyerekkoromból, olyan jókat bögök, hogy csuda!

Az meg kifejezetten agysejtromboló néha, hogy szoros kötelékek füznek a német közösséghez. Az iskola, a Manci barátnöi+ a szülök, a pávakör. Múlt csütörtökön pl. a német nagykövetségen voltunk, hatalmas buli volt a két Németország egyesítésének évfordulója alkalmából. Mancikám az iskolai kórussal harsogta a német himnuszt, nekem meg az összes hajam szála égnek állt. Az én magyar gyerekem!!! persze hülyeség, de akkor is. Mindezt Tokióban! (mellesleg, ha nagyon megkotornám az öseinket, azért kiderülne, hogy a gyermekben jócskán folyik sváb vér mindkét oldalról csurgatva)  Egyébként tényleg akkora buli volt, hogy az utcába nem lehetett bemenni, taxik álltak egymás hátán, míg a bejárattól a buliplacchoz értem, az kerek 20 percet vett igénybe. A követség hatalmas területen fekszik, valami gyönyörü, a sportpályáktól elkezdve az uszodáig minden van a területén, csodás japán kert, kis templom, domboldal, anyám tyúkja. Nem is tudtam, hogy ennyi germán él itt, rengetegen voltak!!! Kiöltözve, mit Szaros Pista Jézus nevenapján! Hihetelen, hogy mindebbe a gyermekem révén cseppentem! hehehe...

Mindez ellensúlyozására szuper magyar csapatot sikerült létrehoznunk. Jelenleg 5 magyar család vagyunk együtt szinte minden hétvégén. Hol megrendezzük az évszázad házibuliját, hol parkba megyünk piknikezni, hol sörfesztiválra mulatni. Iszonyú jól érezzük magunkat együtt, akkora bulik mennek, hogy a japán szomszédok azóta is mereven nézik a helyet, mert nem hisznek a szemüknek. Hmmm meg a fülüknek. Az a jó, hogy nagyjából mindenki egy szinten van. Agyilag, anyagilag, erkölcsileg, mindenhogy. Fél szavakból is értjük egymást! Nincs mindenkinél gyerek, meg korban is van némi szórás, de akkor is nagyon jó. Nagyon örülök neki. Nök néha pletykálós prgramot is tartanak külön. meg uszodásat. meg futósat. meg kirándulóst. meg shoppingolóst. :-)))))

Aztán beindult a pávakör is. Kezdödött egy nyitó koncerttel. Volt egy nöci meg egy pasi, a nö zongorázott, a pasi meg valami shakuhachi nevü fúvós hangszeren játszott. A hangszer bambuszból készül és nagyon nehéz rajta megtanulni játszani. Na ezek ketten modern darabokat játszottak, sok saját szerzeményt is. A shakuhachi-n úgy lehet a volument szabályozni, hogy rázni kell hozzá a fejet. Szóval amikor hangosabban kellett játszani, szegény pasi csak úgy rázta az agyát. Erre a nöci a zongoránál is bevadult, az összes haját elöre engedte, mint egy terelöpuli, és rázta az is a  fejit, de mint az állat. Hogy jó modern legyen, meg beleéléses! Na, a darab után, mikor meghajoltak, nem álltak meg egyenesen a színpadon! Csak úgy szédölögtek, meg vigyorogtak marhán. Kaptak nagy tapsot persze! Én aannyira röhögtem, valahogy egyfolytában az a gondolat ment az agyamban, hogy minek mászik a hal fára. Egy girhes kis japán nö, meg pasi, föleg ilyen tradicionális hangszeren, mi a francért modernkedik? Nem áll nekik jól! Olyan röhejes tud lenni! Játszottak volna olyan nyekergös japán szakurás dallamokat, sokkal hitelesebb lett volna! Nem volt rossz ez sem, tényleg tök ügyesek voltak, talán csak hallgatni kell öket, de nem látni... Azért a csajnak lefigyeltem a szerkóját, obiból volt összevarva neki egy estélyi ruha. Nagyon dögös volt a cucc! Már alig várom, hogy mehessek a bóhára, veszek csodás obikat, azt indul a varratás. Remélhetöleg én nem úgy fogok benne festeni,mint a müvésznö, mert ö pont olyan volt, mint egy befáslizott giliszta. No segg, no cici, no görbület. Mint egy kb. 12 éves kisfiú teste....

Aztán volt még közös reggelizés a pávakörrel, eszem-iszom, pletykálás. Ja, és megvolt az elsö vezetöségi gyülés is, amin már én is résztvehettem. :-)  Elö kellett adnom egy programtervezetet, aminek a fö részét a fözés képezi. (nabasszus, jó, hogy nem a takkerolás!) Elöadtam, hogy akkor egy "nemzetközi fözöcske, de okosan", én vállalom a desszertet, magyaros lesz (fogalmam sincs, hogy mit fogok kotyvasztani), aztán a japánok csinálhatnak elö- és utóételt, a németek meg mittomén valami levest, még alakul. Nagyon örvendeztek az ötletböl kifolyólag, hát most föhet a fejem, mi az, ami gyorsan, könnyen megvan, meg is tudom nekik  tanítani, és még magyaros is. Hát legfeljebb palacsinta lesz. :-) Vagy madártej. Nem cifrázom, viszek páleszt, az majd elsimít mindent.

Múlt héten hétfön pedig egy csodás akváriumba mentünk, ahová az Izát is elvittem magammal. Ez is olyan hely, ahová sose mentem volna el különben, mert jaja, akvárium, valami huszadrangú, voltam már épp elégben. Pedig aztán!!! Gyönyörü szép, és olyan halakat meg frinceket-francokat láttam, amiket eddig még sehol. Hatalmas tonhalak úsznak egy donut alakú medencében, tényleg marha jól néz ki. Meg maga az egész létesítmény fekvése nagyon szép. Óriási park veszi körül, egy kis dombon áll, mellette az egyik legnagyobb óriáskerék, fenyöerdök, 2 sziget, hidak. A dombon az épület körül feszitett víztülör, és ahogy az ember néz ki a fejéböl, a víz után rögtön az óceánt látja, szóval olyan érzés, mintha az óceán közepén álldogálna. Mancit is el fogom vinni oda, de nem hétvégén, mert akkor megközelíthetetlen. Volt ugyanis egy rájasimogató, a kiskölkek ott tapperolták a rájákat, azok meg csak úsztak oda, hogy naaa, engem is tessék megszeretgetni! El sem hittem volna, ha nem látom! Aztán ahogy néztem, néztem, mondom az Izának, hogy basszus, te, az ott köztük nem egy kis cápa?? Nem is egy, több is volt! Kis testü, nagyon világos börü cápikák voltak, és igen, azokat is lehetett simogatni. Én nem tudom, hogy csak babacápák voltak-e és nem volt foguk vagy esetleg kivénhedt, fogatlan ükcápák, de elég fürgék voltak és igaziak.:-) Es a gyerekek simán fogdosták azokat is. És mindegyiknek megvolt a keze.:-)))

Na és ami még fontos esemény kis életemben, hogy járok japán órákra! Mancika iskolája szervezett japán kurzust az anyukáknak emberi árakon. Heti egyszer így én is felpattanok az iskolabuszra, és megyek tanulni. Mancika ezt némi rosszallással figyelte (mármint a buszozás részét), majd megbeszélte velem, hogy anya, meletted ülni már nagyon ciki, én a Helennel ülök, te meg egyedül. Nem kell úgy csinálnod, mintha nem ismernél, beszélgethetünk is, de érted, ugye.... Hát értem hát! Hogyne érteném! Személyes példámmal elöljárva tanulok a buszon és remélem, hogy majd egyszer leánykám is ezt teszi, bár ahogy elnézem, azok az idök még messze vannak. Most sokkal fontosabb dolgok kötik le a figyelmét reggelente, pl. a telefonján lévö szörnyecske etetése, pletykálás a Helennel, közös zenehallgatás, stb...

Szóval öten vagyunk a kurzuson és a Manci volt tanárnöje tanít minket, aki magát Sensei-nek hívja, ami tanárt jelent. Jól tud németül, a férje német, de akkor is... aztamarha mennyire nem tud magyarázni! Egyébként egy japán tanár sem tud, ugyanis annyira más rugóra jár az agyuk.(tisztelet a kivételnek, bizonyára van olyan is) Még az a szerencse, hogy nyáron az Emese bevezetett a nyelv rejtelmeibe, különben lesnék, mint Rozi a moziban. Így most én magyarázok a német nöknek, akikkel járok. Szerencsére az emlitett magyar leányzó is visszajött végre a múlt héten, most fogjuk megkörnyékezni az Izával, hogy akkor lesszíves privátban tovább fejleszteni minket. Sajnos azonban januártól már nem lesz Japánban, ezért arra gondoltam, hogy heti egyszer majd bevezetjük a Skype-os tanítást. Ha mást nem is, legalább azt elmagyarázza, amit a tanfolyamon az istennek sem értek. Szóval a japánoknál az a szokás, hogy tanár bejön, anyagot leadja, senki nem kérdez, nem beszél bele, tanár kimegy, diák meg bemagol. Na, ez nem müködik európai diákokkal. Szóval Sensei bejön, nyikkan kettöt, mi rögtön megkérdezzük, hogy akkor hány óra, erre ö totál leblokkol, mert kiesett a konceptböl. Innentöl kezdve átalakul kiszolgáló személyzetté és jegyzetel szorgalmasan, hogy a legközelebbi alkalommal tudjon minket kiszolgálni. De akkor sem megy, mert em a kérdésre válaszol. Rájöttem, hogy kérdezni tudni kell! Ha csak úgy simán megkérdezem töle, hogy mi a különbség két "legyen szíves" között, akkor készen van, azt nem tudja. Hmmmmm, hmmmmmm, ez megy órákig.

Erre én: Seebert Sensei, lehetséges, hogy az egyik kicsit udvariasabb forma, mint a másik?

Erre ö: Hmmmmmm, mind a kettö elég udvarias. 

Erre én: De mégis, az egyik egy icipicit nem udvariasabb? Egy hajszálnyit? Ugye udvariasabb?

Erre ö: Hmmmmmm, hát lehet.

Erre én: Seebert Sensei, akkor azt lehet úgy mondani, hogy dbhgrhagrghbv, legyen szíves (A variáció)?

Erre ö: Nem, nem lehet, mert ige után csak a B variáció lehetséges!

Erre én: Arigatio gozaimas, Seebert Sensei!

És felírom a füzetembe, hogy vazze, az egyiket ige után használod, a másikat meg csak úgy, és az A variáció kicsit udvariasabb, mint a másik. De ezt így elsöre a jóisten nem szedi ám ki belöle! Most megtanulok legalább japán módon kérdezni is. Egyébként meg meglepöen jól megy és igen szeretem. :-))))) (így 3 alkalom után)

Emberkém is megvan, lassan kiheveri az ólajtós szereplését szegényke, még azért fáj neki itt-ott, meg föleg amott, de a sebei begyógyultak, bár a lelkiek még nem. Biciklire felülni nem engedtem a hétvégén, mondtam neki, ez most nem a kutyaharapásos történet. Most megint hosszan nem volt itthon, az mindig rossz, föleg azért, mert olyankor a hétvégéinknek is löttek. A hétköznapok még elmennek valahogy, de a hétvége az nehéz. Hát ez van, mindenkinek kell valamilyen árat fizetnie, nekünk most ez jutott. Sajnos az öszi szünetben sem lesz itthon, így nem tudunk elutazni sehová... :-(((((( na mindegy, majd kitalálok valami gyerekbiztos programot (pl. cápasimogatás), aztán akkor is jól fogjuk érezni magunkat. Végtére is a világ egyik legdögösebb városában vagyunk! :-)))

Ennyi dióhéjban, majd megpróbálok kicsit sürübben írni.

 

Szólj hozzá!

És újra szól ...

2013.09.03. 09:18 Szöszibolha

Mámeg megin itt vagyok! :-)

Mármint Tokióban, a dolgozószobában, kellemes 24 fokban, amit a légkondi eröteljes fúvásának köszönhetek. Kösz, Kondika!

Hol kezdjem? Részletezzem a nyarat? Azt gondoltam elég hosszú lesz, hogy egy csomó mindent csinálhassak, meglátogathassak mindenkit, ki számít, ehhez képest az történt, hogy huss, szinte semmit sem valósítottunk meg a tervekböl, viszont lehet, hogy így volt pont jó. Az idöjárásnak külön hála és tüztánc, esötánc, naptánc, amit csak akar, mert olyan, de olyan szép meleg nyarunk volt, amilyenre már rég nem volt példa. Össz. 2 nap esett picit, aminek szívböl lehetett örülni a 40 fok után. Minden szép volt,  a kert, a nap, a víz, az emberek, a kaják. Az elsö héten még szokni kellett a sok jót és a megszokott-mégisúj dolgokat, a második héten eljártam Badacsonyba egy 4 napos gyorstalpaló japán kurzusra. Annyira jó volt! Hogy kerültem oda? A klasszikus poén arra, hogy kicsi a világ. Japánban élö kedves magyar lány, akit a magyar esten ismertem meg, egyébként japán nyelvtanár, badacsonyi nyaralóval rendelkezik, a többi meg tiszta sor. :-) Állati kedvet kaptam a folytatáshoz! Alig várom, hogy visszajöjjön, még MO-on van. Igaz, az angol osztályom is írt, hogy nélkülem már nem ugyanaz a csapat, mikor térek vissza?! Annyira cukik, de két lovon egy seggel????

A harmadik héten még gyors családlátogatások sora, mert a Zemberemnek hipp-hopp letelt a szabija. Görbült ám lefelé a szánk széle, mert utána 5 hét elvonás következett! Mellékesen azért nekünk a Mancival jobb volt. Ettünk rengeteg Sportszeletet, még több tökmagot, förtelmes mennyiségü szennylapot olvastam ki és fejtettem meg az összes rejtvényt bennük, meg még extra is. Volt parizeres kifli, tv paprika, igazi magyar paradicsom, dinnye, barack. 4 hétig a sárga variációt ettük a fáról, meg osztottuk boldog, boldogtalannak, pedig anyáink vagy 40 üvegnyi lekvárt eltettek, mégis. Annyi volt! Aztán vettem az öszi fajtát, és úgy ettem, ahogy azt csak otthon lehet, börét lehúzva, levét az alkaromon végigcsorgatva, könyéken lecsöpögtetve.Na és anyukám föztje! istenem, de jó volt újra kicsit gyereknek lenni! Aztán meg megint láttam a csillagokat! A Göncölszekeret, a Kisgöncölt, a Tejutat, stb.. Tokióban a nagy fényességtöl nem lehet látni az égen a csillagokat. Illetve, bocsánat, az Izáék kertjéböl a múlt szombaton este láttunk az egyik bokor mögül nyakat kitekerve 3 darabot.

Egyik augusztusi este, amikor egész nap nem tudtunk kimozdulni a házból, mert olyan extrém forróság volt, lecsaltuk anyukámat is a strandra egy esti fürdözésre. Mintha olvasztott selyembe léptünk volna! fekete tintába! A víz 30 fokos volt, rengeteg ember gugolt benne, mintha nappal lett volna! Mancika eszeveszett rikoltozást, pancsolát és éneklés csapott, annyira boldog volt! Én meg csak úsztam, úsztam a fekete vízben, el az emberek elöl, elöttem a hold, felettem a csillagok, pár le is esett éles fénycsóvát húzva maga után, azt vártam, mikor kezd el sisteregni a víz, és éreztem, hogy szép a világ, jó megismerni, de ott, abban a pillanatban vagyok otthon. Folytak a könnyeim, ha kissé sósnak érezné valaki a Balaton vizét, hát attól van, nem kell megijedni. Nem voltam szomorú, csak olyan szép pillanat volt, olyan elemi ez a felismerés! Annyi helyen kellett otthon lennem, költöztünk egyik lakásból a másikba, várost, országot cseréltem, koleszt lakásra, családot lakótársakra, lakótársakat családra, de egyvalami azért mindig volt, ami állandó maradt, soha semmi rossz nem füzödött hozzá, csak jó. Ez volt nekem Szigliget. Ezért ragaszkodom hozzá annyira, ez az egyetlen, az örök... Egyszer odaköltözöm, és legalább két évig a lábamat ki sem teszem onnan. Kacskaringós fülü nyulakat tartok majd a kertben és megtermelem a világ legjobb bio zöldségeit. Úgy 20-30 év múlva. Majd csak figyeljétek!!!! Aki embertöl ezt elveszik, azaz kitépik a gyökereit, annak gyakorlatilag kitépik a szívét. Aztán rakhat össze magának másikat.

Hát ezek után nem csoda, ha a visszajövetelt úgy éltem meg, mint a foghúzást. Minden atomom maradni akart. És nem mutathattam, nem hisztizhettem, nem lehetett savanyú képet vágnom, mert azzal mindenkinek csak rosszat tettem volna. Így aztán nagy levegö, fel a gépre, hipp-hopp itt a Karácsony, aztán megint mehetünk haza. Érdekes módon most nem féltem a gépen, talán kivasalódtak az idegeim, igaz, nagyon sima utunk volt. 3 és fél filmet megnéztem, ettünk, ittunk, röhögtünk, WC-re jártunk, beszélgettünk, nyögtünk, szentségeltünk, bambultunk, fészkelödtünk és már itt is voltunk.Böröndöket a reptéren feladtam, estére haza is hozták öket, majd vonatra fel, metróra fel, lakáskulcs kapirgálás, és megérkeztünk "haza". Apa szan 1 órával késöbb tette ugyanezt, mivel ö is pont aznap jött vissza Tokióba, majdnem sikerült találkoznunk az egyik állomáson, de mi gyorsabbak voltunk és nem vártuk meg. Most is még nagyon meleg van, pára, göz, az a tavalyi eszement forróság. Hejj, de mennyire más volt most megérkezni, mint tavaly! Rutinból és izomból nyomtunk mindent, nem volt riadt futkozás, keresgélés, mint a vén rókák az erdöben, úgy csináltunk mindent. Ennek ellenére az elsö hét elég nyomasztólag hatott rám. Iszonyatos jetlaggel küzdöttünk, éjjel fél háromkor kakaóztunk, mert akkor voltunk éhesek, meg frissek. Nappal kókadozás, levertség, honvágy. Éjszaka vigadás. Egy egész hétig. Aztán elkezdödött az iskola, és ez a rendszeresség aztán visszadobott minket a rendes kerékvágásba. Mancikám eddig nagyon rendesen jár, kel fel hatkor, utazik, ma délután fözötanfolyamra megy. :-) Kiváncsi leszek mit kutyulnak, vitte a kis hello kitty-s köténykéjét....

Na meg persze emberek közé kell menni!!! Nagyon jó néha itthon lenni és háziasszonykodni, filmeket nézni, internetezni, stb..., de hosszútávon nem lehet elviselni. Kifejezetten társasági ember vagyok. Szerencsére itt vannak ugye az Izáék, a magyarok, voltunk is náluk hétvégén grillezni. Mert vettek egy új grillt, és persze azonnal ki kellett próbálni. A lányok is tök jól elvannak egymással, hála az istennek! Aztán voltunk úszni is, az Izával meg egy német nöcivel, aki  felfedezte ezt az uszodát. Biciklivel tekertünk el (kb. 15 perc). Igazából ez egy sportcentrum, még szerencse, hogy a német nöci már volt ott, mert szerintem esélyem sem lett volna megtalálni a medencét, mivel a földszinten vagy az alagsorban kerestem volna. Az uszoda kérem a 4. emeleten van, csodálatos kilátással a Tokyo Tower-re. felette üvegkupola, amit el lehet húzni, így ki is, be is áramolhat a pára. Az uszodavíz Japánban nem mélyebb sehol 130 cm-nél, nehogy aztán valami baj történjen! Ja, és jó meleg is volt, kb 26-28 fokos. Az egyik sávon úszhatsz oda, a másikon meg vissza. Ki van ez találva kérem! Bizonyos idöközönként az embereket kiparancsolják a vízböl pihenni! Olyankor az úszómester végignézi a medansziét, nincs-e benne hulla.A medence 25 méteres, amit én, ha jó formában vagyok, egy levegövel át tudok úszni, Na nem simán, mert a végére szorul mindenem, de azért mégis. Most csak a feléig tettem meg, de amikor az úszómester döbbent és rendkívül aggódó arcát megláttam, nagyon szerettem volna átúszni az egészet. Másodszor úgy kb. a háromnegyedéig úsztam, szerencsétlen fel-alá futkozott a parton és nagyon be volt rezelve. Nem kínoztam tovább szegényt. Amikor aztán jól kiúsztuk magunkat, mehettünk a jacuzziba pezsegni. :-) Az uszoda szóval volt egy érdekes élményem. A metrón ülve 2 japán nöci suttogva beszélgetett, majd az egyik a másiknak azt suttogta felháborodva, hogy "uszoda!!!" Azt hittem rosszul hallok, de megismételte, ezúttal a szemeit is forgatta hozzá. USZODA!!!! Azóta kiderült, hogy az uszoda nemes egyszerüségggel hazugságot jelent.

Hazafelé tekerve kitaláltam, hogy kell a brinyómra egy telefontartó, mert különben nem találok el sehová. Tegnap este a bicikliörült férjem már meg is rendelte nekem. :-) Mire megjöttünk Tokióba, addigra az én drága Uram kicserélte a biciklim kormányát. Eddig egy nyegle és ronda ökörszarv szolgált kormány gyanánt, amin totál elzsibbadt a tenyerem és utáltam az egészet. Most a kormányom kényelmes és szép, öröm biciklizni! :-)

Szegény drága Uram, aki meglepte magát egy vadiúj biciklivel, (hát ha már Ferrárira sajnálta) meg az összes hozzátartozó cuccal, szombaton csatakozott egy profi biciklis bandához, akikkel elment tekerni. Az úton feküdt keresztben egy gumicsö, apuka átugratott rajta, a bicikli kerekéröl a gumi lejött, apuka pedig akkorát zupált, hogy a földrengésjelzö központ érzékelte is. (egy ekkora test, naná!) Szerencsére nem tört el semmije, csak a sisakja darabokra (de legalább megvédte a fejét), meg hát több sebböl vérzett, és persze azért alaposan megütötte magát. Így kell neki venni új sisakot, új biciklispólót, mert annak az ujja fecnikre szakadt, a cipöjére új csatot, hát egy vagyonba került a szombati kiruccanása. Nem beszélve a rengeteg kötözöanyagról! Esténként pontosan egy óra, mire rendbe teszem, minden sajgó porcikáját leápolom, a sebeit bekötözöm. Azért nem egy gyenge legény, mert esés után még 30 km-t tekert hazafelé. Most már jobban van, söt, az volt a büntetése, hogy vasárnap velünk kellett jönnie strandolni! Kitaláltuk ugyanis, hogy itt ez a meleg idö, ejj ne üljünk otthon, menjünk feredni a sós vízbe! Izáékkal összeszövetkeztünk, hogy akkor menjünk.Na de hová? Tokió környékén ronda strandok vannak, kicsit odébb szintén. A víz az szép és tiszta, de a strandok... hááát, nem az a képeslap minöségü. Végül is kompromisszumok árán ugyan, de eljutottunk egy 60 km hosszú homokdünés partszakaszhoz. Ehhez alig 2 órát kellett vonatoznunk. (Kazusa-Ichinomiya a megálló neve.) Amikor odaértünk, már dél volt, rekkenö höség, és pont úgy éreztük magunkat, mint Lót a pusztában. Térkép szerint egy egyenes útszakasz vezet az álllomástól a vízig, uccu neki, induljunk. Se egy fa, se egy árnyék, se egy busz, se semmi....csak rizsföldek, amiket pont arattak. 7 db ungarische szamuráj araszolt a végeláthatatlan úton, a tüzö déli napon, majd beledöglöttek, de csak húzták a belüket, ha már eddig eldöcögtünk, akkor nem adjuk fel! A gyerekek orcái a vérnél pirosabban lángoltak, a szülök minden kreativitásukat elövéve fejfedöket gyártottak. Ha az ez évi krónikából ki is felejtenék kis csapatunkat, a jövö évi divatkatalógusban azért jó eséllyel benne leszünk. Több liternyi naptej került kikenésre, és víz megivásra. Kb egy jó kilométert kellett vánszorognunk, amikor is vééégre megpillantottuk a végeláthatatlan  kék óceánt. A homok finom volt és fekete, és olyan forró, hogy szandin keresztül is égetett. Gyönyörü kagylóhéjak hevertek szanaszét, de itt már semmi nem érdekelt minket, csak elszánt üvöltéssel mentünk a viznek, mint az ökör. A víz meglepöen friss volt, mondhatni hüvöske, de olyan jól esett!!! Kevés ember, pár szörfös, meg egy bót, ahonnan aztán nagy mennyiségü ital és étel került a pokrócunkra, mivel a szendvicsekben, amiket reggel pakoltam, szó szerint megfött a retek. Lényeg, hogy jót fürödtünk, strandoltunk, úsztunk, a gyerekek homokoztak, meg döglött medúzából tortát készítettek, rákalkatrészekkel dekoráltak. Haza megint két óra. Ezúttal okosabbak voltunk és megkértük a boltos embert, hogy szerezzen nekünk taxit. Szerzett. :-) 

Tegnap aztán jó színnel kezdtük a hetet, egész belejöttem újra a japán létbe. Jövö héten indul a pávakör, most hétvégén nálunk lesz grillezés, szóval jó lesz ez, csak az elsö hét volt beeee.

Ja, és a ciculi is megvan!!! Kibírta a nyarat, szép karcsú macska lett, megismert minket. Annyira örül, hogy itthon vagyunk! Igaz, ha meghallja a csengöt, spurizik az ágy alá. Fél, hogy megint elviszik, szegény kis jószágot! Nagyon hullik a szöre, így éjszakára kiraktuk a lépcsö alá. Elsö este hisztizett, de most már megy magától. A másik "macska" is hisztizett pár napig, mert nem tudott egyedül aludni. Nyáron ugyanis velem aludt, ahogy az apja elhúzott. Hiba volt, de nem lehetett elüldözni. Itt meg persze külön szoba, hát ahogy normálisan. Zokon vette. 3 napig rettenet volt, aztán versenyeztettem öket a macskával, hogy melyikük szokja meg elöbb a helyét, az az ügyesebb meg a szebb. Naná, hogy egyik sem hagyta legyözni magát, így nekem megnyugodtak az éjszakáim. 

és álmodozhatom a továbbiakról... :-)

Szólj hozzá!

Hazaaaaa... :-)

2013.06.29. 17:37 Szöszibolha

Hát ez hihetetlen, hogy megint csak visszaszámolok! És megint csak az órákat. :-)

Úgyhogy ezért most rövid leszek, igazából csak slágvortokban foglalom össze az elmúlt idöszak eseményeit,  mert aludnom sem ártana, holnap kemény napunk lesz!

Voltunk szumó meccsen. Nagy élmény volt, teljesen más, mint ahogy elképzeli az ember. Inkább társasági esemény, az emberek esznek, isznak, beszélgetnek. Egy-egy menet csak pár perc, de legalább van sok. :-) A husis pasik meg igen fürgék és  meglepöen hajlékonyak. MAncival es az Izáékkal harsányan ordítva szurkoltunk ékes magyarsággal. NAgy sikerünk volt.

Megérkezett a gimnáziumi legjobb barátnöm Miami-ból, akit az esküvönk (kb. 15 év) óta nem láttam. Nagyon örültünk egymásnak, kicsit visszatért vele a fiatalságunk, a gondtalan éveink emléke. Mancikám pont osztálykirándulásra ment, a férj meg csak úgy el, így volt 3 felhötlen napunk. Voltunk onszenben, megmassziroztattuk magunkat, egy durva kesztyüvel ledörzsölték az egész testünket, utána 3 hétig babasegge effektus volt :-). Még a hajunkat is megmosták a nyanyák! Voltunk a Gompachi étteremben, ami arról híres, hogy ott forgatták a Kill Bill-t, állati hangulatos hely. Amikor bemegy az ember, az egész személyzet és a vendégek is hangos üdvrivalgásban törnek ki. Loft szerü, karzatos, több szintes és csak ajánlani tudom! Ráadásul tök közel van hozzánk. 

Voltunk templomot is nézni, ott a templom elött lévö bazársoron kapható moncsicsik vették le a barátnömet a lábáról, be is szervált kettöt, egyiket a Mancinak. Megnéztük Tokio egyetlen vilamosvonalát, meg az öregek bevásárlóutcáját, ami harsány vörösben pompázik az ott kapható vörös bugyogóktól és egyéb fehér-ill. pirosnemüktöl.Amikor valaki 65 éves lesz, vörös bugyogót és egyebet kap ajándékba. Az öregkori agresszió jele. Jó tudni!

Egyébiránt meg csak beszéltünk és beszéltünk és beszéltünk és szerintem nagyon kevés volt 3 nap. :-)

Hálistennek Mancikám is igen jól birta az osztálykirándulást (az egyik Fuji tónál voltak), nem volt bögés éjszaka! Söt! Ö vigasztalta a többit! :-)

A magyar csajokkal is sokat találkoztunk, sajnos az egyikük hazaköltözik, neki volt a búcsúztatója a múlt héten.  Ja, meg voltunk azon a magyar összejövetelen is, ami minden hónap elsö szombatján van. Most itt volt a Duna tv is, de a forgatásra nem mentünk el, csak az  esti buliba. Nagyon jól éreztem magam!

Aztán tartottunk még csapat és körömépítö szeánszot is, mert az egyik csaj zselés körmöket tud gyártani hobbiból. Azóta olyan karmaim vannak, ajajjj!!! Japán egyébként a köröm országa, akinek nincsenek szépen ápolt és müvészien kipingált körmei, azt nem veszik emberszámba. Minden sarkon van egy köröm szalon. Meg fodrász. A buszmegállótól hazáig (kb. 700 méter) pontosan 19 fodrász-szalon található. Nöszámba még azt az illetöt sem veszik, akinek nincs legalább egy darab Luis Vuitton táskája. A japán nök 90%-ának van. Eredeti és nem használt! Mert használt cuccot japán ember nem vesz!!! Ezért is lehetetlen pl. egy használt autótól megszabadulni, fizetni kell érte, hogy valahová leadhassa az ember. Még egy ok, hogy miért nincs kocsink.

Aztán már csak ki kellett bírni az iskola utolsó heteit, ami elég nehezen ment, mert állati meleg lett hirtelen, és nagyon nagy pára. Megint folyik a bugyogómig a víz rólam, ha kapkodok az ucán, netán sietek... Az iskolában is volt millió évzáró buli, egyre elmentem, de kössz, hagyjanak! Mancikánk igen sikeresen zárta az évet, nagyon büszkék vagyunk rá!!! Drága csillagunk azért hatalmasat teljesített, talán hármónk közül neki volt a legkeményebb, de hösiesen tartotta magát és megvívta  a napi is harcait. Velünk is néha, amikor nem volt kedve házit írni meg gyakorolni. Ezért is néztem el neki sok mindent. Föleg azt, hogy a szobája általában egy egy tizes födrengés és egy hatalmas robbanás utáni mixelt állapotot mutatott. Meg a napi táncolást ezer decibeles zeneszóra. Ennek viszont jó vége lett, mert felléphetett a saját koreográfiájával az évzárón és akkora sikere volt, hogy az alsós igazgatóbácsi fagyit is vett neki! Jajám!

Ez a hét meg szinte már csak sayonara partikról szólt, itt búcsú ebéd, ott megy el valaki, stb... voltam az angol gruppal is kajálni, nagyon kellemes kis ebéd volt, hát szívem szerint folytatnám összel, de .. majd meglátjuk, Ember szerint most már japánul kellene inkább tanulnom. Mancimmal még elmentünk egy-két érdekes és jó helyre (madame Tussauds, trick art museum), hogy kibírja az év végét. NAgyon elfáradt. Idegileg, szellemileg, mindenhogy.

Talán két napja tudatosult bennem, hogy atyaisten, most tényleg lehúztunk egy iskolaévet! És micsoda évet, atyavilág!!! Ha csak ennyi volt, akkor is hálás vagyok érte, hogy itt lehettem. Nem akarok nagy összegzést, mert a napnál is világosabb, hogy mekkora ökörség lett volna ezt kihagyni. Honvágyam ritkán volt, és szinte alig. Talán januárban, mikor visszajöttünk.

Akkor is, most nagyon örülök, hogy holnap megyünk! Két nap múlva a balatoni házunk teraszán fogom élvezni a tücskök koncertjét a rokkant szöcskék javára, újra látom a Göncölszekeret, a csillagokat... kiflit zabálok füstölt-sajtos pulykapárizsivel és újhagymával, Sport szeletet, Kojak nyalókát, fraciadrazsét, májkrémet, nem érdekel, ha háznyi méretüre dagadok is! Minden délután megfejtek legalább öt keresztrejtvényt és hozzá megeszem egy csomag tökmagot. Kilószám tömöm magamba a cseresznyét, a barackot, a körtét, a szilvát, meg amit még találok.

És nem írok blogot, hanem élöben mesélek! :-)))

Szólj hozzá!

Japán Bali döntetlen

2013.05.22. 07:52 Szöszibolha

bali43_1369201323.jpg_1024x768

Nem, nem hagyom abba a blogírást, csak .... annyi a program, föleg most, hogy itt a nyár, hogy esténként zuhanok fejjel az ágyba, napközben meg alig vagyok itthon.

Alig tudom eldönteni hol is kezdjem....

a legfontosabb fejlemény talán az, hogy megismerkedtem/tünk egy csomó magyar csajjal. (nöcivel, asszonnyal) Egyik ismeretség hozta a másikat, voltunk azálea lesö túrán, enni, inni, kiállításon, toronyban, aztán megjelentek az oldalkocsik is, a múltkor pedig az Izáéknál nagyszabású kerti majálist tartottunk a szomszédok naaagy örömére. Szerintem ilyen jellegü és hangerejü bulit az életükben nem láttak, sem ennyi kaját, sem ennyi piát. Istenien éreztük magunkat. Minden fontos infót megvitattunk, pl. azt is, hogyan lehet megtölteni 13 kiló kolbászt házilag Tokióban egy óra alatt. (igaz, ez az infó már egy nagyobb mennyiségü tudatmódosító elfogyasztása után került terítékre) Hálistennek a gyerekek is elvoltak kisebb-nagyobb ordításoktól eltekintve totál frankón. Természetesen folyt. köv.

Folytattam jól bevált kirándulós programjaimat is. Voltam pl. fekete vizü onszenben. A lé tök gáz elsöre, de nem büdös, és a benne lévö öskori iszaptól fekete. Amikor benne ücsörögtem, arra gondoltam mi lesz, ha ez most befesti a bürkémet.... de nem szerencsére. Életemben elöször itt láttam szörös szaunát is.:-) Jajám! A szauna ugyanis a földtöl a padozatig be van burkolva valami szörös cuccal, mintha bundás lenne. Gondolom ezt a cuccot minden nap kicserélik, mert nagyon tisztának tünt és illatos volt. A szaunába ezen kívül egy televizió készülék is beszerelésre került, nehogy a pihenni vágyók esetleg unalmasnak itéljék a helyet. Ügyesebbek házilag ezt nagyon frankón megoldhatják úgy, ha a tévé elé beülnek irhabundában és feltekerik a fütést.

Családilag megmásztuk Tokió másik házi hegyét is egyik hétvégén, vittünk kaját, piát és a tetön piknikeztünk. Lefelé természetesen megint eltévedtünk, így kb. 835 db lépcsön kellett leugrálnunk, minek következtében 3 napig minden este komolyan fontolóra vettem, hogy a nappaliban alszom, mert nem tudok felmászni a hálószobába.

Ezen a héten pedig Zushiban voltam a pávakörrel, ami a tengerparton fekszik, ott van a császár nyári rezidenciája. Ott meglátogattunk egy müvész házaspárt, a nöci amerikai, a pasi japán, ö a müvész, a müvészete pedig abból áll, hogy minden szemetet es ócskaságot összegyüjt, amikböl aztán csodálatos dolgokat csinál. Pl. lámpákat, képeket, ékszereket, stb.. velük egyébként januárban a bolhapiacon ismerkedtem meg. :-) Egy igazi, tradicionális japán házban laknak, ami ugyan gyönyörü, tényleg, mint egy múzeum, viszont télen esély sincs a befütésére, nyáron meg a lehütésére. Olyan, mint egy sátor, ebböl a szempontból. A bazsalygás után ebéd a tengerparton. :-) 

Apropó pávakör, hivatalosan is benne vagyok a Vorstand-ban (vezetöség), szeptembertöl kezdem el tényleges müködésemet, mint programfelelös. :-))) tegnap ugyanis 0 ellenszavazattal megválasztottak... na, köllött nekem csasszuska!

Voltam a nyílt napon a suliban. Nagy élmény volt látni a Mancit a sok más kölök között. Olyan nagy és önálló. És ügyes is! 3 órájuk volt aznap (lévén szombat), az elsö órán verset tanultak, tök nehéz Heine verset. Megbeszélték az ismeretlen szavakat, volt, amit én sem tudtam, olyan régies és nehéz kifejezések voltak benne, meg azt, hogy egyáltalán miröl szól. Aztán kaptak 5 egész percet, hogy az elsö két versszakot benyomják és felmondják. Basszus, meg tudták tanulni, mondták, mint a kereplö! Nagyon csodálkoztam, igen ügyik voltak! Aztán a második órán megmutatták, hogyan kezdik el a német órákat. Minden óra elején tollbamondás, egy gyerek a táblánál ír, aztán a végén közösen kijavítják a hibákat. Ki akar a táblához menni? Minden gyerek majd kiesett a padból, de ki ment ki? Na ki? Bingó! :-) Annyira izgultam, hogy a fene majdnem megevett, ez kész rémálom egy anyának. Viszont Mancuska hibátlanul megírta a cuccot, kicsit fürdött a siker fényében, majd egy gyözelmi vigyorral a helyére kúszott. :-) Imádtam! A harmadik óra amolyan környezetismeret szerü, várakról szóló ismeretterjesztés volt, az is jól sikerült.  Úgy gondolom, hogy jó helyen van a gyerek, aki kikönyörögte, hogy már a buszmegállóból hadd jöhessen haza egyedül. Persze azért én sas szemekkel örködöm titokban, de ezt nem tudja és igen büszke magára! 

Szombaton meg grillezés volt a suliban, onnan haza kellett hoznunk egy kislányt, akivel ittalvós bulit csaptak, állati jól megvoltak, pedig igen féltem, hogy éjszaka melyik fog jobban óbégatni. Ezek kérem nem óbégattak, hanem a takaró alatt buliztak és megették a mutyi csokit, amit titokban szereztek be a kis zsebpénzükböl. Lehet tölük tanulni, hogyan kell egy kis tábla csokival és egy üveg vízzel fergeteges bulit csapni! :-)))

Na, de hogy a lényegre térjek, ismét lehetöségem volt engedni nomád vérem követelésének, miszerint útra fel, új tájak, kultúrák megismerésére, nem beszélve a jól megérdemelt pihenésröl, amit ennyi fárasztó program után igencsak kiérdemeltem! :-) Nem igaz? Végül is abban maradtunk, hogy akkor BALI. Mancinak volt két hét szünete a suliban, majd hülye leszek itthon ülni vele!

A szokásos bepakol, macskalead, fosikarepüléstöl. Garudával repültünk, amiröl utazás elött felvilágositottak, hogy hát hová tetted az eszedet, noooormális vagy, az állandóan lepotyog! Na vazze, nem volt elég a kínai járat! Egyébként azért ezt választottam, mert ez volt az egyetlen közvetlen járat, és mivel 7 és fél óra az út, igazán nem vágytam repülötéri várakozásokra. Csak legyünk túl rajta minél elöbb! Bevettem egy nyugtatót, éjszaka repültünk, reggelre odaértünk, aludni is tudtam, és semmi gáz nem volt. A szálloda taxisa már ott várt minket egy hatalmas táblával és egy tiszta, behütött autóval. Forgalom. Japánhoz képest (meg minden európai országhoz képest) rettenetes! Az emberek mopedeken élnek, azon viszik az egész háztartást, a boltot, a családot. Kicsi gyerekek a szülök között, még mopeden csecsemöt szoptató anyával is lehet találkozni. Dudaszó az van, sávok nincsenek, amennyi autó elfér egymás mellett, annyi a sáv. Logice. Japáné a pont. A szálloda viszont szépséges volt, a szoba nagy, szépen berendezett. A japán szálodai szobák nagyon kicsik, így Balié a pont. Az emberek kedvessége leírhatatlan, mosolygósak, nyugodtak, kiegyensúlyozottak. Viszont a japánok is azok, így ezt nem pontozom. Mancika közölte a szállodát megtekintvén, hogy igazából az ö hobbija a nyaralás, és akkor talán menjünk le a partra. A szálloda szépen gondozott kertben fekszik, minden pöpec, gyönyörü virágok nyílnak, volt tavacska vizi madarakkal, halakkal, teknösökkel, a medence körül fák, amiken tenyérnyi fehér virágok nöttek, illatosak, és amikor megunták a fán ücsörgést, akkor beleestek a medencébe, így gyakorlatilag virágok között lehetett úszkálni. A víz meleg volt, vagy 30 fokos, a tengervíz is, meg a medence is. Meg a levegö is. Viszont nem kellett szenvedni a melegtöl és este is meg éjszaka is nyugodtan lehetet egy pántos cuccban lenni, nem kellett kardigán vagy ilyesmi. Ezt nagyon nagyon díjaztam, így idöjárás tekintetében Balié a pont. A kaja nagyon finom volt, mindig találtunk a fogunkra valót, sajnos a hét végére már érezni is lehetett a bali konyha testépítö hatását. All. inc. szállodába mentünk, mert bár Bali nagyon olcsó, nem volt kedvem egész nap kaja után futkozni a gyermeknek, aki aztán vagy megeszi vagy nem. Megkóstoltunk egypár ismeretlen, de jól kinézö gyümölcsöt, a kedvencünk egy általunk lótakonynak elnevezett lett, amit félbevágva szolgáltak fel, külsöre a narancshoz hasonlított, belül pedig fehér, zselé szerü cuccban apró, roppanós magok voltak. Villával az egész belseje egyszerre kiemelhetö. A fagyi mellet Mancika ezt is ipari mennyiségben fogyasztotta. Meg az ananászt. Meg a dinnyéket. A "lábszagú" gyümölcsöt nem ízleltük meg, pedig másnaposság ellen állítólag kiváló, de olyan förtelmes volt a szaga, mintha a pálpusztai közeli rokona lett volna. Azon kívül Mancika kb. 10 perces idöközönként elfogyasztott egy koktélt a medencében. Késöbb az intervallum nött, de csak enyhén. Igazi vesetisztító kúra volt számára. A medencéböl egyébként csak az elsö nap lehetett kikönyörögni, a többi nap már csak súlyos zsarolással, a végére meg feladtuk. A tenger ugyanis enyhén szólva is csalódást okozott. A part szép, tiszta, homokos, rendezett, csodás ágyakkal, döglöhelyekkel. A vízbe viszont kizárólag dagálykor lehetett belemenni, mivel apálykor egyszerüen nem volt mibe. Apálykor a víz szörén-szálán eltünt. Lehetett viszont kagylót, csillagot, egyéb herkentyüt gyüjteni. Mindezt kb. 200 méteres távolságig, ott viszont volt egy korallzátony, ahol 2 méteres hullámok csapkodtak. Életveszély oda menni, nem mentünk. A zátony mögött már jól nézett ki minden, viszont ott meg olyan áramlatok vannak állítólag, amik kisodornak és nem tudsz visszaúszni. Mindenezek ismeretében maradtunk a medencében, ill. dagálykor azért bemenünk a sós lébe is. Persze vannak más strandok, ahol ez nem ilyen durva, így nem vonok le pontot. A nap erössége viszont leirhatatlan, az ember agyon kenve is szénné ég. Kizárólag árnyékban lehet lenni, ott is barna lettem rendesen, a vízben pedig uv szürös pólót kellett magunkra ölteni, amit helyileg sikerült hálistennek beszerezni. Szóval napügyben Japáné a pont. rendkívül élvezetes elfoglaltság volt a vendégek szemrevételezése. Szerencsére ez a szálloda elég kicsike, így sehol nem volt tömeg, amolyan családias légkörben lehet az ember. Mancika nevét már a második nap megtanulta a személyzet és innenis, onna is elhangzott a köszöntése. :-) Fogott magának egy orosz kislányt barátnönek, akivel angolul meg mindenféle eszközzel elkommunikáltak. Megtanulta a bélij cvitók használatát és jelentését. :-) A kislány meg lelkesen sziázott. Apuka, a nagy szibériai medvevadász, akivel egyszer volt szerencsénk a medencében megismerkedni, olyan orosszal tarkított angolsággal adta elö a a sztorijait, hogy kénytelenek voltunk harsányan felnyeríteni egy-egy jevribogyi után. A sztorit muszájból hallgató másik orosz család nemes egyszerüséggel lefordult a bárszékröl a vízbe, mert annyira röhögtek. Elmesélte ugyanis, hogy 4 kutyával hajtja a medvét, aztán "dog tam, grizli tam, dog (és mutatta a seggét) nyammnyamm!!!" Szóval a kutyuli "belehárápott a medve fenekebe", neki meg volt 40 perce, de azt nem tudtuk kideríteni, hogy mire. Orosz apuka valszeg igen gazdag lehetett, mert a legfényüzöbb lakosztályt bérelte ki maguknak, azon kívül pedig mégegyet két tehén de lux méretü sógornönek. A feleség se volt egy szilfid alkat, de a két másik!!!  A luxus meg a 3 nö ellenére mégsem irigyelte a kutya sem Víííktorkát. A nyanyák zabáltak, meg olyan cuccokba burkolták hab testüket, hogy néha fájt. Viszont nagyon kedvesek voltak, oroszon kívül semmilyen nyelvül nem tudtak, így csak harsányan Larocskáztak, ha valamit akartak a Mancinktól. Este mindig beszkennelték a retinájukkal, hogy Mancika miben lejt vacsorázni, másnapra a kislánynak (Viktória-apuka után) nagyjából ugyanazt a szerkót beszerezték. A 3. naptól ez a tény Mancinkra irritálólag hatott. Nagyon sok ausztrál volt, az egyik házaspárt Brigittének és Stallone-nak becéztük, azok egész nap megállás nélkül bort ittak. Aztán ott volt az érsek úr, aki megszólalásig hasonlított arra a színészre, aki a Mr. Bean filmjében a canterbury érseket játszotta. Aztán volt az "öreg buzi", egy szikár, egyedülálló pasi, aki ki mert feküdni a napra, szénre pirította magát, de még a bugyikáját is beletürte a girhes seggébe a nap elöl, hogy az is roppanós legyen. Esténként szmokingban tornacipövel vagy rózsaszínü öltönyben parádézott, és egész nap sört ivott gintonic-kal. Mancika minden reggel flegmán megjegyezte, naa, jön az öreg buzi! Aztán voltak ugye a "lányok", Mancikám kedvencei. 7-8 fiatal srác volt egy csapatban, ausztrálok, kicsit túlmelegítette öket az ausztrál nap, mert mindenki a személyzetböl úgy szólította öket, hogy "ladies". Cukik voltak egyébiránt, szedett szemöldökkel, szörtelen testtel, talpig smikben, édes kis fürdöbugyikákban, kalapkákban,  érdekes mozdulatokkal jártak keltek. Kicsi lánykám tátott szájjal és elkerekedett szemmel leste öket, hogy milyen szájfényt használnak, hová tüzik a virágokat a hajukba, stb.. egész addig engem sem zavartak, míg észre nem vettem, ahogy Ember elött lejtenek el kecsesen kígyózva, majd a válluk felett kacéran és csábító pillarezegtetésekkel visszasandítottak az ÉN férjemre, aki ebböl semmit sem vett észre (állítólag) és fel sem pillantott a könyvéböl. Akkor is idegesített a dolog, és megmondtam neki, hogy ugye milyen hülyeség volt FEHÉR napszemüveget venni neki, én szóltam elöre. És ha mégegyszer elslattyog itt elötte ez a "kisasszony", én kigáncsolom és fojtogatni is fogom! Mármint nem az Embert. Micsoda pimaszság, nem???

Mivel érdekes turisták Japánban is vannak, így pont nem jár egyiknek sem. A kaja viszont Balin ízletesebb, sokszínübb, így ott a pont Balinak.

A kajálások miatt kénytelen voltam kicsit sportolni is, ha nem akartam túlsúly miatt extra költségeket fizetni a repülön. Így aztán aktívan résztvettem a medencében történö vizitornán. Idösebbek is elkezdhetik, kellemes höfokú vízben, izületeket megkímélve, a pulzust alacsonyan tartva, és még csak meg sem izzadtam. Ehhez képest itt Tokióban elmentem egyszer az Izával valami hotto nevü tréningre. Az azért hott, mert hogy elég hot a hömérséklet a teremben, egész pontosan 42 fok. Egy sodrófával és rajta kellett gyakorlatokat csinálni szép lassan, ilyen melegben nem kapkod az ember, mert kiesik a szíve. A sodrófával (elég hosszú) gyakorlatilag végiggyúrjtuk az egész testünket, különös tekintettel a nyirokrendszerre és mirigyekre, aminek az a következménye, hogy az ember egyrészt törpe vizierömüvé változik, máseszt meg annyit kiizzad magából, hogy hihetetlen. Én sajnos a szanunában sem tudok megizzadni rendesen, még a bundásban sem, de itt annyi vizet vesztettem hirtelen, hogy többször meg kellett nyugtatni magamat, hogy nem lehet burokrepedésem! Ráadásul egy addig még nem használt törülközöt vittem magammal, sötétkéket, amit igaz, hogy már egyszer kimostam, mégis szöszölt. Az izzadt karomra ráragadtak a kék szöszök, úgy néztem ki, mint egy tarantella. Meg is ugrottam, annyira megijedtem. Mivel a balitornát kellemesebbnek tartottam, így ott a pont.

Aztán ott volt még az isteni masszázs. Kint a szabadban, finom olajokkal, kellemesen ellazulva, de inkább simogatás szinten. Ehhez képest szegény Férjecske! Törént egy nap, hogy Emberem a jobb kezén lévö ujjait nem tudta összezárni, föleg a kisujja állt hülyén, semmi erö nem volt a kezében. Fájdalmai ugyan nem voltak, de azért mégis, egy pohár vizet alig tudott megtartani. Gyorsan összeszedtem az összes ismeretségemet és beszerváltam neki Kent, a masszört, akit szívböl ajánlottak. Állítólag csodákra képes. Jött is, Mancikánk ábrándosan várta, óh Ken, gondolatban férjhezadta hozzá az összes fellelhetö barbiját.Sajnos Ken nem az a kifejezett barbi ideál, amolyan átlag japán csávó. Viszont mint kiderült, egy brutális állat a Férj szerint. Nem masször, hanem akupresszurát és akupunkturát alkalmaz, ami azt jelentette, hogy a könyökével, mint egy állat nyomott az emberen különbözö pontokat, szerencsétlen majd besz..t alatta, valószinüleg az ágymatracon akarta átpaszírozni. Elöadta, hogy a jobb kéz a bal lábbal van összefüggésben, agyon böködte tükkel, mindezt 90 percig, szerencsétlen Embert még ilyen elgyötörtnek az életemben nem láttam. A második alkalom elött kifejezetten félelmet láttam a szemében, a harmadikat lemondta. :-) 

Szóval a bali masszázs nem ért semmit, a japán meg fájdalmas, így nincs pont.

Esténként vacsi után müsor volt .Kabaré, ez az. Esténként egyébként a strandon terítettek, kivitték az asztalokat, a bárt, a büfét, annyira hangulatos volt, szépen felöltözve, mezítláb a homokban. :-)  A müsorokból emlékezetes maradt a balinéz est, olyan eszement történetet adtak elö, hogy utána az élénk fantáziámnak köszönhetöen elöadtam akkor magyarul Mancinak, hogy mi is volt az esti mese. Férj is lelkesen hallgatta. Egész zenekar guggolt a füben különbözö hangszereken pengetve meg dobolva, néha láttam, hogy belealszanak, mert olyan ütemesen kellett ugyanazt játszani. Egy fogatlan, aszott öregember pedig egy mikrofonba búgott, recsegett, nyervákolt és sikoltozott, jajgatott és örjöngött, krákogott, kuruttyolt és sipákolt, amit éppen kellett. Ember szerint östehetség, ilyen hosszú szöveget meg tudott jegyezni! 

A másik emlékezetes est pedig akkor volt, mikor Mancust felvitték a szinpadra táncolni. Marha mázlijára a gangnam borzalom ment, amit Manci eszementen tud ropni, letáncolta a táncosokat, a végén örjöngött a közönség és egycsapásra megszerezte a kellö hírnevet a családnak. :-)))) Többen odajöttek gratulálni. Azt hitték ugyanis, hogy ezt a müsort ott sajátította el a színpadon. :ö))))) Itthon is van müsor, igy nem pontozok.

Utolsó nap pedig kibéreltünk egy taxist, aki egész nap fuvarozott minket csekély fizetségért. Elvitt minket egy ezüst gyárba. Ott sikerült venni egy nyakláncot medállal a kisasszonynak. Aztán mentünk batik gyárba. Az nem tetszett, mert túl csicsás. Utána elvitt minket egy kávéültetvényre. Ez már jól bent volt a sziget belsejében, bent a dzsungelben.  Feltünt nekünk a szállodában, hogy igen jó a kávé, ami általában a szállodai kávéra nem jellemzö. Igen ám, de itt van igazi bali kávé, és nagyon finom. Az ültetvényen megkóstoltunk 16 féle itókát, kávét, teát, kakaót, megnéztük a növényket és véégre megkóstolhattam az igazi és híres "kiszart" kávét. A kávét ugyanis megeszi a mongúz. Az egy kis állat. Cuki. A kávébab héja édes, és azért eszi meg, azt szereti. Magát a babot nem tudja megemészteni, ezért az úgy, ahogy bement, ki is jön. Ezt összeszedik, megszárítják, megpucolják, megpörkölik (egy kilót egy órán keresztül pörkölgetnek, öreganya a porban ül és kavar, isteni látvány), és kész az isteni, mongúz által aromásított kávé. Nagyon finom, nem vicc! Vásároltunk is belöle, de csak nagyon keveset, mert kilója kb. 200 euróra jön ki. Aki elöször eljön végre hozzánk, annak fogom megbontani! :-))  Japánban szar a kávé. 1 pont Balinak. A koffeines túra után jött Bali fénypontja, bementünk a dzsungelbe és elefántogoltunk egyet. :-))) 17 elefánt lakik ott, mindet Szumátráról hozták, ahol pici korukban elfogják öket, majd 5 év kemény kiképzést kapnak, hogy szokják az embereket és szót fogadjanak. Ezután "dolgozhatnak" csak. Jött Cyndike meg Jimmike, mi az elöbbire, Apa szan az utóbbira ült fel és indult a kaland. Azért abban van valami, amikor az ember elefántháton megy a dzsungelbe. Istenemre mondom, megdobogtatja az eber szívét. :-)))))) Mivel az állat kb. 2 tonna, minden lépesnél akkorát döccen, hogy éreztem a fejemben az agyvizem hullámzását. Borzalmas!!!  Imbolyog és még a tevénél is szarabb. Egész megsajnáltuk szegény Hannibált, mert ekkora szívást, hogy elefánttal az Alpokon át, hááát, komolyan mondom, hogy kezd szimpi lenni a pasas....

Jimmyke, az édes, pár lépés után harsányan trombitálva gyökerestül kicsavart  egy szerencsétlen fiatal banáncserjét és szépen befalta. Akkor kicsit megijedtem, de mondták, hogy nyugi, ilyet szokott máskor is. 200 kilót eszik egy nap.  Mind a kettö elefántnak a fején ült egy idomár, a koszos lábukat szépen behelyezték az állat füle mögé. Mentünk tovább, egyszercsak bevezették öket egy tóba. Esküszöm, én nem akartam fürödni! Hálistennek a víz sekély volt, csak a show kedvéért mentünk be, hogy háromra hogyan fújják ki a  vizet, meg ilyen jópofizás zajlott lazán. Vízböl kijöttünk, kaptak az ormányukba egy szájharmonikát, amin kissé ugyan hamisan, de mégiscsak játszottak, a balimen meg énekelte hozzá a heppibörszdéjt. :-) Állat volt!

Fél órát imbolyogtunk rajtuk, amikor leszálltunk, Mancika megetette öket ananásszal, dinnyével, édesek voltak! Ott a farmon meg is ebédeltünk, nem, nem elefánthúst, és ebéd után  indultunk tovább.  Az utak állapota hááááát, egy pont Japánnak. Kosz van, szemét van, csóróság van. Japáné a pont.

Elmentünk még egy templomhoz, ami n´bent van a tengerben egy sziklán, és csak apálykor lehet megközelíteni. Ott találkoztunk magyarokkal, épp nászúton voltak, volt velük még egy magyar srác, aki viszont Balin él és amolyan idegenvezetöi szerepet játszott. Megvan a telefonszáma, ha valakit érdekel! Tök arik voltak, jót dumáltunk. Más magyarokat nem láttunk, viszont a szállodában találtunk magyar nyelvü könyvet, az volt beleírva, kb. , hogy kedves magyarok, kívánjuk, hogy ti is legyetek ilyen boldogok, mint mi voltunk ezen a gyönyörü helyen!  Én is írtam bele, remélem még sokan fognak is!

A templomba sajnos nem lehetett bemenni., de addigra már Mancink is kiakadt, és a majmos templomot kihagytuk. Sok a majom, nagyon durván agresszívek, ráadásul sok közülük veszett is. Japánban nincs veszettség, ott a pont. Ja, és életemben ilyen szerencsétlen és kegyetlen ronda kutyákat még nem láttam.  Szóval nem volt bennük semmi elegancia, három lábon állva a bal hátsó lábukkal vakaróztak az út szélén. Sok volt a 4K-s fajta. Kifejezetten káprázatos korcs kivitel. Japáné a pont.

Mindezek után a nap lezárásaként elvitt minket a taxis ember egy csodálatos strandra, ahol csak helyiek imbolyogtak, és ahol egy csomó kis étterem volt. Székek, asztalok a homokban, ahogy kell, az élö állatok közül (halfélékre gondolok) kiválasztottuk, hogy melyiket szeretnénk grillezett állapotban a tányérunkon látni, majd hátradölve vártuk a vacsit. Jött is, kiderült, hogy kézzel kell enni mindent, a rizst is, a zöccséget is, a balimen meg is mutatta hogyan. Csak úgy falt! Mancink el volt ájulva ettöl a nemesen egyszerü viselkedési formától és lelkesen utánozta. A taxis ember lett hirtelen a világ legaranyosabb és legkedvesebb taxis embere.:-) Balié a pont.

Vacsi után meg már csak a repülötérre kellett kivinnie minket, ahol is búcsút intettünk ennek a szépséges szigetnek, kezdödött a rettegés részemröl, de megintcsak nem volt semmi hálistennek, csak aludni nem tudtam.

Az az érdekes egyébként, hogy míg Bécsben totál depis voltam egy-egy nyaralás után, azaz 3 napig mindent és mindenkit utálni szoktam, most vidáman jöttünk vissza Tokióba. Nekem ez olyan, mintha egyik nyaralásból a másikba csöppennék. :-) Bár lassan, lassan kezdem türelmetlenül várni azt a pillanatot amikor magyar földre léphetek. :-)) Láthatom a családot! :-))))) Hiányoznak. Mellesleg a 12 órás út után azt is türelmetlenül fogom várni, hogy bármilyen földre léphessek! :-)

 

Na, akkor nézzük: Bali-Japán 6:6. Szóval döntetlen. Ez azt jelenti, hogy

1.  politikailag állati korrektül oldottam meg a feladatot.

2. Balin jobb nyaralni, viszont Japánban jobb élni (szerintem)

3. megállnám a helyem a diplomáciában

4. a mai bejegyzes végére értem. :-)

 

 

 

 

Szólj hozzá!

És még mindig tavaszolunk...

2013.04.15. 05:57 Szöszibolha

A múlt héten folytattam a  tavaszolásos programokat, még jó, hogy van a hétfö, mikor kipihenhetem magam. Nem is értem, hogy mit kell a hétfön utálni, olyan helyes kis nap! :-)

Ezelötti szombaton, mikor Apa szan kirándulni akart, igen lógott az esö lába, így csak helyileg mertünk elindulni, pontosabban gumicsizmát beszerezni. Sikerült, a gumicsizma ugyan nem ér derékig, de térdig igen, nagyon szépséges és totál börnek néz ki. Mancika is kapott egyet, mert a katicásat kinötte, így vidáman lengetve hoztuk a pakkokat hazafelé. Azóta még nem volt a lábunkon. :-) Megnéztük a folyópartot, ahol apuka szeretne bicajozni, mert itt a környéken nem igazán van rá lehetöség. Az a helyzet, hogy a japánok a járdán tekernek, akármilyen girhes kis járda van is teli emberekkel, nem zavarja a brinyósokat, eszeveszetten szlalomoznak, engem meg a guta ütöget néha. Szóval megszemléltük a foyópartot, amit bicajozásra alkalmasnak minösítettünk, csak pár apró baja van. Az egyik aprócska bibi, hogy metróval kb. 40 perc. A metróra brinyót felvinni tilos. (Sem kisállatot, sem nagyot, sem telefonálni nem szabad, söt, bizonyos ülöhelyeken ki is kell kapcsolni, mert oda ülnek a kisbabások, rokkantak és pacemaker-esek, azon kívül enni sem láttam még soha senkit. Sem inni. Állati kuss van a metrókon, vonatokon, nem rossz egyébként, nem szakad szét az ember feje, nem értesül a szomszéd lelki bajáról, sem arról, hogy mi van a hütöben.) Apa szan viszont nem adja fel egykönnyen, így szerzett egy brinyó cipelö táskát, abbban tudja szállítani a jármüvet. A metrómegállóban aztán már csak egy zárható csomagmegörzöt kellett találnunk, ahová majd a táskát beteheti. Miután mindezt kitaláltuk és teszteltük, már nem volt benne olyan biztos, hogy egy kis tekerésért érdemes-e végigcsinálni ezt az eszement cirkuszt. 

Vasárnapra beharangozták, hogy érkezik tájfunka, pakoljunk be mindent, mert állati lesz. Kirándulásnak megint löttek. Tájfunka jött is, úgy berezeltünk, hogy a kerti asztalról az üveglapot is bementettük gyorsan a nappaliba. A macska nagyon örült neki, rögtön ír sztepptáncot gyakorolt rajta. Élvezte, hogy kattognak a karmai...

Hát, a jóisten ne verjen meg tájfunilag, de szegény kis tájfun elsápadna, ha találkozna egy igazi balatoni viharral. Itt sem égzengés, sem villámlás nem volt, csak rettenetes esö, a kiskertünkban bokáig ért a víz. Aztán meg jött egy kis szél, jólvan, hát fújt szépen, de semmi különös, csak 650 repülöjáratot töröltek. Szerintem, ha egyszer ideérne egy igazi, csattogós, fekete felhös balatoni förtelem, szegény japánok tömeges öngyilkosságot követnének el. 

Tájfunka aztán elfújta az utolsó felhöket is, hétfön csodálatos kék ég és ragyogó napsütés köszöntötte április 8-át, ami nem csak a budha születésnapja, hanem a Gabié is, akinek ez évben kerekre sikeredett, így hanamival ünnepeltünk. Életem elsö hanamija! :-)))) Sütöttem egy csirkét, meg egy mákvirágot, felpakoltam és mentem.  Amikor odaértem a megbeszélt parkba, (egyébként Yoga park a neve), feltünt, hogy a többiek hatalmas pakkokkal érkeznek, alig bírták el. A park különben állati nagy, és arról híres, hogy nem kell belépöt fizetni, a nap 24 órájában látogatható, szabad alkoholt fogyasztani és nem kell helyet rezerválni hanamira. Kinéztünk egy jópofa cseresznyefát, amin még voltak virágok (a dupla virágú még virul), alá beterítettük a pickniktakarókat, aztán megkezdödött a kipakolás. Akkor ájultam el, mert azt a kajamennyiséget, amit ezek a japán nöcik felvonultattak, szerintem egy hétig fözték. Apró, szépséges falatkák, profin becsomagolva, kinyitható asztalka, virágos tálkák, szóval hihetetlenül kitettek magukért. Ittam cseresznyevirágból készült bort, finom, amolyan nöi itóka, borszakértök biztos slagszerüen távoztatnák magukból, de nekem izlett. Meg szép is, mert az üvegben virágok úszkálnak. :-)  (Rohadtul nem értek a borokhoz.) 

Utána kivágtunk egy nagy szívet papírból és teleraktuk virágfejekkel, a közepére torta, rá gyertyák, volt énekelés, meg bódogszülinapozás, én kornyikáltam magyarul is, nagyon tetszett nekik! Gabinak is majdnem kijöttek a könnyei, még a környezö fákon prédáért gubbasztó varjak is abbahagyták a rekedt röhögést egy pillanatra (háááháááááháááá), vénasszonyosan megható pillanat volt. :-) Szemben velünk meg letelepedett egy japán nyugdíjas csoport, hogy gutaütést nem kaptak a tüzö napon... Érdekes, alighogy a napnak ereje lett, elökerültek a napernyök, a hegesztöszemüvegekre kisértetiesen hasonlító szem-és arcellenzök, midenféle naptól védelmezö kütyük. Annyira rettegnek attól, hogy az arcuk elveszítse hófehér színét! A barna szín a parasztoké, akik  a szabadban kell, hogy dolgozzanak. Nyugdijasék is bezabáltak, majd énekelgettek, meg valami hamis hangszeren pengettek egy darabig, majd szépen egyesével odakacsáztak hozzánk és mint a gyerekek, nyíltan és kivácsian megnézegezzék, hogy mi mit eszünk, iszunk, hallgatóztak is egy kicsit, majd elsétáltak. Aztán jött a következö. A harmadiknak el is meséltünk mindent. Így szépen mind az ötven sorrakerült. Nagyon tetszett! .-))) Amikor meg elszaladtam a mellékhelyiségbe, akkor láttam, hogy ebben a parkban a cicákat is pórázon vezetik. Ciculik meg mint pillácskák, puha tappancsokon rém elegánsan sétálgattak. Tegnap megrendeltük interneten életünk elsö macskapórázát.... persze nem a parkban akarom egrecíroztatni szerencsétlen jószágot, hanem azért kapta, hogy kiengedhessük a kertbe. Itt az ideje a grillszezonnak, ciculi meg nem olyan jó, ha szétszedi a szúnyoghálót kínjában, ha nem jöhet ki.

Csütörtökön a pávakör kirándulást szervezett Hadano nevü helyre. Már mentem is! :-) Vonattal kemény másfél óra, de annyira jó, hogy már félelem és rezegés nélkül tudok közlekedni! Hozzáteszem, hogy az iszonyúan okos telefonom nélkül azért meg lennék löve, meg azt is, hogy a japán tömegközlekedés hihetetlenül jó. Ha nem is tudok elolvasni semmit, akkor is tudom, hogy a vonat 11 óra 23 perckor jön, és akkor arra a vonatra, ami 11 óra 23 perckor befut, nyugodt szívvel felszállhatok és pontosan fogok megérkezni. (hacsak nincs pl. erös födrengés közben vagy valami baleset) Szóval megérkeztem, többiek is jöttek, 11-en voltunk és felmásztunk a hegyre.  Egy csomó lépcsö volt, biztos valami hülye külföldi óriás rakhatta, mert alig bírtam fellépni a fokokra, inkább mellettük mentem. 2 és fél órát másztuk a hegyet. Olyan érdekes különben, hogy megy az ember az erdöben és a növényzet szinte ugyanolyan, mint otthon. Aztán néha feltünik pár pálmafa. Mintha valaki kidobta volna az erdöbe öket. :-) Aztán meg azt veszed észre, hogy bambuszok között tekersz, na az nagyon szép! Meg kaszálni lehetett a vad íriszt, pici , fehér feje van, belül picit lilás, az is nagyon szép. Néha megálltunk pihenni, vizet inni, kilátást szemlélni, egyszer esett az esö is a nyakunkba. Az egyik vízivó helyen egy japán társaság ült és fözöcskézett tenyérnyi gázfözökön. Kérdezték kik vagyunk, mit csinálunk itt, hogy tetszik, stb... kiderült ugye, hogy én hangarigó vagyok (magyar), ennek mindig nagyon örülnek, és azonal megkínáltak a frissen fözött levesükböl. Sajnos nem kértem, mert bizonytalannak ítéltem meg az összetevöket... de a sütijükböl igen, elöttük meg is ettem, nagyon tapsoltak. Tök finom volt! Lefelé menet elhaladtunk kis konyhakertek mellett, amiknek a terméseit meg is lehet venni, kis összeeszkábált deszkapadokra teszik ki csokorba kötve az újhagymát, salátát, spenótot, meg sok ismeretlen zöld cuccot, és potom pénzekért lehet hozzájutni így friss áruhoz. Ráádásul mondanom sem kell, mindenhol becsületkassza müködik.

Jól elfáradtunk, kiderült, hogy 2 vonatmegállónyit túráztunk, ilyen ügyesek voltunk, de még csak most jön a java! A java az egy ryokan volt. A ryokan egy tipikus, nagyon tradicionális japán vendégház. Van ott étterem, teaház, néhol onszen, meg vendégszobák. Hát ez a ryokan, ahová bementünk, valami állati menö és nobel hely volt természetesen, hiszen a japán csajaink nem visznek be minket bárhová! Érdekességképp elmondom, hogy itt Japánban az a menö hely vagy üzlet, ahol minden marha drága, viszont elöröl hátra 150%-osan kiszolgálnak. Amikor 15 évvel ezelött megnyílt az elsö ikea Tokióban, azt rövidesen be is kellett zárni. Egyrészt mert túl olcsó volt, másrészt meg azt mégis hogy képzelték, hogy majd ök maguk szerelgetnek othon, mi?! A fiatal generáció már más azonban, szóval már van 2 jól menö ikea Tokióban, de ha belegondolunk, akkor is érdekes, hogy kb. 30 millió emberre jut 2 db...

Mindenesetre ez ellen a ryokan ellen senkinek nem lehet egy hangyányi kifogása sem, mert menö is, szép is, meg ki is szolgálnak rettenetesen. Pl. lehet kérni, hogy hozzanak el a pályaudvarról, egy szépséges Rolls Roys van beüzemelve erre a nemes feladatra. Maga a ryokan egy csodálatos parkban fekszik. A japán kertekröl meg parkokról lehetne mesélni órákat, mert az tényleg valami mügonddal megtervezett és csodálatos valami. Minden a helyén, minden van benne, kövek, patakok, tavak, halak, bokrok, fák, bambuszcsöböl kifolyó gyógyvíz, amit meg lehet inni. Ott sorakoznak elötte a poharak. Szemet, lelket gyönyörködtet és nem lehet megunni, a századikat is olyan átéléssel lehet megszemlélni, mint a legelsöt. Volt benne bambuszerdö, virágzó azálea bokrok, kis templom, piros kapuk, külön esküvö terem, ami egy kis tóra nyílik, virágtenger, valami szépségesen szép minden. Ide bevonultunk hatalmas éljenezések és elragadtatott kurjongatások közepette, egy kis kimonós csajszi pedig bevezetett minket az étterem részbe. Hatalmas terem, körben minden üveg, kilátás a gyönyörü kertre, a falakon fa metszetek, sötét mennyezet, hatalmas kristály csillárok, a sok üveg ellenére a fáknak köszönhetöen rejtelmes félhomály, és gyönyörüen terített asztal. Leültünk és kezdödött az igazi ryokan ebéd. Hoztak egy rakás miniatür porcelán tálkát, abban müvészien elrendezett miniatür kaják voltak. Saláta, valamilyen paszta, stb..., kb. 6 másodperc alatt tünt el minden, amit kb. egy óráig rendezgethettek. Elöttünk az asztalon meg egy kis tál, alatta mécses, tetején fedö, a tálban fött valami, mondták, hogy akkor kész, amikor göz jön ki belöle. Igazi onszen vízgözön párolt zöldségek voltak. Egy darab lóbab, egy kocka fött tök, egy okra, meg egy karika sárgarépa. Ez mind benne volt, ennek kellett ekkora hacacáré! 3 másodperc. Utána kaptunk egy fekete lakkozott dobozt, gondoltam ajádék. Áááá, abban volt egy rakat rizs, rajta pedig vékony sült hús szeletek. Az nagyon finom volt és nagyon sok. Édességnek meg feltálaltak egy rózsaszín masnit, amolyan mochi szerü ragacsos izét. A mochi rizsböl készül, állatian ragad, ez egy gyengédebben ragadó változat volt, elég finom. Az igazi mochit újévkor eszik, ami olyan veszélyesen kulimájszos, hogy minden évben meghal töle pár fogatlan öregember, egyszerüen megfulladnak töle. Az újévi halálozási statisztika fixen számol ezzel.

Miután az ebédet legyürtük, kicsit kimentünk a kertbe levegözni meg fényképezkedni. Mikor úgy éreztük, hogy itt az ideje egy kis ellazulásnak, akkor bevonultunk az onszenbe. Ez az onszen kicsike volt, volt egy benti és egy kinti része, de olyan mázlink volt, hogy rajtunk kívül senki sem tartózkodott benne, mintha privát kibéreltük volna. Szokásos lecsutakolás illatos kütyükkel, vizben elterül, csináltunk képeket is, ami ugyan tilos, de így, hogy magunkban voltunk, nem zavartunk senkit. :-) A víz állati meleg, tényleg alig lehet kibírni. Egy órát voltunk bent kisebb megszakításokkal, majd teáztunk egy jót. Hatalmas sóhajtozások és nyögések közepette öltöztünk és vonszoltuk ki magunkat erröl a csodás helyröl piros orcákkal, gongütésekkel búcsúztattak, biztosan nem utoljára voltam ott. :-)) Nem emlékszem, hogyan értem haza, szerintem aludtam egy jót a vonaton. Mindenesetre jó sötét volt már, szerencsére apuka tudott menni a gyerekért. Aznap nem kellett altatni.

Pénteken a hét laza levezetéseképpen a közelünkben lakó magyar Izával mentünk el egy gyönyörü parkba. Most utaztam elöször busszal, (mármint Tokióban) aminek a menetrendjét sehonnan sem sikerül levadásznom számomra olvasható nyelven. A buszt azért szeretem, mert abból ki lehet látni a metróval szemben, ami nekem, akinek semmi tájékozódási tehetsége, nagyon praktikus. Elmegyek én  a metróval mindenhová, de fogalmam sincs, hogy északra, délre vagy a falnak mentem-e. Ebbe a parkba csak belépövel lehet bemenni (kb. másfél euró), megnézik a táskát, mert nem lehet bevinni alkoholt. A füre rá lehet menni, lehet picknikezni, de pl. nem lehet semmit sportolni. (pl. foci vagy tollas) Kiterültünk a füben, állatian sütött ránk a nap, pletykáltunk és jófajta bagettet ettünk jófajta francia brie-vel, és megállapítottuk, hogy az élet szép. Föleg így magyarul. Nagyon jól érzem magam a német nökkel is, hát még a japánokkal, nagyon aranyosak, kedvesek, a német nyelvvel igazán nics problémám, de akkor is, nincs annál jobb, mint egy kiadós magyar pletykaparti! :-))))))) Jól kipletykáltuk az esküvöi párokat, akik a parkban fényképezkedtek a virágzó fák alatt vagy a bokrok elött. Megértjük, hogy a japán nök miért buknak annyira a külfödi férfiakra. Szegény japán pasik, valahol biztos van kivétel, annyira, de annyira semmi férfias nincs bennük, hogy az valami döbbenetes! Kólásüveg váll, piszkafa lábak, rajta 3 szál ször, darázs derék, lányos orca...16-18 éves korukig nekem nagy probléma azt is megállapítani ,hogy egyáltalán melyik nemhez tartoznak. Vannak ezek a fiú meg lánycsapatok, zenei formációk, amik olyan hangzatos nevekre halgatnak, mint super girls,  generetions,  kiss me, meg még egy csomó ilyesmi, szerencse, hogy a nevükböl legtöbbször kiderül, melyik is a fiú csapat. Egyébként meg rohadtul nem értem, hogy minek egy zenekarba legalább 20 tag.... na mindegy, lényeg az, hogy a japán nök úgy repülnek rá a külfödi pasikra, mint légy arra a bizonyosra. Minden fehér férfi talál magának japán feleséget, bármilyen csúf és hüye is. Legyen pénze, az ugye fontos, aztán a többi mindegy. Sokszor látok csinos japán babákat olyan rusnya pasikkal, akiket kis hazájukban  jóérzésü nö még bottal sem piszkálna meg... Ráadásul azt képzelik a kis fruskák, hogy Amerika vagy Európa maga a kánaán, a kultúra bölcsöje, minden szuper vagy szuperebb. Elmennek, aztán bilibe lóg a kezük, rájönnek, hogy nem jobb ott sem, mint Japánban, söt. Ilyenkor vagy elválnak, vagy visszajönek Japánba. Elég kevesen élnek külföldön az "álompasijukkal". Mármint arányaiban kevesen. Különben meg olvastam arról, hogy van egy ún. Párizs szindróma nevü betegség, ami kifejezetten japán turistákat érint. Szegénykék azt képzelik Párizsról, hogy ott minden olyan, mint a menyorszában, kultúra, csodás ruhák, szépséges épületek, stb... nem is tudom, mit képzelhetnek. Megérkeznek, eleve a reptéren alig látnak fehér embert (sokan azt hiszik, hogy véletlenül Afrikába repültek), szembenéznek a realitással, a kosszal, a bünözéssel, a slampos ruhákkal, és a csalódástól idegösszeroppanást kapnak. Mennek a  kórházba és hónapokig kezelik szerencsétleneket.

Na, nem is tudom, hogy lyukadtam ki erre.... ilyen a pletyka is, csak folyik, csak folydogál... hehe.

Most hétvégén rendbehoztuk kiskertünket, kemény másfél óra alatt. Lombseprés, a kövek lesúrolása, a kerti garnitúra lemosása, gazolás, ilyesmik... basszus, azért végigfutott a fejünkön párszor, hogy valahogy jobb lenne inkább Szigligeten tevékenykedni, de ez van. Már csak két és fél hónap! Hogy megy az idö! Mancikánk közölte, hogy ö pedig innen nem megy sehová jövöre. Csak lestünk. Vége a honvágynak nála, szereti az új suiját, meg Japánt, na meg a macskát. (Pontosabban a macskát imádja). Azt mondja, hogy a gyerekek sokkal nyugisabbak, nem pörögnek ezerrel, nagyobb a rend, a tisztaság, eleve kevesebben vannak az osztályban, nagyobb figyelem jut rájuk. Kezdenek záporozni rá a sikerek, a héten is hozott haza egy hibátlan matek dogát, maximális pontszámmal. Olyan boldog volt! Mi meg büszkék rohadtul! :-) Megmondtuk neki, hogy amennyiben ö minden töle telhetöt megtesz, látjuk, hogy kihozza magából a maximumot, onnantól kezdve minket a jegyek nem érdekelnek. Elég furcsán osztályoznak ugyanis. 6 jegy van, ha a gyerek pöpecre tudja az anyagot, akkor  kap kettest, ha az anyagon felül teljesít, akkor kaphat egyest. (ehhez képest sok egyese van) Ha a mamiék itt lennének velünk és Szigligetet is ide lehetne tolni a szomszédba, akkor ö ugyan nem menne el innen soha. :-) Édesem, majd meglátjuk mit mond összel... Szombaton egyébként nyílt nap lesz az iskolában, be lehet menni órákra, majd jól megnézem, mit alakít. :-)

Tegnap megint kimentünk Enoshima szigetére, mert apa szan még nem látta, de elég szeles idö volt, nem sokat idöztünk. Ráadásul  az egész sziget tele van bazársorral, amit az egyetlen  férfiember kis családunkban nem szívlelhet különösképpen. Hazafelé a vonaton egy öreg bácsi elegyedett szóba velünk, elmesélte, hogy azért tud olyan jól angolul, mert az amerikaiak elvitték a háború után az Államokba, hogy tanulhasson. Kb. 20szor mondta el, hogy mennyire szépséges Mancika, szerencsére tiszta anyja, bár apuka se kutya, és biztosan nagyon jó ember. :-)))) Meg hogy majd Mancika emlékezzen 20-30-40-50 év múlva arra, hogy volt egy kicsi, lökött japán öregember a vonaton hazafelé Enoshimáról, aki minden szépet és jót kívánt neki a jövöjére nézve. Hát, remélem megkérdezhetem 50 év múlva és emlékezni is fog. :-)))

Most már csak két zavaró tényezö van, amik kiküszöbölése sajnos nem rajtunk múlik. Az egyik a földrengés, amit szerintem soha nem lehet megszokni. Igazából nem zavaró, meg 4-es alatt alig vesszük már észre, viszont soha nem tudhatjuk, hogy ez most ennyi volt-e, vagy jön még kutyára kamion.  Másik meg ez az örült koreai félhülye, aki fenyegetözik össze-vissza, és nem lehet tudni, hogy mennyire lehet vagy kell komolyan venni. Mindenesetre azt elérte, hogy az ember nyugtalankodjon miatta... Iszonyúan sajnálnám, ha emiatt véget érne az az idilli állapot, amiben most vagyunk.

1 komment

Tavasz van!

2013.04.05. 06:04 Szöszibolha

A tavasz pontosan március nyolcadikán, a nemzetközi nönap alkalmából érkezett. Csak úgy jött, minden cicó nélkül. Ezt onnan tudom, hogy aznap kirándulni mentem a szokásos pávaköri szervezésben. Vonatra felpattantam, majd röpke egy óra múlva feltünt, hogy jé, alattam az óceán. Az is csak úgy felbukkan néha a vonatablakban, hiába na, az élet tele van meglepetésekkel. Egy Yugawara nevü helyen volt a találkozó, ami az onszenjeiröl (is) hires, ott egy buszra felmásztunk, tülekedtünk és nyomakodtunk, mert amennyi nyugdíjas ráérö ember a környéken élt és mozgott, az mind arra a szerencsétlen buszra akarta feltornázni magát. A busz aztán egy kis kanyargós úton bevitt minket a hegyek közé, ahol hihetetlen látvány tárult a szemem elé. Az egész hegyoldal merö egy virágzó szilvafa volt, 84 féle színben. Alattuk pedig nárciszmezö. A völgyben patakocska, vízesés, faházak kajával, padok, és a megfáradt turisták lábait kezelésbe vévö láb onszen. Ott lehet patát lógatni és tyúkszemet áztatni a finom, meleg és gyógyító vízben.Ráadásul a napocska is sütött ezerrel és meleg volt. Akkor értettem meg, hogy mi is ez a japán virágzó fák mizéria.  A cseresznyefavirágzásról hallottam már régebben is, tudtam, hogy mi az a szakura (virágzás), söt azt is tudtam, hogy semmi köze a szaké kúrához. Ebben picit azért tévedtem...:-) De valahogy milyen az ember, jajajaja, virágzik a fa, nagy ügy, jóvanmá, mit kell ezen ennyit ügyezni, nekünk is virágzik a Balatonon, szép szép, de ki ér erre rá, stb.... ráadásul még megenni sem lehet a cseresznyét pl, mert csak disz. A szilvát azt meg lehet enni, csak nem érdemes, nem valami finom, viszont csinálnak belöle egy umeshu nevü finom likört, amit tényleg szívböl ajánlok minden kedves nöismerösömnek. Szóval itt és így, élöben értem, felfogom és élvezem a virágzást. Értem a jelentöségét, élvezem a szépségét, ugyanis lenyügözö, csodálatos és még írhatnék millió jelzöt, de nem tudok, nem akarok, látni kell. Az ember lelke megtelik szépséggel, olyan töltetet kap, ami elég egy évre. Van aki a sportból töltekezik, van aki a kultúrából, van aki a vodkásüvegböl, én viszont javarészt a természetböl, amikor szabadjára engedhetem a lekem, nem zavar senki. Ezért is szeretek annyira egyedül lenni, nagy igényem van rá, persze csak úgy, hogy tudom, ez véges állapot, mindjárt kezdödik a családi  idill. :-) Szóval álltam ott földbe gyökerezett lábbal, és olyan gyönyörü volt, hogy csak akkor eszméltem fel, amikor már kb. ezredszer kérdezte meg egy édes öreg japán bácsika, hogy lefényképezhet-e. Persze úgy, hogy vele együtt! :-) Másik három bácsika kattogtatott szorgalmasan, majd felváltva ök is odajöttek, aztán jöttek nöcik is, szóval kb. 35 japán családi albumban szerepelek a 2013-as szilvafavirágzás alkalmából. :-)))) Hozzáteszem, hogy nem csak velem fényképezkedtek, ök imádnak külföldiekkel fényképezkedni! Aztán megpillantottam egy számomra még ismeretlen, de nagyon kedves és szimpatikus lányt, akiröl kiderült persze, hogy magyar és badacsonyi! Az egyik német növel jár japán kurzusra, és ö hívta el magával, hogy lesz még két magyar, ismerjen meg minket. Hát így esett, hogy megismerkedtem Enikövel, aminek szerfelett örvendeztem. Azóta voltunk együtt cseresznyefákat is nézni, mert oda jár japánra, ahová én angolra, onnan meg közel van egy csodálatos kert és sétány, ahol fagyiztunk és majdnem szerepeltünk a tv-ben is, de az interjú a tévésekkel való közös nyelv megtalálásának hiányában nem jött létre. De nem azért, mert nem tudtak magyarul! :-)

Alig egy hétre a szilvafák után kinyíltak a cseresznyefák. Gyakorlatilag az egész város virágba borult. Illatos, gyönyörü mesevilág vett körül minket. Tokióról az emberek azt képzelik, hogy egy óriási betonrengeteg, rideg, zajos. Hát persze, hogy nem így van. Minden sarkon van legalább egy fa, de inkább több, apró és nagyobb ligetek, kertek, rengeteg a zöld rész. Ahogy végigmentem a szokásos köreimen, a szirmok hullottak rám, mintha egy mesebeli királylány lennék, (esetleg menyasszony) és láthatatlan kezek szórnák rám az üdvöt. Amikor kicsit fújt a szél, akkor olyan volt, mint a sürü hóesés, bokáig jártunk a szirmokban. Ebben a csodában éltünk 3 hétig. Az idöjárás márciusban inkább áprilisi volt, voltak hideg reggelek, füteni is kellett még, de voltak 20 fokok is napközben. Meg voltak özönvízszerü esök. Épp tegnapelött volt olyan eszméletlen esö, hogy most tényleg elindulok derékig érö gumicsizmát beszerezni. Ez aztán elmosta az utolsó virágokat is... Mindenesetre ez alatt a 3 hét alatt minden alkalmat megragadtunk, hogy nézhessük, szimatolhassuk, érezhessük. Egyik hétvégén pl. Odawara-ba mentünk, ahol van egy nagyon szép vár. Ez azért volt olyan érdekes, mert Manciék pont a várakról tanultak a suliban, hát itt elmutogattuk neki, hogy a magyar és európai várakhoz hasonlóan itt is megtalálhatja a külsö várat, a belsöt, a fellegvárat, várárkot, stb... Itt is volt egy halom cseresznyefa.:-) Meg majmok ketrecben, azok persze sokkal érdekesebbek voltak Mancikánknak, de azt azonnal beláta ö is, hogy illat tekintetében azért a fák a nyerök. Be lehetett öltözni szamuráj jelmezbe, de nem tettük,mert igen nehezek voltak, csak lefényképeztük öket. Olyan aranyosak, amikor látják a japánok, hogy apuka fényképezi a csajait, akkor odaszaladnak és felajánlják, hogy csinálnak családi fotót rólunk. Most már rájöttem, hogy nekik  nagyon jólesik, ha utána megkérjük öket, hogy álljanak oda ök is az egyik képre. Volt ott egy öreg bácsika, több füle volt, mint foga, odarohant hozzánk, majd egyesével mindegyikönk elött meghajolt és közölte, hogy  nice, futás... nice, futás ... nice! :-))))))))))))))))

Aztán a másik hétvégén meg elmentünk a császári palota kerjeibe nézelödni. Ott a japánok Hanamit tartottak, ami azt jelenti, hogy ülnek a virágzó fák alatt és piknikeznek. Azért van némi köze a szakurának a szaké kúrához, mert azért azt fogyasztanak rendesen a fák alatt, iszony jó kedvük lesz töle. :-) Látni kell egyébként, hogy mennyire tudnak örülni a japánok a virágoknak! Szívöl és öszintén. Természetesen ennek vallási jelentösége is van, az újjászületés, a természet ébredése, a körforgás, stb.. Annyira megható látni, hogy soha, senki nem tép le semmit a fákról, nem szemetelnek, tisztelik és szeretik a természetet, hihetetlen összhangban élnek vele, épp ezért kárt nem tesznek benne, finoman cirógatják a fákat, bokrokat, fényképezik, lerajzolják és imádják. Nem harsányan, melldöngetöen, hanem belülröl és öszintén. A félhülye turisták meg kolbászolnak köztük, tátják a szájukat, csorgatják a nyálukat, kattogtatnak és a normálisabbja próbálja megérteni. Mindegyikre jellemzö a bamba vigyor. Némely turista a friss japán tudását villogtatva jóétvágyat kíván, amitöl a japánok eleinte hülyét kaptak, ugyanis az "ita takimas" (jóétvágyat) azt jelenti kb., hogy akkor együnk egy jót (Lass es uns schmecken!). Szóval akkor kell ezt mondani, ha az ember együtt eszik velük. Szegények meg azt hitték, hogy a turisták oda akarnak telepedni hozzájuk és jól megenni a kajájukat.:-))))

Az említett kertek is megérnek egy misét! Virágzó cseresznyefák nélkül is! 

Közben volt ugye március 15! Nagykövetségen rendeztek bulit, szereztem meghívót és bejelentkeztem. Megint a telefonom segitségével sikerült odatalálni hálistennek, mindig, amikor már azt hiszem, hogy ááááá, ezt elrontottuk és ennyire nem lehet messze, akkor érünk oda. Legnagyobb meglepetésemre rengetegen voltunk, sok diák, sok vegyes házasság, sok gyerek. Kb. 100 ember. Mancika eleinte húzta a szája szélét, hogy minek megyünk oda, stb,.., aztán a végén persze úgy kellett hazavontatni. Mellesleg rondán bezabált. Én csak a mákosgubának estem neki, mert mák itt nincs, csak nekem volt akkor. Meg az egyik kis pohárban lévö csokikrém viccelt meg, szépen kiskanállal nekiálltam, aztán rájöttem, hogy hoppá, ez májkrém. Gyorsan szereztem hozzá kenyeret. Különben a világon senkit sem ismertünk és érdekes volt ez így nagyon, föleg, mert magáról az ünnepröl kb. annyi hangzott el, hogy azért gyültünk össze, mert ma ünnepeljük márc. 15-ét! Aztán az egyik anyukával szóbaelegyedtem, majd jól elbeszélgettünk, de a késöi órára való tekintettel Mancikával távoztunk. Elégedetten. :-) 

Másnap délután a hozzánk elég közel lévö Roppongi nevü városrészbe mentünk el sétálni, mert van ott egy szép park, ahol télen korcsolyázott a gyermek, meg egy kisállatkereskedés, amelyben a kismajmot (kb. potom 6 ezer euróért) meg kellett mutatni apa szannak. Apa szan egész márciusban pont egy hetet volt itthon. Ügyes! :-))) Viszont most kárpótol. :-)

Szóval megtekitettük a parkot, majmot, elindultunk hazafelé. Roppongi fö utcája A szórakozónegyed. Bár bár hátán, kaszinók, üzletek, forgalom és millió ember. Ezen törtettünk épp keresztül, amikor jön szembe egy európai csaj, kézen húzva egy kislányt, és fülig ér a szája. Nevet ránk ezerrel, mi meg csak lesünk hülyén, én meg bazsajgok vissza ezerrel. Fejemben eszement nyikorgás, ismerem, nem ismerem, kiezjajj, de nem, nem ismerem...  A csaj meg megszólal persze magyarul, hogy timagyarokvagytokugye? Láttalak benneteket tegnap este a nagykövetségen! Megismert és megszólított, erre az összefutásra az esély kb. nulla elméletileg, gyakorlatilag meg a sors valahogy összeterelt minket. Itt laknak hozzánk nagyon közel, 2 iker kislánnyal, kicsit fiatalabbak, mit Mancika. És ugyanahhoz a dokihoz járanak másfél éve, aki anno kezelte a szememet. Én meg nagy hülyén ugye mit is gondoltam akkor, amikor mondta kedvesen a doki, hogy szereti a magyarokat??? Jaja, vajon hány magyar páciense lehetett neki?? Hát kérem, legalább 4 volt elöttem. Hmmm, bocs dokika. :-))))

Lényeg, hogy azóta nagyon összebarátkoztunk I-vel és egyik délután, mikor az esö elmosta a tervezett viráglesést, babazsúr volt náluk, becsatlakozott V, az az anyuka, akivel olyan jól elbeszélgettünk a nagykövetségen. A gyerekek is jól elvoltak, nagy volt az egyetértés, Mancika amolyan óvónöi szerepet töltött be köztük, lévén a legidösebb, de élvezte! Egyszer meg el akartunk menni tornázni is együtt, de a klubb épp nem nyitott ki aznap, így hát a délelöttünk sürü információáramoltatással telt el. :-) (rongyosra dumáltuk a szánkat)

Aztán jött az én méltatásom, a Nagy Nyúl Ünnep, magyarul Húsvét. Szerintem még ilyen rendesen, tisztességesen és a tradíciókat betartva soha nem tartottuk meg. Ehhez el kell menni a világ másik végére, hogy ezek a dolgok újra megkapják az öket megilletö fontosságot. Festettünk tojást, szereztem sonkát, torma nem volt, helyette wasabit ajánlottam, de nem nyert. Sütöttem finom, fehér kenyeret. Szereztem bárányt, rozmaringos báránysült illata töltötte be a levegöt, még a macska is azt kapott, de utálta. Fontam 6 ágú kalácsot, igaz, hogy a you tube-ról lestem közben a technikát, de isteni lett. Még a locsolás sem maradt ki! Egyedül nyúl nem volt, mármint élö, de ezt a szerepet betöltötte a macska. Sajnos nyuszifüleket nem sikerült szerezni az ö méretében, mert csak kutyákra és nagyfejü macskákra való volt, viszont a mikulás sapka is tökéletesen megfelelt a célra egy piros pólóval. Hát kicsit különleges húsvéti nyúl, amolyan hibrid féle, de a szerepet tökéletesen eljátszotta. (Szerencsétlen.)

Nagypénteken ellátogattunk Odaibára, ami egy sziget a tokiói öbölben. Végül is Tokió egyik városrésze. Mostantól a kedvencem. Van ott kérem szabadságszobor, gyönyörü sétány, rengeteg üzlet, múzeumok (amolyan technikai), homokos partszakasz (fürödni nem lehet a hajók miatt), high tech épületek, óriáskerék, stb, stb... Megnéztük az egyik múzeumot, amolyan innovációs technikai, nagyon szuper. Láttuk a híres Asimo nevü kis robotot, édes. Mancika eleinte nem értette, hogy minek csapnak ennyi hühót egy robotnak öltözött kisgyerek körül, míg meg nem gyöztük róla, hogy ez nem gyerek, ez tényleg egy robot. Focizott, futott, táncolt. Utána Mancika órákig mutogatta, hogyan megy az  Asimo, egyenes derékkal és rogyasztott térdekkel. Olyan, mintha légpárnákon lépegetne. Aztán volt megint tengeralattjáró, meg egy ürállomás is, ahová be lehetett menni, meg még kb. ezer érdekes és szép dolog. Nem lövöm le a poénokat, tessék elmenni! Felültünk az óriáskerékre is, meg megnéztük a Toyota hatalmas kiállítását a legújabb modellekkel. Lehetett vezetni, Mancika is versenyzett, nagyon élvezte. Úgy jöttünk haza, olyan fáradtan, mint akiken végigment az úthenger, és még csak a töredékét láttuk az egésznek. Na sebaj, ide azt hiszem nagyon sokszor fogunk kilátogatni. Egyénbként a kisvonat, ami kivisz, vezetö nélküli, nagyon érdekes. Magas toronyházak között tekereg, átvisz a hires Rainbow Bridge-en. Állat lehet, hogy valaki kinéz mondjuk kb. a hatodik emeleten és az ablaka elött elteker egy vonat.... :-)))

Szóval, így telik az idönk, máskülönben meg minden megy a megszokott kerékvágásban. Manciéknak a suliban nem volt húsvéti szünet, majd a hónap végén lesz kicsit több, mint két hét tavaszi. Alig várja, bár kopp-kopp, az iskolában minden oké mostanság. Ez a legfontosabb. A reggelek egyre szebbek, ma pl. öröm volt végigmenni az utcákon. A kutyásaink is megvannak, élvezik a meleget, blökik még mindig zokniban ugyan, de kibírták a telet. Minden park, minden bokor és ágyás színpompás virágba öltözött, tonnaszám fogy a fagyi. 

Nekem végetért az angol, de, a csoport szellemének sikere következtében a nyelviskola folytatja a kiképzésünket, szóval a nyúl megint kitett magáért, folytathatom a kurzust, júni végéig. Arra gondoltam ugyanis, ha most nekiállok a japánnak, akkor a nyáron azt a keveset úgyis totál elfelejtem, inkább szeptembertöl esek neki, az angolt pedig egy szép, kerek tanévi évvel zárom. Nyelvtanulók figyelmébe ajánlom, érdemes angol nyelvü filmet nézni német felirattal, a második film után nem tudod megmondani sem azt, hogy milyen nyelven beszéltek, sem azt, hogy milyen volt a felirat, de még azt sem, hogy kik szerepeltek benne. Viszont élménynek élmény. :))

Egyébként meg lehet, hogy folytatnom kellene a magyar nyelv tanítását, mert pl. az állatainkon kifejezett fejlödést veszek észre ebben az irányban. Ugyanis van egy rigónk a kertben, (balatoni emlékek élednek bennem újjá), begörbített csörrel elöadható hangokat ad ki, és már magyarul is tud. Azt mondja, hogy tecicatecicatecica. Erre a macsesz, aki tökéletesen érti ezt, felugrik az ablakba (hiszen hívták) és csipog. Esküszöm! Másrészt pedig ha a macska száját az ember nyávogás közben a megfelelö pillanatban befogja, (egy minyaú alatt kétszer), akkor  kivehetöen azt mondja, hogy mama. Kicsit olyan moamoa hangzású, de egyre tökéletesebb... 

Most pedig nézek hétvégi mászkahelyet, mert Apuka túrázni szeretne. Most mondta. :-)

1 komment