Húúúúúúúú, de elszaladt az idö, az elöbb még január volt. :-)
Kicsit nehéz lesz most összeszedni a gondolataimat meg az elmúlt idöszak eseményeit, de meg kell próbálnom, mert még kárbavész a sok szép emlék. Az idö meg úgy repül! Csak úgy huss, aztán már itt a nyár. Pár hét és megint megyünk haza, és nem hiszem el, de letelik a második évünk itt. A tél különben ronda volt és hosszú. (na persze mihez képest) Nem volt kedvem írni, csak éltem bele a mindennapokba. A külfödre költözésnek gondolom megvan a maga pszichológiája, de erröl nem feltétlen engem kell megkérdezni, viszont amit tapasztaltam magamon, az biztos másoknál is hasonló lehet. Az elsö év ugye maga a tökély. Minden jó, minden izgalmas, minden új. Most a második évben már bekúszott lassan a napi rutin. Ami részben megkönnyíti az ember életét, részben viszont elmúlik az újdonság varázsa, az ember hajlamosabb meglátni a hiányosságokat, néha önsajnálatba süllyed, honvágya van, de aztán mégsem, megijed attól, hogy nem vágyik már sehova, de nincs is otthon, fél a jövötöl, hogy hogyan a fenébe fog majd visszatérni és hová és föleg mikor. Lazulnak a kapcsolatok, ritkulnak a telefonok, levelek, ráadásul elveszít egy fiatal, kedves barátot, így elgondolkodik az elmúláson, és nem tud ott lenni akkor sem, amikor a barátnöjének szüksége lenne rá a betegségben ... Úgy érzi, hogy otthon már nincs otthon, itt soha nem lesz, és szépen rájön, hogy nincs saját élete. A család többi tagjának van. Csak neki nincs. Mert minden amit tesz, az pótcselekvés az aranykalitkában, elzárva a világ történéseitöl, legtöbbször egyedül. És az a legrosszabb, amikor nem igazán kap megértést, csak kritikát, hogy szedd össze magad, hiszen "milyen jó neked, semmi dolgod, megvan mindened". Aztán ezért még több mindent csinál, hogy kicsit hasznosabbnak érezze magát, meg az eltöltött idöt, és így szépen nem marad ideje blogot írni. :-)
És aztán jön a jóidö, a meleg, a virágok, kisüt a nap és az ember lánya újraéled a természettel, újra élvezi az életét és szépen kimászik a lelki válságból, nagy erökkel és kemény munkával. Odafigyel magára, a családjára, a környezetére, örül minden pillanatnak, befejezi a jövötöl való szorongást, él a mának és csodálatos, színes korallok és halak nézegetése közben a meleg tengerben úszkálva bölcsen rájön, hogy milyen csodálatos az élet, és inkább legyen a szarban, mint a sírban. Hát ennyit bevezetésképp.
JANUÁR
Nézegetem a fényképeimet és próbálom összereakni, hogy januárban történt-e még valami említésre méltó dolog. Hideg volt, meg felfedeztem egy nagyon jó körömszalont, ahová szépen eljárok azóta is. Tudom, ez nem nagy hírértékü dolog, de tudni kell, hogy Japán a körmök országa is, azaz a kezednek mindig csodálatosan kell kinézni. Ami mondjuk nem nagy baj, nekem meg újdonság, hogy 2-3 hetente újabb és újabb karmokkal virítok.
Ja igen, a másik hírértékü dolog az volt, hogy beiratkoztam egy sportklubba. A karácsonyi kilók végtelenül zavarni kezdtek, valamint megkaptam a családomtól, hogy a külsöm el vagyon hanyagolva. Hülye göncökben járok, ronda a hajam, stb... Egy darabig ellenkeztem, hogy értsék meg, nem járhatok kosztümben és körömcipöben, mert napi x kilométert gyalogolok és a gyerek buszmegállóba való kikíséréséhez sem feltétlenül kell a tüsarkú. Nem beszélve a biciklimröl ugye. Aztán gondolkodóba estem, hogy mi van, ha tényleg igazuk van...ez az új desperate housewife farmerban és tornacsukában, ronda hátrakötött hajjal tényleg nem én vagyok. Elkezdtem járni hot yoga-ra, ami egy 42 fokos teremben van, és életemben elöször úgy igazán izzadni kezdtem. Gyakorlatilag úgy nézek ki óra után, mint akit leöntöttek egy vödör vízzel. Az elsö alkalom után álltam a hideg zuhany alatt és azon gondolkodtam, hogy megreszkírozzak-e egy ájulást. Most már vidáman melegebbre állítom a viz hömérsékletét. Na és egy hónap után azt vettem észre, hogy minden gatyám nagy. Ráálltam a mérlegre és döbbenten tapasztaltam, hogy Karácsony óta 6 kiló leolvadt rólam. Volt ám öröm! Fülig érö szájjal kidobáltam a gönceimet és felturbóztam a ruhatáram. :-) Azóta hol felszalad 1-2 kiló, hol leszalad, de így most pont jó. Aztán járok még néha zumbázni is, meg ugrabugrálni a zene miatt. Basszus, annyi öreg japán pasi is jár, hogy csak lesek. Olyan mozgásuk van, mint a higanytestü serifnek, és olyan csujjogatást és dajdanozást rendeznek, hogy az állam koppant elsö alkalommal a földön. Betojás a papik tánca, valami eszméletlen jól nyomják! Hozzájuk képest én botsáskának érzem magam, nem is beszélve a jógázókról, olyan hajlékonyak, hogy a seggüket képesek megnyalni.
Róluk sajnos nem tudok képet feltenni, de a csodálatos körmeimröl igen.
Januárban volt még a gyermek barátnöjének a szülinapja, ahová persze meghívták öt is. Ez önmagában nem nagy ügy, de az egész rendezése, háááát. ... Egyrészt nekünk marha messze, Yokohamában volt a Cup Noodle múzeumban. Ezek azok a tésztaételek, amiket müanyag pohárban lehet kapni, rá a forró vizet, aztán lehet enni. A gyerekek ott találkoztak délben, örültek, csinálhattak tésztát, és egy fia falatot nem ehettek. Mancimnak a déli ebéd ugye alap... sajnos nem pakoltam neki kaját, mert gondoltam, hogy egy szülinapi bulin majd degeszre tömi a hasát... a múzeum után a gyerekeket elvitték a lakásukra, ott játszhattak, kaja nuku, a szülinapi "torta" egy özgerinc formában sütött valami, tejszínhabbal és édes babpasztával töltve, amitöl a gyermek csak utálkozni tudott. Mikor este hat felé érte mentem, már sírt az éhségtöl. Most már ezt is tudom. Addig én egy német anyukával kimonó piacra mentem. Vettem is egypár helyes dolgot, egész jó volt. Állati szar idö volt, esett valami havas esö, hideg szél fújt, német anyuka 2 óra múlva közölte, hogy ö elfáradt és hazamegy lepihenni. Jelzem, csak az ö kedve miatt nem jöttem haza, és maradtam Yokohamában. Hiába laknak közel, egy szóval nem mondta, hogy addig menjek vele és mondjuk igyunk meg egy teát vagy valami. És akkor már ezt is tudom.
FEBRUÁR
Február elsö hetében szünet volt a suliban. Mondanom sem kell, hogy megint kettesben töltöttem Mancikámmal. El akartuk menni Thaiföldre a barátnömék után, de sajnos már nem kaptunk helyet a hotelban. Kínai újév, esélytelen volt, késön kapcsoltunk. Február itt a leghidegebb hónap, ezért a szabadtéri programok nagyjából kilöve, mi a frászt csináljunk, a beltéri programok meg nagyrészt csak japánul vannak. Pár napot elmacskáztunk itthon, aztán felkerekedtünk és elmentünk Hakone-ba, a fekete tojásos helyre egy Green Plaza nevü hotelbe, amit a pávatársak már többször leteszteltek és jónak találtak. Föleg az onszen részét, meg a kaja részét. Macskát egyedül hagytuk itthon, csak egy éjszakáról volt szó, de azért kulcsot hagytam az Izának, ha netán hóesés miatt nem tudnánk hazajönni, akkor a cicus biztonságban legyen. Ugyanis beígérték a havat. Namost téli gumi az nincs, a hegyekböl lejönni meg még busszal sem egyszerü anélkül. :-)
A szállodát sikeresen megtaláltuk, szobát elfoglaltuk, nagyon helyes volt, külön tatamis résszel, teaasztallal, földön kuporgóssal. Itt minden szállodai szobában van egy vízforraló, meg zöld tea, ez alap. Aztán volt még yukata is, amiben lehetettünk egész végig, lehetett benne menni enni, fürödni, mindenfelé. Szóval a vendég megérkezik, saját ruháiból kiugrik, yukatát magára ölti és gyakorlatilag csak tiszta fehérnemüt kell magával vinnie, semmi mást. Mindenféle piperecucc rendelkezésre áll, fogkefe, borotva, minden. Mancikám el volt ragadtatva az onszentöl. Föleg a külsö rész tetszett neki, szép is volt tényleg, ha nem keringtek volna a fejünk felett a hófellegek, akkor a Fuji is gyönyörüen látszott volna. A medence szélén kis fa hordó állt és lehetett belöle szakézni. :) Vicces a negyven pár fokos vízben szakézni. Azért megkóstoltam természetesen, de no para, nem leszek alkoholista, nem szeretem, viszont nagyon lehet töle dülöngélni, ha az ember lánya jó forró fürdövel kombinálja. Na most az onszenben szerintem Japán kozmetikaipari termékeinek a 80 %-ával sikerült közeli ismeretséget kötni. Elképesztö volt a felhozatal. Börradír, kencék, arcvizek, samponok, hajra való kütyük, felsorolhatatlan mennyisében és választékban, mindezt mindenféle extra költség nélkül, még egyszer használatos sarokreszelö is volt. Kentük-fentük magunkat, nem azért, de meg is látszott az áldásos hatása a cuccoknak. :-) Kisimult a fejünk. Föleg az enyém. Délután, este, és még másnap reggeli elött is le kellett mennünk az onszenbe, Mancika hajthatatlan volt.Vacsorára levonultunk az egyik étterembe, ahol a pincérek azt sem tudták hogyan ugráljanak, hajlongjanak és elövakarták az összes (szinte nem létezö) angol tudásukat. Japánban az a fontos, hogy a kaja szép legyen. Szemnek kellemes. Ha mellette még íze is van, hát az már tényleg hab a tortán. Viszont itt a kaja nem csak szép volt, hanem finom is, és igaz, hogy csak gyüszünyi adagokat kaptunk, de volt egy csomó fogás, így nem haltunk éhen, söt, kifejezetten jóllaktunk.
A reggeli viszont nekünk európaiaknak felejtös, én nem tudok reggel halat enni, sem föttet, sem sültet, sem algát, sem semmilyen viziszörnyet. Kenyér nincs, csak rizs, szóval nem érdemes befizetni, hacsak nincs külön western style reggeli.
Akkor a szálloda belül:
belsö udvar:
szoba:
na és a kaják:
Vacsi után még benéztünk a szálloda shop-jába szuvenyírért, ahol a legnagyobb meglepetésemre egy japán pasas elkapta a kacsómat és közölte, hogy most valami varázslatot fog mutatni. (!) ez olyan, de olyan hihetetlen, nem szeretnek a japánok senkihez sem hozzáérni, pláne nem egy fehér nöhöz. A varázslat egy krém volt, amit csak ott lehet kapni, valamilyen különleges ásványi anyagokat tartalmazó vízböl készítik, és amikor rákenik az ember börére és bedörzsölik, akkor a végén a vastag krémböl csak pár vízcsepp marad. A bürke viszon szép sima lesz töle, tényleg. :-))) vettünk. Hát persze! :-))))
Másnap reggeli (fujjj) után gyorsan el is indultunk hazafelé, még mielött leszakadt volna a hó. Jól is tettük,mint utólag kiderült. Itthon várt a ciculi, nem lett semmi baja, söt a lakásnak sem. Mielött elmentünk, mondtam Mancinak, hogy elég kaját és vizet hagyjon neki. Azért amikor megláttam, hogy mennyit adott neki ténylegesen, valahogy a Marslakó a mostohám c. film villant be elsöre. A száraztáp hegyekben állt, a macska csak egy tizedét ette meg kb. de még így is meglepöen emlékezetett a teste egy 80 literes boyleréra. És nehezen mozgott.
Este aztán leszakadt a februári hó, és csak esett és eset és esett, és másnap közölték az újságok valamint a tv, hogy Tokióban 40 éve nem esett ennyi hó. Hatalmas volt tényleg, Mancikám igen örült neki, én nem annyira. Egyrészt mert a japánok rohadtul nincsenek felkészülve a hóhelyzetre, másrészt meg sajnáltam a kinyíló virágokat a fákon. Szerencsére másnapra a nagy része elolvadt, így a virágok megmenekültek.
Pár kép a havas Tokióról:
Téli gumi nincs, a problémát hóláncokkal oldják meg:
Kétszer esett februárban a hó, másnapra elolvadt, de rettenetes fennakadásokat okozott. :-)
Februárban aztán volt még egy nagy esemény. Énekeltünk. Jaja! :-) Manci meg én énekeltünk, méghozzá Beethoven 9.szimfóniáját. Szopránt. Na szóval, ez úgy volt, hogy minden évben a híres sumo stadionban Beethoven koncertet rendeznek, a 9. szimfónia kerül elöadásra. Nem is ez az izgalmas, hanem az, hogy a szóló énekeseken kívül 5000, azaz ötezer énekes énekel a kórusban. Hát erre sikeresen beszerveztek engem, én meg a gyerek nélkül ugye sehova, így ö is jött. Gondoltam nagy hülyén, hogy az Örömódát simán el tudjuk énekelni, aztán jól is van. Hát aztán amikor kaptunk cd-t,meg kottát, akkor esett le, hogy hoppá, kicsit többröl lesz szó. Meg legalább egyszer próbára is el kellett menni. Na a próbán szembesültünk a ténnyel, hogy "kicsit" benéztük az Örömódát, itt az egész komoly darabot kell tudnunk. Mivel egész januárban egy jégbe hütött repedt fazékhoz volt hasonló a hangom, így csak februárban az utolsó próbára tudtunk elmenni a világ végére, kalandosan, mint mindig. Valami müvelödési házat kellett megtalálnunk, egyet találtunk is, de ott csak börgatyába öltözött fogyatékos gyerekek adtak koncertet és az elsö 5 perc után kissé gyanússá vált a dolog. Ha azt mondom, hogy úgy néztek ránk, mint két földönkívülire, akkor a valóságot csak nagyon alulról érintettem. :-) Na, mindegy, lényeg, hogy egy lelkes és kedves japán bácsika a telefonszám alapján megtalálta a keresett müvházat és a saját autóján elfurikázott minket oda. Csak kicsit tévedett az okos telefonom, autóval pont negyed órányira tévedtünk odébb... Manci meghökkenve kérdezte, hogy anya, mi most tényleg beszállunk egy idegen bácsi kocsijába? Ezen kicsit elgondolkodtam, majd mondtam, hogy igen. Eszembe sem jutott, hogy féljek. Hülyeség talán, de tényleg. Azért azt a lelkére kötöttem, hogy de ö egyedül ilyet soha nem csinálhat. Csak velem. Meg még az apjával.
Na szóval, a föpróbán meghatódva láttam, hogy kitették a magyar zászlót a kedvünkért. :-) Kiadnak egy brossúrát is, amelyben minden énekest felsorolnak. Benne vagyunk, 2 db eltévedt kis magyar. Olyan jó érzés!!!! Na és az elöadás másnap! Mindenkinek fehér blúzban/ingben és fekete alsóban/öltönyben kellett megjelennie. Már maga az ötezer ember fehérben megér egy látványt. Na és amikor ötezer ember elkezd egyszerre énekelni, akkor az ember gerincén végigkúszik az érzés, a szeme könnybe lábad és úgy érzi, hogy kilépett a testéböl. Együtt lélegzik, egy masszaként az összes énekes, a gyomrodban érzed a zene lüktetését, a rezgést, és nincsenek különbségek, nemzetek, faji, nemi megkülönböztetés. Egy massza van, gyönyörü, élö massza. Láttam, hogy a gyerekem is elkomolyodik, felméri a helyzet komolyságát, olyan ünnepélyes, büszke feje lett, hogy csoda volt nézni. Ötezer énekes szemben ötezer nézövel. Mint egy párbeszéd. Nem kell a tolerancia, elfogadás és megértés gyakorlásához sem csicsás, kirívó ruha, sem elvetemült viselkedés, sem melldöngetö szakállas nö, semmi ilyesmi, lehet ezt egyszerü fehér blúzban, szerényen is csinálni. Mégis müködik! Vagy pont ezért? A koncert végén pedig felsorolták, hogy hány országból jöttek az énekesek, hányan. Mindenkinek volt zászlója. És amikor mondták, hogy Magyarország 2 ember, akkor felálltunk, integettünk a zászlóinkkal és a tömeg örjöngött, tapsolt, mi meg megdicsöült ábrázattal vigyorogtunk, mint két vadalma. Hatalmas élmény volt, örülök, hogy megcsináltuk.
Sajnos a koncerten nem lehetett fotózni, csak a próbán:
Gyülekezik a tömeg:
Ebben vagyunk felsorolva:
:-))))
Na de február hónap fénypontja mégiscsak az volt, hogy elmentem fodrászhoz. :-) Megmondták, hogy melyik a legjobb fodrászat, vettem egy nagy levegöt, hatalmasra nyitotttam a pénztárcámat és biza elmentem. Elég volt a szöke hajam itthoni kutyulásából, mert olyan vad színeket sikerült rákennem a fejemre, hogy a tükör foncsorja leesett ijedtében. Namost azért az igazsághoz hozzá tartozik, hogy Japán nem a szöke hajak specialistája, aki japán létére bepróbálkozik szökével, az általában narancssárga fejjel szaladgál utána. Ezért nemmertemelmenni eddig.
Lehetett választani, hogy sima fodrász, junior mesterfodrász, mesterfodrász vagy netán maga az igazgató úr essen neki a fejemnek. Megelégedtem a mesterfodrásszal, láttam, hogy a Coldplay-t is ö frizurázta a tokiói koncerten.Talán nekem is jó lesz... Elmentem, megnéztem, tud angolul, szimpi volt, értette a dolgát, elmondta, hogy nem festünk, hanem csíkozunk, 3 féle színböl, különben a playmobil babákhoz hasonló sisak hatású fejem lesz. Mármint ha csak simán festetem. Mondtam neki, azt csinál, amit jónak lát, kerül, amibe kerül, ne legyek se vörös, se sárga, se fehér, de mentse meg a fejemet! Na, akkor másnap belibegtem, rámkerült egy szép selyem kimonószerü cucc, kaptam zöööd teát, kávét, és a segéddel nekiestek a fejemnek. Több, mint 2 órát vett igénybe csak a csíkozás. De legalább viccesen néztem ki, lapozható könyv lett a fejemböl:
Na aztán ugye le is kellett ezt mind mosni. Akkor ért a következö sokk, mert a mosó az nem egyszerü mosó ám, hanem egy komoly berendezés, egy ágyszerü izé, ami felemelkedik, háttámlát ledönti, hogy az ember a végén hanyatt fekszik. A hajmosáshoz masszázs is jár. Fejmasszázs, nyak és vállak masszírozása. Hát mit mondjak... kellemes volt. :-) Azon gondolkodtam ott hanyatt kifektetve, hogy igazából még egy fogorvos és egy nögyógyász is simán eldolgozhatna rajtam hajmosás közben.
A hightech"mosó":
Szívböl ajánlom mindenkinek! Egy élmény volt.
Az eredmény is magáért beszélt, szép lett, természetes lett és alig várom az alkalmakat, hogy mehessek. Nem mindig csikozza be az egész fejem, van, amikor csak a felét, van, amikor negyed fejet, de az eredmény mindig természetes. Meg számomra az az érdekes, hogy elöször csíkoz, 3 különbözö színnel és utána rak rá egy színezöt (nem festéket!), de csak pár percre, mégis tök szép lesz töle és még tartós is.
Aztán szépen lassan kitavaszodott és elkezdödtek a kimozdulások...:-)
Folyt. köv.
