Ma debütáltam metrózásból egyedül. Nagy cucc mi? Nekem az. Egész délelöttös depizésem után úgy döntöttem, itt az ideje kimozdulni, bio szauna állapotok ide vagy oda. Megjegyzem csendben, valahogy hihetetlen ez a rengeteg szabad idö, leánykám ugye nincs itthon, fú, jó is meg rossz is. Nem akarok abba az állapotba süllyedni, mint Bécsben a kezdetekben, hogy egész nap csak házimunkáztam, hogy ne kelljen kimozdulnom otthonról. Ennél azért már felnöttebb lettem. Szóval kaptam magam és elsétáltam bevásárolni, hogy célja is legyen a lófrálásnak. Azért a tokiói távolságok nem lebecsülendök, ami Bécsben egy metrómegálló, azaz kb. negyed óra, az itt pont a duplája. Kerek fél óra kellett, mire odaértem. Ez az az üzlet Roppongiban, amit a múltkor órák hosszat kerestünk. Sikerült szépen bevásárolni, vettem még mézet is, a végére nehéz lett a cucc. Ekkor döntöttem nagy határozottan, na, hazafelé metró. Az, hogy a megállót megtaláltam, akkora boldogsághormon áradatot indított el bennem, hogy fájdalom nélkül megszültem volna vagy valami hasonló...pedig igencsak kétségek gyötörtek, mikor egy óriási pók lábai között kellett átmasíroznom, de hazaértem sikeresen! Halleluja! Lehet kérem röhögni, de pont olyan érzésem van, mintha valami agyi amputáció után újra kellene tanulnom alapvetö dolgokat. Bevásárlás (nekem!!!!), újra tanulni metrózni---- az a pechem, hogy a rendszert akarom megérteni és nem egyenesen az egyenruhás egyénhez megyek kérdezösködni-- meg majd lassan beszélni sem ártana. Mire hazaértem, szakadt rólam a víz, és olyan érzésem volt, mint aki csatát nyert. Kinyiffantam. Viszont most megint talpra magyart játszom, megyek, repülök és vágtázom a gyermekemért, akinek ma hosszú napja van, mert nagy nehezen rábeszéltem, hogy menjen úszni, ha már lehet neki. Olyan szép medencéjük van a suliban! Na, kiváncsi leszek hajlandó lesz-e járni keddenként. Tegnap nagy, könnyes szemekkel szállt le a buszról, kiderült, hogy véletlenül rossz buszra szállt, persze gyorsan kiderült, mert a saját buszán nem bukkant fel (szerencsére figyelik!), és a gyerekek (azok a dögök!) kinevették. Képesek voltak halkan kuncogni! Annyira sajnáltam szegénykét! Próbálok úgy beszélni vele, mintha az, hogy itt vagyunk, tök természetes lenne, de a szívem mélyén jajj, féltem, sajnálom, reszketek érte! Olyan magányos még szegény, képes volt zacskókból, ruhákból és zoknikból, ja meg lufikból barinöt gyártnai magának, aztán egy fiút is, alias Jack-et (A Titanic ihlette). Sajnos tegnap szét kellett öket szedni, mert kellettek a zoknik. :-) A fejük megmaradt. Ráadásul ma reggel majdnem sokk érte, mert miután felvette a cipöjét, furán billegtette benne a lábujjait, hmmm, valami van benne. Ki is rázott belöle egy bogarat. Olyan cserebogár félét. Az, hogy palacsinta lett a baogárból, nem takarja a valóságot. Annál sokkal laposabb. :-)))))) Megyek is gyorsan ezért a kis "tipos gobár"-ért. (babakori beszólás)
Ja, a klimát nem tudta megszerelni tegnap a kis ember, aki kijött. Szót nem beszélt angolul. Holnap újra jön. Annyit megértett azért, hogy "big problem?" Összeszedte az összes rejtett baritonját, úgy zengte, hogy YESSS. (biztos a pornófilmekböl tanulta, hehe) Hülyén csücsörített is hozzá, ami azért volt nagy mutatvány, met olyan összekócolt fogakat még nem láttam. Földig hajolt, mikor távozott. Azér aranyos volt. :-)
