Hogy elrepült egy hét! Mámeg péntek. :-)
Nehogy elbízzuk magunkat, hogy milyen frankón alakulnak a dogaink, azért gyorsan beütött a krach. Egy héttel ezelött még boldogan készültem az angol teszre, hogy ugye melyik csoportba fogok kerülni. El is libegtem, néztem is nagyot, hogy milyen komolyan teszteltek. Kaptam órát, nehogy kicsússzam az idöböl, tehát nyelvtan 8 perc, óra berreg, szókincs 7 perc, óra berreg, szövegértés 24 és fél perc, tanár be, papír elvadász. Majd rövidke beszélgetés, végül beraktak a haladó csoportba. Mondtam, hogy itt valamit nagyon eltévesztettek, nem kell engem agyon frusztrálni, de megnyugtattak, hogy csak próbáljam meg, legfeljebb váltok. Meg is próbáltam, azóta is járok, bár fel kell kötnöm a gatyámat, de hát felkötöm.:-) Hatan vagyunk, nagyon kellemes, csak egy órát kell utaznom, tényleg itt van a szomszédban. :-))))
Mikor hazajöttem a tesztröl, Mancika kivánszorgott elém, homlokcsók, amiböl rögtön megállapítást nyert, hogy a gyerek lázas. Nem tudott nyelni, mandulái haragos vörös színben pompáztak, kis tüszövel ékítve. Agyamat eldobtam, megkerestem a magunkkal hozott antibiotikumot, és virrasztottam egész éjjel. Hol a lázát csillapítottam, hol itattam, hol a fejét borogattam, meg adtam neki a torokszopogatókat, amitöl reggel sikeresen hányt is egyet. Viszont reggelre elmúlott neki a torokfájás, így már kezdtem fellélegezni hogy a nehezén túl vagyunk. Aha, majd persze!!!! Délben kezdödött, hogy csíp, fáj, éget, amikor pisil. Ekkor dobtam el az agyamat másodszor, ezúttal jó messzire, mert ha valaki, hát én pontosan tudom, hogy az mekkora egy nagy szar. Kezdödött, hogy akkor sok tea, kamilla persze nincs, volt viszont körömvirág meg cickafark, lavórba belenyomtam, ott ücsörgött szerencsétlen kis gyerek, nekem meg a szívem szakadt darabokra. Arra gondoltam, hogy ugye ez az antibiotikum, amit kapott, ennek oda is hatnia kell, majdcsak jobb lesz! Nem tudom, ki hogy van vele, de annál, amikor az embernek a gyereke beteg, és tkp total tanácstalan vagy (mert nem vagy orvos), szóval annál borzalmasabb dolog az életben nincs. Mindent kibírok, a költözést, a pakolást, a kempingezést, stb.., de amikor a gyerek beteg, én kész vagyok. A gyomrom mazsola nagyságúra zsugorodik, a szívem ezerrel kalapál, majd a mazsola felkúszik a torkomon, és ott aztán dinnye méretüre dagad. Ritkán sírok, de ilyenkor nagyon. És különben is most hová, kihez fussak vele, közben a gyerek üvölt, én bögök a tehetetlenségtöl, Ember meg halálosan ideges, hogy mit pánikolunk. Igen, és hallom a szemrehányó hangokat, hogy ugyeugye, kellett nektek Japán, nesze, majd most csak kínlódjatok, az új bacik, meg minden, ekkora hülyeséget csinálni az ártatlan gyerek számlájára, stb, stb... ilyenkor nem is jut eszembe, hogy valszeg a gyerek otthon is pont így képes megbetegedni, csak mindenért okolom jó nöi szokás szerint--igen, hát magamat. És közben halálosan aggódom, bár ez nem sokat segít. Mancika aztán gyorsan jobban lett, de csak jobban, nem jól. Ezért aztán, hogy csináljak valami értelmeset, elmentem kamilla tea becserkészö túrára. Az összes helyi "dm"-et végignéztem, nincs. csak zöööd tea minden mennyiségben. Végül aztán rábukkantam a nemzetközi boltban, csekély 6 euroért, de ilyenkor az ember akár 100-ért is vinné boldogan! Vittem is, szerencsére a gyerek imádja, itta szegényem literszám. Közben hajtóvadászatot indítottam doki ügyben. Iskola honlapja, nagykövetség honlapja, ismerösök kikérdezése. Végül tölünk 5 percre találtunk egy dokinénit, aki Amerikában tanult, tehát nagyon jól tud angolul, ráadásul többen is ajánlották, csak az a baja, hogy nehéz nála idöpontot kapni. Érdekes, nem tudom, hogy a férjem ilyenkor mit ad elö a telefonban, de másnapra volt idöpont. :-) Közben a gyermek azért összeszedte magát, láza nincs, étvágya normális, de még azért nem az igazi. Tegnap voltunk aztán a dokinéninél, kiderült, még németül is tud picikét. Nagyon aranyos volt, kedves, segítökész. Japánban egyébként, bárhová is megy az ember, még mielött nyikkanhatnál, a kezedbe nyomnak egy nyomtatványt, hogy töltsd ki. Itt is ugye jött a papír, hogy aszongya, mikor tudott ülni a gyerek egyedül...mindegy, kiderült, hogy persze tele van bacival a vizelete, az antibiotikum, ami a torkára jó volt, ide nem hatott. Kapott másik gyógyszert, most azon imádkozom, hogy hasson mellékhatások nélkül. Na de ez sem semmi ám! Az asszisztensnö lejött velünk az utcára, át az úton, be a gyógyszertárba, majd három mély meghajlás után távozott. A gyógyszertár egy szépen berendezett váróteremhez hasonlít, kanapéval, kávéautomatával, gyógyszert egy darabot nem lehet látni. Nyomtatvány megint ugrott, töltöttük, mint a kisangyal. Majd megkaptuk a gyógyszert, kis tasakokba kiadagolva, szép rózsaszín porocska, amit vízben kell feloldani. A kis tasakok egy hosszú csíkot alkotnak, perforálás mentén kell letépni a következö adagot, szóval kaptunk kb. 2 méter antibiotikumot. Adtak ugyan mellé egy papírt, hogy mik az összetevök (gondolom), de japánul van persze minden, így nagyjából fogalmam sincs, hogy mit adunk neki. Kb. annyit tudok, mintha egy kutyáról annyit tudnék, hogy kutya. Mindegy, bízni kell, hatnia kell!
Amikor a gyerek jobban volt, elmentünk a helyi Ikeába, mert a dobozok kipakolása után rájöttünk, hogy kell még ez meg az. Hála a globalizációnak, rögtön otthon éreztük magunkat. :-))) Ikeja uaz, mint Vösendorfban. Arra is rájöttünk, hogy tkp az ikeába érdemes elmenni kaját beszerválni. Olcsó a sajt, a virsli, a kenyér, a CSOKI, stb. Persze kb. a felét elfelejtettük annak, amiért mentünk, pl. vettünk éjjeli lámpát égök nélkül, így még vár ránk egy újabb kör valamikor. Sajnos elég messze van, de tök szép odamenni, mert egy szigeten van, és a vonat a Disneyland elött megy el. Néztük is, hogy mi a jóisten ez a gyönyörüség, várak, kastélyok, parkok, csúszdák, müvulkán, egyebek, este meg csodálatosan kivilágítva, uff, ez lesz a következö progi. Majd amikor a mi iskolánkban szünet lesz, de a japán iskolákban nem, na akkor megyünk ki oda, különben biztos millióan vannak.
Mindezek mellett, azért szépen zajlanak a hétköznapok, a cuccok a helyükre kerültek, ma jönnek még elvinni a kartondobozokat, amik a plafonig lettek felhalmozva, állatian örülök, hogy elviszik végre öket. A ház nagyon szép lett így berendezve, azonnal a sajátomnak érzem. Lassan egy hónapja leszünk itt, én teljesen jól vagyok. Hihetetlen, de nem fogom valahogy a távolságot, nem érzem, hogy a világ másik felén lennék. Nem érzem azt, hogy más világ. Jójó , biztos hogy vidéken más lenne a helyzet, de ahol lakunk, az annyira szép és jó hely, annyira kényelmes, persze mások a dimenziók, a távolságok iszonyatosak, az üzletek picikék, de az embereknek ugyanúgy két lábuk van, az autóknak meg általában 4 kerekük. Az embereket simán meg lehet különböztetni egymástól, ugyanolyan különbözöek, mint Európában, vagy bárhol a világon. És nem is sárgák! És általában nagyon, nagyon kedvesek. Elhitetik veled, hogy kerály vagy, söt kerály nö, és mindet megtesznek érted. Imádom nézni öket a metrón pl., ahogy gombnyomásra kómáznak, fejük lelóg, alszanak, mint állat, de a megállójuk elött painnnngggg, szem kinyílik, ugranak le. Vagy a telefonjukkal játszanak. Ritkán beszélgetnek, és nagyon ritkán telefonálnak. A gyerekek annyira cukik, föleg a kis egyenruhások, meg kell zabálni öket. Vannak persze furcsaságaik, pl. ezek a pachinkók, a játékautomaták világa, meg ami az én kedvencem, a kutyakocsi. :-))) Olyan,mint a babakocsi, csak picit kisebb, meg mélyebb, abban tolják szegény kis fáradt blökiket, azok meg nagy büszkén néznek ki belöle. :-) Komolyan mondom, elöször, amikor megláttam (esö után), kénytelen voltam fél órát röhögni. A kutyákokat nagyon szépen tartják, a kutyaszart összegyüjtik és hazaviszik, (na ezt vajon melyik szemétbe dobják???) mivel az utcákon egy fia szemeteskuka nincs. A szemetét mindenki szépen hazaviszi. A kutyapisit pedig a magukkal cipelt üveg vízzel szépen lelocsolják, de olyat is láttam, hogy lefújták fertötlenítö sprével. (!) Meg imádom nézni az autókat, mert olyan márkák is felvonulnak, amiket még az életemben nem láttam. Vannak kifejezetten ortopédnak kinézöek, de vannak gyönyörüek, pl. nem is tudtam, hogy a Nissan milyen széségeket képes elöállítani. Szóval délutánonként, mikor az iskolabuszt várom, akkor szoktam legeltetni a szememet, elnézegetem az embereket (meglepöen sok a terhes nö), a kutyákat, az autókat, a csipkefüggönyös taxikat, az egyenruhásokat, a bicikliseket, akik a járdán bicikliznek. Ott szokás. Azon kívül hetente többször egy gyökérkefével pucolják végig az utcánkat. Elöször nem hittem a szememnek. Nem ám locsolóautó, meg utcaseprés, nem kérem, ez kemény kétkezi meló. :-)
Sajnos a mi angyalkánknak iszonyú honvágya van. Biztos a betegsége is közrejátszik, de most, hogy megkaptuk a bútorokat, most minden Bécsre emlékezteti. Hiába, ö ott született, oda, abba a lakásba, az jelenti neki a biztonságot. Még mindig. Ö pontosan tudja, hogy Bécsbe vágyik vissza, nekem csak olyan sejtelmes, ködös érzéseim vannak, de egyre ritkábban. Már nincs az a folytogató érzés, hogy hazaaa, E.T. hazaaa. Próbálom elmesélni neki, hogy miket fogunk majd itt csinálni, csak gyógyuljon meg szépen, meg hipp-hopp itt a Karácsony (ezt mondjuk nehéz elképzelni 31 fokban), meg hogy Bécs sem olyan már, mint amikor eljöttünk, meg az iskolában ott is sokat kell tanulni. Mert ugye kiderült, hogy szépen elfelejtette a szorzótáblát, mi meg nem értettük, hogy hirtelen miért nem akar iskolába menni. :-))) Mondjuk a suli itt tényleg sokkal keményebb, de sokkal jobb is szerintem. Érdekes, hogy a férjemek szinte nulla a honvágya. Azt mondja, neki ott az otthona, ahol mi vagyunk. :-)))) (Azaz lefordítva: ahol feleség megteremti az otthont, a rántott husit, a gyerek meg szolgáltatja a biztonságot jelentö háttérzajt.)
Részemröl teljesen oké minden, föleg most, hogy ezzel az angollal frankón lefoglalom magam. Persze, hogy hiányzik a család, a nagyszülök, meg a barátnöim ezerrel, de legalább tudunk skype-olni, látjuk egymást, meg azért remélem, hogy elöbb-utóbb el is jönnek páran. Föleg, hogy olyan szép lett a vendégszoba! .-)
Már csak azon kell túltennem magam, hogy a gyerekek bizony szoktak betegek lenni, de általában meggyógyulnak. Csak most itt a felelösség is sokkal nagyobb, nem tudunk hipp-hopp hazaugrani, legalább egy nap kell.
Aztán voltak még egyéb apró kellemetlenségek is. A klíma a nappaliban (amit csak most kapcsoltunk be, hogy már van bútorunk), szóval rájöttünk, hogy pont olyan hideget fúj, mint 3 rekedt pingvin. Mindegy, szerelö kijött, az elsö jóltáplált, söt túltáplált japán! Annyira semmmit nem tudott angolul, hogy még annyit sem, hogy yes. De beszélt ezerrel, el apacukafundalukázott egy darabig magában, aztán rájöhetett, hogy részemröl semmi reakció a nagy szemeken kívül, de tök jó volt hallgatni. :-) Föleg, mikor telefonált, aszondják halló helyett, hogy mosi-mosi. Erre már Mancika is felfigyelt, pedig addig mereven leste a tévét, majd megjegyezte, hogy "ez hülye". Mindegy, Dagadahasija végül tök jóra megszerelte a klímát, most már olyan erös, mint egy jegesmedve. :-)
Egyik este meg dobozpakolás közben Mancika sikítva futott ki a hálószbából, mert egy hatalmas, barna bogár futott be az ágyunk alá. (biztos valamelyik dobozban volt) Na, más sem hiányzott az esti órákban nekünk, mint egy állat az ágyunk alá. Férjem, aki már hulla fáradt volt, közölte, hogy majd holnap megkeressük. Èn meg közöltem, hogy ez felejtös, mert nem töltöm az éjszakát hármasban egy állattal, meg mi van, ha népes családra vágyik. Azon kívül, ha ez az izé éjjel végigmegy rajtam, én belehalok. De rögtön. Az izé eközben fogócskát játszott velünk, az istennek sem bírtuk elkapni. Néha kiszaladt, akkor éles, kétszólamú sikítás verte fel a is utcánk csendjét, iszonyú ronda és nagy példány volt, férj mondta, hogy lépjünk rá, de nekem nem volt kedvem másnap szönyegpadlót tisztítani. Akkora paca lett volna belöle, mint egy pizza. Végül lekapcsoltuk a villanyt, mert rájöttünk, hogy fényérzékeny, erre elöólálkodott, mire Férjecském rádobott egy rakat csomagolópapírt, majd lehúzta a wc-ben. Kétszer is, a biztonság kedvéért.
Szóval volt ennél már jobb hetünk is, de lassan vége és a másik megint sokkal jobb lesz. :-)))
