Tokyo calling again! :-) Szóval újra a tettek mezején, eleinte azonban annyira gyötört a honvágy, hogy képtelen voltam összeszedni magam. Túl jó volt a 3 hét otthon és túl hosszú meg túl rövid is, de mindenesetre nagyon közel volt a nyárhoz és még túl korai volt hazamenni. Érdekes érzés volt újra Bécs utcáit róni, otthon is éreztem magam, meg nem is, kissé inkább kivülállóként, viszont az emberek, barátok pont olyanok voltak,mintha csak pár nap telt volna el. Mo-on viszont olyan volt, mint mindig.

Visszafelé kettesben jöttünk Mancikával, kemény 12 óra volt, a reptéren sem várt minket senki, gondoltam is, hogy most kellene, hogy megszakadjon a szívem, de semmi ilyesmi nem történt. Viszont a fejem az majdnem meghasadt és hasogatott is 3 napig, ami aztán meg is alapozta a hangulatomat eleinte. Szóval böröndöt feladtam a reptéren, estére megis érkezett, majd bevonatoztunk a  városba a hullára fáradt gyerökkel. Reptér lakás majdnem 2 óra.  Itthon olyan hideg ház fogadott, hogy melegebb volt kint, mint bent. Nosza, nekiestem az összes fellelhetö fütésnek, majd bezuhantunk az ágyba, gyakorlatilag az éjszaka ugye kimaradt. Gondolom azt nem is kell megemlítenem, hogy a repülön pontosan 0 percet sikerült aludnunk. Pont elszunyáltunk, amikor csöngettek, és megjelent a Föbanya a macskával. Volt nagy öröm, ásítós halleluja, a hütönk és amúgy is minden üresen kongott, de a Banyuska bevonult és kérte a jól megérdemelt kávéját. Naná, Nespresso-t nem kap minden sarkon! :-))) A macsesz egy órán keresztül laposkúszásban közlekedett, de hagyta magát megfogni, felvenni, és estére már totál otthon érezte magát. A Banya mutatott fotókat, hogy lámlám milyen jó dolga volt a ciculinak, egy másik macskával és két nyúllal döglöttek az ágyon a fotó szerint Karácsonykor. Mancikával kielemeztük, hogy a másik macsesszal biztos megbeszélték, hogy milyen is a macskaélet, mi számít normálisnak, mi nem. Aztán a mi cicánk rájöhetett, hogy neki mennyivel jobb élete van, hiszen lám-lám milyen boldog most itthon! Ember szerint biztos mondta is a másik macskosznak, hogy vazze, én meg minden nap táncolok! Igen, a gangnam style remekül megy neki. (Mancika segít azért picit.) Szóval az alvásnak megint csak löttek, tántorogtam tovább. El szusiért.  Gyermek a sok húsleves, töltött káposzta, rántott hús és kocsonya után sikítva követelte a megérdemelt sushi-t. Be is faltuk rendesen.

Éjszaka félóránként kérdezte meg, hogy alszom-e. Olyan jetlag-ünk volt, mint még soha. Egy hét kellett, mire kihevertem. Másnap ment is a drága suliba, hálistennek nagyon feldobva jött haza és minden oké volt. A szünetre egyébként istentelen mennyiségü házit kaptak, még a repülön is azt oldotta szerencsétlen.

Mancikám pár nap alatt újra otthon érezte magát, nekem viszont hasogatott a fejem és ritka szar volt a hangulatom. Mikor Ember végre hazajött, az sokat segített. Elhatároztam, hogy akkor gyorsan emberek közé kel mennem, így rohantam is angolra. Innentöl kezdve jöttem egyenesbe lelkileg. Meg még az is sokat segített, hogy csodálatosan süt a nap, kék az ég, hideg van ugyan, de ilyen gyönyörü idöben az nem baj, fel lehet öltözni. Meg minden virágzik még mindig, vagy már megint, a fák roskadoznak  a mandarinoktól. Szóval a természet szép. Vasárnap elmentünk megnézni Tokyo legnagyobb szentélyét, sajnos elfelejtettük, hogy a japánok újév alkalmából kötelezö jelleggel mennek el oda, hogy a füstölök füstjével megtisztítsák magukat, meg mittom még miért. Szerencsére nem egész Tokyo volt ott, csak úgy kb. a negyede, de az magunk között is nagyon-nagyon sok embert jelent. Csodával határos módon valahogy sikerült pont a füstölök elé kerülnünk és mivel a füst szépre száll, hát olyan kis cigánka szagunk lett töle, hogy a japánok tök irigyen szemléltek és szaglásztak utána minket,mert a füst nagyon nagy szerencsét hoz arra, akit beterít. Így aztán végképp megnyugodtam, hogy minden oké, és belevetettük magunkat a bazársori forgatagba, ami a templom elött kígyózott szépen. Utcahosszan vannak a kis boltok, üzletek, minden elképzelhetö szuvenyírt árulnak, egy rakat moncsicsitöl estem retro hangulatba. Mancika extázisban volt, meg marha nagy gondban, mert hirtelen nem tudta, hogy mire költse el a zsebpénzét. Végül nem vett semmit. :-) Tölem kuncsorgott ki egy érdekes figurát, sajnos elfelejtettem a nevét. Ez egy kugli alakú, mikulásra emlékeztetö fa alak, valamilyen papot ábrázol a két szeme viszont egy-egy fehér folt. Az egyik szemét ki kell festeni, a másikat meg majd csak jövöre szabad, de csak akkor, ha az év valóban úgy sikerült, ahogy szerettük volna. Mancika itthon aztán kifestette a bácsi bal szemét, azóta egy szemmel ugyan, de olyan csábosan les a hosszú szempilláival, hogy el kell töle ájulni. :-)

Hétfön hatalmas locsogó esöre ébredtünk, el is álmosodtam töle. Délután eszementen csörgött a telefonom, meg kaptam ezer mélt is, hogy a gyerek ma elöbb jön haza a suliból, az elsö busszal, mert a hó miatt nem biztonságos késöbb a közlekedés! (???) Kilestem az ablakon, majdnem dobtam egy hátast, télleg akkora hó esett, hogy ihajj. Nem is vettem észre egész nap. Hát, Tokióban ritkán esik a hó. Mondjuk úgy, hogy elég ritkán. Ha esik is, az februárban történik, max. egy nap és azt is csak amolyan jól bevált termékminta szintjén. Ez itt viszont hatalmas hó volt, sürün esett és még csak január van. Mentem ki a busz elé, vártam, csak vártam, közben gyönyörködtem a hóesésben, meg az utcán zajló káoszban. Téli gumi? Ammegmi? Hókotró? Ja, azt egyszer talán láttak a tévében, de Tokióban egy darab sincs. A hátsókerék meghajtású autók nagy bajban voltak. Se elöre, se hátra. Elöttem az úton egy BMW épp átcsúszott a másik oldalra, szembe a forgalommal. Ott tépte egy darabig a gumijait, aztán beletörödött a sorsába. 2 percen belül ott termett egy rendörnéni, aki a szembejövöket terelte el, akik egy kanyarból kibukkanva csodálkozhattak rá a bmw-sre. Az egyik autó azonban nem tudott megállni, és mint a lassított felvételen, szépen belecsúszott a bmw-be. Kocc. Nöci volt. Kiszállt, odament a bmws-hez, ablak leteker, megbeszélték, hogy valaki hülye shikoshito-t kent az útra, papírokat kicserélték, a pasi ki sem szállt, egy hangos szó nem esett. Rendörnéni még fél órán keresztül írt és rajzolt. Bécsben lett volna egy kis kioktatás és felmenök szidása, Mo-on pedig kihúzták volna a pasit a kocsijából és a felmenök is belehaltak volna. Lényeg azonban, hogy a busz nem jött. Mancika nem vette fel a telefonját, engem pedig a guta ütögetett. Meg a frász tört ki. Szerencsére jött egy másik anyuka is, aki japán, az felhívta a „Busmutter“-t, aki vigyáz a buszon a gyerekekre, és mindig adta az infót. Kiderült, hogy a busz nem tud bejönni az utcába, menjünk el máshová. Mentünk. Vártunk, fáztunk. Telefon, hogy oda sem tud bejönni, menjünk még máshová. Megint mentünk. Szó, mi szó, másfél órát vártam, mire megjött a szegény gyerek, majdnem bepisilt szegény, két és fél órát ült a buszon. Itthon elsö dolgunk az volt, hogy beleültünk a fürdökádba. A hó meg csak esett tovább. Rendkívül szórakoztató látvány volt, hogyan kotorták el a havat a házak és föleg az üzletek elöl. Èn megmondom öszintén, nem fárasztottam magam ilyesmivel, gondoltam, majd elolvad. Úgy is lett, 3 napon belül nyoma sem volt a hónak. Az egyetem elött profi cuccba beöltözött, profi hómunkások profi hólapátokkal és gépi pontosággal, ütemre takarítottak. A sarki vendéglös fejére tekert pulcsiban, egy kimustrált alumínium tepsivel kotorászott. A szomszéd nemes egyszerüséggel a slagot üzemelte be, egy öreg anyóka pedig unokája homoklapátjával végzett alapos, precíz munkát. :-)  Másnap pedig utam egy iskola mellett vezetett, ahol a gyerekeket kivezényelték a sportpályákra, kaptak hólapátot, a hangszórókból pedig nyomatták nekik ezerrel Vivalditól a telet! Majdnem megszakadtam!

Másnap reggel hajnali fél hatkor megcsörrent a telefon. Mancika osztályfönöke volt. Egy levegövel elmondta, hogy a hóravalótekintettelabuszoknemmennek, aziskolaelmarad, lehetaludni, addtovább. Kösz, felhívtam a telefonlánc következö tagját, én is elmondtam neki ugyanezt, és aludtunk továbbb. Kilenckor jött ám a gyerek, hogy hüüüanyadeelaludtunkmostmilesz??!!!! Mikor megtudta hogy nincs gáz, állati boldog volt. Hát még, mikor megmondtam neki, hogy öltözz angyalom, viszlek magammal a pávakörbe, kispávák is jöhetnek vis major esetén, megnézzük az újévi japán mulaccságot! Jött ám, hüdejött!!! Állati kiváncsi voltam, mi lesz a japán rendezésben elöadott müsor, ha már a karácsonyit végigszenvedtem. Hát kérem, táncosnöt hívtak. Híreset, ügyeset, nagynevüt, amolyan el kell töle ájulni félét. A japán klubtagok gyönyörü kimonókban érkeztek, biztos könnyü volt benne közlekedni a nagy hóban. :-) Kezdödött a müsor, Mancikának meg kellett ígérnie, hogy csak otthon fog röhögni, és áhitatosan, okos nagylányhoz méltóan fog viselkedni, különben soha a büdös életben többet nem hozom magammal. Megígérte, és be is tartotta. Videózott a telefonjával, este megmutatta az apjának, és akkor röhöghetett. Röhögött is, de úgy, hogy mi is fetrengtünk töle és két napig sajgott az oldalunk. Az a helyzet, hogy a japán müvészetekhez egyrészt fel kell nöni, másrészt tényleg elszántan kell megnézni, mert ha az ember nem kerül elég megfelelö hangulatba, akkor abból nagy katasztrófa lehet, azaz a röhögögörcs valós fenyegetés. Megszólalt a zene, ooooooooonyammgajavacsihusimosigoooommmmm, ajajjjjahuanyagikusadaijajjjjj…… megjelenik egy kimonóba öltözött, nem mai csirke, fehérre mázolt arccal, és össze-vissza hadonászik legyezökkel, a kezével, a lábával zokniban, szóval elsöre az embernek az a gondolata, hogy marha jó neki, mert ha elcseszi, a kutya nem veszi észre. (egyébként meg nem így van) Közben meg valaki iszonyú elszántan és erösen koncentrálva, iszonyú hamisan játszik valami fúvós hangszeren. Kész voltam. A müsor végén aztán a táncosnö elmagyarázta a legyezök jelentését, meg a mozdulatok jelentését nagyjából, na az érdekes volt, és így már egész más értelmet kapott az egész táncika. A danolászás itt semaradt el, egy szoprán operaénekesnö elöéneklésével elharsogtunk pár japán újévi dalocskát. Mancikának igen tetszett. J)) Aztán volt finom japán büfé, tipikus japán újévi kajákkal. Pl. szójababot kell enni, hogy szerencsések legyünk, halat, hogy sok gyerek legyen, stb. stb… halat nem ettem. Ittam szakét, hát én nem tudom, nem lesz a kedvencem, elég felejtös.

Az egész hacacáré után a magyar Gabi és a lánya (akinek szintén nem volt aznap iskola) meg mi ketten a Mancival görbe délutánt csaptunk.  Elmentünk a  Jiyugaoka nevü városrészbe, ami állati aranyos, mondhatni cuki, tele üzlettel, szépekkel, jókkal, utcácskákkal, fákkal, ligetekkel, hangulatos, nagyon tetszett. Mászkálgattunk, majd betértünk egy kis vendéglöbe, ahol a világ legjobb szusiját árulják. Ha nem tudsz japánul, akkor éhen döglesz, de szerencsére a Gabi meg a lánya már elég jól tudnak. Mancika 16 db szusit evett meg, de csak azért, mert nem engedtem neki többet, féltem, hogy rosszul lesz. Utána még két fagyi simám lecsúszott neki a mekiben, mi meg jól bekávéztunk még. Szép délután volt, szép nap, föleg így iskola helyett, hát nem mondom, helyrejött a lekivilágom ezerrel. :-)

Másnap pedig az élvezeteket fokozandó bolhapiacra mentünk. Ez a legnagyobb bolhapiac, ami évente össz. csak 4 nap van. December 15-16-án, és január 15-16-án. Mamma mia, mondanám, ha olasz lennék, így csak szimplán majdnem elájultam. Ott a  bolhától az atombombáig minden volt. Második világháborús gázmaszkok, kimonók, antik áruk, könyvek, lemezek, tamagocsik, molyette bundák, cserepek, teák, füstölök, és nem tudom még mi nem. Utcák hosszan, végeláthatatlan messzeségekben, árus árus hátán, rengeteg cucc és nagyon kedves volt mindenki. Sokan voltunk, persze hogy sokan, de itt az a jó, hogy a tömeg nem agressziv, nem bunkó és hagynak levegöt. Vettem 4 db obit, asztali futónak. Gyönyörüek. :-))))  Olyan boldog voltam, hogy csak na! Az egyik üzletben, ahol semmit sem vettem, egy öreg bácsika utánam futott és a kezembe nyomott egy kis fa babát, édeset,nagyfejüt, hogy ajándék. :-) Ott virít a polcon. :-)  Aztán rohantam haza, mert jött a busz.  Aznap már nem úszták meg a sulit.

Csütörtökön meg angol után meghívott minket az a francia házaspár ebédre, akikkel Kyoto-ban voltunk. Ebben az a pláne, hogy alkalmam volt megszemlélni a lakásukat, ami egy toronyház 30. emeletén van. A ház maga belül olyan, mint egy ötcsillagos szálloda. Márvány az egész, csillog-villog, van porta, van recepció. Gyönyörü. A lift olyan gyors, hogy eldugult a fülem. A lakás is csodaszép, nagyon szép minöségü benne minden. A szönyegpadló, a beépített szekrények ajtajai, a fürdö, minden. A kilátást pedig nem lehet elmondani. Lenyügözö. Természetesen födrengésbiztos, mesélték, hogy a nagy födrengéskor senkinek semmije nem esett le és nem tört össze, pedig a ház kilengett rendesen. Csak olyan lassan, hogy nem történt semmi. Az ablakokat egyébként nem lehet kinyitni sehol sem, a szellözést egy berendezés biztosítja. És ott is ugyanolyan szar a ill.nincs szigetelés, mint bárhol máshol. Hideg volt náluk, mint a fene. Ha ketten lennénk, gyerek nélkül, valszeg mi is ilyesmi lakásban laknánk. Így viszont lehet macskánk, kertünk, és nem fényévnyire lakunk az iskolától. Bécsben úgyis egy toronyban lakunk, itt valami egész mást szerettünk volna, és nagyon boldogok vagyunk a mi “kis” házunkban. :-)  De azért jó volt látni ilyent is, nagyon szép volt, tényleg.

Hétvégén itt volt Mancika barátnöje, délután egytöl este 9-ig, enyhén szólva elfáradtam tölük, bár igen rendesek voltak, nem vesztek össze, nem sivalkodtak és a ház is csak kicsit lett szétdúlva.

Most meg összeírom, hogy milyen programokon óhajtok résztvenni még ebben a hónapban. Január, február, aztán itt a nyár!!! :-))))