Ez most nagyon zagyva lesz, de csak írom, ahogy eszembe jut, nehogy elfelejtsem.

Hül le az idö. Reggelente hálásan kuporgok a fütött wc ülökén és még alszom rajta legalább 2 percet. Nem tudom megszokni a fél hatos kelést. Amikor Ember nincs itthon, Mancika mindig bekönyörgi magát mellém éjszakára, így az éjszakai pihenésem mondhatni nem megoldott, már kétszer is elöfordult, hogy nem hallottam meg a vekkert. Volt ám olyan rohangálás, hogy csak úgy lobogott a fülünk. De! Elértük a buszt. Most már éjszaka kell füteni, nappal nem mindig. Nappal még azért van olyan 16-20 fok, csak a házak szigetelése nem ismert fogalom. Pont olyan meleg vagy hideg van bent, mint kint. Ha lekapcsoljuk a fütést, 5 percen belül kihül minden. Így nem kapcsoljuk le.:-) 

Na most a hidegre való tekintettel Mancika kitalálta, hogy nincs egy rongya, ami tényleg igaz, mert nem rongyokban jár.:-) Viszont tényleg nincs egy rongya, mert mindent kinött. Feladat: ruhabót keresés. Az ember azt hinné, hogy nem probléma, pedig nem egyszerü. Az ö korosztálya mintha nem is lenne, hasonló korú gyerekeket pl. soha nem látok sem az utcán, sem tömegközlekedni. Állandóan a suliban meg külön foglalkozásokon vannak. Este ötkor viszont megszólal minden hangosbemondóban valami babazene, amit eddig nem értettem, kiderült, azt jelenti, hogy gyerekek, szépen menjetek haza, itt a vége a bulizásnak. Ez a hangosbemondó minden utcában van, mint otthon a  falvakban lévö "karón kiabáló", csak itt nagy valószinüséggel nem azt óbégatják, hogy naposcsibe eladó, vagy hogy holnap ötkor ebóttás. Hogy mit kiáltoznak, arról fogalmam sincs, de eleinte a víz kivert, mert azt hittem földrengés, tájfun, a szemetes vagy más csapás érkezik. Visszatérve a ruhabótra, megkérdeztem az angol csoportos nöciket. Mancika ugyanis kinézett egy üzletet, (szó szerint, az iskolabusz ablakából), azt akartam megkérdezi, hogy az milyen. Hüüü, azt a fanyalgást!!! Hogy az nagyon olcsó, meg nagyon japános divat szerint készült cuccok vannak benne, meg nahát. Ajánlani tudták a Ginzában lévö Channel, Armani, Gucci és egyéb hasonló kaliberü üzleteket, a hundm-töl is fanyalogtak, a Zara a még épp elviselhetö "játszós ruha" kategóriába sorolódott. Hozzáteszem, iszonyú a márka függés és imádat. Csak márkás cuccban jár, aki valamit is ad magára, legjobb persze, ha külföldi a cucc, iszonyú pénzeket verhetnek el, és aztán a drága holmit viszik haza a 25 négyzetméteres lakásukba. Kinek mi a fontos ugyebár. A múltkor is jót röhögtem egy srácon, elöttem állt a zebránál. A gatyája ülepe a térdéig lógott, amolyan "elkering bene a f.ng egy darabig" fazon, és rá volt írva nagy bötükkel, hogy STÜSSI. Lényeg, hogy külföldiül legyen! Ha tudná, mit visel a seggén! :-)))) Mindenesetre úgy döntöttem, hogy nem feltétlenül Gucci-ban fogom járatni Mancikát. Nagyon lelkesen ellátogattunk a ki- és lenézett üzletbe. Nosztalgiám támadt. Mintha az Úttörö Áruház elevenedett volna meg japán kiadásban. :-) Vagy  a Dél-Zala vagy a Borostyán vagy a Horizont vagy a Kanizsa és még sorolhatnám. Minden városban volt egy anno. Csak ugye egész más cuccokkal van ez az itteni, pl.vannak kimonók is. Azonnal imádtuk a gyerekkel! Ö föleg azért, mert a régen vágyott és áhított denevérujjú cuccoktól csak úgy roskadoztak a polcok, én meg a feeling-ért, meg hogy minden osztály ott volt, ahol lennie kellett. Balra cipö, szemben ruha, kosztüm, férfi ing, öltöny, oldalt a bugyogók és gatyák, mellette a pizsamák, jobbra oldalt gyerekosztály, iskolaköpeny (itt egyenruha), valamint a rövidáru, majd a sikkes dolgok, nyugati cuccok, hát itt ugye a kimonók. Mancika shopping-sokkot kapott majdnem, sikoltozott az élménytöl. Nem ragozom, rondán bevásároltunk.  Az árak kb. a bécsiek, icipicit drágább talán, de nem vészes. A minöségröl majd akkor adok infót, ha lefutott a szezon. Eddig még bírják a cuccok, pedig erös az igénybevétel. :-)

Aztán volt a szülinapom, megint egyedül ünnepelhettem. Kezdem megszokni. Mondjuk most különösen jólesett az a sok email meg egyéb, amiket kaptam, de nem voltam elkenödve. Tavaly még sütöttem egy frankó tortát magamnak, de akkor kerek volt, az idén nem veszödtem. Nekem má úgyis mindegy, bár totál más szemszögböl nézem itt az öregedést. Mindenesetre gondoltam, hogy most tök szomorúnak kellene lennem, meg igazából mé is nem vagyok letörve,mint a bili füle, hogy jajj szegény én, most egyedül meg minden, de akárhogy is akartam, nem jött a depi. A biztonság kedvéért azért megettem egy fél tábla ikejás mogyoróscsokit. Jó is volt. Végül is nem mászókát kaptam, hanem közös megegyezéssel folytatom az angolt, mivel lejárt a kurzusom. Hálistennek az egész csoport így gondolta, így a megszokott idöben, a megszokott tanárral és emberekkel járok tovább. :-) Egy nöci nem folytatja csak, de ö szülni fog. Az is érdekes volt, hogy totál elkeseredve jött egyik nap, hogy basszus, mámeg megint fia lesz. A japán nök 95%-a elsöre lányt szeretne. Annyira ki volt akadva, alig lehetett megvigasztalni. Közölte, hogy nem adja fel, harmadszorra biztosra megy, azaz Amerikában elintézi, hogy tutira lánya legyen. Japánban ez nem engedélyezett. Hát ezen lehet vitakozni. De hogy durrogott az a piciny kis nö! Persze már a név is megvan, Ken Taro lesz a szegény kölök, Ken azért, hogy legyen egy nemzeközi neve is. Még azt nem tudják, hogy a japán nevét majd milyen kanji-val írják le, ugyanis az egyik variáció szerint bölcset, a másik szerint egészségeset jelent majd a neve. Mondtam, hogy én az egészséget preferálom, bölcsességet lehet tanulni. Nem mondott rá semmit, de elgondolkodott. Különben is kezdenek "csodálni", mert kiderült, hogy nem csak magyarul meg szerintük angolul tudok, hanem németül is! Kellett mondanom nekik német meg magyar mondatokat, azt a sikongatást, lúdböröztek a gyönyörüségtöl! Aztán kegyelemdöfésként bevetettem nekik a papróbujem paruszki-t. Na itt ugrották meg a cukaharát.

Aztán nem csak angolon élek szociális életet ám! Voltunk kirándulni megint Enoshimán Mancikával,  a barátnöjével, meg annak családjával. Nagyon jó volt! A pávaköröm külön reggelizést szervezett a tiszteletemre az egyik nöci házában. Úgy eltévedtem, mint állat.  Ill. nem egészen. Sajnos nem kaptam meg azt az emailt, amiben megirták, hogy melyik megállóban lesz a találkozó és majd onnan együtt odamegyünk a házhoz. Mivel utcanevek nincsenek, beírtam a google earth-be a címet, az beixelte nekem a házat, én meg elindultam. Profin oda is értem a házhoz, csak éppen a név az ajtón nem stimmelt. Német nevet kellett volna találnom, helyette Mikimoto úr és családja lakott ott. Hosszú kavargás után kiderült, hogy a ház több lakásos, és ahová én igyekszem, az  pont a másik utcáról nyílik. De azért ráment kb. egy órám és némi fölös kilométerem, mire ez kiderült. :-) A reggeli kb. egy hadseregnyi embernek is elég lett volna. Vittem egy üveg saját befözésü baracklekvárt (szigorúan saját barackból), nem akarok szerénykedni, a végén kiskanállal ették. :-))) Én pedig belekóstolhattam a tengeri herkenytük különbözö pasztákba nyomorított ízvilágába. :-) Hááát, én nem ettem a végén kiskanállal, de rendesen végigettem mindent. Visszatérve az öregedésre, megint volt egy hölgy, aki meghívott a dec. 24-én tartandó zongorakoncertjére, ugye mondanom sem kell, zongoramüvész az illetö. Sajnálatomat fejeztem ki, mármint hogy pont a Szentestét ünneplem majd kb. tízezer km-rel odébb, így a két dolog egyszerre nem lesz megoldható, de majd legközelebb és hüha. Aztán a hüha akkor ért végzetesen, mikor kiderült, hogy a hölgy, akivel kedvesen tegezödtem egyébként, 92 éves. Kilencvenkettö!!! Nem csak az, hogy hogyan néz ki, hanem maga a tény, hogy 92 éves korában koncertet ad. Annyira szépen és méltósággal öregszenek a nök! Jó, hát nyilván mázli, hogy az illetö nem beteg, nem fekszik ágyban. Gondolom ehhez hozzájárul az életmódjuk, meg a kaja, meg nyilván az anyagi jólét. Rengeteg vitamint szednek, látom a tv-ben, hogy állandóan valamilyen tablettákat reklámoznak.(csak érteném!) Azt mondjuk értem, hogy elöször az öregember felhöket lát bicikli helyett, beszedi a csodapirulát, aztán röpül a szemüveg, öreganyának még a csontvázát is megfejti, olyan röntgen látása lesz egyszerre! De amikor két kisöreg lehajtott fejjel szomorkodik, aztán jön a bogyó, utána meg félhülyén bazsalyognak egymásra, az nem teljesen világos. Lehet antidepresszáns, de lehet viagra is. Na mindegy, lényeg az, hogy nem botoxoltatnak, nem varratnak ráncot, (persze itt most csak azokról beszélek, akiket ismerek, meg látok), hanem elfogadják, hogy ez van, megpróbálnak összhangban maradni a természettel, nem akarnak görcsösen ragaszkodni a fiatalsághoz. És ez a harmónia látszik és megfiatalítja öket. Nyilván nagyon ápoltak és fitten tartják magukat testileg, meg szellemileg is, megörzik a kiváncsiságukat az érdeklödésüket. Egyszerüen élvezik a mindennapokat, az életet, a szép napokat. Majd egyszer, valamikor sokára majd én is így szeretném, ezért már el is kezdtem. Kiváncsi vagyok és érdeklödö, nyelvet tanulok, mászkálok a városban, semmi botox, élvezem a szép napokat és minden nap bekrémezem az acomat. :-)

A mászkálásról jut eszembe, a városkép meg a városrendezés nem ismert fogalom. Olyan csodás összevisszaságban épült ez a Tokió, hogy csak úgy pislog az ember leánya. Sajnos még mindig csak töredékét ismerem a városnak, de elképesztö, amikor két toronyház között megbújik egy picike kis roskadozó faház vagy templom. Vagy pl. két döher nagy ház között van egy 5 méteres sáv, oda képesek felhúzni egy csöházat. Minden szoba külön szint. Az egyik nagyon modern, a másik sárga, a harmadik fa, a negyedik teraszos, egyszerüen mindenre kapnak építési engedélyt.

Volt ám vendégeskedés is! 2 db látogatónk volt Bécsböl, bibibiii. Az egyik a balatoni telekszomszéd, a másik a volt kolleganöm férje. Mindketten az operaházban zenélnek/énekelnek, és mivel a Bécsi Opera vendégszereplésre jött ide, a két muzsikus meglátogatott minket. Mindig mondjuk, hogy kicsi a világ, de most tényleg! Az egyik Nespresso kapszulákat, a másik téliszalámit hozott. :-))))  Mi meg jót grilleztünk velük.  A múlt héten még simán lehetett kint ebédelni a kertben. Olyan jó volt! Meg mi is voltunk ebédelni a magyar Gabiéknál, nagyon aranyosak voltak, felkészítettek minket Kiotóból, ök már ötödször mentek oda, mindent tudtak, de a város olyan, hogy tényleg heteket lehetne eltölteni ott. Kaptunk térképet, programot, mindent. Beszámoló jön késöbb.:-))

Itthon is jól alakulnak a dolgok, Mancika írt egy egész jó matek dogát. Egyedül a tizedes vesszöt nem ismerte az egyik feladatban, nem tudta, hogy a 0,04 euró az mennyi cent. Honnan is tudta volna? Minden mást ügyesen megcsinált. Kapott sok-sok puszit az okos feje búbjára. A hetet nagyon élvezte, szünet volt nekik, egy percig sem hiányolta a sulit. Bécsben már a szünetek második napján nyavalyogni szokott otthon, hogy mikor mehet már végre iskolába... hát ez van, most mit csináljak? Remélem még változik a helyzet! Pedig nekünk olyan frankónak tünik az iskola! Tanultak pl. az egészséges táplálkozásról, a végén egészséges (de bün sótlan) kenyeret sütöttek, szöget tettek vízbe, kólába, jóddal megnézték, hogy miben van cukor, meg egy csomót kisérleteztek. Mi szülök, megkaptuk a képeket, amiket csináltak a gyerekekröl. Minden héten 2-3 emailt kapunk a suliból.

Macskánk is nagyon cuki. Most nem tudom, hogy az anyjának vagy egyszerüen csak tuskónak néz, de mániája, hogy lesböl letámad, nekifutásból felkapaszkodik a lábamon, végigmászik a hátamon, és felugrik a vállamra. Ott boldog dorombolással szemléli a terepet, frankón egyensúlyoz, míg én pl. a gyermek reggeli kakaóját próbálom elkésziteni. Ez néha elég fájdalmas számomra a karmaiból kifolyólag, de most jobb a helyzet, mert mióta hüvösebbek a reggelek, és jobban fel kell öltözni, egyszerüen beleteszem a köntösöm kapucnijába. Elöször hülyén lesett, de megszokta. Tök idill az egész, nem?

Most viszont kiterülök, mint a gyalogbéka, mert igaz, hogy vasárnap van, de akkor is fel kell majd kelni...