Most mesélek a kiotói kirándulásról is egy kicsit.

Jött az öszi szünet az iskolában, itt volt az alkalom kimozdulni kicsit messzebbre. Kyoto nagyon ésszerünek tünt, így megbeszéltük apa szan kollegájával és kis családjával, hogy majd jól bérelünk egy autót, aztán huss. Igen ám, de kiderült, hogy az autóbérlésre a gatyánk is rámegy, nem beszélve a pályadíjakról és egyebekröl. Japánon belül utazgatni eszement drága mulatság. Szerencsére kaptunk egy fülest, hogy  melyik utazási irodát kell felhívni, ahol lehet foglalni csomagban kiotói utakat, sinkanzennel és normális szállással relativ olcsón. Így aztán a 2 éjszaka 3 napos utazást simán megúsztuk annyiból, amennyiböl egy 4 tagú család tisztességesen nyaral 2 hétig az Adrián. A bolondnak is megéri.

Kezdödött az egész az elökészületekkel. Itt volt mindjárt a zengötorkú nyivákoló esete. Boszit felhívtam, hogy akkor most kellene ciculit ivartalanítani, beoltani és 3 napig örizni. Boszi jött is, elvitte a macsekot, Mancika sürü könnyeket hullatott utána, mert képes volt a dög (a Boszi) egy nagytestü kutya mellé betenni a furgonba (jelzem a kutya is ketrecben volt, és épp elötte mentette ki a nöci egy tóból(?)), biztos halálra rémíti szegény kis jószágot, meg különben is hogy nézett a szemeivel, stb, stb... Mancika vigasztalása 13 órát vett igénybe.

Reggel korán kelés némi izgalommal, mert életünkben (mi lányok) elöször utazhattunk shinkanzennel. Szép kis sima feje van a vonatnak, kicsit a kacsacsörü emlösre emlékeztet, iszonyú kényelmes, olyan, mint a repülö, csak sokkal nagyobb hely van benne. Azt, hogy milyen sebességgel robog, nem igazán lehet észreveni, csak amikor az ember megpróbálja közelröl megnézni, hogy mi mellett megy el. Na az nem megy, csak sürü, szürke sávokat lehet látni. Mancika már elöre nyervogott, hogy mi a fenének kellett nekünk ezeket a "hülyéket" = francia család is elhívni magunkkal, ö ki nem állhatja a lányukat, aki egyébként ugyanannyi idös, mint a mi leánykánk, és már életükben egyszer találkoztak is. A francia kislány nem tud németül, Mancika nem tud franciául, a japán tudásuk sem igazán kielégítö még, így maradt nekik az angol, ami aztán kiderült, hogy tök mindegy, túl jól megértették egymást így is. Hulla biztos recept kezdöknek: végy egy félig lökött francia családot, egy igen lelkes magyar családot, 2 db közel 9 éves, matyóhímzésnek nem mondható szélkisasszonyt, és garantálva vagyon, hogy a kiotói utazás egész életre szóló, felejthetetlen élmény lesz.

Kyoto egyébként kb. 500 km-re van Tokyo-tól, de nagyon hamar odaértünk, reggel kilenckor már a szállodában voltunk, lepakoltuk a böröndjeinket és örömmel konstatáltuk, hogy a szálloda nem csak szép, hanem nagyon jó helyen is van. Gyerekek az unalomból kifolyólag kénytelenek voltak egymásra nézni, méregették egymást azzal a pofával, ahogy csak a 9 éves kislányok bírják lesni egymást, hogy ezt most szétszedem, lehányom, a torkának ugrom vagy... Hát lett a vagy. Kerek 5 perces terepszemle után az a felfedezés csillant meg a szemükben, hogy nini, ez se az a jókislányos fazon hálistennek, telója is van, tök menö a cucca, nem bír ülni a seggén, benne van a kehe. Ezek után egy perc sem kellett, hogy testi-lelki büntársakká fejlödjenek fel, és itt kezdödött a mi idegrendszerünk alapos tréningnek való alávetése. De ezt majd késöbb... Egyelöre még ott tartottunk, hogy örvendeztünk a két kiscsaj viharos összebarátkozásának. A mi lányunk sem egy kezes bárány, be kell vallani, de a francia kislány!  Mienk Manci meg nem bírja azt ki, hogy valaki valamiben (föleg rosszaságban) túltegyen rajta, meg kell mutatni, hogy ö is mennyire cool, és persze azonnal tisztázni kellett, hogy azé ki a fönök. Csak a miheztartás végett. Kiderült, hogy francia apuka és anyuka soha nem nevelik a kislányt, de még egy pillantásra sem méltatták egész idö alatt, a kiscsaj azt csinált, amit akart, ott maradt le, ahol akart, majd csak jön egyszer, gondolták. Végül is van benne igazság, de sajnos a kis 9 évesek agyban igen messzze vannak a felelösségteljes és biztonságos viselkedéstöl, föleg igy csomagban. Eleinte próbáltam én is átvenni a lazaságot, de amikor majdnem egy autó alá vetették magukat, akkor azt gondoltam, hogy azért ennyire nem lazáskodunk. 

Mindenesetre francia apuka úgy gondolta, hogy önként átveszi a vezérürü szerepét, ami oké is lett volna, ha tudja, hogy mit akar, hová akar eljutni és hogyan. Így viszont csak annyit vettem észre az egészböl, hogy francia apuka a csapat elött 500 méterre lobog (nem volt nehéz észrevenni, mert kb. 2 méteres), nagyjából rohadtul nem érdekelte, hogy mi történik mögötte. Eleinte a kedves férjem is azt gondolta, hogy férfiak, nök külön, de idö után rájött, hogy nem a francia apukával jött kirándulni elsösorban, hanem a családjával, másrészt meg jobb lesz, ha ö navigál, harmadszor pedig itt az ideje valami konceptet kitalálni, mert a fejvesztve futkozás egy idö után már nem mulatságos. Így aztán megegyeztünk, hogy elsö nap kelet Kyoto, második nap kimegyünk Nara-ba, harmadik nap arany pavillon, meg ami még belefér. Ezek után tök jó volt minden, eltekintve gyermekeink viselkedésétöl. Megnéztük az ezüst pavillont, amit valahogy nem sikerült befejezni, így ezüstek nyoma sincs rajta, viszont valami meseszép, gyönyörü kertben fekszik. Vagyis inkább parkban. Csodálatos, szemet-lelket gyönyörködtetöen lenyügözöek a japán kertek, hihetetlen munka és türelem van mögöttük, harmónia, nyugalom. Csodásan metszett fák, gyönyörü színek, minden apró részlet kidolgozott, itt egy kölámpás, ott egy kis fa híd, amott egy pici tó, a fák alatt moha, de az sem csak akárhogy, a tóban taposókövek, a halak dülledt szemmel és tátott szájjal várják a kaját. Nagy területeken homok, amit csodálatos alakzatokba rendeznek, mintákat húznak bele, gondolom esö után kezdik elöröl. Ez még a lányoknak is teszett, egész csöndben voltak. Kicsit fanyalogtak, hogy hol az ezüst, meg mé hívják annak, ha nincs is, de tetszett nekik, föleg a halak. 2 óra múlva kezdödött, hogy de éhesek és mikor megyünk már vissza a szállodába. Kész, indult a kajakeresés. Francia család nagyon szereti a hasikáját, jó kis pizzát kaptak a gyerekek, mi meg valami mindent bele kaját, volt a tálunkon minden, steak, bab, saláta, egyebek, nagyon jókat lehet kajálni itt Japánban, nagyon figyelnek az alapanyagok minöségére. Délután még egy másik templomot is megnéztünk, ott is volt csodás kert, na itt már a lányok egy pillanat alatt fent voltak az egyik fán, majd végigtipegtek a több száz éves mohán, nekünk meg majdnem megnyílt a föld a talpunk alatt. Magyar család felháborodottan magyarázza gyermekének, hogy ezt mégegyszer nem szeretné meglátni, francia család örömmel és lazán tudomásul veszi, hogy a dolog megoldódott. Egyébként volt velünk még egy 14 év körüli fiúgyerek is, akinek a hangját nem lehetett hallani es olyan jó volt, mit egy falat kenyér. Ezek után végigsétáltunk a filozófusok sétányán, ami egy kis csatorna parján vezet, édes, aranyos, pici kertek, szép kis házak, halacskák, virágok, apró üzletek, pecázó plüssmacik és apró termetü japán bácsikák (az egyik ki is fogott épp egy halacskát) és nyugalom, hótt nyugi ill. csak majdnem, mert az eszeveszetten föl-alá száguldó lányok miatt nem voltunk biztosak, hogy valamelyik nem esik-e majd bele a csatornába. Egyszercsak egy macskasimogató és etetö helyre értünk, legalább 30-40 macsek lakik ott szabadon és az arra sétálók és lakók etethetik és kényeztethetik a cicákat. Vannak törzsvendégek, láttam, hogy az egyik nöcinek már messziröl az ölébe ugrott egy döher nagy állat, ott aludt aztán békésen, nöcike pedig egyik kezével simogatta, a másikban újságot tartva olvasni kezdett. Nem részletezném, hogy a két kiscsaj mit rendezett ott, de szerintem a macskák azóta is a fákon ülve ugatnak a sokktól.

Kyoto különben gyönyörü. Egész  más, mint Tokyo. Annyi templom, szentély és régiség található, hogy ide tényleg legalább egy hét kell. Kyoto-t nem bombázták le az amerikaiak, mert még ök is felfogták, hogy itt olyan kincsek vannak, amik pótolhatatlanok. Szóval valami álomszép, minden várakozásomat felülmúlta. Természetesen itt is vannak modern és csilivili részek, de a város hangulata minden sarkon múltat idéz, mégis mai, szóval valami szenzációs egyveleg. Estére is beiktattunk egy templomocskát, ami egy dombon található, csodálatos kilátással, nem is egy templom, hanem templomok, szentély, erdö, kacskaringó, szerencsehozó vizek, kutak, szobrok, fák, naplemente, szinte giccsesen csodálatos. Itt már a gyermekek elérték a fáradtság azon fokozatát, amikor már csak pörögni tudnak, majd a halottak számára megkongatható harangokon a Riska tehén mezöröl való hazatértét próbálták lejátszani, alig volt ciki. Akkor hazamentünk. Megbeszéltük, hogy a vacsorát minden család maga intézni, söt a reggelit is. A szobánk kifejezetten nagy volt japán mércével, 3 jó nagy ágy volt benne, a fürdö is oké, és legnagyobb örömünkre még Jukatát is tettek az ágyunkra. Itt az jár fürdököpeny helyett. Amolyan kimono light. Mindhárman felvettük, szétröhögtük magunkat apa szan apró léptein, mivel ebben nagyokat lépni nem lehet. Mancika iszonyúan élvezte, rengeteg képet csinált. Azért megkapta az aznapi fejmosát, megígérte, hogy másnap jobb lesz. Kicsit valóban jobb is volt. De csak hangyányit.

Miután a templomokból és a gyerekek fegyelmezéséböl kezdet elegünk lenni, elhatároztuk, hogy másnap lazítás végett kimegyünk Narába. Az kb. 45 perc a helyi kisvonattal. Nara azért (is) híres és azért való gyerekeknek, mert a városkában szabadon mászkálnak az özikék. Ill. igazából ezek szarvasok, de tök picik. És van egy csodálatos fa templom, a legnagyobb bronz budhával, amit mindenképp illik megnézni. Meg érdemes is. Gyerekek rögtön felvillanyozódtak az özikesimogatás esélyétöl, így jó hangulatban értünk oda. A városka maga olyan, mint egy óriási park, tele özekkel. Marha jól néz ki az egész. És valóban. Jöttek a bambik, fürtökben lógtak, szagolgatták a hátizsákokat, a zsebekbe beletúrtak kajáért. Lehet venni neki özike kexet, vettünk is, apró hiba volt csak, mert amikor elfogyott, totál bevadultak, úgy kellett öket levakarni magunkról, meg elhessegetni. Kisebb gyerekeket meg kell védeni szabályosan. Nem bántanak ugyan, de felugrálnak, mint a kutyák és lökdösnek az orrukkal. Viszont állati szelídek, lehet öket simogatni, ölelgetni, szeretgetni, fényképezni. Beállnak, mint egy modell. Na de aztán, hogy egy kis kultúra is csepegjen, meglestük a fa templomot. Elöször nem látszik, egy óriási kapun kell bemenni, majd amikor már azt hiszed, hogy a fene megette az egészet, akkor feltárul az ember elött egy olyan lenyügözö látvány, hogy tényleg, de szabályosan leesik az álla. És koppan. Nem vicc, érdemes megpróbálni. A templom akkora, de akkora, hogy elájulsz töle, föleg, hogy az egész fa és ösrégi. Igazából 1195-ben építették, de többször  leégett, utoljára 1709-ben építettték újra, majd 1904-ben renoválták. (ezt most gyorsan megnéztem az útikönyvben). Mindenesetre kifelé jövet azzal szórakoztattam magam, hogy elnéztem a belépö emberek pofázmányát, amikor leesik az álluk. Az amerikai turisták szájából kiesett a rágó. A japán turisták hangos oóóo-zással és hajlongással küzdötték le feltörö érzéseiket. Francia család kurjantott egyet, mint mikor a béka csuklik. Magyar család halkan megjegyezte kistányérnyira nyílt szemekkel, hogy  "asssztaqrva", nem nem kislányom, azt mondtam, hogy azta, mekkora! Bent aztán megnéztük a Big Budhát, hát az is óriásira nött tényleg, a markában simán játszhattunk volna bújócskát, de isten örizz, hogy ennek a gondolatnak még csak suttogásnyi hangot is adjon valaki, ha a két említett leányzó a közelben van! Voltak bent is érdekes dolgok, pl. át kellett mászni egy fa törzsén, hogy szerencséd legyen, meg teljesüljön, amit kérsz. A japánok elképesztöek ilyen téren, akármiylen dagi, öreg, csúzos és falábú is volt az illetö, átmászott a likon, igaz, hogy öten húzták kifelé. Mancika szemlélte egy darabig a dolgot, majd egy vállrándítással átbújt, mint egy karcsú, balatoni vizisikló, hogy ugyan, ez is valami, mire a közöség hangos tapsolással ünnepelte meg a mutatványt.

Ebédet a helyi parkban ettünk, ahol (biztos a tiszteletünkre) sátoros ünnepet rendeztek, volt eszem-iszom, ereszd el a hajamat. Ebéd után még megtekintettünk az özek kiséretében pár híres pagodát, aztán fáradtan hazaiszkoltunk. Este viszont a magyar Gabi szólt(akik szintén a városban voltak, csak másik szállodában), hogy menjünk el velük Gionba, ott van egy színház, ahol direkte a turistáknak tartanak egy 1 órás bemutatót, azaz minden nagyon japán dologból láthatunk kb. 10 percet. Taxiba nyomtuk magunkat és elvágtattunk a színházba, 2 percet késtünk. Marha érdekes volt. 10 perc teaceremónia, 10 perc ikebana, 10 perc shamiszen, 10 perc sárkánytánc. Egyik oldalamon a Férj replikázott, hogy teatyavilág hová hoztál, a másik oldalamon Mancika méltatta az elöadást. Konkrétan befogta a fülét. Megértem különben, mert a sárkánytánc arról szólt, hogy eszelösen fújtak valami hangszert, idegesitö hangja volt, és egy sárkányos cuccba öltözött táncos zoknis lábbal topogott jobbra meg balra. Nagyon ijesztö akart lenni, de rém röhejes volt.10 perc után azon gondolkodtam, hogy ki tudott kitalálni ilyen hülye koreográfiát. Aztán jött 10 perc japán humor, amin röhögnünk kellett volna, mert valami vicces darabot adtak elö. Mondjuk Mancika tényleg hahotázott, mert annyira viccesnek találta a japán nyelvet szinpadon. A végén már azon röhögtünk, hogy ö hogy röhög. Na de aztán véééégre jöttek a gésák. Táncoltak is ügyesen. Mancika itt ámult és bámult, hogy micsoda szépségesek, este próbálta is úgy billegtetni a fejét, mint a bababarcú szépségek, rezzenéstelen porcelán arccal. Meg is sértödött, hogy nem vettem neki rizsport. Az egyik gésa (ill. gésajelölt, maiko, a gésák idösebbek és érettebbek, nöiesebbek) tényleg szép volt, a másik kicsit kövérke. Na, hallgattam is Ember morgását, hogy hát hogy lehet ez, meg milyen dagi, meg kötözött sonka, meg hogy ez kinek kell, stb... pedig tényleg vannak pacákok, akik direkte erre buknak. Na a végén meg volt valami bábszinházas, ami abból állt, hogy 4 hóhér (feketébe öltözött alakok, hogy ne lehessen öket látni) kínozott egy szép babát. A baba rázkódott, ordított, haja kibomlott, annyira nyomasztó kép volt, pedig a program szerint ez egy szerelmi jelenetet akart ábrázolni. Most már megértem, hogy miért nem szerelemböl házasodnak a japánok! Tökre megkönnyebbültünk, amikor vége lett!

Ezt kiheverendö, a Gabiékkal elindultunk Gion kivilágított utcáin. Hihetelen volt! Aki olvasta az Egy gésa emlékiratai c. könyvet, az pontosan tudja, hogy milyenek ezek az utcák. Most is pont olyanok. Girbegurba falú fa házak szorosan egymás mellett, az utca olyan kis szük, hogy a kitárt karommal elértem az egyik meg a másik oldalát. Lampionok, piros lámpácskák itt-ott, éttermek, méregdrága klubbok. Ezekre a helyekre csak úgy nem is lehet bemenni, oda kérem ajánlás kell. Mindez a folyó partján, állati hangulatos. Végül betértünk egy igazi japán vendéglöbe, kuporoghattunk is a földön, de akkor is jó volt, nagyon finomakat ettünk, ittunk és igazán szép esténk volt szegény francia család nélkül.

Másnap reggel gyorsan összakaptuk a cuccainkat, leadtuk öket és még ami belefér felkiáltással újra nyakunkba kaptuk a várost. Mindenképp szerettem volna megnézni az arany pavillon-t, az ezüst testvérét, azzal a különbséggel, hogy ez elkészült. Meg is néztük. Egy tó közepén áll cölöpökön, és amikor szép az idö, a tó úgy müxik, mint egy tükör. Szép volt az idö, mázlink volt. A pavillon egyszerüen szép. Csodálatos, jóvan hát gyönyörü, lenyügözö, megismételhetetlen és egyedi. Kertje is volt, mászkáltunk is. Mivel a gyerekek megtagadták, hogy még egy templomot megnézzünk, így megtekintettük inkább egy shogun házát  belülröl (is). Az is marha érdekes volt, hogy laktak. (Anya, miért nincs bútoruk??? De hol aludtak? Hol vécéztek?) Legjobban a parketta teszett nekem, mert úgy csinálták meg, hogy minden lépésnél nyikorogjon. Szerették tudni, hogy járkál-e valaki a házban. (Ezt most a Secom nevü cég vállalja.) Szóval cipöt le, jöjjön be, nagy lakás, nagy rend, bementünk. A parketta tényleg nyikorog, de ne amolyan öreganyám falépcsöje nyekergést képzeljen el senki, hanem fülnek kellemes dallamokat. Ahogy megy az ember a parketton, úgy szinte zenét csal ki a lépteivel, nagyon jópofa. Elzenélgettem volna szívesen, de egyrészt sokan voltak, másrészt nem akartam rossz példával elöljárni, harmadszor meg fázott a lábam.

Következett egy laza mekis ebéd, majd megnéztük még azt a híres szentélyt is, aminek a kertjében állítólag 10 ezer kapu található. Ezek csodálatos, különbözö nagyságú piros-arany kapuk sürün egymás mellett, úgy néz ki, mintha az ember egy alagútban sétálna. Gyönyörü ez is. Itt történt meg az, hogy a francia apuka szokásához híven elöreszaladt, majd mindenki utána, én meg ottmaradtam a két kiscsajjal, mert azok figyelmét épp egy botsáska fényképezése kötötte le. A táskájukba is be akarták tuszkolni szuvenyirként, de nem engedtem meg nekik. Mire feleszméltem, sehun senki, természetesen az út kétfelé ágazott, és természetesen azon indultam el visszafelé a lányokkal, amit már ismertem. A többiek természetesen a másikon mentek. Mindegy, egyszercsak találkoztunk, de itt már annyi feszültség és idegesség gyült bennünk össze, hogy alig vártam, hogy hazajöjjünk. A shinkanzenen még együtt ülhettek a lányok, ki is használták az idöt rendesen!!!

Végre itthon, kidöltünk,mint a krumpliszsák, sajnos a Disneyland-re nem maradt energiánk. Elhalasztottuk tavaszra. Két napig lestünk ki a fejünkböl itthon, meg nézegettük a fényképeket. Ja, és vártuk haza a cicust. Meg is hozta a Boszorkány, volt nagy öröm! Szegény macsek hasából még mindig kilóg 2 pici kis drót, de fürge és semmi baja. Kapott óttást is, meg levágták a karmait is. Szegény gyorsan fel akart futni a mászókájára, amit idöközben persze nagyon jól megtanult, hát karmok híján úgy esett le róla, mint egy krumpliszsák. Azóta kerüli. 2 napig meg volt nyekkenve szegény lelkileg, de aztán visszaszokott ezerrel, tök hálás, hogy itthon lehet. (Mi lesz Karácsonykor? 3 hét?) Állítólag ezen a héten jön a Banya és kiszedi a derótokat.

Azóta más nem nagyon történt, ill. megvolt a magyar ebéd, sütöttem 60 palacsintát, úgy ettek a kis japán csajok, mint az örültek! Nagyon jól sikerült. Aztán tegnap meg Mancika osztálya szervezett kirándulást Kamakurában megint, oda is elmentünk, bár semmi kedvem nem volt, egész éjjel azon imádkoztam, csak essen reggel az esö. De nem esett. A gyermek kedvéért ugye mindent, elmentünk, jópofiztunk, megnéztük a sokadik templomot, aztán megint kifeküdtünk. 

Jajj, de korog a hasam, asszem ebéd lesz. :-))) Ja, erröl jut eszembe, tegnap a kiránduláson sok gyerek evett egy onigiri-nek becézett kaját, ami nem más, mint fött rizs, benne valami hal vagy alga, szójaszósz és az egész háromszög alakúra összegyúrva. Csak úgy kézzel. Aztán beleteszik folpack-ba. Mancikának lógott a nyál a szájából, így itthon este megcsináltam neki. Igaz, hogy csirkehússal, mert hal nem volt itthon, de annyira ette! Még ma tízóraira is azt vitt magával! Na? Ki kér?