Hát igen, akkor most egy kis idöutazásban fogunk résztvenni. Semmi komoly, csak heteket ugrunk vissza, hogy dokumentálva legyenek ezek az apró, ám fontos zizzenetek kis életünkböl. Már el is felejtettem volna egy csomó dolgot, ha nem volna az okos kis telefonom (mellesleg ma reggel nagyon kiakasztott), amin a fotók mutatják egyrészt az idö múlását, másrészt azok alapján szépen visza lehet emlékezni dolgokra. A telefon azért akasztott ki, mert update-elte a Zember, erre némasági fogadalmat tett a hülye telefonja. Egész délelött szarakodtunk vele, mire kiderült, hogy ne zavarjanak üzemmódra kapcsolt. Még mielött valaki megkérdezné....
A képekröl meg eszembe jutott, milyen jó lenne ide is feltenni néhányat. Igen ám, de az nem olyan egyszerü, hogy kijelöl, beilleszt, ááá, nem, ez olyan direkte szökéknek való feladat, hogy aszongya url meg ilyenek. Ezzel is elment egy rakat idöm, de miután betegen fekszem (elméletileg) itthon, hát talán ezt is megoldottam.
Sikerült összeszednem valami kórságos nyavaját otthon, az öreg Európában, amit elcipeltem magammal ide szuvenyírként, de nem akarom átadni senkinek. Ez egy ilyen szuvenyír. 10 nap után ma elöször érzem azt, hogy megmaradok. Komolyan, ilyen beteg nem emlékszem mikor voltam utoljára. Hát ezért a szobafogság, meg a szabad idö. Eddig olyan sok dolgot csináltam, jöttem-mentem, hogy tényleg nem maradt szabad gyököm a blog preciz vezetésére. Na de jobb késöbb, mint soha!!!
Na, ha így elnézem a fotókat, ugye rögtön kiderül, hogy tényleg volt szülinapom, amit meg is ünnepeltünk nagy csinnadrattával, felcserélt gyertyákkal és egyéb tök jópofa dologgal. Túléltem. A csajok is nagyon édik voltak, mert ök is meg akarták ünnepelni velem, így kitaláltuk, hogy este vacsi Izáéknál (Izakaya), Emberek otthon vigyáznak a gyerekekre, majd nyakunkba vesszük az éjszakát és jól kirúgunk a hámból. Ehhez képest jól megvacsoráztunk, közben pletykáltunk és röhögtünk. Aztán vártuk, hogy elálljon az esö. Aztán dumáltunk, aztán megint ettünk. Aztán volt egy jó erös földrengés, akkor ugráltunk, meg egymást ijesztegettük. Aztán megint vártuk, hogy elálljon az esö. Aztán arra gondoltunk, hogy most már ne menjünk sehová, és a végén hajnali fél ötkor hazabicikliztem. Még soha életeben nem bicikliztem hajnali fél ötkor Tokióban. Legalább ezt is megéltem. :-)
A földrengésröl jut eszembe, hogy pávaköri szervezésben elmentünk egy katasztrófacentrumba, ami talán minden kerületben van, és a kerület teljesen ingyért engedi be a látogatókat okulás végett. Ahol mi voltunk, ott a következöket próbáltuk ki. Tüz esetén füstben való menekülés: Egy kusza folyosóra kellett bemennünk, ahová kellemes illatú füstöt engedtek be, elmagyarázták, hogy a világító jeleket követve kell kitalálnunk és nem szabad a földtöl 50 cm-nél magasabbra kerülnie a fejünknek, különben kampec. Beszívod a gázt, füstöt, és kapáltak. Egyszerre öten mehettünk be, abból a mi csoportunkból 3-an éltük túl. Mármint nem igazából, hanem a figyelö berendezés szerint. :-) Aztán tüzet oltottunk, oltóberendezéssel, persze most csak víz volt benne, a tüz is csak úgy vetítve volt, de elég profinak tünt, ha nem alul oltottuk, akkor nem aludt el. Úgy locsoltunk, mint egy falka megvadult elefánt!
Aztán kipróbálhattuk, hogy milyen igazi tájfunban a szabadban tartózkodni. Jól beöltöztettek minket valami vízálló hacukába, csizmába ugrottunk, fejünkre ezer sapka, kapucni került, praclikra meg kesztyü. Aztán bementünk egy terembe, ahol korlátok voltak, azokba kellett kapaszkodni, elöttünk vetítövászon, azon ment a videjó, hogy meglegyen a feeling, majd jött a szél meg az esö. Úgy be voltam rezzentve, lelki szemeim elött láttam, hogyan fogok két kézzel csimpaszkodni a korlátba, a lábaim meg majd csak úgy lobognak utánam! Ehhez képest nem volt annyira durva, de legalább csurom víz lettem. Hejába védöfelszerelés, a könyököm csak úgy cuppogott a lében!
Végül pedig, számomra ez volt aztán a lényeg, volt egy födrengésszimulátor, azaz egy berendezett szoba, amit ráztak ezerrel. Megkérdezték, hogy mit kell csinálni, ha reng a föld, Mi az elsö, második, stb... tennivaló. A japán csajok csak úgy sorolták, hogy ajtót kitámaszt, gázt elzár, szomszédot ment, stb... én nagy szégyenkezve azt mondtam, hogy elöször is mentem a kis cinege életemet, minden ezután jön csak. Éééés, megdicsértek! Jajám, mert ha megmakkan az ember, akkor ki a rosseb nyitja az ajtót, zárja a gázt, he? Akkor a szomszéd is megszíjja! Nna, végül is logikus, nem? Szóval, bementünk a szobába, ahol is lemodellezték nekünk a 2011-es márciusi földrengést. Kiderült, hogy az itteni skála nem uaz, mint az otthoni, hanem kb. úgy van, hogy ami itt pl. 4-es, az egy otthoni ötösnek felel meg. Nagyon nagy vonalakban persze, ez most nem egy müszaki, precíz meghatározás. Hát, próbáltam állva maradni, de nem ment. Az embernek összecsuklik a térde, ezután villámgyorsan az asztal alá kell bújni, fejre párna, vagy valami hasonló, és az asztal lábába kell kapaszkodni. Kellett is tényleg, rendesen, különben úgy jár az ember, mint a lúd a jégen. Közben persze döltek le a bútorok (konyhaszekrény, tányérak, stb...), nagyon durva volt! Istenkém add, hogy soha ne kelljen ehhez hasonlót sem átélnünk a valóságban!!!! Elötte mutattak egy filmet a 2011-es födrengésröl, meg az azt követö cunamiról, komolyan majdnem elsírtam magam, annyira megrázó. Megnyugtatásként közölték, hogy a következö, jelentösebb födrengést Tokió területére várják nemsokára. Tökre megnyugodtam. Kérdés, hogy mi az a nemsokára...
Emígyen felkészülve jött el az öszi szünet az iskolában, amikor is apátlanul maradtunk, így arra gondoltam, hogy sebaj, szervezek én programot a lánykának, nem lesz itt unatkozás egy szál se!
TÁNCHÁZ
Elsö útunk egy magyar táncházba vezetett! Igen kérem, itt is hagyománya van a kalotaszegi meg mittomén még milyen táncikáknak. Gondoltam, jól van, elmegyünk, nézünk magyarokat, találkozunk, ismerkedünk, Emese, a magyar lány, aki japánra tanít(ott), mondta hogy ö is ott lesz, mert ö is táncol. El is mentünk, szemünk-szánk elállt a csodálkozástól. Az itteni táncház kísértetiesen hasonlított a bécsire, azaz az ambiente, a hangulat, a a terem, minden szinte ugyanaz volt, még a zene is! :-) Lepukkant alagsori nagy terem, nyenyerézés, pálinka, sör, kolbász szag, józanul számomra nehezen elviselhetö. Kell kb. fél óra, hogy átvegyem a hangulatot, és bár behúzni a körbe 6 ökörrel sem fognak soha, de legalább a szórakozás szintjére kerülök azáltal, ahogy elnézem a többieket és megtalálom a humorérzékemet. Rengeteg japán volt. Alig volt fehér ember! A zenekar is tisztán japánokból állt össze. Úgy csujjogattak meg ropták, hogy egy magyar sem jobban! A többségen igazi magyar népviselet volt! Akin nem, az is próbálkozott, így lettek furán értelmezett magyar népviseletek: vagy melegítö pörge kalappal, vagy cigány ruha, esetleg "kérek egy sört" feliratos póló. Felállítottunk egy teóriát: ha a világon minden nép kihalna és csak a japánok maradnának meg, akkor is újra lehetne éleszteni az összes kultúrát, mert a japánok ha egyszer a fejükbe vesznek valamit, akkor azt 150%-osan megtanulják és müvelik. Így pl. a magyar népzenét és táncot, de az oroszt, az lengyelt, az indiánt, a hastáncot, szóval mindent!!!
Próbálok betenni róla egy képet.
Úgy nézem sikerült...
DISNEY SEE
Aztán egy szép keddi napon, amikor a japán iskolákban biztosan nins szünet és hétvége sincs, elhatároztuk, hogy elmegyünk Disneyland-be. Jöttek velünk Mancika legjobb barátnöjéék= anyuka+2 gyerek. Reggel nyitás elött már odaértünk, megyünk, hogy akkor jegyet kérnénk szépen, erre közlik, hogy jegyeeeeet, ja, az már nincs. Teltház, nem engednek be több embert. Szánkat kerekre igazítottuk, némi ooooo ki is csúszott rajta, majd mondtuk a gyerekeknek, hogy bögés in-dul, elöadtuk, hogy a messzi júrópból érkeztünk, csak ezért és csak ma, szegény gyerekek, stb... és nem használt. Jött a fönök szaladva, kezét tördelve, meg a helyettese is, de nem és nem, ha nincs jegy, akkor nincs jegy és bukta van. Esetleg menjünk át a Disney See-be, az még nincs tele, de siessünk! Az onnan 2 megálló a disney-s vonattal, aminek mikiegér fej az ablaka. Átmentünk, mert mit lehetett tenni... Ez a kép fogadott minket a pénztárnál:
Ez pontosan másfél órás sorbanállást jelentett, de bejutottunk!
Több millió ember lehetett ott bent egyszerre, alig lehetett lépni, számomra ez maga volt a pokol. Egyébként az egész tényleg nagyon szép, meseszerü, óriási, gyerekeknek hatalmas élmény, maga a paradicsom, bár ennyi emberrel inkább lecsó. Az elsö, amit láttunk egy csodálatosan megcsinált tengeri show volt, de fél óránkba került, mire megtaláltuk azt a pontot, ahonnan valamicskét lehetett is látni.
Mindenért sorban kellet állni, ha az ember akart egy kis pattogatott kukoricát, azért is egy km hosszú sor kígyózott... Az attrakciók (hullámvasút, ilyesmik) elött táblák jelzik, hoy mennyi idöt kell várni, mire sorrra kerül az ember. Azt hittem rosszul leszek, mert 120-180 perces idök voltak megadva!! A gyerekek meg zsibongtak persze, hogy de ide szeretnék felülni,meg oda szeretnék, meg éhes vagyok, szomjas vagyok, pisilni kell.... Legszívesebben azonnal hazajöttem volna, de a belépö enyhén szólva is borsos. Másik lehetöség az volt, hogy az ember húz egy jegyet a kinézett attrakciónál, és a jegyen jelzett idöpontban visszamegy, és akkor nem kell sorbaállni. A reggel 11 felé húzott jegyen 22:30 állt.... Mindenesetre a gyerekek képesek voltak kivárni pár sort, mi a másik anyukával addig látványosan hüledeztünk a közönségen. Iskolás gyerek szinte nem volt, csak fiatal felnöttek. Ja, meg babakocsik ezerszám. A japán fiatalok körében nagyon menö kijönni a Disney-be és ott eltölteni egy napot. Mindenféle maskarákba öltöznek, és rendkívül élvezik. Ami nekik ilyen felemelö, az nekem valahogy nem volt az.
Végül is aztán enni is tudtunk Ariel palotájában, McAriel menüt, de az legalább jó volt. A gyerekek voltak repülöszönyegen, ilyen-olyan pörgettyükön, repülös szimulátorban, vizi jármüvön, kaptak fagyit, és gyönyörü idö volt, meleg. A legvégén, amikor már alig bírt el a lábam, Mancika meg a kisfiú kikönyörögték, hogy menjek be velül a Tower of Terror-ba, mert oda felnött kiséret nélkül nem engedték be öket. (a máik kislány nem akart, az félt) Ekkor már persze öreg este volt, de legyen, bementem velük. Másfél órát álltunk sorba... Kívülröl nem is volt olyan vészes...
Meg belül sem elöször. Meséltek valami sztorit, persze japánul(!), attól a japánul értöknek már el is torzult a fejük, de mi csak mentünk mit sem sejtve, voltak ilyen-olyan szellemes képek, meg kicsit félemetesen berendezett szobák, mígnem egy lifthez értünk. Oda sajnos be kellett menni. Beültünk, székek voltak benne, becsatoltuk magunkat. A liftben volt egy tükör, amiböl egyszercsak eltünt a tükörképünk.... lassan megindultunk felfelé. A torony legeslegtetejébe értünk, ott hirtelen kinyílt a lift ajtaja és káprázatos látvány tárult a szemünk elé. Egész Tokió kivilágítva, óriáskerekestül, tornyostul, öblöstül, mindenestül, csodálatos volt. Ja. Egy pillanatig. Ajtó bezárult, mi pedig szabadesésben zuhantunk lefelé. Hajam az égnek állt, a táskámat a lábammal szorítottam le a földre, nehogy elrepüljön, és úgy éreztem, hogy a szívem a seggemen csúszik kifelé. Késöbb kicsit szégyelltem magam az artikulátlan oroszlánbögésért, ami elhagyta a számat, de állítólag a kutyát nem érdekelte, mindenki arra koncentrált, hogy túlélje. Amikor úgy látszott, hogy sikerült, akkor mégegyszer felhúztak minket, itt már mindenki elöre üvöltött, mert tudtuk, mi következik. Legszívesebben sírtam volna. A gyomrom megint felkúszott a agyalapi mirigyemhez, de aztán valahogy kint voltunk. Hát, elég ramaty állapotban távoztunk, tény. A kissrácnak csak a szája széle remegett, de mutatta a bátrat zöld fejjel, nekem a térdem remegett meg az egész belsöm, Mancika bögött,mint a záporesö meg röhögött is egyszerre. Egymást vigasztaltuk! SOHA TÖBBET!!!! Az egész aztán egy hisztériás röhögögörcsben és fél órás csuklásban végzödött. Este 11-re értünk haza.
TODOROKI
Másnap ájultan aludtunk és próbáltuk kiheverni a borzalmakat, így csak nagyon lájtos délutáni sétára mentünk, Csak azért említem meg, mert igen érdekes, hogy szinte a város közepén létezik egy kanyon. Pici, de kanyon. Kb. 1 km hosszú és tényleg szép. Oda mentünk sétálni és kipihenni magunkat. Közben vannak szentélyek, kegyhelyek, kis ligetek, egy pizzéria, nagggyon kis cuki!
SEA PARADISE
Nnna, hát haladjunk tovább az idöben, azon a héten volt még egy nagyobb szabású kiruccanásunk a drága kislányommal. Yokohamában van egy Sea Paradise-nak elnevezett tengeri központ. Van benne akvárium, múzeum, egy lelátó, ahonnan különbözö show-kat lehet megnézni, aztán a parkban van egy állatsimogató, mindeféle vizi cucc, amire fel lehet ülni, szóval egész jól hangzott. El is mentünk, amennyire sokan voltak a Disney See-ben, olyan kevesen lézengtek itt. Nagyon kellmesen éritett e tény, végre levegöhöz és szabad térhez jutottunk. Elöször az akvárium-múzeumba mentünk, ott megint ezerféle tengeri kütyüt lehet megszemlélni, van csöves alagút is, az ember feje felett úsznak a cápikák és rájikák, nagyon helyes. A lejobban egy bálnacápának elnevezett pöttyös és hatalmas lény tetszett nekünk, össz. 2 db volt ott belöle, rém ronda és marha nagy, hatalmas pofával, egy egész csónak szinte belefér. Állítólag ilyen állat csak Okinawán van még.
Ezen a képen nem is tünik olyan nagynak, pedig böszme nagy állat, tényleg! Azon is meglepödtünk, hogy mekkora egy rozmár, állati az is, akkora "tenyere" van, mint egy szívlapát, nem is beszélve az agyarairól! Mikor minden tengeri furcsaságot és aranyos delfint végignéztünk, akkor kezdödött egy hawaiian show, voltak delfinek, fókák, és belugák. Hogy azok milyen aranyosak! Olyan cuki gömbölyü a buksijuk, meg ráadásul fehérek is, meg kell öket zabálni! Volt nagy tapsolás, bár be kell vallanom, Grand Canaria-n sokkal jobban tetszett a delfin show...
Késöbb Mancika rábeszélt, hogy üljünk be valami kerek vizijármübe, mert az olyan jópofa, bele is ültünk, az csak késöbb derült ki, hogy valami vadvizi árokba megyünk vele, marha jó volt ugyan, de megint rettentö vizes lettem. Szerencsére még aznap is meleg volt. Aztán egy kis lagúnába is bementünk egy apró elektromos viziautóval. Gondoltam ám legyen, ugyan nem értettem mi ebben a rendkivüli. Aztán megértettem. Ugyanis a kis lagúna tele volt delfinnel. És amig az ember ott autókázik, a delfinek fel-le buknak, megnéznek és hát nem egy utolsó érzés ott lenni közöttük... :-)))) Nagyon jó volt!!!! Az eszembe sem jutott, hogy akár fel is dönthetnek. Hát miért is tennének ilyet azok a kis aranyos állatok!? Ezután még be kellett menni az állatsimogatóba. Elötte terembe beterel, info és filmvetítés japánul. Kezeket lefertötlenít és utána lehetett bemenni az állatok közé. Drága kislányom megsimogatott egy fókát, majd kerekre nyílt szemekkel közölte velem, hogy anyaaaaa, deiszen ez szörös!!!!
Lehetett egy Tororo-nak nevezett belugát is simogatni, delfint, és cápát is. Meg is simogattam, tényleg nagyon reszel a böre! Manci is megsimogatta, de közben majdnem becsinált szegényem. :-))) Azután még a parkban mászkáltunk, felültünk egy csomó pörgettyüre, meg egy hatalmas izére, ami igazából egy nagy torony, van rajta körben egy sálszerü építmény, abban ülnek az emberek, az a torony mentén felszáll, körbe megy, majd leszáll. A kilátás pazar, van egy egy hatalmas hullámvasút is, aminek egy része a tenger fölött található, óriási és félelmetes. Mondtam a Mancinak, látod, ez az amire NEM ülünk fel. :-))) nagyon nagy megelégedettséggel jöttünk haza innen, öszintén ajánlom mindenkinek gyerekkel vagy anélkül is.
NIKKO
A szünet utolsó szombatján pedig eljutottunk végre Nikko-ba. Nikko a világörökség egy része, csodálatos templomokkal, kertekkel, mindez valami meseszerüen szép környezetben. Tokiótól kb. másfél-két óra vonattal. Szinte az egész magyar csapat jött, kalandozó magyarok néven bevettük Nikko-t. Volt ám buli! Reggel a vonaton nem volt ülöhely, a gyerekeknek kiterítettünk egy picknick plédet, azon gurultak elöre-hátra, álmosak voltak, éhesek és nyügösek. Azért lassan odaértünk és megnéztük a látnivalókat. Persze nem mindent, azt egy nap alatt nem nagyon lehet, és különben is Emberrel is el kell majd még menni, mert ö még nem látta. Ott már kezdett színesedni a lomb, ez nov. 2. körül lehetett, Nikko a hegyek között van, és hát gyönyörü volt. Ahogy a megállótól haladtunk a látnivalók felé, egy helyen az utcán leültettek minket kis székekre, kezünkbe nyomtak valami kulimájszos japán édességet meg zöööd teát, a mocha-t, amit egy borotválkozópamacsra kisértetiesen hasonlíto kis izével habosítanak fel. Külön-külön mindegyik szokás kérdése, de együtt a kettö kifejezetten élvezhetö ízvilágot alkot. Miután ettünk-ittunk, mehettünk a jókívánságokkal egyetemben. Aranyosak, nem? Láttunk csodaszép kölámpás sort. Annál egy igen érdekes figura kirakott egy statívot, arra a gépét és fotózta saját magát. A képsorozat célja érdekes lehetett, ugyanis a figura (szerintem pasi) harisnyakötöben, füzöben és álarcban parádézott és rendkívül nagy nézöközönséget vonzott be. :-) Késöbb megnéztünk egy helyet, ahol rengeteg kis piros sapkás szobrocska sorakozott, hosszan egymás után. Ezeket a szobrocskákat a meg nem született ill. halva született, bár leginkább az elvetetett babák emlékére állítják. Az az érdekes, hogy nincs benne semmi riasztó vagy borzasztó, hanem inkább nyugalmat árasztanak, talán ez segít megbirkózni a nöknek ezzel a nem mindannapi veszteséggel. Akárhogy is dönt egy nö, akkor is megnyugató lehet, ha el tud búcsúzni, vagy abban hinni, hogy majd egyszer, máskor megszülethet az a gyerek... Szerintem ez sokkal jobb, mint a szönyeg alá söpörni a dolgot és egy életen át ezen rágódni. Modom, a japánoknak van valami egészséges hozzáállásuk a természethez. Nem messze a szobroktól volt egy frankó picknikezö hely, ott aztán elövettük, ki amit hozott és hatalmas falást rendeztünk. Olyan hangulata volt ám annak!!!! Sutty, este vissza, annak a napnak is megvolt a maga értelme és haszna. És azok a színek, istenem, photoshoppal sem lehetne szebbet csináni!
Aztán végre elkezdödött az iskola! :-) Nagyon élveztem egyébként ezt az egy hetet itthon gyermekecskével, de azért néha nem baj, ha elkezdödik a suli... :-)
AKIGAWA
Ide nov. 8-án mentünk, pávakörös szervezésben. Mivel az öszi erdöböl sosem elég és itt az ösz tényleg az a szép ösz, meleg, kellemes, napos és imádnivaló, minden alkalmat kihasználok, hogy kirándulni mehessek. Elvittem magammal Izát is. A japán csajok, akikkel szervezzük ugye a programokat, olyan lelkesek, hogy minden kirándulást és helyszínt képesek elöre letesztelni. Ide is elmentek, így már simán tudták, hogy melyik turistaúton kell haladnunk, kb.mennyi idöt fog igénybevenni, szóval alaposan felkészülnek és ezt hihetetlenül értékelem bennük! Föleg azért, mivel nekem és minden gyerekes anyukának idöre kell hazaérnem, így nem mindegy, hogy ott kezdünk el még csak keresgélni meg tapogatózni és húzni a drága idöt. Így meg cakk-cakk, minden tökéletes. Egy kis patakmeder mellett haladtunk, gyönyörü erdöben és egy csomó vízesést volt szerencsénk megcsodálni. A vízesések alatti kis tóban is szívesen megmártóztam volna, de sajnos nem szabad, mert ezek a vizek védettek. Aztán volt persze tea meg kajálás egy teraszon, mely a patak fölé nyúlik és olyan hangulata van!!! Tudnak, hiába, tudnak!
SHINJUKU NIGHT
Sajnos aztán a csapatunkból az egyik család hazaköltözött. :-( Tokió olyan, mint egy nagy pályaudvar. Jönnek-mennek az emberek. Szóval Ritát el kellett búcsúztatni, és mivel a múltkor nem lett a kiruccanásunkból semmi, így most aztán nem volt pardon, nekiindultunk a naaagy és izgalmas tokiói éjszakának. :-))))))))) Rita elöre kinézett egy bárt, oda megyünk és kész. Mentünk is. Hát elsöre eléggé megrettentem, hogy pont oda, abba a vasajtós izé... bármi lehet mögötte ugyebár... Hatalmas ajtónyi fekete kidobóemberek és behívó emberek, de nem mennek az agyadra, elég kulturáltan csinálják. Mindegy, nagy levegö, bementünk. Volt zene, táncplacc, vonaglórúd, és sok szempár, akik nem hittek saját maguknak, hogy 4 fehér nö... volt sikerünk azonnal. Olyan piát kaptunk, ami világított a pohárban, és amikor ment el a fénye, egy lámpával megvilágították. Kellett egy kis idö, míg összeszedtem magam, valahogy sosem voltam az a diszkóba járó alkat, meg már így ennyi idösen, ugye... de! Arra gondoltam, hogy tök mindegy, ezeket az embereket a büdös életben nem látom többet! Ez aztán jókedvre derített! Érdekesnek találtam, hogy akármilyen kis szolidak a japánok, azért bepróbálkoztak. Mutattam a jeggyürümet, márminthogy férj van meg minden, és nem pasivadászaton vagyok, hanem csak lötyögni a csajokkal, de erre mutatta, hogy ja, olyanja neki is van, hát kit érdekel!? Mondtam, hogy engem. Nagyon is! és akkor szépen, kulturáltan leléptek. Komolyan, semmi gáz nem volt. Hazafelé megcsodáltuk az utcán lévö óriásplakátokat, amin fiúk fotói voltak, bérelhetö fiúk. Brrr, bele is halnék!!! Nöi ruhában ártatlan kislányoknak néznének ki. De komolyan!!!! Nem beszélve arról, hogy nem rendelkezem sem B sem C számlával. Az azt jelenti, hogy ugye itt Japánban mindig a nök a családi pénzügyminiszterek. Apukának kutya kötelessége a fizetését az utolsó centig leadni a "sárkánynak". Aztán majd kap zsebpénzt. Vagy nem. Namost ezt a cégek is pontosan tudják, így egy jobb beosztásban lévö munkatársnak kvázi falaz a cég. Anyukának prezentálják az A számlát, hogy ennyit keres apuka, apukának pedig a maradék fizetését B és ha kell még C számlára teszik rá. A B számla általában a hosszútávú barátnöre kell, a C pedig a többire. Régen állítólag az ilyen jellegü kiadásokat még az adóból is le lehetett vonni. Ma már nem. Persze anyukák sem maradnak ám adósok! Az a sok privát nyelvtanár meg személyi edzö, jaja!!!
Aztán még Joe kocsmájában bevártuk az elsö metrót, hogy a többiek hazamehessenek, mi meg az Izával hazatértünk hozzájuk, mert Mancikám ugye ott volt megörzésen náluk, így hajnali fél hatkor le is feküdtünk. Máskor elöbb kelek..... de azért nagyon jó volt egyet kimozdulni, igaz, hogy másnap mindenem fájt az izomláztól, nem szokta a cigány a szántást, de akkor is jó volt! :-)
Mi volt még???
PALACSINTA
Ja, Mancika kicsit beteg lett, torka fájt meg kicsit lázas volt, de szerencsére semmi komoly, Sziszi macska remek gyógyerö, addig dorombolt, míg meg nem gyógyult. :-) Lényeg az, hogy nem mehetett iskolába, ezért amikor már jól volt, kénytelen voltam magammal vinni a híres Gundelpalacsinta sütési akcióra. Vittem páleszt is, biztos, ami biztos alapon, mondtam, csak körtéböl van, gyümölcs, bio, nem kell töle megijedni. Hát szegény japán nöcik ráhúztak, aztán fogták is a nyakukat, mert meg akartak rögtön fulladni! Mondták, hogy hát ez éget meg minden, te jó isten!!! Mondtam no para, csak figyeljenek! Sütöttem nekik a palacsintát, annyira tapsoltak, mikor sikerült megfordítanom, ök is megpróbálták, nagyon lelkesek voltak!!! Finom is lett, ették ezerrel! Késöbb még kértek a pálinkából. :-) Kérdezték, hogy is van ez, mondtam, hogy a szomszédunk fözte, majd elöadtam nekik a pálinkafözés rejtelmeit. Meg hogy lehet persze szilvából, barackból, stb... Egyszercsak jött az egyik suttyomban és mondta, hogy neki az idén termett egy kiló szilva a kertjében, nem fözné-e meg azt is az a jó kis szomszéd! Akkorát derültem, mondtam szegénykének, hogy a szomszéd Mo-on van, nem itt, és egy kiló szilva magostul bizony igen kevéske... de majd hozok még neki! :-)))
SHIRABIYOSHI & SHOMIYO
Hát hogy a kultúrának is adjunk egy kicsit, a pávakörben ismét sikerült részt vennem valami igazán ösi, japános dologban. Elmesélték, hogy amikor a buddhizmus elérte Japánt, összesen 3 nö csatlakozott a rendhez, és ez a három apáca volt hivatott a császárnö udvarában az összes rituálét vezetni. Ezek nagyon bonyolult énekek, meg szövegek. Na és most még létezik két nö, akik ezt a mai napig tudják, egyetemen hosszú-hosszú évekig tanulták. Ezért olyan különleges és egyedi a dolog. Mentem, hogyne mentem volna! Aztán megint ugye: nagy várakozás, megjelenik egy bohócruhába öltözött nöci és olyan, de olyan hangon kezdett el énekelni, hogy a haj majdnem lejött a fejemröl. Iszonyú erös, férfias, zengö torok, kitartott hangok, remegett a májam is bele. De ez még oké. Jött a másik nöci egy dobbal és számomra teljesen véletlenszerüen és ok nélkül akkorát rávágott a szerencsétlen dobra, hogy majdnem a dobhártyám beszakadt. Mondta hozzá azt is hogy oooooooooo. A hangsúlyt közben felfelé vitte rettentö szigorúan.
Megtapsoltam.
Azt hiszem itt most szünetet kell beiktatnom, mert a java még hátravan, de igyekszem gyorsan folytatni!
