Na akkor essünk neki újfent és ne hagyjunk ki semmit, mert minden fontos lehet egyszer! :-)

MOMIJI

Szóval, a mikan szüret után már tényleg teljes pompájában itt volt az ösz, a színes lombos és kellett menni színes leveleket nézni. Tavasszal a virágzások vannak a porondon, összel meg a lombok. Ha hülyeséget mondok, akkor bocs, de azt hiszem momiji-nek hívják ezt öszi lombot ill. annak a nézegetését. (meg azt hiszem fiúnév is) Mindenesetre elindultunk Shinjuku-ba, ott van Tokió egyik legszebb parkja, fizetös, tavasszal ott voltunkaz Izával cseresznyét nézni. Azt hittem a szemem káprázik, de tényleg én istenbiz láttam, hogy az egyik cseresznyfán mintha virágok lennének. De legalábbis hatalmas rügyek! Volt mindez november végén. Na és aztán kiderült, hogy ebben a parkban valóban van egypár híres és nagyon öreg cseresznyefa, amelyek egész évben virágoznak. Bizonyám! Tényleg jól láttam, pedig a szemem már nem olyan, mit a sasé. Egyébként egyszer annyira bepipultam, hogy nem látom a telefonon az apróbötüt, hogy bevágtattam az elsö üzletbe és vettem egy egyes szemüveget, azóta nincs probléma az olvasással esténként. Nappal még látok, csak este nem, biztos ez a farkasvakság. Ill. anyavakság.

A parkba egyébként megint csapatostul mentünk, mert elötte a sportos magyar menyecskék és uracskák valamiféle jótékonysági futkozáson vettek részt, én pedig jótékonyan öriztem addig a csemetéket. A csemeték szereztek lufikat, melyeket a parkban szélnek eresztettek. Drága Mancikám arról ábrándozott, hogy majd ez a lufi szépen elrepül a mamiékhoz, és majd Karácsonykor ott lesz a fa alatt. Mondtam neki, hogy egy lottónyereménynek nagyobb az esélye... de nem adta fel! Mindenesetre megcsodáltuk öszi pompájában is a parkot, tényleg gyönyörü volt! Az egyik kedvenc parkom egyébként, mindig van benne valami érdekes. Háttérben meg Shinjuku tornyai, elég bizarr látvány.Különben örülök, hogy ebben az óriási városban a várttal ellentétben közelebb kerültem a természethez, mint valaha. Lelkiekben mindenképp. Jó, otthon is ugye a zöldben voltunk hétvégenként, csak az a baj, hogy a megszokott dolgokat az ember már nem úgy értékeli, ahogy azt kellene. Persze, persze, mámeg füvet kell nyírni, permetezni, gazolni, egyebek, esetleg ó, de szép, nyílik az új rózsa, a rohadt fa milyen keveset termett az idén, és milyen savanyú a hülye alma, és nincs idö megállni, hogy te jóisten, hiszen ez a mi kezünk munkája, milyen gyönyörü az almafa virága, stb.. azért én néha megtettem, de többször kellene. Itt meg jobban ráérek, nem kötik le a mindennapi teendök annyira az agyamat és így sokkal fogékonyabb vagyok a szépségekre. Na meg látom a japánokon, hogy mennyire tudják értékelni, hogy szeretik, hogy tudnak gyönyörködni benne és igen, együtt élnek, mozognak, lélegeznek a természettel. Meg kell tudni állni,meg kell tudni ragadni a pillanatot, észre kell venni a szépet és a jót! Amit érdemes, és jónak találok, nem szégyen, eltanulom tölük.És ez jó.

Ugye, hogy ugye?? :-)

MACSKASIMOGATÓ

Hipp-hopp beköszöntött a december, Mancika megint mindent kinött (azért a szárítógépünk is kezd kicsit gyanús lenni...). Ezért és azirányú felfedezésem miatt, miszerint atyaisten, semmi karácsonyi ajándék nincs beszerválva, elindultunk shoppingolni. Beirányoztunk játékboltot, ruhás boltot, és uccu neki. Mancikámnak valahogy rohadtul nem volt kedve az egészhez, a ruhák mind sz.rok, a játékok mind gagyik és gyogyósaknak valók voltak, szóval nem fült a foga a vásárláshoz meg a rengeteg emberhez, mígnem... a játékbolt mellett fel nem fedezett egy macskasimogatót. Hát nem szaporítom tovább a szót, mutogathattam neki a legújabb barbikat, monster high-okat, körömszetteket és egyéb abszolút felesleges karácsonyra való szemetet, nem érdekelte öt a macskákon kívül az égegyadta világon semmi. Minden energiáját arra összpontosította, hogy oda be kell jutnia. A holttestemen és egyéb akadályokon átgázolva, kell és kész. Fizettem rendesen fél óra nyuvasztásért, gondoltam lesz egy fél órám beszerezni az elkerülhetetlen cuccokat, de Mancika sajnos nem mehetett a macskák közé egyedül, mert még nincs 12 éves. Mehettem én is befelé. Papírok kitöltése, hogy tudomásul veszem a szabályzatot. Ha a macska nem akarja, nem lehet felvenni és simogatni. Alvó macskát felébreszteni tilos. Ha nyávog, békén kell hagyni... azért megjegyzem, nagyon gyér fantáziával verte meg a sors a lista összeállítóját vagy még nem látott magyar gyereket macskák között. Kapásból tudnék két oldalt írni csak a saját tapasztalatok alapján. Pl. macskát nem tanítjuk meg mamát mondani, nem táncoltatjuk a gangnam-ra, nem talicskázunk vele, nem menetjük két lábon, nem takarítunk vele, nem használjuk élö sálnak, nem teszteljük sem a látását, sem a hallását, nem próbáljuk ki, hogy belefér-e zsebbe, pohárba, sminktáskába, stb, stb.... 

Kezeket lefertötlenítettük és mentük a ciculik közé. Ezek mind pici kölyökmacskák voltak, nagyon szépek és tényleg nagyon aranyosak. Volt ott nekik mindenféle játék, mászóka, kosár, egyebek, hát a drága kislányom azt sem tudta hová kapjon, melyik macskával mit csináljon hirtelen. Mindet végigsimogatta, megetyelepetyelézte, ölébe vette öket, szépen, finoman, tényleg nagyon vigyázott és odafigyelt, nehogy kipenderítsék.Az egyik nagyfejü és hosszúszörü egyed pedig szépen befeküdt a karjaiba, ott halottnak tettette magát, onnan ki sem lehetett robbantani. Minden közelítö macsekra idegesen ráfújt. "Nézd anya, féltékeny!!!" Annyira jól érezte magát, hogy majdnem el kellett hoznunk De csak majdnem. :-) Be kell látnom, hogy a gyermek vonzza az állatokat, tényleg, minden kutya és macska odamegy hozzá, a kutyák felugrálnak rá, képen nyalják, a macskák az ölébe fekszenek, valószínü érzik, hogy szereti öket. Nagyon szereti! Rögtön kerek volt a világ, jöhettünk haza.

Egyébként sokan jöttek csak úgy macskát simogatni, felnöttek is...

VAN GOGH

Másnap meg elmentünk egy Van Gogh kiállításra, mivel nagyon közel van hozzánk. The National Art Center-ben van/volt, ami nekem annyira tetszik! Maga az épület teljesen elkápráztat, üveg és hullámzik. Szép na, nekem bejön. Maga a kiállítás nem volt nagy szám, de elment. Egyénkent a japánok VAn Gogh-ot Gohho-nak hívják. A Van-nal mit csináltak nem tudom. Csak így egyszerüen legohhózzák...

Az épület ilyen belülröl:

DIVATBEMUTATÓ

Pávakör sem maradt ugye hanyagolva, mentem velük divatbemutatóra. Kiderült, hogy az egyik textilmüvészeti egyetem diákjai minden évben Karácsony elött tartanak egy divatbemutatót a saját dolgaikból persze, de nem csak úgy akármilyet, hanem valami témát adnak az egésznek meg keretet. Az idén a Hókirálynö cimü Andersen mese szolgáltatta a keretet, azaz egy az egyben elöadták a mesét a saját kösztümjeikbe öltöztetett elöadókkal. Egész évben erre a bemutatóra készülnek, szabnak-varrnak és tényleg eszméletlen kosztümöket vonultattak fel. Maga az iskola akkora , mint egy kisebb város, hatalmas, és állítólag piszok drága. A modellek is maguk a tanulók voltak, nagyon profin csinálták végig, összességében pompás és rendkívül színvonalas bemutató volt, énekesekkel, zenekarral, díszlettel, ahogy kell. Egyetlen megmosolyogtató dolog volt, de arról nem nagyon tehettek, hogy a modellek cipöje kb. 5 számmal volt nagyobb a lábuknál és úgy kacsáztak benne, hogy az már maga müvészet.

Sajnos nem sikerült jó képeket lönöm, mert igen mozogtak, meg a fények ugye...

A LOVE HOTEL

Meg is érkeztünk december legpikánsabb részéhez. :-))) Történt ugyanis, hogy Emese, a japántanárnö sajnos elköltözött, de még mielött lehúzta volna itt a redönyt, felajánlotta, hogy csapjunk egy igazi japános napot, megmutat mindent a környéken, ö már igazán kiismeri magát. Indultunk rögtön Ikebukuróba, négy magyar lány/asszony. Elöször a bótokat teszteltük, na nem rossz, ez lett az eredmény.

Aztán a Toyota hatalmas székházába keveredtünk be, ahol lehet vezetni szimulátorokon, esöben, sárban, hóban, idöre. Vezettünk, háát nem mentem valami jó idöt, viszont az ülésböl többször majd kiestem, úgy rázott, emelkedett, dölt, tudott mindent. :-) Voltak ott nagyon profik is, állítólag minden nap mennek kicsit gyakorolni...

Következett a fényképautomaták világa. Kérem szépen, ilyet még nem láttam, hatalmas terem, zaj, zene, tele fényképautomatával, mindegyik valami mást tud. Mi találomra kiválasztottunk egyet és benyomultunk mind a négyen. Ugye a japánok imádják a fotókat, de még jobban imádják azokat a fotókat, ahol nagyon kawaii-nak néznek ki. A kawaii szó aranyosat, szépet, cukit jelent, magas fejhangon és nyávogva, az ii-t jól elnyújtva kell kiejteni. Mondják szép nöre, gyerekre, de kutyára, macskára is.  Na most ezek az automaták a kawaii-ok világa, mindent tudnak. A mi gépünk hatalmas szemeket csinált nekünk, hosszú lábakat, kb. 20 évvel megfiatalított és tényleg olyan gyönyörüek vagyunk a képen mind a négyen, hogy attól le kell menni hídba! A végén még rajzolhattunk is rá (nyomtatás elött) mindenféle jópofa dolgot, szemüveget, kalapot, virágot, szívecskét és mind a négyen olyan boldogok voltunk a gyönyörü képektöl, hogy csuda! Azóta is kint díszeleg a hütön. Szeretem a kawaii fényképautomatákat. :-)

Na és aztán megnéztünk egy kapszula hotelt. Nem nagy szám, lakna benne a fene! Amikor munka után kicsit túllönek a szaké adagon és/vagy már nem megy vonat, akkor meg lehet szállni benne, mert elég kedvezö az ára, de nagyon nyomi.

De a lényeg, amiért mentünk, hehe!! Mindenképp szerettünk volna megnézni egy love hotelt, csak egyedül egyikünknek sem volt bátorsága, pedig utólag azt mondom, nyugodtan elmehettünk volna egyedül is. Na mindegy, lényeg, hogy négyen hatalmasakat vihorászva elhatároztuk, hogy nademostaztán! A love hoteleket több okból hozták létre. Egyrészt a nagyon kicsi lakásokban is van, hogy több generáció él együtt, a fiataloknak esélyük sincs egy kis egyedüllétre. Másrészt ugye a házasságoknak csak elenyészö százaléka köttetik igazi vonzalomból, a többi gazdasági kötelék. Ahogy az adott számú utód világra jött, férj és feleség között az estek nagy százalékában megszünik minden intimitás. Na de azt nem mondta senki, hogy házasságon kívül nem vonzódhatnak egymáshoz, nem igaz?! Harmadik ok, hát csak úgy. :-) ez a legjobb! Szóval ide járnak titkos találkákra, szerelmi légyottokra. Ha rossz is a házasságuk, azért nyiltan nem csalják egymást, a látszatra ügyelni kell. A love hoteleket arról lehet megismerni, hogy az ablakok be vannak deszkázva vagy egyáltalán nicsenek ablakok. Ezen bedeszkázták öket.

A parkolókat olyan ügyesen oldották meg, hogy minden rendszámtábla takarásban legyen, az utcáról senki sem tudja, hogy ki parkol odabent. Nehogy valaki felismerje, hogy jééé, a fönök meg hová jár!

Bemegy az ember, odabent egy hatalmas digitális-kijelzös automata fogadja portás helyett, amelyen ott világítanak a szabad szobák képei. Lehet választani, hogy piros, kék, arany szoba teszik-e jobban. Ha ezt sikerült kiválasztani, akkor gombnyomás és a gép megkérdezi, hogy egész éjszakára maradsz-e vagy csak kicsit "pihensz" 2 vagy  3 óra hosszat. Ha ezt is sikerült eldönteni, akkor a gép kiírja, hogy mennyi az annyi, az összeget bele kell helyezni egy résbe, kattog, visszaad, és a végén kidob egy szobakártyát. Azzal lehet vonulni. Amikor az idö lejár, megszólal a telefon, hogy akarsz-e még hosszabbítani. A mi esetünkben azért elöcsoszogott egy vén szipirtyó, gondolta mit szerencsétlenkedik itt ez a 4 tyúk. A nyanya simán lehetne póker bajnok, rezzenéstelen arccal megkérdezte, hogy akkor négyen vannak, ugye. Láthatott már karón varjút eleget, még ennél cifrábbat is biztos. Mondtuk, hogy csak érdeklödünk, majd a férjeinkkel fogunk visszajönni. Valaki egyébként már vissza is ment a férjével, de hogy ki, az maradjon hétpecsétes titok! (Mindenesetre azt nyilatkozták, hogy maradtak volna inkább otthon, mert igazából nem lehetett ezt komolyan venni, halálra röhögték magukat. Ja,meg hogy milyen hosszú két óra!)

A szobák nagyon tiszták, kultúráltak, és rendkívül felszereltek. :-))) A magazinoktól a filmekig, bilincs, korbács, ismeretlen rendeltetésü szerszámok, néhol kosztümök is, karaoke berendezés, minibár, szív alakú fürdökád, tisztálkodó és óvszerek széles választékban, szóval minden van benne.

Amikor a párocska távozni akar, a kijárat feletti két utcát figyelö kamerából (egyik a jobb oldalt figyeli, másik a balt) megbizonyosodhat, hogy nem fog pont szembejönni az utcán a feleség/férj, netán valamelyik beosztott. Magyarul tiszta a levegö, ki lehet lépni. Utána még egy fél órát hajlonganak egymásnak, ezerszer elhangzik, hogy arigato gozaimas (nagyon köszönöm), majd egyik jobbra, másik balra. Ilyen egyszerü ez. 

Ezek a hotelek egyébként nem túl drágák, volt már, aki körútra ment és végig ilyen helyeken lakott a barátjával, mert töredéke a rendes hoteláraknak. Igaz, hogy nincs ablak, de kit érdekel éjszaka. Lényeg, hogy csak pici böröndöt lehet bevinni.

Eléggé röhögve távoztunk. :-)

KARÁCSONYI BULI

Decemberben igazából más nem is nagyon történt, a pávakörél volt még karácsonyi buli, ott sokat dolgoztam, segítettem, dekoráltam, sütöttem és a végén nagyon jól sikerült. Emlékszem a tavalyi bulira, hááát, nem bégettem a színpadon jelentem! :-))) Elég normális müsor volt, a Diótörö került bemutatásra, na nem elöadásra, csak mesélés volt zongoraszóval, meg képek kivetítve, aranyos volt, jó volt.

Ilyen szép lett a terem:

Ja igen, meg itthon is volt karácsonyi buli, még mielött mindenki hazautazott volna, meghívtuk mi is a magyar csapatot, jókat föztem, ettünk-ittunk, jól éreztük magunkat.

Aztán jött az igazi Karácsony. Hazamentünk, mint mentünk, repültünk! Hosszú volt, fárasztó volt, de megérte. Sajnos nagyon rövid volt ez a két hét, de akkor is jó volt. Igazi, fenyöillatú Karácsony, család, szuper szilveszteri buli, újévi csobbanás Szigligeten, legalább 3 kilót híztam is, de még ezt is szerettem. A baj csak annyi volt, hogy sajnos tényleg csúnyán elkapott valami nyavaja és még mindig nem vagyok százas, de persze már jól vagyok. Több, mint 3 hete tart fogva a 7 fejü vájrusz, és ez sajnos rányomta bélyegét a hangulatomra. Pedig most nem olyan szívösszeszorított állapotban jöttem vissza, hanem teljes rutinnal, ismert helyre. Ráadásul a visszaúton kiderült, hogy a repülönket túlfoglalták, így kerestek önként jelentkezöket, akiknek nem annyira sürgös visszajönni. Jelentkeztünk. Így pár órával késöbb értünk ide Münchenen keresztül, viszont fejenként 600 eurós kártérítést kaptunk és ANA-val repültünk, ami elég jó. És végre elöször aludni is tudtam pár órát, ami lehet a betegségböl adódott...

2014

Amióta visszajöttünk, csak egyszer tudtam kimozdulni, az újévi bulira (Pávakör), szegény Izát is magammal vittem, mert valami igen drága és tradicionális müsort hoztak nekünk a japánjaink. A Kabuki színház zenei kísérete érkezett. Hát mit mondjak... Pikuláztak, doboltak, óbégattak. 

Elöször ugye jön a röhögéskényszer. Hogy ezt most tök komolyan gondolják. Láttam szegény Izán is,hogy nagyon küzd. Aztán egy idö után azt szoktam észrevenni magamon, hogy figyelek. Figyelem, hogyan veszi kézbe a hangszert, milyen mozdulatokkal helyezi vissza földre. Melyik ujjával hányszor és milyen erövel püföli a dobot. Aztán észreveszek szabályosságokat. Ha az egyik dobos azt mondja hoooo, akkor a másik joooo-val felel neki. Aztán megfigyeltem, hogy az egyik énekesnönek szabályos stoptábla alakú a feje. Aztán jön az apátia, nekem már minden mindegy alapon. És amikor ezeken túl vagyok, akkor kezdödik a relaxálás. Nézek ki a fejemböl és azt veszem észre, hogy hirtelen vége az egésznek, pedig még csak most kezdtem belejönni és élvezni! naaaaa, ne hagyjátok abba! de hiába, virágcsokor, integetés, kisurranás. :-( 

De a büfé az megvigasztalt.

Ló éve van mellesleg:

Na, akkor ennyit mára, egész megéheztem a látványtól, megyek eszem valamit.