Na akkor folytassuk, ne maradjon ki semmi!
Mi egyébként vámpír családnak öltöztünk. A képeket azért merem felrakni ide, mert a kutya nem ismer meg rajta minket. :-)))
Na és egy kép a csapat többi tagjáról is:
Szóval volt móka meg kacagás. :-)))
Az azutáni hétvégén egy kis parkba mentünk (Yushimatenjin), ahol már virágoztak az elsö, korai cseresznyefák, ez itt volt Tokióban, eszméletlen mennyiségü ember, hétvégén kész örület egyébként, de legalább láttunk megint egy esküvöt.
Ugye milyen kis cukik? Szegényeket benyomták egy fa alá, hülyén bazsajogtak, söt még egymásra is kellett mosolyogniuk, komolyan tökre sajnáltam öket. Ez egyébként a tradicionális esküvöi viselet shinto szertartás szerint. Ja és mondjuk ilyen magas srácot sem lehet találni minden sarkon. :-)
A viseletekkel kapcsolatban pedig pont a Pávakörnek volt egy elég érdekes rendezvénye, ahol is bemutatták, hogyan kell felvenni egy kimonót, elmagyarázták, hogy melyik anyag, szín mint jelent, elég bonyolult különben. A kimonó felöltése külön tudomány, melyre erre szakosodott amolyan müvész-tanár félék tanítják meg az embereket. Annyira bonyolult volt nekem elsö hallásra, hogy csak kevés dolgot tudtam megjegyezni belöle. Az egyik az, hogy a nagyon hosszú ujjú kimonókat, de tényleg, szinte a földig lelóg, csak fiatal, és még nem házas leánykák/ifjú hölgyek hordhatják. A másik, hogy miután férjhez adták a szerencsétlen leányt, utána felveheti a fekete alapon enyhén mintás kimonót. Nesze neked! Aztán minden kimonón rajta van a család címere. Ez itt olyan természetes, mint nekünk az ajtón a névtábla. Aztán az anyaggal kapcsolatosan is magyaráztak, hogy nem mindegy milyen eljárással színezik.Vagy már eleve a szálakat színezik és abból szönek/fonnak bele mintákat vagy csak az anyagot és arra festenek. Szóval millió fajtájú és féle kimonó létezik, nem olcsó mulatság, és persze ma már megjelentek a divatos változatok is, láttam már farmer kimonót is. Nekem egyébként nagyon tetszik, mint viselet, szerintem irtó elegáns és szép. Mondjuk azért szívesen nem lennék benne napokon keresztül ... :-)
Szóval a Pávakör is meghívott egy ilyen tanárfélét, aki szakszerüen bemutatott mindent. Na és a lényeg az volt, hogy hozott magával csodálatos kimonókat és egy, az Edo korszakból származó kabátfélét, amit rávesznek a kimonóra, amikor hideg van. Pl. télen. Na és ezt a csodálatos cuccot én vehettem fel és mutathattam be a színpadon! Azért a kabátka testvérek közt is legalább 300 éves, de esküszöm, legalább 15 évet letagadhatna, olyan jól tartja magát! :-)))
A képen én vagyok hátulról, kék a cucc. A másik nöci kimonója is gyönyörü.
Március 15. alkalmából idén is volt fogadás a magyar nagykövetségen. Hát azért az idén sokkal kellemesebb volt ott lenni, mint tavaly, amikor is nem ismertem senkit. Az idén már csapatostul mentünk, söt Mancikánk pont aznap estére hívta meg hozzánk ittalvós bulira az egyik barátnöjét, így vittem öt is. A kiscsaj félig japán, de remekül szórakozott, evett-ivott, és még magyar dalokat is hajlandó volt megtanulni. Jó sokan voltunk egyébként, rengeteg az ösztöndíjas diák. A követség kitett magáért, rövidke kis beszéd, köze nem volt márc. 15-höz (pont úgy, mint tavaly), aztán csodálatos büfé, a megszokott ízekkel, finomságokkal. Semmi müanyag tányér, kizárólag Zsolnay és Herendi cucc, rendes evöeszközök, szóval fáintos volt.
Yakusiike park
Március közepén már olyan meleg volt, hogy a bátrabbak, mint pl. Mancikánk már rövid újjú pólóban száguldozott a napon. Így aztán a hétvégére sürgösen ki kellett találnom valamit, hogy a becsavarodás veszélyét minimalizáljuk. Kinéztem egy helyet, ahol állítólag mókusok is vannak, gondoltam, ez jó lesz, a gyereknek mindegy, csak állat legyen, amihez relativ közel is kerülhet. Ide most csak hármasban mentünk, néha szükség van arra is, hogy magunkban legyünk. A szokásos kb. 1 órás vonatozás után kiderült, hogy busz is kell, aminek a megállóját megint csak kalandosan és sok-sok segitséggel találtuk meg, de meglett! Az a helyzet, hogy Tokióban is ritkán és relativ szarul, de Tokión kivül aztán szinte senki és sehogy nem beszél angolul. Hát igy nem könnyü, de már valamit megértek a japán gajdolásból, legalább azt, hogy jobbra meg balra, hát ilyen alap dolgokat.
Végül elérkeztünk egy gyönyörü és hatalmas parkba, ahol mindenféle fa virágzott, ott sétáltunk egy hatalmasat és gyönyörködtünk, beszippantva a tavasz elsö fuvallatát, a virágillatot, melegítettük a hátunkat, az arcunkat a napon, ittunk egy bün rossz automatából való kávét, és megállapítottuk, hogy a tavasz szép az idén is.
Virágzó fák.
Az öregek csöre töltött fényképezögépekkel :-)))
Na és aztán jött a lényeg! Az út mások oldalán voltak ugyanis a mókuskák. Külön mókus park van ott kérem, a parkot pedig fogyatékkal élö emberek vezetik és látják el. Sok helyen találkozik az ember ilyennel, a fogyatékos embereket is befogják olyan munkákra, melyet el tudnak látni, így ök is fontosnak érezhetik magukat. Persze van velük mindig valaki, aki vigyáz rájuk, és szerintem ez egy elég pozitív kezdeményezés.
A mókus park jó nagy területen helyezkedik el, az egész hálóval fedett, nehogy a kányák, héják és sasok ingyenkonyhának tekintsék. A mókusok szelídek, esznek az ember kezéböl, és szerfelett jóltápláltak. Olyan kis hengertestüek...Vén szamár létemre diadalittasan közöltem a családdal a tényt, miszerint sikerült megetetnem egy elvetemült mókust. :-) A mókuskáknak lehet adakozni kis házikókat, színesre lehet öket festeni (mármint a házakat), és lehet hinni benne, hogy a mókus nagy szeretettel és jóindulattal fog ezek után viseltetni az irányunkban.
Ugye milyen cuki?
Takao san
A mókuskákat követö hétvégén Izáék kitalálták, hogy menjünk fel a Takao san-ra, ami Tokió egyik "házi hegye", mert jó az idö és hejj, ne üljünk itthon. (a japánok minden hegyet san-oznak, így fejezvén ki tiszteletüket) Mi már megmásztuk ezt a hegyecskét egy évvel ezelött, ott voltak a majmok a tetején és lefelé annyi lépcsöt másztunk meg, hogy az emlékre is fájni kezdett a vádlim. De lefelé van egy csomó más út is, nem a lépcsösön fogunk lejönni, jött az ígéret. Ám legyen, mentünk szépen. Felfelé két lehetöség van, ill. három. Az elsöt, hogy gyalog-galoppban menjünk fel, ajánlom kapásból elvetni. A második, amit mi már kipróbáltunk, a kötélfelvonós kiskocsi. Az nem egy rossz módszer. A harmadik pedig, amit ezennel választottunk, az a síliftekre igen hasonló lebegös feljutás.
Fent aztán megint meglestük a majmokat, ugyanolyan eszetlenek voltak, mint tavaly...
Viszont ezúttal, a tavalyi kirándulással ellenetben, a kilátóról tényleg lehetett látni a Fuji san-t, olyan mázlink volt, szép, tiszta idövel örvendeztetett meg az a hétvége.
Így aztán örültünk, meg piknikeztünk is.
Késöbb azon gondolkodtunk, hogy lassan el kellene indulni lefelé, ha már ilyen szépen kinéztük az ösvénykét. Felszedtük a sátorfákat és elindultunk a hatos számú úton. Az út különben nagyon szép volt, eltekintve attól, hogy egy patakmederben húzódott és néhol a hegyi zergék ügyességével kellett átjutnunk bizonyos részeken. Nem beszélve arról, hogy fent a hegy nyomokban havat is tartalmazott, ami buzgó olvadásnak indult a tavaszi napsugarak hatására.
Mikor már egy csomót haladtunk lefelé és úgy gondoltuk, hogy mindjárt leérünk, egyik kanyarban megálltunk szusszani és felfedeztünk egy táblát, mely a helyi élölényeket hivatott bemutatni. Kicsit tippelgettünk, hogy vadló vagy vaddisznó-e az állat, de a nevéböl kiderült, hogy inkább vaddisznó.
Na de az ábra mellett ott van az ösvény, amin haladtunk, és akkor még a pirossal jelzett pontnál voltunk csak. Kicsit megijedtünk, hogy esetleg ránk sötétedhet és a vadlónyi nagyságú vaddisznók megjelenhetnek, megfagyunk, éhen döglünk, stb... Gyorsabb tempóra kapcsoltunk, aminek az lett az örvendetes eredménye, hogy idöben leértünk, alig álltunk meg a lábunkon, a gyerekek veszett ordítása kísérte útunkat és pont úgy néztünk ki, mint a vaddisznók dagonyázás után. Kiderült, hogy csupán 11 km -t kellett megtennünk lefelé a patakmederben. Persze aztán jól megveregettük a vállunkat, hogy megint milyen frankók voltunk, meg a magyar virtus ugyebár, be is kávéztunk rondán a nagy sietségre, itthon meg bedöltünk az ágyba és másnap délig ájultan aludtunk.
Yokosuka/Hemi
Március végére a Pávaköröm tagjai olyannyira elbízták magukat, hogy beiktattak egy cseresznyevirágzást megfigyelö rövid kis túrát. Persze a virágzást pontosan nyomon lehet követni a tévében meg az összes médiában, mégis pontosan két nappal elöbb voltunk ott, mint ahogy a fák kivirágoztak volna. Hát nem mindig jön össze... de azért szép volt.
Azért volt pár korán kelö egyed! :-)
A végén a kikötöben napozgattunk kicsit, aztán ahogy néztem, néztem, rájöttem, hogy hopp, hiszen ez pont úgy néz ki, mit egy tengeralattjáró...
Na de a hónap legszebb és legjobb kirándulása Kamakura-ba vezetett.
Nem, mintha itt nem lettünk volna már, söt ugye Mancika sulijával is jártunk ott, de ez a Kamakura tényleg isteni hely. Nem csak azért, mert lépten-nyomon valami kis templomba botlik az ember (ezért is hívják a kelet Kiotójának), hanem a fekvése miatt is. Ment az egész csapat megint, bevettük Kamakurát, piknikeztünk, hegyet másztunk, vonatoztunk, gyerekeket kergettünk, ami kell. A tengerpartot kihagytuk, okulván a tavalyi esetböl, nem akartunk megint méregdrága legginseket venni.
A legjobban egyébként egy kis bambuszerdö ragadott meg, abban is van egy kis templom persze, ezt még nem láttam. Meg van egy picike kis zen kert is, ami legközelebb tényleg csak Kiotóban van.
De szerintem beszéljenek a képek! A cseresznyefák már bontogatják szirmaikat...
Indulás fel a hegyre!
Zen részlet.
Bambuszok.
Egy-egy kirándulás után mindig hullák vagyunk, meg öszintén szólva már rettenetesen utálom az odavonatozást, mégis minden alkalommal annyira feltöltödöm ezektöl a helyektöl, hogy az szinte hihetetlen.
Pár napra rá aztán teljes egészében kivirultak a cseresznyefák, de jött egy alattomos és naaagy esö, aztán annyi is volt a csodának... szerencse, hogy azért nem maradtunk le róla teljes egészében, de tény, hogy tavaly tovább tartott. Viszont ez már mind mind áprilisban történt, és arra ma már nincs eröm.
