Ez életem elsö blogja, biztos sokat fogok bénázni, de ez van. Azért hoztam létre ezt a blogot, hogy az "otthoniaknak" ne kelljen mindent 50-szer leírnom.
Történt ugyanis, hogy kedvenc férjemet elhelyezték Tokióba, és felmerült a kérdés, hogy maradunk-e, jövünk-e véle egyszem gyermekünkkel. Jöttünk. Nehéz szívvel ugyan, mert Bécsben, ahol immár 22 évet lehúztam, felettébb jól éreztük magunkat. Megvolt mindenünk, bejáratott, kényelmes életünk, lakás, munkahely, a gyereknek iskola, hétvégenként meg ugye a Balaton, semmivel össze nem téveszthetö, ránk gyakorolt kedvezö hatásával. Nem beszélve a szülök, rokonok közelségéröl, ami inkább elönyös, mint hátrányos. Volt. Eddig. Szóval nem volt könnyü ezt így, ebben a formában meglépni, nagyon sok mindent fel kellett adnunk, föleg nekem, de fö a családi egység. Sokan megkérdezték tölem, hogy biztos vagyok-e abban, hogy a férjem valóban az a férfi, akiért érdemes a világ másik felére költöznöm. Lehet, hogy nem, de Vele mindenképp érdemes. Nem akarok eltávolodni, elhidegedni töle, szeretném, ha látná a gyerekünket majd minden nap, és föleg nem akarok egyedül bírkózni a hétköznapok gondjaival, végtére ezt a családot ketten akartuk, ketten hoztuk létre, 16 évet nem lehet csak úgy kitörölni. Na de ki is akarná ezt? :-)
Múlt hét szombaton aztán eljött a nap, amikor kislánykámmal felültünk a repcsire és 11 óra rövidke repülés után (no alvás persze) Naritán végre felhangzott az "apa, apa, megjöttünk, itt , itt vagyunk!!!!" Annyira fosok mostanában a repülön, eddig soha nem volt rajtam pánik vagy még hasonló sem, mióta azonban anyuka lettem (lassan 9 éve) , valahogy rámesett a felelösség vagy mi a bánat, mert erösen szugerálnom kell magamnak turbulencia esetén, hogy áááááá, ez csak a tapolcai busz alattam, ami zötykölödik Hegymagas felé, ez csak a busz, meg a magyar útviszonyok ugye. Szerencsére most csak egyszer került erre sor. leszálláskor majdnem keresztet vetettem.
Apa hazahozott minket Hiroo-ba. Itt lakunk, itt a ház, amit bérelünk. Jelenleg majdnem tök üres, mert a cuccaink még egy konténerben úszkálnak valahol. Rég meg kellett volna érkeznie. De a ház jó. Nagy, tágas, szép, világos, tuti a konyha, a gépek, szóval minden. A környék is tuti. Csendes, zöld, kellemes. Csak ez az iszony höség... húú, gatyáig leizzad az ember lánya, bocs, bugyogóig, akkora a pára. Kimenni gyakorlatilag nem érdemes, kivéve, ha valaki szeret föni a saját levében. Na azért röpke 3 órás alvás után azonnal kajálni indultunk, Shibuya-ra mentünk, ott van az a nagy keresztezödés, amit minden útikönyvben lehet látni, zebra átlósan és millió ember. àlltunk a piros lámpánál, szemben meg egyre nött a tömeg, mintha valami ütközetre várnánk, belémnyilalt, hogy teatyauristen,itt most palacsinta leszek. Láss csodát, nemhogy nem tipostak le,de még véletlenül sem ért hozzám senki. Láttunk kutya-macska szaküzletet. Mert ugye leánykámnak be lett ígérve egy macsek. Szentséges Szüzanya, hogy ott mi volt! Szegény kis macsekok meg kutyerákok, icipici kirakati zárkából lestek kifelé, annyira sajnálnivalóan, és olyan hihetetlen sovány,pici méretben, hogy az ember szíve összeszorul. Hozzájuk képest a balatoni szomszéd bernie pásztor kutyája egy godzilla! MAncika (a lányom), javasolta, hogy azonnal szabadítsuk ki mindet! Kesztyüvel nyúltak hozzájuk, brrr. Aztán amikor megláttam az árukat, akkorára kerekedett a szemem, mint egy kistányér. oltással, chippel, tokkal-vonóval 900 és 1300 euró körül mozgott az áruk. Nagy valószinüség szerint nem veszünk ott állatot.
Ettünk viszont olyan isteni sushit, hogy pont úgy nyalogattam a szájam szélét, mint egy ezereurós macska.
Másnap elmentünk a suliba. Deutsche Schule Yokohama. Csak hogy Mancikánknak ne kelljen újabb nyelvvel megszenvednie mindjárt induláskor. A suli nagyon szép, hatalmas úszómedansziéval, isteni sportpályákkal, könyvtárral, menzával. Tuti, csak lestünk. Mindenki rendkivül rendes, kedves és kifejezetten barátságos volt velünk, ami nekünk egyszer ugye nagyon jól estett, másrészt meg az osztrák "brutalitás" után nagyon kellemesen érintett. (jól van na, vannak az osztrákok között is nagyon kedves emberek, csak nagyítóval kell keresni) Suli kipipa. Este megint meg kellett tekinteni a macskákat, így aztán újra elmentünk Shibuya-ra, betévedtünk egy üzletbe, ahol cska fiatal (gondolom tini) csajok vásároltak, eszméletlen felhozatal volt. Mivel Mancikának pisilnie kellett, bementünk a mellékhelyiségbe, ahol menten azt hittem, hogy valami Japan´s next Topmodel forgatásra érkeztünk. A fal egyik felén a kézmosók, amásikon hatalmas tükör, elötte polc, ahol legalább 15-20 csajszi sminkelt, pámpillázkodott, csak úgy ragadtak a müszempillák, készültek a porcelánpofikák, lánykám szájtátva bámulta. Tudom, hogy ezerrel állt volna be közéjük, de több évet, mint centit kell még várnia ezzel. A nöcik különben nagyon szépek, mint egy baba némelyik, rettentöen ápoltak, szépen öltöznek. De 100-ból max. 2, akinek nem görbe a lába. Szegénykék, mintha a lovat lötték volna ki alóluk... Viszont a pasi helyzet elkeserítö nekünk, európai nöknek. Legalábbis nekem, mert én autóból is a nagy, erös németet szeretem a pici, kompakt japánnal szemben. Nem az a baj, hogy rondák lennének, meg még van köztük tényleg magas is, csak valahogy nem sugárzik belölük a férfiasság. Nagyon nem. Esküszöm, ha látok egy pasit, akiben érzek némi férfias kisugárzást, lefényképezem, bekeretezem és ráírom, hogy rara avis. De nem adom fel, elvégre még egy hete sem vagyok itt. :-)
Kedden megjöttek a szekusok. Beszerelték, ill. bekötötték a biztonsági rendszert a házba. Hatszor elnézést kértek, hogy zavarni fognak egy egész órán keresztül, cipöböl már a bejárat elött könnyedén kiugrottak, a biciklijüket meg centire egymás mellé állították az autóbeállóban. (autónk nincs, nem is tudom, hogy lesz-e, érdemes-e) Fúrtak egy lyukat a falba, a lyuk alá zacskót ragasztottak, egy porszem sem esett le a földre. Ezek után "Hajabusafogaszar" elmagyarázta a rendszer müködését tört angolsággal, néha megkérdezett valamit a másik Furaszakitól, minek után megegyeztünk abban, hogy a biztonsági rendszert nagyon ritkán fogjuk használni. :-))))) Tényleg nagyon szar a foguk. A fiataloknak általában nem, de minél idösebbek, annál jobban közelítenek, majd elérik a dunakavics állpotot fogazatilag.
Keddre már kétségbe estem, hogy éhen fogunk dögleni. A közelünkben vannak kisebb boltok, kombinik, ahol alap dolgokat lehet venni. Ok, a kenyeret felismertem, de mást nem. A röpke "leszaladok a boltba", kemeny program, legalább egy óra. Aztán van egy nemzetközi bolt is a német nagykövetség mellett, ami ok, csak az áraktól lehet így elsöre sírógörcsöt kapni. Vagy röhögöt. Én az utóbbi mellett döntöttem, mikor egy sovány, nyúzott csirke kb. 26 euró. (nem ám a dögös tanyasi!) megy egy fürt szölö 10 euró. Azóta már kiokosítottam magam, a következö projekt az ajánlott boltok, üzletek feltérképezése lesz. Sikerült olaj helyett ecetet kiválasztanom, kiderült, hogy két napig a mosógépben folttisztítóval mostam (különben szép lett minden). De már vettem sonkát, körömlakklemosót, kukát, vajat és nem haltunk éhen. palacsintát is sütöttem már, a liszt kiváló.
Szerdán elkezdödött az iskola. Elsö nap elmentem MAncikával, felkéretöztem az iskolabuszra.A megállóban beszélgettem egy kedves apukával, majd belibbent egy bentley (így írják?) meg egy jaguár soförrel, hozták a gyermekeket a buszra.....Körülnéztem, hogy tényleg jó helyen vagyok-e. Kerek 50 perc az út, de ezt Bécsben is simán össze lehet hozni. Míg Mancikámat beedzették a suliban (mellérendeltek egy kislányt, hogy vezetgesse, mutogasson meg mindent), én a könyvtárban pletykáltam az új szülökkel meg a személyzettel. Vettem egy könyvet, ami csupa hasznos infót tartalmaz kezdöknek, képpel, szöveggel. (így jöttem rá, hogy folttisztítóval mosok) Szegény Kacatom azért visszasírja a régi suliját, a barátnöit, de megpróbál nagyon beilleszkedni. Herr Böttcher az oszalyfönök, persze kapcsiból mindenki Brötchen-nek hívja, hehe. Nincs tegezés, mint Bécsben, szépen magázzák a tanárokat, fel is tünt nekem, míg a könyvtárban csücsültem, hogy milyen illedelmes, jólnevelt gyerekek jönnek be. Köszönnek, tudják mondani, hogy köszönöm, kérem. Még a nagy laklik is. Nem ordítoznak, nincs üvöltözés.
Tegnap már egyedül ment a picilányom a busszal, míg integetett, tartottam magam, aztán bögtem egy sort. Olyan hihetetlen, hogy Tokióban vagyunk, a gyerekem egyedül jár itt iskolába, nekem még mindig nyaralásos állapotok vannak, csak rosszabb, mert egy üres házban kempingezünk, hotel helyett. Egyelöre nem érzem magam valami fényesen, a honvágy még nem gyötör ugyan, mert annyi a felfedeznivaló, de voltam ennél sokkal jobban is. Egyelöre nem vagyok igazán mobil, mert a metró kissé kesze-kusza, de majd eröt veszek magamon, itthon nem ülhetek végtére is. Ráadásul az egyik klíma a folyosón tegnap kiköpött egy nagy tócsára való vizet, azóta nem mertem bekapcsolni. tulajnéni a szomszédban lakik, majd este bemegyek hozzá. ja, meg még valami! Elsö nap feltünt, hogy sarokköszörü müködik a kertünkben. (!) Kiedrült, hogy hatalmas kabócák vannak mindenhol, ahol van valami zöld (pl. a mellettünk lévö parkban), ezek adják ezt az iszonyatos hangot. De ne valami kellemes, nyár esti cicegésre gondoljon senki, áááá, mondom, sarokköszörü. A parkban akkora cirkuszt rendeznek, hogy nem lehet beszélgetni. ès akkorák, mint egy kisebb madár. Egyébiránt valszeg ártalmatlanok, mert a gyerekek is kézzel fogdossák öket. ha kicsit belejövök a rendszerbe, teszek fel képeket is illusztráció céljából, de itt még nem tartok, lenni szöke.... :-)
Ennyi egyelöre, majd folytatom.
