Bécs-Tokyo

Nem tudom hová tenni a dolgot, eccerüen nem tudom, így közkinccsé teszem a friss élményt. :-) 

Szóval az van, hogy néha szoktam megosztani képeket egy bizonyos közösségi oldalon, (lehet találgatni), mert sokan kérik, hogy na de legalább hadd lássanak is valamit. Ez eddig teljesen oké, én is szeretem nézegetni az ismeröseim, barátaim felvételeit, meg értesülni újdonságokról, stb... azon kívül ugye az élmény annál nagyobb és jobb, minél több emberrel oszthatod meg. 

Na most akkor felbukkan a majdnem semmiböl egy kedves ismerös a képeim láttán, és aszongya nekem, hogy igen aggódik értünk. Így 15-20 év után egyszercsak aggódik. Azt is gondolhatná az ember, hogy milyen kedves töle, mégis van szív az emberekben, stb...  a szüleink is aggódnak pl., bár mondjuk nekik ez munkaköri kötelességük. Aztán kifejtette, hogy azért aggódik, mert mi szegények hogy is bírjuk ki ezek között az undorító népek között, egy atomkatasztrófa után. Meg hogy jól meggondoltuk-e, meg szegény gyerekünk ugye. Meg hogy ö ezt soha a büdös életben nem tudná megszokni, soha ide a lábát be nem tenné, stb..  Jól van, hát nem kötelezö, mindenki éljen úgy, ahogyan az neki megfelel, vagy éppen a legjobb. Ha a Himalája tetején, akkor ott, ha egy világvárosban, akkor meg ott. Szerintem ezt mindenki döntse el maga, nem? Válaszoltam neki, hogy egyrészt szabad akaratból jöttünk, másrészt meg soha nem tudhatja, hogy mit hoz az élet, én sem gondoltam volna, hogy itt kötünk ki. Meggondoltuk-e? Ááááá, nyilván nem vagyunk felnött emberek és csak úgy jöttünk vakon a nagyvilágba. Ha nekem egy ismerösöm, barátom történetesen a Gangesz partjára vinné lakni a gyerekeit, valószínüleg azért azt gondolnám, hogy biztosan megvan rá az oka és nem pillanatnyi elmebaj vezérelte. Nyilván hosszasan mérlegelt, nyilván telerakta a képzeletbeli mérleg mindkét serpenyöjét, és nyilván nagyon szereti a gyerekeit, és ebböl kifolyólag nem akar nekik rosszat, nem teszi ki öket veszélynek, stb. Vagy legalábbis extra veszélynek nem. A világ veszélyes hely, ezen nem lehet segíteni. Faluban is felöklelhet egy bika, oszt szevasz.

Igen, persze, az emberben ott van, hogy jajj, födrengés, jajj Fukushima, jajj, ez meg az. De nem lehet félelemben, rettegve élni! Persze, hogy odafigyelek, hogy a kaja, amit veszek, melyik prefektúrából való, és nem viszem kirándulni a gyereket Fukushima közelébe. Egyébiránt meg tökéletesen megbízom abban, amit a Férj mond, ha ö azt mondja, hogy anyukám ez itt oké, akkor anyukám relaxál.

Na, meg miért lennének az emberek undorítóak? Nem is volt még itt, nem is látott élö japánt közelröl. Büdösek, aszongya. Hát nem azok! Söt, egyaltalán semmi szaguk és illatuk sincs. Fel is tünt nekem, hogy a metróban soha nem érzem senki parfümjét, arcvízét, (egyébként a kozmetikumok is nagyon decens, szerény illatot árasztanak csak). Senkin nem éreztem még izzadtságszagot, sem hal-, sem kacsaszagot. Olyan levegö szaguk van. Ilyenkor eszembe jut a bécsi metró reggel, amikor érzed, hogy ez fokhagymás kóbászt evett reggelire, az amott legalább 2 napja nem mosta ki a seggét, annak meg undorító ágy szaga van.. igen, ilyen is van.

Szerinte 12 éves meztelen gyerekekröl legálisan szórólapokat terjesztenek. (!) Soha nem találkoztam ilyesmivel. Söt, 20 éves kor alatt tilos még a dohányzás is. Van egy rakat gyerek és ifjúságvédelmi törvény, de illegális dolgok sajnos mindenhol vannak. Jó, hát az ember tényleg hall a japán, föleg férfiak fura szokásairól, vannak perverzek is nyilván (hol nincsenek?), meg tényleg én magam is láttam, hogy a vonatban a mellettem ülö fickó képregényében kizárólag hatalmasra felpumpált mellü meztelen és arc nélküli csajok voltak. De miért érdekeljen ez engem? Amig nem bánt? Mi károm van nekem ebböl? Nekem aztán teljesen nyóc, hogy a pasi otthon kivel vagy mivel és hogyan kufircol. Szerencsére nem óhajtok itt férjhezmenni egy japánhoz. (meg amúgy sem)

Meg aszongya, hogy milyen borzaszto, hogy ajándékot "kell" vinni mindenhová. Most ebben mi a borzasztó?  Ha meghívnak, én mindig viszek magammal valami apróságot, különben is, soha nem éreztem ezt valami kötelezö rossznak. Máskor meg én kapok. Néha tényleg apró, kis semmire sem való apróságok, de édes istenem, nem azt nézzük ilyenkor, hanem a jószándékot, figyelmességet, nem?! Különben is van erre egy igen szép cseh közmondás, miszerint "szuvenyír nyihaha nye kukucska protko!"

Meg mesélte, hogy egy banketten a menedzserek fött tojást dugtak egy kolléganö lába közé. Mondjuk ez tényleg durva, de most ez valóban azt jelenti, hogy minden japán férfi tojást fog dugni a lábad közé? Egyrészt, amikor isznak, akkor nagyon gyorsan és nagyon vidámra isszák magukat, a gátlásokat, mint egy rossz cipöt, elegánsan ledobják magukról. Ez igaz, de nem kell részeg pasikkal mulatozni. Másrészt viszont tudok másik példát, magyar példa: orvostanhallgható fiúk boncolás után eldugták az alany nemi szervét az egyik kiscsaj köpenyének a zsebébe. Poénból. Most akkor minden magyar orvos egy perverz állat? Egyébként a kiscsaj rendelkezett némi humorérzékkel, mert mikor észrevette, meglengette, és megkérdezte, hogy fiúk, melyikötök vesztette el?! :-)))

Visszatérve, igen, vannak furcsaságok, vannak érdekességek és vannak viszolygást keltö dolgok is. De nagyon sokszor ezek a dolgok a kulturájuk részét képezik, amin nem kell kiakadni, meg ítélkezni felette.  Akinek nem tetszik, ne  menjen oda! (Én sem megyek kannibálok közé.) Utánaolvastam pl. a fogazatuknak is. Mint már írtam, nagyon szar a fogazatuk. Európai szemmel!  A vidám fogpasztareklámos fehér fogsor relativ késön kezdett divatba jönni. Régen a gésák feketére festették a fogukat. Valszeg a fehérre sminkelt arcban igen sárgának hathatott a fogsoruk. .-) A csámpás, ferde fog volt az igazán szexi, föleg ha még egymásra is nöttek!

Szóval én most nem akarok Japánnak reklámot csinálni, félreértés ne essék, de nem is úgy jöttem ide, hogy a kákán is csomót keresek, meg azéris rosszul fogom érezni magam. (Majd hülye lennék!) Természetesen mindenkinek lehet és remélhetöleg van is véleménye dolgokról, mindenki tegyen és éljen belátása szerint, de elöítélkezni, csak mer jó... furcsa mindenesetre. Sajnos amig valaki a saját börén nem tapasztal meg valamit, csak a hallottakra, olvasott dolgokra támaszkodik, ami oké, csak tudni kell, hogy az emberek hajlamosak az extrém és furcsa dolgokat kiragadni. Mert ugye miért is érdekelne valakit az, hogy Tanaka szan tök átlagosan fogat mos reggel, Ariel mosóport használ és megnézi a kedvenc sorozatát délután négykor minden nap. De ha Tanaka szan történetesen használt nöi bugyival alszik, az már hírértékü és jujujjj.

Na jól van, inkább fekszem én is, nem mondom meg, hogy mivel vagy kivel, hehe, nehogy a magyaroknak is rossz híre menjen a nagyvilágban! :-))))

Most mesélek a kiotói kirándulásról is egy kicsit.

Jött az öszi szünet az iskolában, itt volt az alkalom kimozdulni kicsit messzebbre. Kyoto nagyon ésszerünek tünt, így megbeszéltük apa szan kollegájával és kis családjával, hogy majd jól bérelünk egy autót, aztán huss. Igen ám, de kiderült, hogy az autóbérlésre a gatyánk is rámegy, nem beszélve a pályadíjakról és egyebekröl. Japánon belül utazgatni eszement drága mulatság. Szerencsére kaptunk egy fülest, hogy  melyik utazási irodát kell felhívni, ahol lehet foglalni csomagban kiotói utakat, sinkanzennel és normális szállással relativ olcsón. Így aztán a 2 éjszaka 3 napos utazást simán megúsztuk annyiból, amennyiböl egy 4 tagú család tisztességesen nyaral 2 hétig az Adrián. A bolondnak is megéri.

Kezdödött az egész az elökészületekkel. Itt volt mindjárt a zengötorkú nyivákoló esete. Boszit felhívtam, hogy akkor most kellene ciculit ivartalanítani, beoltani és 3 napig örizni. Boszi jött is, elvitte a macsekot, Mancika sürü könnyeket hullatott utána, mert képes volt a dög (a Boszi) egy nagytestü kutya mellé betenni a furgonba (jelzem a kutya is ketrecben volt, és épp elötte mentette ki a nöci egy tóból(?)), biztos halálra rémíti szegény kis jószágot, meg különben is hogy nézett a szemeivel, stb, stb... Mancika vigasztalása 13 órát vett igénybe.

Reggel korán kelés némi izgalommal, mert életünkben (mi lányok) elöször utazhattunk shinkanzennel. Szép kis sima feje van a vonatnak, kicsit a kacsacsörü emlösre emlékeztet, iszonyú kényelmes, olyan, mint a repülö, csak sokkal nagyobb hely van benne. Azt, hogy milyen sebességgel robog, nem igazán lehet észreveni, csak amikor az ember megpróbálja közelröl megnézni, hogy mi mellett megy el. Na az nem megy, csak sürü, szürke sávokat lehet látni. Mancika már elöre nyervogott, hogy mi a fenének kellett nekünk ezeket a "hülyéket" = francia család is elhívni magunkkal, ö ki nem állhatja a lányukat, aki egyébként ugyanannyi idös, mint a mi leánykánk, és már életükben egyszer találkoztak is. A francia kislány nem tud németül, Mancika nem tud franciául, a japán tudásuk sem igazán kielégítö még, így maradt nekik az angol, ami aztán kiderült, hogy tök mindegy, túl jól megértették egymást így is. Hulla biztos recept kezdöknek: végy egy félig lökött francia családot, egy igen lelkes magyar családot, 2 db közel 9 éves, matyóhímzésnek nem mondható szélkisasszonyt, és garantálva vagyon, hogy a kiotói utazás egész életre szóló, felejthetetlen élmény lesz.

Kyoto egyébként kb. 500 km-re van Tokyo-tól, de nagyon hamar odaértünk, reggel kilenckor már a szállodában voltunk, lepakoltuk a böröndjeinket és örömmel konstatáltuk, hogy a szálloda nem csak szép, hanem nagyon jó helyen is van. Gyerekek az unalomból kifolyólag kénytelenek voltak egymásra nézni, méregették egymást azzal a pofával, ahogy csak a 9 éves kislányok bírják lesni egymást, hogy ezt most szétszedem, lehányom, a torkának ugrom vagy... Hát lett a vagy. Kerek 5 perces terepszemle után az a felfedezés csillant meg a szemükben, hogy nini, ez se az a jókislányos fazon hálistennek, telója is van, tök menö a cucca, nem bír ülni a seggén, benne van a kehe. Ezek után egy perc sem kellett, hogy testi-lelki büntársakká fejlödjenek fel, és itt kezdödött a mi idegrendszerünk alapos tréningnek való alávetése. De ezt majd késöbb... Egyelöre még ott tartottunk, hogy örvendeztünk a két kiscsaj viharos összebarátkozásának. A mi lányunk sem egy kezes bárány, be kell vallani, de a francia kislány!  Mienk Manci meg nem bírja azt ki, hogy valaki valamiben (föleg rosszaságban) túltegyen rajta, meg kell mutatni, hogy ö is mennyire cool, és persze azonnal tisztázni kellett, hogy azé ki a fönök. Csak a miheztartás végett. Kiderült, hogy francia apuka és anyuka soha nem nevelik a kislányt, de még egy pillantásra sem méltatták egész idö alatt, a kiscsaj azt csinált, amit akart, ott maradt le, ahol akart, majd csak jön egyszer, gondolták. Végül is van benne igazság, de sajnos a kis 9 évesek agyban igen messzze vannak a felelösségteljes és biztonságos viselkedéstöl, föleg igy csomagban. Eleinte próbáltam én is átvenni a lazaságot, de amikor majdnem egy autó alá vetették magukat, akkor azt gondoltam, hogy azért ennyire nem lazáskodunk. 

Mindenesetre francia apuka úgy gondolta, hogy önként átveszi a vezérürü szerepét, ami oké is lett volna, ha tudja, hogy mit akar, hová akar eljutni és hogyan. Így viszont csak annyit vettem észre az egészböl, hogy francia apuka a csapat elött 500 méterre lobog (nem volt nehéz észrevenni, mert kb. 2 méteres), nagyjából rohadtul nem érdekelte, hogy mi történik mögötte. Eleinte a kedves férjem is azt gondolta, hogy férfiak, nök külön, de idö után rájött, hogy nem a francia apukával jött kirándulni elsösorban, hanem a családjával, másrészt meg jobb lesz, ha ö navigál, harmadszor pedig itt az ideje valami konceptet kitalálni, mert a fejvesztve futkozás egy idö után már nem mulatságos. Így aztán megegyeztünk, hogy elsö nap kelet Kyoto, második nap kimegyünk Nara-ba, harmadik nap arany pavillon, meg ami még belefér. Ezek után tök jó volt minden, eltekintve gyermekeink viselkedésétöl. Megnéztük az ezüst pavillont, amit valahogy nem sikerült befejezni, így ezüstek nyoma sincs rajta, viszont valami meseszép, gyönyörü kertben fekszik. Vagyis inkább parkban. Csodálatos, szemet-lelket gyönyörködtetöen lenyügözöek a japán kertek, hihetetlen munka és türelem van mögöttük, harmónia, nyugalom. Csodásan metszett fák, gyönyörü színek, minden apró részlet kidolgozott, itt egy kölámpás, ott egy kis fa híd, amott egy pici tó, a fák alatt moha, de az sem csak akárhogy, a tóban taposókövek, a halak dülledt szemmel és tátott szájjal várják a kaját. Nagy területeken homok, amit csodálatos alakzatokba rendeznek, mintákat húznak bele, gondolom esö után kezdik elöröl. Ez még a lányoknak is teszett, egész csöndben voltak. Kicsit fanyalogtak, hogy hol az ezüst, meg mé hívják annak, ha nincs is, de tetszett nekik, föleg a halak. 2 óra múlva kezdödött, hogy de éhesek és mikor megyünk már vissza a szállodába. Kész, indult a kajakeresés. Francia család nagyon szereti a hasikáját, jó kis pizzát kaptak a gyerekek, mi meg valami mindent bele kaját, volt a tálunkon minden, steak, bab, saláta, egyebek, nagyon jókat lehet kajálni itt Japánban, nagyon figyelnek az alapanyagok minöségére. Délután még egy másik templomot is megnéztünk, ott is volt csodás kert, na itt már a lányok egy pillanat alatt fent voltak az egyik fán, majd végigtipegtek a több száz éves mohán, nekünk meg majdnem megnyílt a föld a talpunk alatt. Magyar család felháborodottan magyarázza gyermekének, hogy ezt mégegyszer nem szeretné meglátni, francia család örömmel és lazán tudomásul veszi, hogy a dolog megoldódott. Egyébként volt velünk még egy 14 év körüli fiúgyerek is, akinek a hangját nem lehetett hallani es olyan jó volt, mit egy falat kenyér. Ezek után végigsétáltunk a filozófusok sétányán, ami egy kis csatorna parján vezet, édes, aranyos, pici kertek, szép kis házak, halacskák, virágok, apró üzletek, pecázó plüssmacik és apró termetü japán bácsikák (az egyik ki is fogott épp egy halacskát) és nyugalom, hótt nyugi ill. csak majdnem, mert az eszeveszetten föl-alá száguldó lányok miatt nem voltunk biztosak, hogy valamelyik nem esik-e majd bele a csatornába. Egyszercsak egy macskasimogató és etetö helyre értünk, legalább 30-40 macsek lakik ott szabadon és az arra sétálók és lakók etethetik és kényeztethetik a cicákat. Vannak törzsvendégek, láttam, hogy az egyik nöcinek már messziröl az ölébe ugrott egy döher nagy állat, ott aludt aztán békésen, nöcike pedig egyik kezével simogatta, a másikban újságot tartva olvasni kezdett. Nem részletezném, hogy a két kiscsaj mit rendezett ott, de szerintem a macskák azóta is a fákon ülve ugatnak a sokktól.

Kyoto különben gyönyörü. Egész  más, mint Tokyo. Annyi templom, szentély és régiség található, hogy ide tényleg legalább egy hét kell. Kyoto-t nem bombázták le az amerikaiak, mert még ök is felfogták, hogy itt olyan kincsek vannak, amik pótolhatatlanok. Szóval valami álomszép, minden várakozásomat felülmúlta. Természetesen itt is vannak modern és csilivili részek, de a város hangulata minden sarkon múltat idéz, mégis mai, szóval valami szenzációs egyveleg. Estére is beiktattunk egy templomocskát, ami egy dombon található, csodálatos kilátással, nem is egy templom, hanem templomok, szentély, erdö, kacskaringó, szerencsehozó vizek, kutak, szobrok, fák, naplemente, szinte giccsesen csodálatos. Itt már a gyermekek elérték a fáradtság azon fokozatát, amikor már csak pörögni tudnak, majd a halottak számára megkongatható harangokon a Riska tehén mezöröl való hazatértét próbálták lejátszani, alig volt ciki. Akkor hazamentünk. Megbeszéltük, hogy a vacsorát minden család maga intézni, söt a reggelit is. A szobánk kifejezetten nagy volt japán mércével, 3 jó nagy ágy volt benne, a fürdö is oké, és legnagyobb örömünkre még Jukatát is tettek az ágyunkra. Itt az jár fürdököpeny helyett. Amolyan kimono light. Mindhárman felvettük, szétröhögtük magunkat apa szan apró léptein, mivel ebben nagyokat lépni nem lehet. Mancika iszonyúan élvezte, rengeteg képet csinált. Azért megkapta az aznapi fejmosát, megígérte, hogy másnap jobb lesz. Kicsit valóban jobb is volt. De csak hangyányit.

Miután a templomokból és a gyerekek fegyelmezéséböl kezdet elegünk lenni, elhatároztuk, hogy másnap lazítás végett kimegyünk Narába. Az kb. 45 perc a helyi kisvonattal. Nara azért (is) híres és azért való gyerekeknek, mert a városkában szabadon mászkálnak az özikék. Ill. igazából ezek szarvasok, de tök picik. És van egy csodálatos fa templom, a legnagyobb bronz budhával, amit mindenképp illik megnézni. Meg érdemes is. Gyerekek rögtön felvillanyozódtak az özikesimogatás esélyétöl, így jó hangulatban értünk oda. A városka maga olyan, mint egy óriási park, tele özekkel. Marha jól néz ki az egész. És valóban. Jöttek a bambik, fürtökben lógtak, szagolgatták a hátizsákokat, a zsebekbe beletúrtak kajáért. Lehet venni neki özike kexet, vettünk is, apró hiba volt csak, mert amikor elfogyott, totál bevadultak, úgy kellett öket levakarni magunkról, meg elhessegetni. Kisebb gyerekeket meg kell védeni szabályosan. Nem bántanak ugyan, de felugrálnak, mint a kutyák és lökdösnek az orrukkal. Viszont állati szelídek, lehet öket simogatni, ölelgetni, szeretgetni, fényképezni. Beállnak, mint egy modell. Na de aztán, hogy egy kis kultúra is csepegjen, meglestük a fa templomot. Elöször nem látszik, egy óriási kapun kell bemenni, majd amikor már azt hiszed, hogy a fene megette az egészet, akkor feltárul az ember elött egy olyan lenyügözö látvány, hogy tényleg, de szabályosan leesik az álla. És koppan. Nem vicc, érdemes megpróbálni. A templom akkora, de akkora, hogy elájulsz töle, föleg, hogy az egész fa és ösrégi. Igazából 1195-ben építették, de többször  leégett, utoljára 1709-ben építettték újra, majd 1904-ben renoválták. (ezt most gyorsan megnéztem az útikönyvben). Mindenesetre kifelé jövet azzal szórakoztattam magam, hogy elnéztem a belépö emberek pofázmányát, amikor leesik az álluk. Az amerikai turisták szájából kiesett a rágó. A japán turisták hangos oóóo-zással és hajlongással küzdötték le feltörö érzéseiket. Francia család kurjantott egyet, mint mikor a béka csuklik. Magyar család halkan megjegyezte kistányérnyira nyílt szemekkel, hogy  "asssztaqrva", nem nem kislányom, azt mondtam, hogy azta, mekkora! Bent aztán megnéztük a Big Budhát, hát az is óriásira nött tényleg, a markában simán játszhattunk volna bújócskát, de isten örizz, hogy ennek a gondolatnak még csak suttogásnyi hangot is adjon valaki, ha a két említett leányzó a közelben van! Voltak bent is érdekes dolgok, pl. át kellett mászni egy fa törzsén, hogy szerencséd legyen, meg teljesüljön, amit kérsz. A japánok elképesztöek ilyen téren, akármiylen dagi, öreg, csúzos és falábú is volt az illetö, átmászott a likon, igaz, hogy öten húzták kifelé. Mancika szemlélte egy darabig a dolgot, majd egy vállrándítással átbújt, mint egy karcsú, balatoni vizisikló, hogy ugyan, ez is valami, mire a közöség hangos tapsolással ünnepelte meg a mutatványt.

Ebédet a helyi parkban ettünk, ahol (biztos a tiszteletünkre) sátoros ünnepet rendeztek, volt eszem-iszom, ereszd el a hajamat. Ebéd után még megtekintettünk az özek kiséretében pár híres pagodát, aztán fáradtan hazaiszkoltunk. Este viszont a magyar Gabi szólt(akik szintén a városban voltak, csak másik szállodában), hogy menjünk el velük Gionba, ott van egy színház, ahol direkte a turistáknak tartanak egy 1 órás bemutatót, azaz minden nagyon japán dologból láthatunk kb. 10 percet. Taxiba nyomtuk magunkat és elvágtattunk a színházba, 2 percet késtünk. Marha érdekes volt. 10 perc teaceremónia, 10 perc ikebana, 10 perc shamiszen, 10 perc sárkánytánc. Egyik oldalamon a Férj replikázott, hogy teatyavilág hová hoztál, a másik oldalamon Mancika méltatta az elöadást. Konkrétan befogta a fülét. Megértem különben, mert a sárkánytánc arról szólt, hogy eszelösen fújtak valami hangszert, idegesitö hangja volt, és egy sárkányos cuccba öltözött táncos zoknis lábbal topogott jobbra meg balra. Nagyon ijesztö akart lenni, de rém röhejes volt.10 perc után azon gondolkodtam, hogy ki tudott kitalálni ilyen hülye koreográfiát. Aztán jött 10 perc japán humor, amin röhögnünk kellett volna, mert valami vicces darabot adtak elö. Mondjuk Mancika tényleg hahotázott, mert annyira viccesnek találta a japán nyelvet szinpadon. A végén már azon röhögtünk, hogy ö hogy röhög. Na de aztán véééégre jöttek a gésák. Táncoltak is ügyesen. Mancika itt ámult és bámult, hogy micsoda szépségesek, este próbálta is úgy billegtetni a fejét, mint a bababarcú szépségek, rezzenéstelen porcelán arccal. Meg is sértödött, hogy nem vettem neki rizsport. Az egyik gésa (ill. gésajelölt, maiko, a gésák idösebbek és érettebbek, nöiesebbek) tényleg szép volt, a másik kicsit kövérke. Na, hallgattam is Ember morgását, hogy hát hogy lehet ez, meg milyen dagi, meg kötözött sonka, meg hogy ez kinek kell, stb... pedig tényleg vannak pacákok, akik direkte erre buknak. Na a végén meg volt valami bábszinházas, ami abból állt, hogy 4 hóhér (feketébe öltözött alakok, hogy ne lehessen öket látni) kínozott egy szép babát. A baba rázkódott, ordított, haja kibomlott, annyira nyomasztó kép volt, pedig a program szerint ez egy szerelmi jelenetet akart ábrázolni. Most már megértem, hogy miért nem szerelemböl házasodnak a japánok! Tökre megkönnyebbültünk, amikor vége lett!

Ezt kiheverendö, a Gabiékkal elindultunk Gion kivilágított utcáin. Hihetelen volt! Aki olvasta az Egy gésa emlékiratai c. könyvet, az pontosan tudja, hogy milyenek ezek az utcák. Most is pont olyanok. Girbegurba falú fa házak szorosan egymás mellett, az utca olyan kis szük, hogy a kitárt karommal elértem az egyik meg a másik oldalát. Lampionok, piros lámpácskák itt-ott, éttermek, méregdrága klubbok. Ezekre a helyekre csak úgy nem is lehet bemenni, oda kérem ajánlás kell. Mindez a folyó partján, állati hangulatos. Végül betértünk egy igazi japán vendéglöbe, kuporoghattunk is a földön, de akkor is jó volt, nagyon finomakat ettünk, ittunk és igazán szép esténk volt szegény francia család nélkül.

Másnap reggel gyorsan összakaptuk a cuccainkat, leadtuk öket és még ami belefér felkiáltással újra nyakunkba kaptuk a várost. Mindenképp szerettem volna megnézni az arany pavillon-t, az ezüst testvérét, azzal a különbséggel, hogy ez elkészült. Meg is néztük. Egy tó közepén áll cölöpökön, és amikor szép az idö, a tó úgy müxik, mint egy tükör. Szép volt az idö, mázlink volt. A pavillon egyszerüen szép. Csodálatos, jóvan hát gyönyörü, lenyügözö, megismételhetetlen és egyedi. Kertje is volt, mászkáltunk is. Mivel a gyerekek megtagadták, hogy még egy templomot megnézzünk, így megtekintettük inkább egy shogun házát  belülröl (is). Az is marha érdekes volt, hogy laktak. (Anya, miért nincs bútoruk??? De hol aludtak? Hol vécéztek?) Legjobban a parketta teszett nekem, mert úgy csinálták meg, hogy minden lépésnél nyikorogjon. Szerették tudni, hogy járkál-e valaki a házban. (Ezt most a Secom nevü cég vállalja.) Szóval cipöt le, jöjjön be, nagy lakás, nagy rend, bementünk. A parketta tényleg nyikorog, de ne amolyan öreganyám falépcsöje nyekergést képzeljen el senki, hanem fülnek kellemes dallamokat. Ahogy megy az ember a parketton, úgy szinte zenét csal ki a lépteivel, nagyon jópofa. Elzenélgettem volna szívesen, de egyrészt sokan voltak, másrészt nem akartam rossz példával elöljárni, harmadszor meg fázott a lábam.

Következett egy laza mekis ebéd, majd megnéztük még azt a híres szentélyt is, aminek a kertjében állítólag 10 ezer kapu található. Ezek csodálatos, különbözö nagyságú piros-arany kapuk sürün egymás mellett, úgy néz ki, mintha az ember egy alagútban sétálna. Gyönyörü ez is. Itt történt meg az, hogy a francia apuka szokásához híven elöreszaladt, majd mindenki utána, én meg ottmaradtam a két kiscsajjal, mert azok figyelmét épp egy botsáska fényképezése kötötte le. A táskájukba is be akarták tuszkolni szuvenyirként, de nem engedtem meg nekik. Mire feleszméltem, sehun senki, természetesen az út kétfelé ágazott, és természetesen azon indultam el visszafelé a lányokkal, amit már ismertem. A többiek természetesen a másikon mentek. Mindegy, egyszercsak találkoztunk, de itt már annyi feszültség és idegesség gyült bennünk össze, hogy alig vártam, hogy hazajöjjünk. A shinkanzenen még együtt ülhettek a lányok, ki is használták az idöt rendesen!!!

Végre itthon, kidöltünk,mint a krumpliszsák, sajnos a Disneyland-re nem maradt energiánk. Elhalasztottuk tavaszra. Két napig lestünk ki a fejünkböl itthon, meg nézegettük a fényképeket. Ja, és vártuk haza a cicust. Meg is hozta a Boszorkány, volt nagy öröm! Szegény macsek hasából még mindig kilóg 2 pici kis drót, de fürge és semmi baja. Kapott óttást is, meg levágták a karmait is. Szegény gyorsan fel akart futni a mászókájára, amit idöközben persze nagyon jól megtanult, hát karmok híján úgy esett le róla, mint egy krumpliszsák. Azóta kerüli. 2 napig meg volt nyekkenve szegény lelkileg, de aztán visszaszokott ezerrel, tök hálás, hogy itthon lehet. (Mi lesz Karácsonykor? 3 hét?) Állítólag ezen a héten jön a Banya és kiszedi a derótokat.

Azóta más nem nagyon történt, ill. megvolt a magyar ebéd, sütöttem 60 palacsintát, úgy ettek a kis japán csajok, mint az örültek! Nagyon jól sikerült. Aztán tegnap meg Mancika osztálya szervezett kirándulást Kamakurában megint, oda is elmentünk, bár semmi kedvem nem volt, egész éjjel azon imádkoztam, csak essen reggel az esö. De nem esett. A gyermek kedvéért ugye mindent, elmentünk, jópofiztunk, megnéztük a sokadik templomot, aztán megint kifeküdtünk. 

Jajj, de korog a hasam, asszem ebéd lesz. :-))) Ja, erröl jut eszembe, tegnap a kiránduláson sok gyerek evett egy onigiri-nek becézett kaját, ami nem más, mint fött rizs, benne valami hal vagy alga, szójaszósz és az egész háromszög alakúra összegyúrva. Csak úgy kézzel. Aztán beleteszik folpack-ba. Mancikának lógott a nyál a szájából, így itthon este megcsináltam neki. Igaz, hogy csirkehússal, mert hal nem volt itthon, de annyira ette! Még ma tízóraira is azt vitt magával! Na? Ki kér?

Ez most nagyon zagyva lesz, de csak írom, ahogy eszembe jut, nehogy elfelejtsem.

Hül le az idö. Reggelente hálásan kuporgok a fütött wc ülökén és még alszom rajta legalább 2 percet. Nem tudom megszokni a fél hatos kelést. Amikor Ember nincs itthon, Mancika mindig bekönyörgi magát mellém éjszakára, így az éjszakai pihenésem mondhatni nem megoldott, már kétszer is elöfordult, hogy nem hallottam meg a vekkert. Volt ám olyan rohangálás, hogy csak úgy lobogott a fülünk. De! Elértük a buszt. Most már éjszaka kell füteni, nappal nem mindig. Nappal még azért van olyan 16-20 fok, csak a házak szigetelése nem ismert fogalom. Pont olyan meleg vagy hideg van bent, mint kint. Ha lekapcsoljuk a fütést, 5 percen belül kihül minden. Így nem kapcsoljuk le.:-) 

Na most a hidegre való tekintettel Mancika kitalálta, hogy nincs egy rongya, ami tényleg igaz, mert nem rongyokban jár.:-) Viszont tényleg nincs egy rongya, mert mindent kinött. Feladat: ruhabót keresés. Az ember azt hinné, hogy nem probléma, pedig nem egyszerü. Az ö korosztálya mintha nem is lenne, hasonló korú gyerekeket pl. soha nem látok sem az utcán, sem tömegközlekedni. Állandóan a suliban meg külön foglalkozásokon vannak. Este ötkor viszont megszólal minden hangosbemondóban valami babazene, amit eddig nem értettem, kiderült, azt jelenti, hogy gyerekek, szépen menjetek haza, itt a vége a bulizásnak. Ez a hangosbemondó minden utcában van, mint otthon a  falvakban lévö "karón kiabáló", csak itt nagy valószinüséggel nem azt óbégatják, hogy naposcsibe eladó, vagy hogy holnap ötkor ebóttás. Hogy mit kiáltoznak, arról fogalmam sincs, de eleinte a víz kivert, mert azt hittem földrengés, tájfun, a szemetes vagy más csapás érkezik. Visszatérve a ruhabótra, megkérdeztem az angol csoportos nöciket. Mancika ugyanis kinézett egy üzletet, (szó szerint, az iskolabusz ablakából), azt akartam megkérdezi, hogy az milyen. Hüüü, azt a fanyalgást!!! Hogy az nagyon olcsó, meg nagyon japános divat szerint készült cuccok vannak benne, meg nahát. Ajánlani tudták a Ginzában lévö Channel, Armani, Gucci és egyéb hasonló kaliberü üzleteket, a hundm-töl is fanyalogtak, a Zara a még épp elviselhetö "játszós ruha" kategóriába sorolódott. Hozzáteszem, iszonyú a márka függés és imádat. Csak márkás cuccban jár, aki valamit is ad magára, legjobb persze, ha külföldi a cucc, iszonyú pénzeket verhetnek el, és aztán a drága holmit viszik haza a 25 négyzetméteres lakásukba. Kinek mi a fontos ugyebár. A múltkor is jót röhögtem egy srácon, elöttem állt a zebránál. A gatyája ülepe a térdéig lógott, amolyan "elkering bene a f.ng egy darabig" fazon, és rá volt írva nagy bötükkel, hogy STÜSSI. Lényeg, hogy külföldiül legyen! Ha tudná, mit visel a seggén! :-)))) Mindenesetre úgy döntöttem, hogy nem feltétlenül Gucci-ban fogom járatni Mancikát. Nagyon lelkesen ellátogattunk a ki- és lenézett üzletbe. Nosztalgiám támadt. Mintha az Úttörö Áruház elevenedett volna meg japán kiadásban. :-) Vagy  a Dél-Zala vagy a Borostyán vagy a Horizont vagy a Kanizsa és még sorolhatnám. Minden városban volt egy anno. Csak ugye egész más cuccokkal van ez az itteni, pl.vannak kimonók is. Azonnal imádtuk a gyerekkel! Ö föleg azért, mert a régen vágyott és áhított denevérujjú cuccoktól csak úgy roskadoztak a polcok, én meg a feeling-ért, meg hogy minden osztály ott volt, ahol lennie kellett. Balra cipö, szemben ruha, kosztüm, férfi ing, öltöny, oldalt a bugyogók és gatyák, mellette a pizsamák, jobbra oldalt gyerekosztály, iskolaköpeny (itt egyenruha), valamint a rövidáru, majd a sikkes dolgok, nyugati cuccok, hát itt ugye a kimonók. Mancika shopping-sokkot kapott majdnem, sikoltozott az élménytöl. Nem ragozom, rondán bevásároltunk.  Az árak kb. a bécsiek, icipicit drágább talán, de nem vészes. A minöségröl majd akkor adok infót, ha lefutott a szezon. Eddig még bírják a cuccok, pedig erös az igénybevétel. :-)

Aztán volt a szülinapom, megint egyedül ünnepelhettem. Kezdem megszokni. Mondjuk most különösen jólesett az a sok email meg egyéb, amiket kaptam, de nem voltam elkenödve. Tavaly még sütöttem egy frankó tortát magamnak, de akkor kerek volt, az idén nem veszödtem. Nekem má úgyis mindegy, bár totál más szemszögböl nézem itt az öregedést. Mindenesetre gondoltam, hogy most tök szomorúnak kellene lennem, meg igazából mé is nem vagyok letörve,mint a bili füle, hogy jajj szegény én, most egyedül meg minden, de akárhogy is akartam, nem jött a depi. A biztonság kedvéért azért megettem egy fél tábla ikejás mogyoróscsokit. Jó is volt. Végül is nem mászókát kaptam, hanem közös megegyezéssel folytatom az angolt, mivel lejárt a kurzusom. Hálistennek az egész csoport így gondolta, így a megszokott idöben, a megszokott tanárral és emberekkel járok tovább. :-) Egy nöci nem folytatja csak, de ö szülni fog. Az is érdekes volt, hogy totál elkeseredve jött egyik nap, hogy basszus, mámeg megint fia lesz. A japán nök 95%-a elsöre lányt szeretne. Annyira ki volt akadva, alig lehetett megvigasztalni. Közölte, hogy nem adja fel, harmadszorra biztosra megy, azaz Amerikában elintézi, hogy tutira lánya legyen. Japánban ez nem engedélyezett. Hát ezen lehet vitakozni. De hogy durrogott az a piciny kis nö! Persze már a név is megvan, Ken Taro lesz a szegény kölök, Ken azért, hogy legyen egy nemzeközi neve is. Még azt nem tudják, hogy a japán nevét majd milyen kanji-val írják le, ugyanis az egyik variáció szerint bölcset, a másik szerint egészségeset jelent majd a neve. Mondtam, hogy én az egészséget preferálom, bölcsességet lehet tanulni. Nem mondott rá semmit, de elgondolkodott. Különben is kezdenek "csodálni", mert kiderült, hogy nem csak magyarul meg szerintük angolul tudok, hanem németül is! Kellett mondanom nekik német meg magyar mondatokat, azt a sikongatást, lúdböröztek a gyönyörüségtöl! Aztán kegyelemdöfésként bevetettem nekik a papróbujem paruszki-t. Na itt ugrották meg a cukaharát.

Aztán nem csak angolon élek szociális életet ám! Voltunk kirándulni megint Enoshimán Mancikával,  a barátnöjével, meg annak családjával. Nagyon jó volt! A pávaköröm külön reggelizést szervezett a tiszteletemre az egyik nöci házában. Úgy eltévedtem, mint állat.  Ill. nem egészen. Sajnos nem kaptam meg azt az emailt, amiben megirták, hogy melyik megállóban lesz a találkozó és majd onnan együtt odamegyünk a házhoz. Mivel utcanevek nincsenek, beírtam a google earth-be a címet, az beixelte nekem a házat, én meg elindultam. Profin oda is értem a házhoz, csak éppen a név az ajtón nem stimmelt. Német nevet kellett volna találnom, helyette Mikimoto úr és családja lakott ott. Hosszú kavargás után kiderült, hogy a ház több lakásos, és ahová én igyekszem, az  pont a másik utcáról nyílik. De azért ráment kb. egy órám és némi fölös kilométerem, mire ez kiderült. :-) A reggeli kb. egy hadseregnyi embernek is elég lett volna. Vittem egy üveg saját befözésü baracklekvárt (szigorúan saját barackból), nem akarok szerénykedni, a végén kiskanállal ették. :-))) Én pedig belekóstolhattam a tengeri herkenytük különbözö pasztákba nyomorított ízvilágába. :-) Hááát, én nem ettem a végén kiskanállal, de rendesen végigettem mindent. Visszatérve az öregedésre, megint volt egy hölgy, aki meghívott a dec. 24-én tartandó zongorakoncertjére, ugye mondanom sem kell, zongoramüvész az illetö. Sajnálatomat fejeztem ki, mármint hogy pont a Szentestét ünneplem majd kb. tízezer km-rel odébb, így a két dolog egyszerre nem lesz megoldható, de majd legközelebb és hüha. Aztán a hüha akkor ért végzetesen, mikor kiderült, hogy a hölgy, akivel kedvesen tegezödtem egyébként, 92 éves. Kilencvenkettö!!! Nem csak az, hogy hogyan néz ki, hanem maga a tény, hogy 92 éves korában koncertet ad. Annyira szépen és méltósággal öregszenek a nök! Jó, hát nyilván mázli, hogy az illetö nem beteg, nem fekszik ágyban. Gondolom ehhez hozzájárul az életmódjuk, meg a kaja, meg nyilván az anyagi jólét. Rengeteg vitamint szednek, látom a tv-ben, hogy állandóan valamilyen tablettákat reklámoznak.(csak érteném!) Azt mondjuk értem, hogy elöször az öregember felhöket lát bicikli helyett, beszedi a csodapirulát, aztán röpül a szemüveg, öreganyának még a csontvázát is megfejti, olyan röntgen látása lesz egyszerre! De amikor két kisöreg lehajtott fejjel szomorkodik, aztán jön a bogyó, utána meg félhülyén bazsalyognak egymásra, az nem teljesen világos. Lehet antidepresszáns, de lehet viagra is. Na mindegy, lényeg az, hogy nem botoxoltatnak, nem varratnak ráncot, (persze itt most csak azokról beszélek, akiket ismerek, meg látok), hanem elfogadják, hogy ez van, megpróbálnak összhangban maradni a természettel, nem akarnak görcsösen ragaszkodni a fiatalsághoz. És ez a harmónia látszik és megfiatalítja öket. Nyilván nagyon ápoltak és fitten tartják magukat testileg, meg szellemileg is, megörzik a kiváncsiságukat az érdeklödésüket. Egyszerüen élvezik a mindennapokat, az életet, a szép napokat. Majd egyszer, valamikor sokára majd én is így szeretném, ezért már el is kezdtem. Kiváncsi vagyok és érdeklödö, nyelvet tanulok, mászkálok a városban, semmi botox, élvezem a szép napokat és minden nap bekrémezem az acomat. :-)

A mászkálásról jut eszembe, a városkép meg a városrendezés nem ismert fogalom. Olyan csodás összevisszaságban épült ez a Tokió, hogy csak úgy pislog az ember leánya. Sajnos még mindig csak töredékét ismerem a városnak, de elképesztö, amikor két toronyház között megbújik egy picike kis roskadozó faház vagy templom. Vagy pl. két döher nagy ház között van egy 5 méteres sáv, oda képesek felhúzni egy csöházat. Minden szoba külön szint. Az egyik nagyon modern, a másik sárga, a harmadik fa, a negyedik teraszos, egyszerüen mindenre kapnak építési engedélyt.

Volt ám vendégeskedés is! 2 db látogatónk volt Bécsböl, bibibiii. Az egyik a balatoni telekszomszéd, a másik a volt kolleganöm férje. Mindketten az operaházban zenélnek/énekelnek, és mivel a Bécsi Opera vendégszereplésre jött ide, a két muzsikus meglátogatott minket. Mindig mondjuk, hogy kicsi a világ, de most tényleg! Az egyik Nespresso kapszulákat, a másik téliszalámit hozott. :-))))  Mi meg jót grilleztünk velük.  A múlt héten még simán lehetett kint ebédelni a kertben. Olyan jó volt! Meg mi is voltunk ebédelni a magyar Gabiéknál, nagyon aranyosak voltak, felkészítettek minket Kiotóból, ök már ötödször mentek oda, mindent tudtak, de a város olyan, hogy tényleg heteket lehetne eltölteni ott. Kaptunk térképet, programot, mindent. Beszámoló jön késöbb.:-))

Itthon is jól alakulnak a dolgok, Mancika írt egy egész jó matek dogát. Egyedül a tizedes vesszöt nem ismerte az egyik feladatban, nem tudta, hogy a 0,04 euró az mennyi cent. Honnan is tudta volna? Minden mást ügyesen megcsinált. Kapott sok-sok puszit az okos feje búbjára. A hetet nagyon élvezte, szünet volt nekik, egy percig sem hiányolta a sulit. Bécsben már a szünetek második napján nyavalyogni szokott otthon, hogy mikor mehet már végre iskolába... hát ez van, most mit csináljak? Remélem még változik a helyzet! Pedig nekünk olyan frankónak tünik az iskola! Tanultak pl. az egészséges táplálkozásról, a végén egészséges (de bün sótlan) kenyeret sütöttek, szöget tettek vízbe, kólába, jóddal megnézték, hogy miben van cukor, meg egy csomót kisérleteztek. Mi szülök, megkaptuk a képeket, amiket csináltak a gyerekekröl. Minden héten 2-3 emailt kapunk a suliból.

Macskánk is nagyon cuki. Most nem tudom, hogy az anyjának vagy egyszerüen csak tuskónak néz, de mániája, hogy lesböl letámad, nekifutásból felkapaszkodik a lábamon, végigmászik a hátamon, és felugrik a vállamra. Ott boldog dorombolással szemléli a terepet, frankón egyensúlyoz, míg én pl. a gyermek reggeli kakaóját próbálom elkésziteni. Ez néha elég fájdalmas számomra a karmaiból kifolyólag, de most jobb a helyzet, mert mióta hüvösebbek a reggelek, és jobban fel kell öltözni, egyszerüen beleteszem a köntösöm kapucnijába. Elöször hülyén lesett, de megszokta. Tök idill az egész, nem?

Most viszont kiterülök, mint a gyalogbéka, mert igaz, hogy vasárnap van, de akkor is fel kell majd kelni...

Minél tovább leszünk itt, annál több okos megfigyelést fogok tenni.:-) Csak azért ám, mert ráérek.

Szóval, hogy befejezzem a macska témát, több dolgot is sikerült megtanulnom a macskáról. Pl. azt, hogy a kiéheztetéses módszer bizonyul a leghatékonyabbnak a megszelidítésére. Meg hogy a türelem macskát terem. Egyik este beültem a mosókonyhába, a lyuktól elég messze elhelyeztem némi macskaeledelt, és vártam türelmesen 3 órán keresztül. A kis dög egyszer csak nem bírta tovább, kiólálkodott. Én meg egy hirtelen mozdulattal becsaptam a szekrény ajtaját. Ott ordítozott szegényke magából kikelve a konyha közepén, hihetetlen hangerö szorul egy öklömnyi kis állatba. Adtam neki kaját, arra rávetette magát, rágta, mint egy eszelös, közben mindig rám-rám lesett, hogy rárontok-e. Amig kajált, én visszaszereltem és építettem a mosókonyhát. Utána beugrott a szekrénybe, de eltünni ugye már nem tudott. Óvatosan közelítve hozzá megsimogattam, majd az ölembe vettem, ahol hálásan dorombolni kezdett, szépen végignyaldosta az összes ujjamat, majd a hátára feküdt és rágta a kezem, meg pofozta a tenyeremet. Na tessék!!!! Ennyi volt, azóta a macska szelíd, aranyos, és rendkivül szórakoztató. Mancika határtalan boldogsággal kezeli (vagyis inkább edzi), a család igazi kedvence lett a kis kurtafarkú. Egyébként a hasa tényleg pöttyös. Hátulról meg úgy néz ki,mint egy nyúl. Nyucska. Játszik, szaladgál, bohóckodik. Pár napig húzta az egyik lábát, bekentem neki csodaszerrel, meg be is fásliztuk, két nap alatt meggyógyult. Aztán megtanultam, hogy a macska különbözöképpen nyávog. Amikor éhes, sivít. Amikor magánéletre vágyik, akkor morogva nyávog. Amikor azt szeretné, hogy játszunk vele, akkor gurgulázva nyávog, na ilyenkor pont olyan hangja van, mint a Sári babámnak volt, amikor lefektettem, akkor sírt és becsukta a szemét. Abban voltak a görgök vagy hörgök ilyen akadozottak. :-) Amikor meg csak társaságra vágyik, akkor olyan pofát vág, mint a Shrekben a macsek, bociszem meg könyörögve nyervákolás... Meg okos is! Amikor engem meglát, bevillan neki, hogy, ja ez a fekete papucsos szokott velem játszani! Rohan a labdájáert, mint egy kutya, és olyan pofozásos csatát vív vele, hogy ilyenkor halálra röhögöm magam. Nagyon aranyos, tényleg!  Férjet úgy vette le a lábáról mint egy profi. Férj ugye már csak a szeliditett állapotra jött haza, néha ugyanis elmászkál hetekre (mármint a férj), meglátta a cicát, készen volt. Másnap vett neki: macskaházat, szép, meleg, puhát, hogy kényelmes, jó helye legyen. Hét nyelven beszélö cicavécét alommal és egyebekkel. Cicahordozót, amolyan csini francia kofferre hajazót, hogy sikkesen tudjuk vinni ciculit bárhová. Azon kivül egy plafonig érö macskamászókát, amit még gyermekünk is megirigyelt, föleg azért, mert öt nem bírja el. Szegény macsek még nagyon picike a cucchoz, de lesz még azon ugrabugra! Mancika keményen edzi."Idenézzetek miket tud!!" Macska kuporog, nem mozdul a harmadik szinten. Mancika eröteljesen tolja a macska seggét a lyuk felé, ahol ha leugrik, egy kényelmes függöágy várja. A macska ezerrel kapaszkodik a gravitáció és a fizika törvényeinek háromszor ellentmondva, majd nincs mese, zuhanás. Mancika elégedetten sugárzó arccal:"ugye, látjátok, ezt tudja a legjobban!" Szülök sírva röhögnek.

Megtanultam a macskától, hogy férjet hogyan kell még jobban kezelni. Tehát: körbenyolcasozni a lábát, feltekinteni rá, mint egy istenre, esdeklö hangon nyávogni=ne bántsál, de védjél meg Te óráisi, erös férfi engem, gyenge, védtelen cicuskát, aztán édesen dorombolni az ölében, hízelegni, és szórakoztatni. Néha megharapni, megkarmolni, hogy tudja a helyét. Szerintem menni fog! :-))) Persze nem kizárt, hogy a szülinapomra így mászókát kapok...

Szerintem macskatéma kivesézve.

Másik tanulság: ha egy nönek nincs munkahelye, akkor is lehet nagyon elfoglalt. :-) Hát annyi a dógom!!! :-))) reggel rohanni a buszra, elötte elkészíteni kávét, reggelit, gyereket. Ezt utána ki kell pihenni. Tartani kell a kapcsolatot a családdal, barátokkal, valamint az új ismerösökkel. Bevásárolni, fözni, a házat rendben tartani, ruhákat rendezni, gyerekkel tanulni, angolozni. Randizni a férjjel. Mivel az angol közel van az irodájához, óra után randizunk, mint a régi, szép idökben, és eldugott kis vendeglökbe járunk ebédelni. Annyira romantikus!!

Angolon sokat tanulok a japán nök gondolkodásáról, nagyon érdekes. A csajok 30 éves koruk elött nem mennek férjhez (ez persze az átlag), borzasztó fontos nekik, hogy a férjjelölt mennyire gazdag, hogy áll anyagilag, egzisztenciálisan. Kinézet nem téma, hogy szereti-e azon csak mosolyognak. Az nem kell a házassághoz, az másról szól. Amolyan gazdasági kötelék. A csoportban az egyik nöci most terhes, kiderült hogy negyven éves, mamáám, kb. 25-nek gondoltam.

A pávakörömmel voltam kirándulni, ott is volt egy nöci, kb. 50 évesnek saccoltam, olyan fürgén mászta a sziklákat, mint egy zerge, karcsún, fitten,magas sarkú cipöben(!), gyönyörü, gondozott, divatos frizuval, napernyövel, mert a naptól nagyon félnek, szép ruhában, ékszerekkel, sminkben. Csodásan tud németül, mesélte, hogy mit dolgozik, a lányának, aki fogorvos, az asszisztense, de most elrepül egy hétre Hawaii-ra, stb, stb... a végén kiderült, hogy 72 éves. Lementem hídba. Az én anyukám is csodásan gyönyörü a korához képest, de ez a nö... bámulatos. Persze nekem akkor is az anyukám a legszebb!!! :-))))

A kirándulás nagyon jó volt, egy szigetre mentünk, amit egy híd összeköt a szárazfölddel, Enoshima a neve. Olyan, mint egy ékszerdoboz. Vonattal kb. egy óra Tokyóból, sok átszállással. Egyedül mentem, kicsit zizegtem, hogy megtalálom-e a többieket, de megtaláltam. (férj szerint ebböl az a tanulság, hogy egy órán belül mindenképp az óceán partjára ér az ember) Az utolsó kis helyi vonatocskán kinézett magának két japán nöci, odajöttek, megkédezték, hogy én vagyok-e az Anita san, majd barátságosan meglappogattak, két oldalról belémkaroltak, és vittek, mint a gyözelmi zászlót, olyan édesek voltak, olyan kedvesek, és az egész olyan jólesett, hogy csak na! Ott volt a magyar Gabi is, akiröl kiderült, hogy két lábon járó információs iroda, állati hálás vagyok neki (ezért is), azt hiszem találtam barátnöt. :-)) Felmentünk a sziget tetejére, ott ebédeltünk, egy csodálatos kilátással rendelkezö teraszon, a fejünktöl pár méterre pedig legalább 20 sas repkedett...kissé elhültem, hogy azannya! Aztán kiderült, hogy ezek nem sasok, hanem japánul tobi, angolul black kite, németül schwarzer Milan, magyarul barna kánya. Tök olyan, mint a sas. Picit talán kisebb.

A pávakör honlapján másnap már szerepelt is a fotónk, hogyan pizzázik a két magyar csaj. .-)) A japánok egyébként imádják a magyar kaját, így a Gabi bevállalta, hogy föz nekik magyaroschan, mert már lerágták a fülét, én pedig bevállaltam, hogy lelkesen segítek.  :-)

A kirándulástól teljesen fellelkesülve megszerveztem a  hétvégi túránkat is azon melegiben. Kamakura szintén az óceán partján fekszik, van ugye strand, meg vannak magos hegyek szép templomokkal (az egyikben még egy esküvöt is sikerült kifognunk) meg turistaútvonalakkal. Szombat reggel aztán túracepellök felugrottak, meg mi is a vonatra, oszt uzsgyi ki a természetbe! Tanulság: 1. az óceán partján október közepén is szénné lehet égni.Szerencsére naptejjel bekentük magunkat, csak a vádlimat nem, az szépen lángolt is estére. 2. Mindig!!! legyen nálad fürdöruha. Öszintén szólva eszembe sem jutott,hogy strandoljunk, pedig simán lehetett volna, a víz még legalább 23 fokos volt és gyönyörü. 3. mindig legyen nálad váltó ruha, mert Mancika ha vizet lát, elveszett emberke. Most is addig üstönködött, sürgölödött, kagylókat szedegetett, amig csak beleguggolt a vízbe, derékig vizesen futkározott és fehér galambot szelidített a parton. Hajam ugye az égnek állt, hiszen most volt beteg, vizes cuccban nem maradhat, viszont arra meg sem kedvünk, sem idönk nem volt, hogy megszárogassuk a ruháit. Így beszereztünk neki egy db nöi bugyogót, M-es méretben, pont jó rá. Állatian billeg benne, van rajta fodor is, masni is, kockás is, csíkos is, pasztell rózsaszín meg fehér, szóval igazi japán babákra való.  (ilyen keszeg seggü nök vannak errefelé) Valamint 1 db leggings-et is, potom 50 euróért. Tanulság Mancika részéröl: így kell új cuccot szerezni... van, amikor a szülö tehetetlen. 4. tanulság: ha a turistaútvonal lerövidíthetö, úgysem találod meg a rövidítö utat. Nem mellesleg gyönyörü helyeken mászkáltunk, sziklák, gyökerek között, bambuszerdökben. Megmásztunk vagy 3-400 lépcsöt, néha a tüdönket majd kiköptük, volt, hogy seggen csúsztunk, de megérte. Kb. 3 órát mentünk ilyen körülmények között, Mancikánk meg sem nyikkant, pedigutyául elfáradtunk és egy fia gyerekkel nem találkoztunk. A baj akkor kezdödött, amikor hazafelé az egy órás vonatozás után próbáltunk fel- és lábra állni, az maga volt a pokol. Másnap intenzíven lábat lengettünk itthon. Meg grilleztünk is. Halat. Sokadik tanulság: ha a hal nagyon jól néz ki, és relativ olcsó, akkor legyél felkészülve, hogy azt a kifogás után gyári állapotban fagyasztják le. Azaz egyáltalán nincs megpucolva. Pikkelyek csak úgy repkedtek, ki is kellett belezni, de legalább finom volt és nem szálkás. Én dolgoztam vele egy órát, Férj megsütötte 7 és fél perc alatt, befaltuk öt perc alatt, majd takarítottam utána fél órát. Tökre megérte. :-) Hétfön egész délelött csak lestem ki a fejemböl, volt ugyan némi lelkifurdalásom, mégis nagyon jó érzés, hogy ezt most szabadon megtehettem.

Mancikának lesz öszi szünete, elmegyünk Kioto-ba két iccakára, tegnap lefoglaltuk az utat. Olyan izgatott vagyok! :-))))

Ma együtt ebédeltem Mancika barátnöjének az anyukájával, aki a német nagykövetségre jár japán kurzusra. Én is akartam, de csak ott dolgozók meg hozzátartozóik járhatnak. Beeeee! Majd jól megkérdezem a magyar nagykövetségen, hogy ott nem tartanak-e kurzusokat. Külöben is ideje lenne bejelentkeznünk, hogy tudjanak rólunk. Mondjuk én megoldom a dolgot japánügyileg, mert ha valami fura szót nem tudok megjegyezni, hát behelyettesítjük magyar szavakkal. Pl. van egy bót az utcánkban, Cocoro no Akari a neve, ebböl Kukori és Kotkoda lett, ráadásul valami tojásos édességet árulnak benne. :-)))  A chotto matte kudasai-ból, ami annyit jelent, hogy várjon kicsit kérem, csottomatte kutyaszar lett. És így tovább. :-)

Mindenesetre megbeszéltük Busch anyukával, hogy egy Disney land-es kirándulás még bele kell, hogy férjen abba a hétbe! :-) Szegény gyerekek megérdemlik, mert a suli nagyon kemény nekik. Tényleg, olyan a követelmény, hogy csak kapkodjuk a fejünket. Sokkal elörébb vannak, mint ahogy Mancikánk befejezte a második osztályt, és most kissé el van kenödve, hogy nem ö a legjobb az osztályban. Ezerig kell tudniuk számolni, hát ezt ö még nem tanulta. Keményen osztályoznak is, ehhez képest az osztrák suli egy szanatórium volt. Persze, hogy siratja is ezerrel. Mi meg nagy marhán azt hittük, hogy hüdemilyen kemény suliba jár!  Remélem azért majd belejön jobban, nem szereti a délutáni tanulásokat itthon, naná, tök fáradtan esik haza. De kell, ez van, szóval kicsikét harcolunk. Kiváncsi vagyok a beharangozott elbeszélgetésre, megoldások javasolására, arra, hogyan fogják megoldani a gyerekek közös szintre hozását. Pl. most van egy kislány az osztályban, aki egy kukkot sem tud németül. Így Mancika legalább gyakorolja vele az angolt, mert olyan azért nincs, hogy ö ne beszéljen valakivel! :-)))) De szereti az énnekkart, az úszást, a computer órát, imádja a japán órákat és egyre önálóbb, egyre ügyesebb, imádom! Néha megrezegteti a húrokat a lelkemben, amikor panaszkodik, hogy milyen honvágya van, én dög meg tökre élvezem az életet itt... ezért megpróbálok neki színes dolgokat szervezni, hogy jó élményei legyenek, nagyon sokat beszélgetek vele, tervezgetünk, macskázunk. Együtt vagyunk. Tanulság nincs.

Pedig lassan úgy járok, mint az öreg pap, mikor meghótt. Azt írták a fejfájára, hogy tanulmányait befejezte. :-))))

Ver az Istenke ezzel a macskaüggyel. :-( De most miért? Az eddigi nyulak miatt?

A "vadállatot" a múlt héten tréningnek vetettük alá, hátha az használ. Azaz: vastag kesztyüvel elkaptam. Szegény nem volt annyira intelligens, hogy a kezemet elöröl próbálja megharapni, ezért hátra kapkodta a fejét és harapta a levegöt. Becsuktunk minden ajtót, és kivittem az elöszobába, ami jó hosszú. Arra gondoltunk, hogy így majd kénytelen lesz meghunyászkodni. Ja. Ijedtében elöször is nekiugrott a falnak. Mad felszaladt a lépcsön és megállt a lépcsökorlát szélén, onnan tekintgetett lefelé. Bármelyik irányból próbáltuk noszogatni, halottnak tettette magát. Aztánelöszedtem a partvist, mert egyszerüen nem fértem hozzá. Na, ha a partvis történetesen a kezem lett vona, akkor most valamelyik plasztikai sebészeten vakargatná a fejét min. 3 Fusi Misi, hogy ebböl mit lehet kihozni. Lehet, hogy most patám lenne.

Aztán eszembe jutott, hogy extrém helyzetekben a macska képes ijedtében maga alá csurgatni, mint az a kis vörös, amelyik az esküvönk elötti nap beszaladt a kertünkbe, fel a körtefára, majd iszonyatos óbégatások közepette végigtrágyázta a fa egész törzsét.Levettem és azóta sem láttam, állítólag örüljek neki, mert a vörös macska szerencsés ómen. :-))  A fekete-fehér definitív nem az. Szóval ettöl a gondolattól aztán kissé erélyesebben löktem meg a sejhaját, mire egy jól irányzott mozdulattal Kamikatze stílusban levetette magát a mélységbe, majd eltünt a dobozában. Persze nem lett semmi baja, annyira nem volt magasan, de a leánykám hatalmas ordítást rendezett, és visíitva sorolta, hogy a ciculinak mi mindene repedt meg, törött ki, nyomódott össze, stb... Ebben a pillanatban lépett be a Férj, az összes haja szála égnek meredt, amikor felfogta a szitut, majd közölte, hogy intézkedj anyukám, ebböl így, ebben a formában talán elég volt.

Anyukám intézkedett. Felhívtam a Boszorkányt és közöltem vele, hogy sajnos a macskosz nem vált be. Ne is mondjon semmi, csak jöjjön el érte. Különben meg nem is biztos, hogy az apja nem puffogó vipera volt-e. Nyanya jött is másnap. Kissé konszolidáltabban nézett ki, egy pici fehér autóval jöt, ami nem volt büdös, ráadásul a haja is frissen volt festve, amitöl a feje is friss dukkót kapott. Tehát fekete haj, narancssárga fejbör. Olyan kis szép volt. Bement a macska kucijába, majd rádobott egy rózsaszín cekkert, felnyalábolta a fujtató jószágot és bedobta az elsö ülésre. A hülye dög ott már nagyon jól volt, még dorombolt is, legszívesebben jól meghúztam volna a .... a bajuszát. A Banya közölte, hogy najóvan, akkor keddre beszerez egy kicsikét, olyan barnás pöttyöset, hosszú farkút. Lestem hülyén, de tényleg pöttyöset mondott. Hatalmas megkönnyebbülés volt megszabadulni szerencsétlen állattól, és annyira féltem a pöttyöstöl, hogy éjszaka rémálmom volt, azt álmodtam, egy gepárdot hozott. Valszeg férjet is foglalkoztatta a gondolat, mert ö meg attól félt, hogy rosszul értettem, és nem a farka hosszú és majd kapunk egy zsiráfot.

Így kezdtünk bele a megérdemelt hétvégi pihenésbe. Szombaton bevetettük az új grillt, isteni halacskákat sütöttünk, még a szúnyoghelyzet is elviselhetö volt. Nagyon alattomos, apró szunyik vannak, agresszívek, mint állat és lopakodó stílusban támadnak orvul. Nem zizegnek ám elöre az ember fülébe, csak leszáll és már szíjja is! Délután gondoltuk, hogy nézzük meg tán a császári palota kertjét. Elvonszoltuk magunkat, mire odaértünk, pont be is zárt. Ha most turisták lennénk, biztos a válóper szélén állnánk, így csak tudomásul vettük a dolgot egy laza vállrándításssal és elmentünk mást lesni. Láttuk pl. a Tokyo International Forum nevü szépséges épületet, meg is uzsonnáztunk benne, közben skype-on megmutiztuk a nagyszülöknek, merre lófrálunk. Olyan jó dolog a technika! Aztán, ha már ott voltunk, akkor kicsit odébbsétálva kijutottunk Ginzába, ahol megint lehetett mereszteni a szemeket. Pont sötétedett, mindent kivilágítottak, megint jött a mátrix. Hétvégén lezárják az úttestet az autók elöl, sétálóutca lesz belöle, hát elmondani nem lehet, azt látni kell. Világmárkák egymást túllihegve sorakoznak, de volt pl. H&M is, hatalmas, sok emeletes kivitelben, tök normál árakon. Persze egész más cuccok vannak benne, mint otthon, sajnos sokkal szebbek! :-))) Óra üzlet, 6 emeleten keresztül az egyik falon élö virágok+vízesés, és még sorolhatnám reggelig. Hat órakor aztán megnyitják újra az utcát a forgalomnak, amit mi persze nem tudtunk, így szökkenö gazella képében spuriztunk fel a járdára. Sikerült bemennünk egy nagy áruházba, gyerekruhát kerestünk. Az nem volt, de rábukkantunk egy újabb kisállat boltra, ahol a másiknál még sokkal drágábban adják a kis házi kedvenceket. Most már tudom, hogy a japánoknak ez amolyan státusz kérdés, hogy óccsó állat nem kell, ha már állat, akkor kerüljön is valamibe, hogy zöldüljön el a szomszéd. Itt van a legnagyobb üzlet elásva, összeszedni Mo-on az összes lófráló macskát, kutyát, behozni, és eladni. Bomba üzlet! De most komolyan. Ráírnánk, hogy igazi ungarische szamuráj fajta, a kutyák godzilla leszármazottai, bennük van a temperament, aztán van még a postászabáló fajta, untergarten terrier, echte cigány kutya, éjjelugató, találnánk ki nekik jól hangzó fajta nevet. Jó drágán árulnánk, hogy valóban hihetö legyen az extrém származás. Mekkorát nézne kisfalumban Náncsi néni, ha az ótvaros macskáiért még pénzt is kapna!

Szóval kedves ázsiai rokonainkban is megvan a megmutatom, ha kicsi vagyok is! De azért rendesek, nagyon baecsületbeli ügynek kezelnek sok mindent. Pl. vasárnap el akartunk menni egy Crocs üzletbe kerti papucs vásárlása céljából. Férjecske kinézte hol van, telefonba beadta, az meg el is vezetett minket egy szép kalap üzlet elé. Így aztán kénytelenek voltunk kérdezösködni, majd egy fiatal pár addig okoskodott, míg a japán oldalakon meg nem találták az igazi címet és ragaszkodtak hozzá, hogy az ajtóig kísérjenek minket. Mi meg ennek örömére 6 pár lábbelivel távoztunk.Igazságosan mindegyikünk 2 párat kapott. :-))) Ennek örömére bevágtattunk szusizni egy helyre, ahol még nem voltunk. Gondoltam, hogy ez itt nem egyszerü susizás lesz, mert az alkalmazottak aggódva figyelték ténykedésünket é sokszor megkérdezték, hogy minden rendben van-e. Nem volt különben nagyon gáz, csak annyi, hogy az ember ül az asztalnál, mellette 2 futószalag, két lámpa, meg egy monitor. Aztán egyél szépen. Nyomogattuk a monitort, viszonylag gyorsan rájöttünk, hogyan kell kiválogatni a kajákat, majd kb. 2 perc múlva felvillan az egyik lámpa, és iszonyatos sebességgel odasuhant egy kis tálca a futószalagon, megállt, lepakoltunk róla, lámpa megnyom, tálca eltünik. És igy rendelgettünk szépen, a tálcák csak suhantak, mi meg csak ettünk, néha idegen tálcák is shinkanzent játszva elrobogtak mellettem, de ugye azok nem álltak meg, csak röpültek el az orrom elött a másik asztalokhoz. Viszont legalább megskubizhattam, hogy mit esznek mások. :-)) A végén a kijáratnál fizettünk, borravalót nem szabad adni, nagyon megsértödnek érte. Ez is szimpi dolog.

A másik becsületbeli ügyük pl. a japán csajsziknak, akikkel együtt járok angolra, hogy ha nincs meg a házijuk, akkor inkább el sem jönnek az órára. Akkora égés ugyebár, hogy valaki nem csinál házit! Mint a kisdiákok, komolyan. Az angol különben nagyon jó, nagyon szeretem. Hatan vagyunk, de ugye a házik miatt soha nem vagyunk többen, mint 3-an vagy max. 4-en. Sajnos az egyik nöcit még mindig nem értem, annyira pösze szegényke. Van elöl alul egy vas foga, amitöl nem tudja kiejteni a szavakat. A múltkor is azon gondolkodtam, hogy a Pom-Pomból a mágnesujjú szögkihúzó kellene ide... Viszont annyira intelligens, hogy csuda! Egy nagy tanulság (férj is mondta):sose becsülj le egy japánt sem azért, mert nem tud angolul! 

Minden nap lesek egy krimit angolul, ennyi hülye krimit életemben nem láttam összesen, azt szeretem, amikor a ruszki maffiózók beszélnek benne, azokat mindig tök jól megértem! :-))) A többi cool szereplö bezzeg még mindig nem tanulta meg kinyitni a száját! Hát színész az ilyen????

Aztán meg megjött a tájfun. Vasárnap este érkezett, csak úgy minden cicó nélkül. Utólag hallottuk aggódó szüleinktöl, hogy anyám, meg izé, meg hajajj (pláne a hajajj), de öszintén, nem sokat éreztünk belöle. Ja, hát fújt a szél, meg esett az esö, de egy kiadós balatoni vihar ennél sokkal többet tud. Itt nem volt sem égzengés, sem villámlás. Csak szél. Igaz, néha a házunk kicsit belengett a széltöl, de nem zavart különösképp. Reggelre elfújták. Mármint a vihart. Igaz, térdig ért a levél az utcán, meg egy döglött macska is volt az áldozatok között, de reggel 8-ra már el is takarítottak mindent. Mesélte a francia fickó, akivel együtt járok angolra, és aki recepciós egy szállodában, hogy sikítva lerohant hozzá egy amerikai nöci, hogy még csak két napja van Japánban, és itt már volt tájfun,meg földrengés, (azt mikor érezte, azt nem tudom, én nem tudok róla) hát mi lesz így? A fickó pedig szívböl gratulált neki, milyen szerencsés kedves hölgyem, mások erre hónapokig várnak, meg volt a két fö attrakció, akár holnap haza is fáradhat... :-))))) Mondjuk én még maradnék egy picikét, annyi minden felfedeznivaló vár rám, egyik nap szinte beleszédültem, hogy jajj még ez is,meg az is, ide kell menni, oda kell menni. Ezt hívják kultúrsokknak???

Tegnap bejelentkezett a Boszi, hogy akkor jön. Jött. A fehér autóval jött, ami jó jel, ráadásul a pókot sem nyírtam ki, csak kidobtam, ez is jó jel. Kiszedett az autóból egy ketrecet, benne 2 db tényleg aranyos, pici kis cicussal. Nagyon pindurkák még, és nagyon édesek! Hát a drága gyermekemnek igen nehezére esett a választás. Így aztán a következö megfontolások alapján döntött. A kisebbik ugyan azért lenne jó, mert picike, de mást nem tud.  A másik elöbb ette meg a kaját és sokkal szebb a pofikája. Amolyan csíkos házimacska, cirmoska, kicsit whiskas-os, és van egy nagyon nagy különlegessége. Nincs farka. ill. van, de olyan pici és kunkori, mint egy kismalacé, csak kicsit vastagabb. Furán néz ki vele, az biztos, de nagyon kis aranyos. Láttunk mi már ilyen kis kurtafarkú cicákat, de mindig azt hittük, hogy vagy a helyi macskabandák harcaiban vesztették el a farkukat vagy mondjuk én kinéztem a japánokból, hogy direkte levágatják a macskoszok farkát, hogy ne tudjanak magasra mászni. Hát nem. Létezik Japánban egy ilyen fajta macska, aminek kurta a farka. Hát kicsit elcseszték szerintem, aztán ráfogják, hogy szándékosan ilyet akartak. Persze, Mo-on is létezik fogatlan kutya, ilyen fajta! Csak tejbedarát eszik!

A múltkori vadállatból okulva, most a nöci adott egy ketrecet a macskához kölcsön, hogy abban legyen pár napig, amig megszokja a helyet meg föleg minket. Mindig vigyük magunkkal oda, ahol vagyunk. Az 5let nem is rossz, csak a kivitelezés nem megy. Ugyanis, mert miért lenne valami is egyszerü, ami a macskával kapcsolatos, a macsek egy óvatlan pillanatban kiszökött a ketrecböl és bebújt a mosógép mögé. A mosógép a mosókonyhában van, a tetején van a szárítógép és az egész be van frankó építve bútorasztalosilag. Mondta a nö, hogy no para, a macska ahogy bement, majd ki is jön. De neki most már igazán mennie kell, majd egy hónap múlva jön, akkor elviszi megoperáltatni a cicust, meg beoltatni. Kiderült, hogy a nöci valamelyik minisztériumban oktatta a jövendöbeli diplomatákat, többek között Férjecském nagyon nagy fönökét is. Második tanulság: ne ítélj Japánban az emberek kinézete és büdös autója alapján!. Szóval nem föállású boszorkány.

Nöci el, Mancika pedig megpróbálta kicsalogatni a berezzent macskát. Ennek az lett az eredménye, hogy a mosáshoz használt neccemet behajította a macska után... se necc, se macska. Ettöl én majdnem gutaütést kaptam, hgy mi van, ha a háló miatt nem tud kijönni a macsek és ott fog megpusztulni az éhségtöl, stb, stb... A mosógép mellett van egy csap, alatta szekrényke, abban tartom a szennyeseket, ott szemlélödtem, mikor megakadt a szemem egy kis lemezdarabon, ami 6 csavarral van odafogatva a szekrényke hátlapjához. Nem ragozom, szétszereltem a fél mosókonyhát. A macska megvan, ki is tud jönni, ha akar, más kérdés, hogy nem akar. Szépen kijön kajálni, meg vécézni, de ahogy közelítünk felé, visszaugrik a likba. Ma egész délelött csapdát szereltem az állatnak, de nem jártam sikerrel... Asszem megvan a programom az elkövetkezö napokra, a franc essen bele, hogy semmi szerencsém nincs a dögökkel! Mindent csak a gyerek miatt vállaltam be, de hogy ennyi szarakodással járjon egy bóhás macska, na ezt nem gondoltam volna! Miért ilyen hülék ezek??? Minden macska ilyen ütödött? Vagy ennyire ijesztöek vagyunk macskaszemmel nézve? 

Na, majd beszámolok, hogy mi lett a dologból, most megyek, teszek egy próbát, bekapcsolom a mosógépet.

Hogy ne vágjak a történések elébe, kezdem azzal, hogy hétvégénk a szakadó esö jegyében telt, így sem tengerparti kirándulás, sem egyéb látnivalók megtekintése nem valósult meg. Kaptam viszont egy helyes kis kosarat a biciklimre, hogy azt a több tonna élelmet, amit anyamadárként hordok közös családi fészkünkbe, szóval a kaja mozgatása egyszerübb legyen. És ráadásul milyen egészséges dolog is kérem brinyóval 10 kilót tekerni két szál póréhagymáért, mi?!

Na igen, és eljöve a hétfö... sosem kedveltem különösebben, ezért feltettem magamnak a költöi kérdést, vajon szerencsés nap-e a hétfö egy macsek beszerválására. Azaz érdemes-e a hetet macskával indítani? Ugyanis tettem némi elökészületet az ígéret betartására, mivel közösen úgy határoztunk, hogy az ezer eurós (és az még a relativ olcsó kategoria) macska némi túlzás, akármilyen aranyos és cuki, és akámilyen cukin ugrál a kezünk után a kirakatban. Szó se róla, bármelyiket hoznám haza ész nélkül, de azért valahol határt kell szabni.

Szóval felfedtem egy német nö kilétét, akinek valamiféle állatmegmentö helye van, ott foglalkoztat egy állatorvost, szerez az állatoknak gazdit, söt, ha valaki szabira megy, vigyáz a kutyájára, macskájára némi térítés ellenében. Hú, hívtam is ezerrel, nagyon kedves volt, és azt mondta, hogy akkor ö talán hétfön elugrana hozzánk, hoz 3 kiscicát, és majd válasszunk. Na, több sem kellett, örültünk. Ráadásul a cicák mind ivartalanítva vannak és a megfelelö oltásokkal is rendelkeznek. Túl szép, nem igaz?

Na, hétfön beállított a nöci. Érkezett egy lerobbant furgonnal, ami olyan, de olyan penetráns büzt árasztott már messziröl, hogy az utcánkban dolgozó aszfaltmosók nem akarták beengedni, arra hivatkoztak, hogy valahol építkezés van. Mindegy, bejött. Az autóból kiszervált egy rozsdás katrocot, benne kuporgott 3 szerencsétlen macska. A nö maga is borzalmasan nézett ki, macska nélkül biztos nem engedtem volna be, bár nem biztos, hogy macskával nem volt-e ijesztöbb. Kopasz volt a feje, villogott a rózsaszín fejböre, mint a malacnak, viszont a haja (az a pár szál) feketére volt festve és iszonyat kócban végzödött.  Akkora müfogsora volt, hogy a száját alig tudta becsukni. A szeme viszont kedves és jóságos. Mindenesetre már akkor tudtam, hogy mámeg megint kifogtam egy boszorkányfajzatot, én nem tudom miért, de egyenesen vonzom öket. Na, a "kiscicák" a következöképp néztek ki: 2 db döher nagy, kopott szörü és eszelös tekintetü vérmacska, az egyik szürkés fekete, a másik feketés szürke kivitelben. A "molyettébb" kedvesebb volt, az hagyta magát megsimogatni, a másik, a fekete meg annyira reszketett, hogy megfogni is lehetetlen volt, nem beszélve az irányíthatatlan rángásokról, amik néha végigszaladtak a testén. Én komolyan mondom, féltem tölük. Láttam a gyereken is, hogy hülyén les, ebböl mi fog kisülni. Azért mondta szegényem, hogy jajjjaaajj, milyen aranyosak!  Föleg a feketébbnek a farka vonzotta a tekintetét, mondta a nöci, hogy ugye milyen szép, lompos farka van, hááát, inkább egy kivénhedt vécékefére hasonlított... A hármas számú versenyzö egy relatív szépnek mondható (ezekhez képest) az elöbbiek nagyságának a felére tehetö, 4 hónapos kasztrált kisfiú cica volt. Fekete-fehér. Alighogy kiengedtük a ketrecböl, egy jól irányzott ugrással belevetette magát a porszívó dobozába, onnan se ki, se be. Gyermekem rögtön közölte, hogy ö lesz az, ezt megtartjuk, úgyse jön ki onnan. Próbáltam mondani neki, hogy de biztosan ilyen cicát képzeltél el angyalom, nem kell ezek közül azonnal választani, lesz még másik is, stb, stb..., de hajthatatlan volt, ö olyan cicát akar, amelyiken megesik a szíve, na ezen aztán megeshetett, a macska marad, és kész. De az sem baj, hogy fiú?-kérdeztem .   - Anya, dehát levágták a kukiját, nem?  

Szóval a macska maradt. Nöci rendkívül boldogan távozott, adott cicavécét, némi kaját, ellátott jótanácsokkal és elhúzta (szó szerint) a (szag)csíkot. A macska megkapta a hangzatos Sziszi nevet (nem számít, hogy fiú).

Igen ám, de a macskosz rendkívül vad. Alighogy kinyitjuk az ajtaját, (ja, mert a lépcsö alatti tárolóban rendeztünk be néki lakosztályt), azonnal fújni kezd. Kitátja azt a hegyes fogú, apró kis pofáját és chhhhhhhhhhhhhhhhhhhhh, megállás nélkül. Már sikerült megsimogatnom, söt dorombolt is, de annyira be van szarva, annyira fél, hogy a piros gombolyagtól, amit csupa jószándékkal gurítottunk neki oda, attól is majdnem  megállt benne a rotty. Alig eszik valamit, minden pici helyre elbújik, bebújik, és fújtat rendületlenül. Tegnap este végre nyávogott is, szép, zengö hangja van, annyira örültünk, végre valami macskához méltó megnyilvánulás! De játszani vele, szeretgetni??? Ugyan kérem, ez maga A kihívás. De most komolyan, az milyen, hogy az ember saját macskája fél töle és fújtat rá? Igazából mi egy kedves, szeretgetni való, ölben doromboló, nyugtató hatású cicusra vágytunk, ami majd segít a gyermeknek a honvágy leküzdésében meg az ellazulásban. Igazából én Szeduxennek szerettem volna elnevezni, röviden Duxi, de ha most valaki lopja az ötletet, odavágok virtuálisan!!! :-)) Ehhez képest lett egy kevésbé attraktív, de legalább depressziós, ideges és félhülye macskánk. Igenigenigen, tudom, tudom, milyen szép dolog megszelidíteni egy kiscicát, meg türelem, türelem, de tök öszintén, nekem van ennél jobb dolgom is. Ráadásul Mancika este keserves könnyeket hullatott, hogy ez a hülye macska öt utálja, ki sem jön, pedig milyen cuki macska is lehetne belöle. Szerencére a Boszival azt a megállapodást kötöttem, hogy amennyiben a macska nem válik be, vagy valami más probléma akad (pl. valamelyikünk allergiás lesz rá), akkor 2 héten belül visszaveszi. Meg az milyen, hogy négykézláb kuporogva udvarolok a kis hülyének, hogy gyere ki szépen cica-mica, itt a hami-hami, nem bántalak te kis buta, nem harap a néni, ne fossál már annyira?! (De legalább szobatiszta, azt az egyet meg kell hagyni, szépen használja a cicaslozit.) Komolyan mondom, guggolás közben bevillant a kép, hogy én, mint 100 éves fogatlan banya, majd így fogom becsalogatni a fiatal postást. Ez a gondolat annyira kiverte nálam a biztosítékot, hogy elhatároztam, felveszem a vastag konyhai kesztyüimet, amik a forró tepsik kiemelésére hivatottak, és elkapom a grabancát az állatnak. Majd a kesztyük megvédenek az esetleges karmolásoktól meg harapásoktól.  A kesztyüt felvettem, de... annyira megsajnáltam szerencsétlen macskát, annyira, de annyira rettegett, hogy hagytam a büdös francba. Így aztán az egész család hótt ideg a macska miatt, a macska alapban hótt ideg, szerintem szégyen, nem szégyen, sajnos kell neki másik gazdit találni. Még a hét végéig hajlandó vagyok dajkálni, de macskát szelidíteni, gyereket vigasztalni (nagyon csalódott szegényem), meg a saját fusztráltságomat leküzdeni, na ezt egy macska miatt sem vagyok hajlandó tovább elviselni.

Hát ez van. Idegességemban az elöbb bekapcsoltam a tévét.  Nem kellett volna. Azon is jól felhúztam magam. Japán tévé:

Tele shopping: annyira agresszíven üvöltöztek velem, hogy vegyem meg azt a "námbár bán"= number one nevü csodatepsit, hogy gyorsan továbbkapcsoltam.

Modern sorozat: Fiatal leányka kuporog az ágyon, sálba temetve könnyes orcáját, kezében tart egy képet, valszeg fiú van rajta (ilyen fiatal korukban nehéz ám megállapítani!), rá van írva, hogy first love.

A következö három csatornán kifejezetten japán motívumokat felsorakoztató szamurájos filmek vannak. Kopasz szamuráj kardjával verekszik. Öreg szamuráj oktatja a lelkes, fiatal szamurájt a virágzó cseresznyefák alatt. Lelkiismeretétöl szenvedö, csóresz szamuráj harakirit követ el társai lenézö tekintete elött. Macsó szamuráj hölgytársaságban teázik a földön kuporogva, míg a szolgák a papírfalakat tologatják ide-oda, a hölgyek pedig áhitattal tekintenek a macsóra. stb, stb. A szamurájok kifejezetten és kizárólag mély torok hangon beszélnek.

Idöjárás jelentés: totális tanácstalanság, csak a számokat ismerem fel, a többi egy bonyolult erömü kapcsolótáblájára hasonit.

Élö kamera: 4 sávos út, milyen hülyén néz ki, hogy fordítva mennek az autók, hozzá furulyaszólam.

Music tv: Japán süldö lányok, mikro miniben táncot lejtenek, lalaláznak olyan vékony hangon, hogy ha picit magasabb lenne, azt már csak a denevérek hallanák. Édes pasztell színekben pompázö esernyöcskékkel hadonásznak hozzá sután. Uez fiú kivitelben is létezik. (Érdekes megfigyelés--férj tette: a csajok felül majdnem állig be vannak öltözve, dekoltázs kiemelés, mint olyan, nem léztezik. Viszont alul annyira spórolnak az anyagon, hogy a seggük kilóg.)

Megint tv shop: Süldö leányka annyira örül, hogy a reklámozott csodaszer eltüntette a pattanásait, hogy beállít élete szerelméhez, akivel aztán a naplementés tengerparton sétálnak egymástól egy méterre, néha lopva egymásra pillantanak és nagyon sugárzik belölük a boldogság.

Az összes többi csatornán (általában két nyelvüek, lehet hallgatni, nézni angolul is) CSI ilyen CSI olyan, hülye sorozatok.

Az lesz a legjobb, ha most sürgösen elvonulok vasalni.

Hogy elrepült egy hét! Mámeg péntek. :-)

Nehogy elbízzuk magunkat, hogy milyen frankón alakulnak a dogaink, azért gyorsan beütött a krach. Egy héttel ezelött még boldogan készültem az angol teszre, hogy ugye melyik csoportba fogok kerülni. El is libegtem, néztem is nagyot, hogy milyen komolyan teszteltek. Kaptam órát, nehogy kicsússzam az idöböl, tehát nyelvtan 8 perc, óra berreg, szókincs 7 perc, óra berreg, szövegértés 24 és fél perc, tanár be, papír elvadász. Majd rövidke beszélgetés, végül beraktak a haladó csoportba. Mondtam, hogy itt valamit nagyon eltévesztettek, nem kell engem agyon frusztrálni, de megnyugtattak, hogy csak próbáljam meg, legfeljebb váltok. Meg is próbáltam, azóta is járok, bár fel kell kötnöm a gatyámat, de hát felkötöm.:-) Hatan vagyunk, nagyon kellemes, csak egy órát kell utaznom, tényleg itt van a szomszédban. :-))))

Mikor hazajöttem a tesztröl, Mancika kivánszorgott elém, homlokcsók, amiböl rögtön megállapítást nyert, hogy a gyerek lázas. Nem tudott nyelni, mandulái haragos vörös színben pompáztak, kis tüszövel ékítve. Agyamat eldobtam, megkerestem a magunkkal hozott antibiotikumot, és virrasztottam egész éjjel. Hol a lázát csillapítottam, hol itattam, hol a fejét borogattam, meg adtam neki a torokszopogatókat, amitöl reggel sikeresen hányt is egyet.  Viszont reggelre elmúlott neki a torokfájás, így már kezdtem fellélegezni hogy a nehezén túl vagyunk. Aha, majd persze!!!! Délben kezdödött, hogy csíp, fáj, éget, amikor pisil. Ekkor dobtam el az agyamat másodszor, ezúttal jó messzire, mert ha valaki, hát én pontosan tudom, hogy az mekkora egy nagy szar. Kezdödött, hogy akkor sok tea, kamilla persze nincs, volt viszont körömvirág meg cickafark, lavórba belenyomtam, ott ücsörgött szerencsétlen kis gyerek, nekem meg a szívem szakadt darabokra. Arra gondoltam, hogy ugye ez az antibiotikum, amit kapott, ennek oda is hatnia kell, majdcsak jobb lesz! Nem tudom, ki hogy van vele, de annál, amikor az embernek a gyereke beteg, és tkp total tanácstalan vagy (mert nem vagy orvos), szóval annál borzalmasabb dolog az életben nincs. Mindent kibírok, a költözést, a pakolást, a kempingezést, stb.., de amikor a gyerek beteg, én kész vagyok. A gyomrom mazsola nagyságúra zsugorodik, a szívem ezerrel kalapál, majd a mazsola felkúszik a torkomon, és ott aztán dinnye méretüre dagad. Ritkán sírok, de ilyenkor nagyon. És különben is most hová, kihez fussak vele, közben a gyerek üvölt, én bögök a tehetetlenségtöl, Ember meg halálosan ideges, hogy mit pánikolunk. Igen, és hallom a szemrehányó hangokat, hogy ugyeugye, kellett nektek Japán, nesze, majd most csak kínlódjatok, az új bacik, meg minden, ekkora hülyeséget csinálni az ártatlan gyerek számlájára, stb, stb... ilyenkor nem is jut eszembe, hogy valszeg a gyerek otthon is pont így képes megbetegedni, csak mindenért okolom jó nöi szokás szerint--igen, hát magamat. És közben halálosan aggódom, bár ez nem sokat segít. Mancika aztán gyorsan jobban lett, de csak jobban, nem jól. Ezért aztán, hogy csináljak valami értelmeset, elmentem kamilla tea becserkészö túrára. Az összes helyi "dm"-et végignéztem, nincs. csak zöööd tea minden mennyiségben. Végül aztán rábukkantam a nemzetközi boltban, csekély 6 euroért, de ilyenkor  az ember akár 100-ért is vinné boldogan! Vittem is, szerencsére a gyerek imádja, itta szegényem literszám. Közben hajtóvadászatot indítottam doki ügyben. Iskola honlapja, nagykövetség honlapja, ismerösök kikérdezése. Végül tölünk 5 percre találtunk egy dokinénit, aki Amerikában tanult, tehát nagyon jól tud angolul, ráadásul többen is ajánlották,  csak az a baja, hogy nehéz nála idöpontot kapni. Érdekes, nem tudom, hogy a férjem ilyenkor mit ad elö a telefonban, de másnapra volt idöpont. :-)  Közben a gyermek azért összeszedte magát, láza nincs, étvágya normális, de még azért nem az igazi. Tegnap voltunk aztán a dokinéninél, kiderült, még németül is tud picikét. Nagyon aranyos volt, kedves, segítökész. Japánban egyébként, bárhová is megy az ember, még mielött nyikkanhatnál, a kezedbe nyomnak egy nyomtatványt, hogy töltsd ki. Itt is ugye jött a papír, hogy aszongya, mikor tudott ülni a gyerek egyedül...mindegy, kiderült, hogy persze tele van bacival a vizelete, az antibiotikum, ami a torkára jó volt, ide nem hatott. Kapott másik gyógyszert, most azon imádkozom, hogy hasson mellékhatások nélkül. Na de ez sem semmi ám!  Az asszisztensnö lejött velünk az utcára, át az úton, be a gyógyszertárba, majd három mély meghajlás után távozott. A gyógyszertár egy szépen berendezett váróteremhez hasonlít, kanapéval, kávéautomatával, gyógyszert egy darabot nem lehet látni.  Nyomtatvány megint ugrott, töltöttük, mint a kisangyal.  Majd megkaptuk a gyógyszert, kis tasakokba kiadagolva, szép rózsaszín porocska, amit vízben kell feloldani.  A kis tasakok egy hosszú csíkot alkotnak, perforálás mentén kell letépni a következö adagot, szóval kaptunk kb. 2 méter antibiotikumot. Adtak ugyan mellé egy papírt, hogy mik az összetevök (gondolom), de japánul van persze minden, így nagyjából fogalmam sincs, hogy mit adunk neki. Kb. annyit tudok, mintha egy kutyáról annyit tudnék, hogy kutya. Mindegy, bízni kell, hatnia kell!

Amikor a gyerek jobban volt, elmentünk a helyi Ikeába, mert a dobozok kipakolása után rájöttünk, hogy kell még ez meg az. Hála a globalizációnak, rögtön otthon éreztük magunkat. :-))) Ikeja uaz, mint Vösendorfban. Arra is rájöttünk, hogy tkp az ikeába érdemes elmenni kaját beszerválni. Olcsó a sajt, a virsli, a kenyér, a CSOKI, stb. Persze kb. a felét elfelejtettük annak, amiért mentünk, pl. vettünk éjjeli lámpát égök nélkül, így még vár ránk egy újabb kör valamikor. Sajnos elég messze van, de tök szép odamenni, mert egy szigeten van, és a vonat a Disneyland elött megy el. Néztük is, hogy mi a jóisten ez a gyönyörüség, várak, kastélyok, parkok, csúszdák, müvulkán, egyebek, este meg csodálatosan kivilágítva, uff, ez lesz a következö progi. Majd amikor a mi iskolánkban szünet lesz, de a japán iskolákban nem, na akkor megyünk ki oda, különben biztos millióan vannak.

Mindezek mellett, azért szépen zajlanak a hétköznapok, a cuccok a helyükre kerültek, ma jönnek még elvinni a kartondobozokat, amik a plafonig lettek felhalmozva, állatian örülök, hogy elviszik végre öket. A ház nagyon szép lett így berendezve, azonnal a sajátomnak érzem. Lassan egy hónapja leszünk itt, én teljesen jól vagyok. Hihetetlen, de nem fogom valahogy a távolságot, nem érzem, hogy a világ másik felén lennék. Nem érzem azt, hogy más világ. Jójó , biztos hogy vidéken más lenne a helyzet, de ahol lakunk, az annyira szép és jó hely, annyira kényelmes, persze mások a dimenziók, a távolságok iszonyatosak, az üzletek picikék, de az embereknek ugyanúgy két lábuk van, az autóknak meg általában 4 kerekük. Az embereket simán meg lehet különböztetni egymástól, ugyanolyan különbözöek, mint Európában, vagy bárhol a világon. És nem is sárgák! És általában nagyon, nagyon kedvesek. Elhitetik veled, hogy kerály vagy, söt kerály nö, és mindet megtesznek érted. Imádom nézni öket a metrón pl., ahogy gombnyomásra kómáznak, fejük lelóg, alszanak, mint állat, de a megállójuk elött painnnngggg, szem kinyílik, ugranak le. Vagy a telefonjukkal játszanak. Ritkán beszélgetnek, és nagyon ritkán telefonálnak. A gyerekek annyira cukik, föleg a kis egyenruhások, meg kell zabálni öket. Vannak persze furcsaságaik, pl. ezek a pachinkók, a játékautomaták világa, meg ami az én kedvencem, a kutyakocsi. :-))) Olyan,mint a babakocsi, csak picit kisebb, meg mélyebb, abban tolják szegény kis fáradt blökiket, azok meg nagy büszkén néznek ki belöle. :-) Komolyan mondom, elöször, amikor megláttam (esö után), kénytelen voltam fél órát röhögni. A kutyákokat nagyon szépen tartják, a kutyaszart összegyüjtik és hazaviszik, (na ezt vajon melyik szemétbe dobják???) mivel az utcákon egy fia szemeteskuka nincs. A szemetét mindenki szépen hazaviszi. A kutyapisit pedig a  magukkal cipelt üveg vízzel szépen lelocsolják, de olyat is láttam, hogy lefújták fertötlenítö sprével. (!) Meg imádom nézni az autókat, mert olyan márkák is felvonulnak, amiket még az életemben nem láttam. Vannak kifejezetten ortopédnak kinézöek, de vannak gyönyörüek, pl. nem is tudtam, hogy a Nissan milyen széségeket képes elöállítani. Szóval délutánonként, mikor az iskolabuszt várom, akkor szoktam legeltetni a szememet, elnézegetem az embereket (meglepöen sok a terhes nö), a kutyákat, az autókat, a csipkefüggönyös taxikat, az egyenruhásokat, a bicikliseket, akik a járdán bicikliznek. Ott szokás. Azon kívül hetente többször egy gyökérkefével pucolják végig az utcánkat. Elöször nem hittem a szememnek. Nem ám locsolóautó, meg utcaseprés, nem kérem, ez kemény kétkezi meló. :-)

Sajnos a mi angyalkánknak iszonyú honvágya van. Biztos a betegsége is közrejátszik, de most, hogy megkaptuk a  bútorokat, most minden Bécsre emlékezteti. Hiába, ö ott született, oda, abba a lakásba, az jelenti neki a biztonságot. Még mindig. Ö pontosan tudja, hogy Bécsbe vágyik vissza, nekem csak olyan sejtelmes, ködös érzéseim vannak, de egyre ritkábban. Már nincs az a folytogató érzés, hogy hazaaa, E.T. hazaaa. Próbálom elmesélni neki, hogy miket fogunk majd itt csinálni, csak gyógyuljon meg szépen, meg hipp-hopp itt a Karácsony (ezt mondjuk nehéz elképzelni 31 fokban), meg hogy Bécs sem olyan már, mint amikor eljöttünk, meg az iskolában ott is sokat kell tanulni. Mert ugye kiderült, hogy szépen elfelejtette a szorzótáblát, mi meg nem értettük, hogy hirtelen miért nem akar iskolába menni. :-))) Mondjuk a suli itt tényleg sokkal keményebb, de sokkal  jobb is szerintem. Érdekes, hogy a férjemek szinte nulla a honvágya. Azt mondja, neki ott az otthona, ahol mi vagyunk. :-)))) (Azaz lefordítva: ahol feleség megteremti az otthont, a rántott husit, a gyerek meg szolgáltatja a biztonságot jelentö háttérzajt.)

Részemröl teljesen oké minden, föleg most, hogy ezzel az angollal frankón lefoglalom magam. Persze, hogy hiányzik a család, a nagyszülök, meg a barátnöim ezerrel, de legalább tudunk skype-olni, látjuk egymást, meg azért remélem, hogy elöbb-utóbb el is jönnek páran. Föleg, hogy olyan szép lett a vendégszoba! .-)

Már csak azon kell túltennem magam, hogy a gyerekek bizony szoktak betegek lenni, de általában meggyógyulnak. Csak most itt a felelösség is sokkal nagyobb, nem tudunk hipp-hopp hazaugrani, legalább egy nap kell. 

Aztán voltak még egyéb apró kellemetlenségek is. A klíma a nappaliban (amit csak most kapcsoltunk be, hogy már van bútorunk), szóval rájöttünk, hogy pont olyan hideget fúj, mint 3 rekedt pingvin. Mindegy, szerelö kijött, az elsö jóltáplált, söt túltáplált japán!  Annyira semmmit nem tudott angolul, hogy még annyit sem, hogy yes. De beszélt ezerrel, el apacukafundalukázott egy darabig magában, aztán rájöhetett, hogy részemröl semmi reakció a nagy szemeken kívül, de tök jó volt hallgatni. :-) Föleg, mikor telefonált, aszondják halló helyett, hogy mosi-mosi. Erre már Mancika is felfigyelt, pedig addig mereven leste a tévét, majd megjegyezte, hogy "ez hülye". Mindegy, Dagadahasija végül tök jóra megszerelte a klímát, most már olyan erös, mint egy jegesmedve. :-)

Egyik este meg dobozpakolás közben Mancika sikítva futott ki a hálószbából, mert egy hatalmas, barna bogár futott be az ágyunk alá. (biztos valamelyik dobozban volt) Na, más sem hiányzott az esti órákban nekünk, mint egy állat az ágyunk alá. Férjem, aki már hulla fáradt volt, közölte, hogy majd holnap megkeressük. Èn meg közöltem, hogy ez felejtös, mert nem töltöm az éjszakát hármasban egy állattal, meg mi van, ha népes családra vágyik. Azon kívül, ha ez az izé éjjel végigmegy rajtam, én belehalok. De rögtön. Az izé eközben fogócskát játszott velünk, az istennek sem bírtuk elkapni. Néha kiszaladt, akkor éles, kétszólamú sikítás verte fel a is utcánk csendjét, iszonyú ronda és nagy példány volt, férj mondta, hogy lépjünk rá, de nekem nem volt kedvem másnap szönyegpadlót tisztítani. Akkora paca lett volna belöle, mint egy pizza. Végül lekapcsoltuk a villanyt, mert rájöttünk, hogy fényérzékeny, erre elöólálkodott, mire Férjecském rádobott egy rakat csomagolópapírt, majd lehúzta a wc-ben. Kétszer is, a biztonság kedvéért.

Szóval volt ennél már jobb hetünk is, de lassan vége és a másik megint sokkal jobb lesz. :-)))

Ma csak egy rövidke hallelujázás itt: tegnap megjöttek a cuccaink!!!! Hurrá, hurrá!!!!!

3 db teharautó hozta ki a majdnem 200 dobozt+bútorokat. Ha valaki azt hiszi, hogy jó a képzelö ereje, hát fogódzkodjon meg: nem az. Elképzelhetetlen és mindent felülmúló dolog elköltöztetni az egész háztartást. Csak az tudja, aki csinálta valaha. Megint voltak szorgos hangyikák, becsomagolták az egész lakást, lépcsöt, falakat, mindent, nehogy kárt tegyenek valamiben. Az egyik tök jól tudott angolul, nagyon édik voltak. Még ajándékot is hoztak, 6 üveg fuji vizet. Itt nagyon nagy divat mindig mindenkinek ajándékot vinni, legyen az bármi, kicsi, aprócska, nem számít, lényeg a gesztus. Nagyon szimpatikus dolognak tartom. Hozták a dobozokat, mi pedig egy listán pipáltuk ki sorszámozás szerint. Elég jól megúszták a dolgaink, de minden igen mocskos, lesz mit csinálnom hetekig... Pár üveg törött csak össze, de ez az osztrák cég hülyesége volt, nagyon gagyin csomagoltak be pár cuccot.  Viszont pofás lett a házunk belül is, otthonos és annyira jó, hogy itt vannak a saját, megszokott kis dolgaink. Ilyenkor látja az ember, hogy mennyi szarságot felhalmozott, pl. minek egy gyereknek 16 db télikabát????????  remélhetöleg a felét kinötte úgyis.... meg olyan érdekes, hogy mennyire másként mutatnak a bútorok itt, mint otthon. Szerencsére nagyon jól mutatnak itt is! :-)))

Elsönek a gyerekszobát csináltuk meg, elökerültek végre szegény Mancikánk iskolás cuccai, az új táskája, füzetei, mindene. :-) Végre nem a ferráris hátizsákot kell hordania.:-) Meglett a Nagymaci, akivel alszik, meg az összes 420 db plüssállat, a 43 db barbi, a ruhái, könyvei, a játékai. Az ágya!  Akkora boldogságot nem mostanában láttam rajta, mit mikor tegnap hazajött a suliból és meglátta a nappalit meg a szobáját berendezve. Gyorsan lejtett egy sárkánytáncot, biztos, ami biztos alapon, majd  belevetette magát a dobozok közé és megszünt néki a külvilág. :-)))))

Mi is végre igazi ágyban aludhattunk! :-) Hajnalban ugyan arra ébredtem, hogy a kedves férjem úgy rázza az ágyat, mint aki meghibbant, néztem is, hogy mit álmodhat szerencsétlen. De csak lapított. Akkor arra gondoltam, hogy ez talán a szerelem, mert mégis ugye új környezet, meg volt házassági évfordulónk, meg ugye mennyi mindenen keresztülmentünk így együtt, lehet hogy tényleg fellángolt a lelkem vagy valami hasonló így hajnalban, de aztán fellángolásom tárgya közölte a takaró alól kissé visszarántva a realitás talajára, hogy födrengés van és különben is fáj a feje. Jaaaaa, hogy föld, földrengés???? Mondjuk amikor Floridsdorfban laktam a koleszban a pályaudvar mellett, és éjszaka eldübörgött egy-egy csurig pakolt tehervonat, na akkor is így rázkódott az ágyam. Majdnem.  Viszont akkor tudtam, hogy elmegy a vonat, vége. Most viszont nem tudtam, hogy akkor ennyi volt vagy lesz még rohanás az utcára. Szerencsére ennyi volt, aludtunk tovább. A ház áll, semmi nem esett le, Mancika meg fel sem ébredt. (amit nagyon sajnált reggel)

És így aztán reggel teljesen normálisan mentünk a buszhoz az új iskolatáskával. :-) Jöttek az ismerös kutyák, (párat már sikerült megsimogatnia a gyermeknek, remélem szegény állatokat nem súrolták agyon utána fertötlenítövel!), meg az ismerös emberek. Reggelente egyébként nagy a lótás-futás, azaz sok a sportos ember, nagyon sok öreg is van köztük, úgy nyomják, mint a gyalog kakukk! Elképesztö! Páran nindzsa harcosnak beöltözve szaladnak, feketébe burkolózva, már a látvány nekem egyenlö a gutaütéssel  ebben a höségben. Szóval jön elöször is a "kedvenced", nagyon csúnya fiatal csaj, apuka kifakult ingében és a szokásos bézs, térdalá érö szoknyában, férfi cipöben. Szerintem a mellettünk lévö egyetem elvont hallgatója lehet. Itt majdnem minden valamire való leány egyetemre jár, na nem mintha nagy karrierjük lenne utána, hanem azért, hogy majd a jövendöbeli férjüknek elég értelmes, szórakoztató legyen a felesége, akivel jól el lehet csevegni esténkét. (fura felfogás a házaséletröl) Bekerülni különben iszonyú nehéz, az egyetem maga viszont "könnyü nyári kenutúra". Az anyák életében a fö feladat az, hogy gyermekeik alá tegyenek minden lehetséges és lehetetlen dolgot, hogy egy jónevü egyetemre bekerüljenek. A szak tkp teljesen mindegy.

Aztán jön a nyúlszájú pasi, akit ma kilestem, hogy az utcában lévö pachinko-ban dolgozik. Ez az a hely, ahol játékautomaták százai vannak és iszonyú a zaj, viszont mindig tele van.

Aztán jön egy idösebb, vékonka kis ember hatalmas fülhallgatókkal, elneveztem denevérnek. Aztán biciklizik a tejfelesszájú, aki valszeg amerikai, aztán jön egy debella német nö, az öreg, kutyás néni, akinek olyan a kutyája, mintha megrázta volna az áram, aztán a mindigköszönö, cigis szépfiú, aztán hazaérek.

Vásárlással még néha vannak gondok, Mancikának fogkrém kellett, hát nem biztos, hogy nem müfogsor tisztítót kapott, de még nem panaszkodott, hasmenése sincs. Nekem sampon kellett, szebbnél szebbek vannak, hát most nem kinézetre, hanem névre vettem. Az van ráírva, hogy Tsubaki, amiröl azonnal beugrott nekem Csubakka, így megvettem a cuccot, hátha olyan szép, dús hajam lesz... :-) Mellesleg az illata is jó.

Na megyek, mert szemrehányólag lesnek rám a dobozok, haladni kellene velük.

Enyhén skrizofén állapotok uralnak, de hamarosan belejövök ebbe is. Pontosan úgy érzem magam, mint anno, amikor Mancikánk még a szerepjátékos korszakában tépte az idegeimet azzal, hogy hol gonosz boszorkányként, hol szende Hófehérkeként, netán egyszerre 7 törpeként kellett hol károgó, vinnyogó és elvetemült hangon beszélnem, hol bársonyosan, esdekelve suttognom, esetenként gnóm módjára donald kacsa hangon kerregnem. És jajj volt nekem, ha ezt összekevertem! Akkor is identitás zavarom volt, hát most is kezdödik. Eddig ugye önálló, elég pörgös és felelösségteljes, de mindenképp felnött életet éltem. Intéztem a dolgainkat, vezettem a háztartást, neveltem a gyereket, néha férjet is, szóval nagyjából minden a helyén volt. Most kérem szépen ugye rájöttem, hogy hoppá, itt mindent újra kell tanulnom. Vásárlást, közlekedést, háztartást, gyereket, férjet... Így most abban a dackorszakban vagyok, mint gyermekünk kb. 2 éves korában, amikor mindent, de mindent "ededül"! akart csinálni. Két és fél hét után ugye idegesítö, hogy segítséget kell kérni a legalapvetöbb dolgokhoz, így megkezdtem az ededül korszakomat. Pontosan, mint a gyerekeknél, minden sokkal tovább tart, néha nem sikerül és akkor megértem, hogy  Mancika miért vetette le magát a födre és miért sikogatott égnek emelt lábakkal. Hát néha én is ezt tenném! Pl. amikor kiderül, hogy rossz a vadi új és csodálatos telefon és vissza kell vinni. (igaz, hogy csont nélkül kicserélték, és kaptunk mellé egy router-t is, így most az egész házban van wifi) Meg amikor a vadi új és csodálatos kenyérsütö gépünk annyit nem mondott, hogy mukk. Szedhettem ki belöle az egész csirizt, mosogathattam el, visszavitel. Csont nélkül kicserélték és nem kaptunk mellé semmit. (Így továbbra is az egész házban van wifi.) De ededül vásárolok kaját, ededül rájöttem, hogy vannak szuper készételek, amiket csak be kell dobni a mikróba, megfizethetö és nagyon finom! Ededül meg tudom nézni, hogy mikor mennek a vonatok, metrók, ededül odataláltam már egy csomó helyre csont nélkül, ededül fel tudtam tölteni a metrókártyámat, amit azért nagy cucc, mert pont olyan automatát fogtam ki, amin minden japánul volt, így amolyan nöi megérzéssel nyomkodtam a gombokat, de sikerült! :-) Ededül mosok, fözök, beszerzek és egyre több dolog sikerül ededül! :-) felemelö érzés! :-)

Néha vannak normális fázisai is az életemnek. Pl. szombaton az iskolában grillezést tartottak az újonnan bevándorolt/menekült/kiküldött családoknak. Nagyon jó volt, teljesen lazák az emberek, semmi megjátszás. Megfigyeltem, hogy az anyagi gondtalanság (márpedig ebbe az iskolába nem járnak--mert nem tudnak--- csóró szülök gyerekei), szóval ez a gondtalanság nagyfokú lazasággal jár. Jó értelemben vett lazasággal, szóval sugárzik az elégedettség, nem kell bizonyítani senki elött, mindenki lehet az, aki. Megengedhetik maguknak, hogy kedvesek legyenek, barátkozzanak egymással, hiszen nagyjából ugye egy kaszt mindenki. Nem kell félreérteni, én bárkivel, bármilyen szinten is legyen anyagilag vagy karrierileg, szóval bárkivel tudok nagyon jó kapcsolatot és barátságot kialakítani, meg különben is ezek olyan mulandó dolgok, csak megjegyeztem ezt a dolgot okulás és érdekesség végett. Mellesleg (!) a tanár úr, Herr Böttcher megmondta, hogy nagyon elégedett Mancikával és reméli, hogy Mancika is vele.:-)))))  (ilyet is ritkán hall az ember, hogy egy tanár ilyeneket remél!) Mancika különben hol elégedett, hol nem. Megválasztották ugyanis a "Klassensprecher"-t, amolyan rajvezetö pajtást az osztályban, hehe, aki persze nem ö lett, nagy bánatára. Hiába mondtam neki, hogy két hét után ne akarjon ö ott osztani-szorozni, de hiába, született vezetö. Természetesen nem az újak közül választottak. Namost ez a tény, hogy nem ö a "fönök", rettenetesen érzékenyen érinti. Kénytelen vagyok bevezetni pár nöi praktikába, hogy az adott személyre ne szórjon kígyót meg békát, hanem barátkozzon vele össze minél elöbb. Nézett rám nagy bociszemekkel, nem értette, hogy ö minek barátkozna azzal a "lohadt döggel". Elmagyaráztam neki. Hát, majd kiderül mennyit fogott fel belöle. Hiába, a szende angyalka szerepe nem neki lett kitalálva. :-))))) Egyébként van már legjobb barátnöje is, aki meg is hívta magához, (nagyon aranyos, kedves kislány, meg  a szülei is hálistennek), így suli után  a másik busszal elment a kislányékhoz, én meg érte mentem. Volt ám szervezés, a suliban bejelenteni, hogy a gyermek barinözik délután, másik buszra fog szállni, ki hozza el a buszmegállóból, stb, stb... Elöre rettegtem, hogyan fogok érte menni, ráadásul vonatoznom is kellett, mert kicsit kivül laknak, de szerencsére közel a sulihoz. Egész délelött azt mantráztam, hogy most mit fosol anyukám, van telefonod, müxik is, hosszú az éjszaka, elöbb-utóbb lesz valami, elöbb-utóbb csak összeszednek valahol, csak arra vigyázzá azé, hogy még Oszaka elött szálljál le! De odataláltam a házig elsöre! Ededül! Különben szép helyen laknak ök is, amolyan kertváros, nagyon szép házakkal, söt villákkal, az ö házuk is gyönyörü, föleg úgy, hogy be is van rendezve, mert ök már bezzeg megkapták a cuccaikat. Mondjuk ott autó nélkül meg van löve az ember, de nekik az is van. Igaz, rendszám nélkül, mert az ügyintézés itt sem zökkenömentes. :-)  Aztán haza is találtunk ededül! :-) Annyira okos a telefonom, minden menetrendet le tudok róla vadászni, imádom! Soha nem értettem, hogy mit legyet "bögyözni" egy telefonon órák hosszat, annyira tudott idegesíten, hát most már tudom. Én is tudok rajta órákig nyomogatni. :-))))

Sajnos a kukások messze nem olyan okosak, mint a telefonom, de mit vár az ember egy kukástól!? Szombaton viszik el a müanyag szemetet. Szépen kimosva, kiglancolva beleteszem egy átlátszó zacsiba, hogy lássa a szerencsétlen, majd belehelyezem a kukába. Erre a hülye nem viszi el, mert nem a kuka MELLÉ tettem. Hétfön viszik a bio szemetet, amit viszont BELE kell tenni a kukába. Kukás jön, kuka kinyit, viszi a bio-t is, meg a müanyagot is bio gyanánt. Hát ha igazán japánosan akarok fogalmazni, akkor Iku Nuku.

Na de térjünk vissza a skizofréniához, olyan hálás téma! Szóval ugye élem a dackorszakomat ededül, aztán néha élem a normál korszakomat családostul, pl. vasárnap megnéztük a Tokyo Tower-t. Azért teljesen normálisnak nem éreztem magam ott sem (csak az igazság kedvéért), mert amikor kinéztem, nem mertem volna megesküdni, hogy nem kerültem-e át hirtelen egy másik mátrixba, vagy hogy amit látok az nem számítógépes animáció-e. Lenyügözöen csodálatos és hihetetlen látvány, olyan, amikor az ember azt gondolja, Úristenúristen, ezt csak álmodhatom, ilyen nincs! Én itt???? Hát hogy a jóistenbe kerültem én ide????

Aztán élem a nyugger háziasszonyok életét. Akik azért még nem magatehetetlenek fizikailag, söt, viszont rengeteg a szabadidejük, a szabad gyökük, így különbözö szervezetekbe tömörülve csapják agyon az idöt. Ilyenkor járnak pulykakörökbe énekelgetni, asszonykórusba modernizálódni, fözni, nyelveket tanulni, elöadásokat hallgatni, ikebanázni, jógázni, stb, stb... a sor végtelen. Így kerültem tegnap "a német nyelv barátai" c. Mókusörsbe a német Goethe Institut-ban. Engem alapból ki szokott rázni a hideg az ilyen klubboktól, de itt ugye minden más, azon kivül ki kell mozdulnom otthonról, ismerösöket kell szereznem, stb, stb.... Elöre tudtam, hogy majd azt fogom ott gondolni, hogy mi a francnak nem maradtam inkább otthon olvasni, minek kellett idevontatni magam. Nem így lett. :-) Elöször is odataláltam ededül! Basszus, itt amikor az ember egyik metróról átszáll a másikra, annyit kell menni a föld alatt, hogy ha vakond lennék nem ásólábaim nöttek volna, hanem elképesztö vádliim, amivel akár egy struccot agyon lehet rúgni... azon gondolkodtam ügetés közben, hogy ennyi idö alatt már rég leértem volna a strandra Szigligeten.  Brühühüüü, de most ilyenekre nem gondolunk!!! Másodszor, meglepöen sokan voltunk. Harmadszor meghallgattunk egy meglepöen érdekes és szinvonalas elöadást a japán tradiciókról, amelyeket csak vidéken üznek. Tudtátok, hogy itt is vannak bikaviadalok? Csak nem ember bika ellen, hanem bika bika ellen, amolyan szumós stílusban. Mint újonnan jövönek be kellett mutatkoznom a nagy plénum elött, mikor elmeséltem, hogy Ember hol dolgozik, a japán nöcik (kb. a résztvevök fele németül nagyon jól beszélö japán nöcikböl áll, ami azért nagyon fontos nekem, hogy végre japánokkal is találkozhassam, ne csak egy müvi világban éljek), szóval a japán nöcik hangos óóóóóó-zással fejezték ki tetszésüket és a végén megtapsoltak. Annyira cukik voltak! A mellettem ülönek csodás kimonója volt, mondtam neki, hogy milyen szép, erre mindent részletesen elmutogatott rajta, majd megdicsérte az én gönceimet, pedig ha tudná mennyire utálom már magamon öket! :-)  Aztán az elöadás után volt kávé-süti, ahol állandóan leszólított valaki, hogy tényleg magyar vagyok, ök is tudnak pár szót, elöadták, hogy jónapot kívánok, szép a hegedüd, lehangolódott a zongora, stb, stb...  (sokan zenészek, akik Európában, német nyelvterületen tanultak) Aztán odajött az egyik nyüzsi szervezö csaj, hát nem kiderült, hogy magyar!!??? A férje német. Annyira örültünk egymásnak, olyan szimpi volt rögtön, húú, erre vártam! :-))) A klubb egyébként szervez kirándulásokat, teaceremóniákat, kimonó próbát, csupa hasznos és föleg kellemes dolgot. Megismerkedtem az osztrák nagykövet indiai feleségével, egy osztrák ruhatervezövel, az iskolaigazgató növérével, stb... mindenki kivétel nélkül rettentö barátságos, közvetlen, segítökész, szinte hihetetlen, úgy bántak velem, mint a hímes tojással. Asszem szeretek itt lenni. :-)))) Született Feleség vagyok. :-))))

Férjecske tegnap elment a szülöi értekezletre, szegényem este 11-re ért haza, de fel volt dobva, aszonta szuper ez a suli. Mivel minden gyerek más Hintergrunddal érkezik, más iskola, más követelmények ugye, ezért egy felmérés alapján minden gyerekkel külön fognak foglakozni. Ha lemaradása van, akkor pótolják, ha valamböl kiemelkedö, akkor fejlesztik. Külön órarendje is lehet akár a gyereknek, felsöbb osztályba is bejárhat pl. nyelvi órákra, ha mondjuk valamelyik nyelvböl nagyon jó.

Lesz Oktoberfest, be vagyok osztva az osztrák standhoz fagyis palacsintát árulni 2 óra hosszat. Ötezer látogató volt tavaly... Na mindegy, ezek is megismerik a magyarok úristenit, kecskére bízták a káposztát hehe!!!!

Ja, és szegény férjecském is felkötheti a gatyáját. Sikerült ugyanis levadászni pénzt a bankkártyámmal. EDEDÜL!!!!

Ez a bolond blog valahogy kicsit összekeverte a dátumokat, na mindegy, az uccsó kettö van felcserélve. Nem tudom megváltoztatni...